Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
Korai még a sirató tetérve a főútvonalról, ross* bekötő úton bukdácsolt velünk az autó. Félórás zötyö- gés után értünk a községbe. A település háromezer lelket számlál. Aki esős évszakban . az utcára merészkedik, percek múltán belesüpped a sárba. Járható út, járda alig van a községben, kocsmából viszont nyolcat is építettek. Ezzel nagyjából kielégítette ek is ítélték a helybeliek kulturális, szórakozási Igényeit Minden harmadik ember naponta ingázik innen a környező falvakba, városokba. Helyben alig van munkaalkalom. A példabeli alföldi község nevét szándékosan nem említem. Lélekszámát tekintve nem is olyan apró ez a település, helyzete gondjai azonban sűrítményét adják a félreeső kisközségekre sok helyütt jellemző képnek. Alighanem tucatszám sorolhatnánk helységneveket az ország egymástól távoli csücskeiből, ha ehhez hasonló körülményeket keresnénk. A gazdag, szépen gyarapodó dél-dunántúli megyéről hallottam a minap, hogy a több mint kétszáz kisközségéből száz körül van azoknak a száma, ahol nincs önálló tanács, nincs termelőszövetkezeti központ, nincs pártszervezet Ez a sok „nincs”, országjárásaim megannyi lehangoló példája igazolja: komoly baj van a kistelepülések népességmegtartó erejével. No, persze, az általánosítás ezúttal is hamis lenne, hiszen akadnak szép számmal virágzó falvak. Ám az országos statisztikák intő jelként figyelmeztetnek. Tavaly az állandó lakóhelyváltozásokat tekintve Budapesten nyolcezerrel, a többi városban huszonnyolcezerrel nőtt a lélekszám. Faluról viszont harminchatezren költöztek el. Mindez egyetlen esztendő alatt Az arány tökéletesen megfelel az utóbbi tíz év átlagának. A kisközségek népességmegtartásáról beszélünk, holott egyre inkább úgy fordul a kérdés: vajon megfelelő-e a kistelepülések népességeltartó ereje? iüa, amikor mindenki, akár városon él, akár faluhelyen, egyaránt igényli a váro- sias élet bizonyos színvonalát, azok a falvak, amelyek nem, képesek az elvárásoknak a minimumát sem nyújtani, a jelek szerint tarthatnak a lassú sorvadástól. Korántsem extraigényekről van szó, avagy arról, hogy a vidéki életforma sajátosságai eltűnőben vannak, és valamiféle uniformizálódás indult volna meg, kizárólag az ur- banizálódás fokmérői szerint. Vannak azonban olyan jogos lakossági követelmények egy- egy településsel szemben, melyeknek hiányában az is előbb-utóbb otthagyja a falut, aki pedig tíz körömmel ragaszkodna hozzá, szíve szerint Ilyen az infrastruktúra —, amibe a mai élet alapfeltételei tartoznak bele a bolthálózattól az utak, csatornák állapotáig. Hasonlóképpen fontos a munkaalkalom. Ha nem is ott a faluban, de legalább elérhető közelségben. Két olyan alapfeltétel, ami nélkül legföljebb szóvirágokat gyárthatunk a természethez közeli élet szépségeiről, de valójában az idő múlásával mindent belep a dudva, mert nem lesz, aki a földet gondozza, műveli. Nemrégiben riasztó adatokat olvastam a falusi lakás- helyzetről. Az utóbbi, tíz évben 10,5 százalékkal nőtt az ország lakásállománya, ám falun ez az arány csak 4,7 százalék. A „nagyon zsúfolt” lakások száma városainkban 97 ezer, faluhelyen 293 ezer ilyen kategóriájúi családi fészek található. Ezzel szemben falun jóval olcsóbb építkezni — vetheti ellen bárki. Így igaz, csakhogy a falusi ember az esetek többségében maga fizeti a járdát, az utat, a vízvezetéket, azaz, az úgynevezett kommunális kiadásokat is. Az előny tehát gyorsan a visszájára fordul. Az sem kétséges, hogy az utóbbi esztendőkben az ipar fejlődésének, a lakosság átrétegződésének szorításában még a községekben keletkezett erőforrások egy részét is a városi, telepe szerű lakásépítésre fordították. Megannyi kedvezőtlen jelenség tornyosul tehát a feladatok elé: ne hagyjuk elsorvadni falvainkat! Ne hagyjuk sorsukra azokat a százezreket, akik nehéz helyzetben levő településeken élnek. Nagy formátumú tervek vannak születőben. Készül az új településfejlesztési koncepció, mely — remélhetően kiküszöbölve a korábbi programaránytalanságokat eredményező hibáit — az ezredfordulóig ljatározza meg a települések jövőjét. Sokat vitatkoznak ezért manapság a falu helyzetéről, szerepéről is. Any- nyi bizonyos: helyben szétosztható, a közösség javára fordítható eszközök nélkül, a helybeliek nagyobb döntési ■szabadsága nélkül a legszebb terv is visszájára fordul. A nagyobb önállóságnak már most, a tervkészítéskor eljött az ideje. Többek között jó lenne végre a tudomány segítségül hívásával tisztázni, hogy mit akarnak az érintettek, maguk a falusi emberek. Céljaikból, vágyaikból menynyi a realitás, és mire kell kényszerűségből, vagy éppen ésszerűségből határozottan nemet mondani. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy felnőttként kezeljük a falut, egyenrangú partnerként a falusi embereket Gazsó L. Ferenc Profllprobléma Zárszó helyett a munkás kulturális hetekről Ünnepélyes külsőségek közepette nyílt meg április 5-én a József Attila Megyei Művelődési Központ színháztermé. ben a IV. salgótarjáni munkás kulturális hetek rendezvénysorozata. A hetek hivatalos záróünnepségére május 7-én a Kohász Művelődési Központ színháztermében került sor. Ez utóbbi azonban nélkülözött minden „ünnepi külsőséget”: nem volt ünnepi beszéd, nem volt protokolltribün, de közönség semigen volt. A NÜRNBERG 1946 című filmet — dacára a több száz kiküldött meghívónak — alig félszáz érdeklődő tekintette meg. Elfeledték volna a szervezők „bezárni” a rendezvény- sorozatot? Nem lenne meglepő, hisz volt már rá eset. De az ünnepinek sz^pt filmbemutatón. jelen voltak néhányan a rendező szervek képviselői közül. Fel kell tehát tételeznünk, hogy szándékosan nem hangzott el zárszó. Nézőpont kérdése, hogy ezt udvariatlanságnak, a bizonytalanság jelének, netán az önkritika ' szokatlan „megnyilvánulásának” tekintjük-e, avagy épp ellenkezőleg, sokatmondó jelképnek; miszerint a munkás kultúráiig hetek nem egyszerűen egy „ettől, eddig” tartó rendezvénysorozat, hanem egy folyamat, a munkásművelődés reflektorfénybe állított része, amely valójában sohasem zárul le, mindig csak újrakezdődik... Az olvasó talán mégis kíváncsi, mi hangozhatott volna el a zárszóban. , Nos, a IV. munkás kulturális hetek nem bővelkedtek „nagyrendezvényekben”. Más kérdés, hogy a hetek idejére esett néhány rangos esemény (tavaszi tárlat megnyitója, munkásfiatalok vers- és prózamondó versenyének döntője, költészetaapi ünnepség, Salgótarján várossá nyilvánításának 60. évfordulójához kapcso. lódó rendezvények stb.), melyek természetesen akkor is meg lettek volna tartva, ha a munkás kulturális hetek történetesen elmarad. Ami a kisebb művészeti rendezvényeket illeti, azokról is elmondható, hogy valójában eleve szerepeltek a közművelődési intézmények programjában. Hogy ezek a filmbemutatók, nótaestek, pódiumműsorok a hetekre kiadott programfüzetben is szerepeltek, az érthető, azt viszont semmi sem Indokolta, hogy úgy legyenek feltüntetve, mintha kimondottan a munkás kulturális hetek rendezvényei lennének... A munkás kulturális hetek valódi profilját elsősorban Durkó Gábor rajza. amúgy is a munkahelyi rendezvények határozták meg. Nemcsak számszerűségében, de minőségében is ez a művelődési forma fejlődött leginkább. Ebben feltehetően része volt annak is, hogy idén — még az év elején — valamennyi salgótarjáni vállalat, intézmény megkapta a kulturális hetek ajánlójegyzékét, melyből a munkahelyi kollektívák igényelhettek programokat. A korábbi hetek értékelésekor gyakran felvetődött a bőség zavara. Természetesen nem várható el, hogy mindenki, minden rendezvényen ott legyen. Ugyanakkor a központi rendezvényre a közönséghiány jogosan vet rossz fényt, jóllehet sokan azért maradnak távol, mert munkahelyükön már részt vettek jó néhány művelődési alkalmon. Ha most a szervezők a hetek eredményességét a munkahely és a „nyilvános” váró- si rendezvények látogatottságának együttes tükrében akarják lemérni, akkor örökös kudarcra vannak ítélve, lévén az összkép természetszerűleg hiá_ nyos. Ám a megyeszékhely dolgozóinak aktivitását ez alapján megítélni mégsem lenne méltányos. Mert igaz ugyan, hogy a zárórendezvénynek szánt filmvetítésen feltűnően kevesen voltak, de a munkahelyi kulturális rendezvényeken a részvételi arány — úgy hírlik — jobb volt, mint korábban bármikor. Véleményünk szerint a jövőben markánsabban, következetesebben kellene meghatározni a hetek profilját, s talán nem lenne szentségtörés a központi rendezvények számát egy-két valóban kiemelkedő — és kimondottan a hetekre szervezett — nagyrendezvényre korlátozni. A felszabaduló energiát a munkahelyi rendezvények, a meghatározott közösségek számára tartandó programok színvonalának további emelésére lehetne fordítani. Pintér Károly Útonjáró K á v é h á z Engedjünk szabad utat és persze érvényesülést a szintéziseknek, a tapasztaltak ösz- szegezésének és egy-egy uj minőségi felismerést követő gyakorlatnak. Valaki^ kitalálta a minap a telefutást, aminek az égvilágon semmi köze a terepfutáshoz, sőt, azt lehet mondani, hogy míg egyfelől valóságos egészségőrző cselekedet, másfelől kultúrtevé- kenység a javából. Arról van szó, hogy az a valaki, akiről szó van, eddig tévékritikáka^ írt. Miután ennek semmi értelmét nem látta — mert nem változott semmi — az úgynevezett főműsoridőkben, amikor már előre ásít az unalom és az ember legfeljebb csak visszaásít a képernyőre — futásnak ered. Melegítőbe bújik a dögunalmas sorozatok előtt, közvetlenül a tévéhíradó után, mezt ölt a nyolc órakor kezdődő tudományos hírverő műsornál és még egy sor programnál, lefutja a maga húsz percét abban reménykedve, hogy közben talán változik valami. Ezt a profi megoldást persze könnyen követhetik az amatőrök is, akik csak önmaguk füstjétől könnyeznek a csapnivaló műsorok alatt. Akkor esetleg meg lehetne rendezni az első éjszakai futóversenyt. * Nevezzük Sós úrnak az igazság kedvéért azt a győri polgárt, aki fittyet hányva minden eddigi szorongásnak (tévészorongás, össznépi pré- seledés a fotelokban) azt tervezi, bo"" ,rávéház'tt nyit a Rába-pai metropolisban. Hogy nehezebben lehessen azonosítani — mert a konkurenciától még ebben is tartani kell! — Elhallgatjuk Sós úr keresztnevét, de biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy ami itt következik, sőt amiről már eddig is szó volt — nem a krónikás agyszüle- ménye. Amiként azt is szavahihető úton járó mesélte, hogy a mi kis pátriánkban, konkrétan Bánkon, egy összegezésre, az általános ellátási állapotokból kiinduló reális szintetizálásra, helyzetfelismerésre megfelelően fogékony másva- valaki meg egyenesen odáig merészkedett a vállalkozásban, hogy magánerős éttermet nyitott, szavatoltan jó konyhával, miegyébbel... Mi lehet az oka annak, hogy ezek a kezdeményezések valahol a megyehatár Pest felőli szélénél, a Duna-kanyar sávban aztán végképp elakadnak? Nem terjednek beljebb, mint a jótékony nátha, beljebb haladva valahogy minden megmarad az intézményesített igénytelenségnél nem is kizárólag a vendéglátásban, idegenforgalmi lehetőségek kiaknázásában „itakdalse, itakdalse”... ahogy a művelt török mondja másutt. Visszatérve a győri kávéházra, Sós úrra, érdemes vázolni a helyszínt is, ahol a beszélgetés lezajlott. A város egyik legkedveltebb (Dunaka- pu téri) halászcsárdáját vezeti ez a fiatal szakember, állítólag már a szépapja is vendéglős volt Győrött. Szóval magába szívta azt, amitől az egykaptafás vendéglős évtizedek, az utóbbi tíz-húsz év gyakorlata sem tudta megszabadítani, szerencsére. Sós úr úgy fogadja a vendéget, mintha az angol királyi pár és kísérete érkezett volna, és ez alól alig van kivétel, aki mégis kivétel lehetne, az nem jár ide a „Matrózba”, az elakad valahol valamelyik klasszikusan újmódi italbolt pultjánál. Sós úr egy kishalászlét javasol, hozzá soproni kékfrankost, majd szálkamentes fehér húsú harcsát rántva, körettel, paprikás-uborkás vegyes salátával. Hogy lesz ebből kávéház? „Hát kérem, a győri vendéglátó-vállalatok kötelezően meghirdetnek kisvállalkozásban minden egységet, ettől itt sokat várnak az emberek, bár, abban is lehet valami igazság, hogy most meg már mintha átestünk volna a magyar ló másik oldalára. Ottis Hcitálnak, ahol talán nem kelk ö s z ö lene. Mert eddig is jól bevezetett üzletről van szó... Mások attól félnek, szerintem fölöslegesen, hogy az új vállalkozók, azok, akik egy táska pénzzel érkeznek a licitre — saját szájúk íze, szakmai képzettsége vagy képzetlensége szerint változtatnak a helyeken és így esetleg megszűnik néhány igazán karakteres győri vendéglátóhely karakteresnek lenni. Vagy egészen más, nem kívánatos karaktert kap... Nincs szó ilyesmiről, véleményem szerint, hiszen megfelelő kikötések léteznek, a helyek jellege, alapvető »-felállása-« nem változhat a kisvállalkozásban sem... Jómagam itt a társammal együtt elsősorban . arra törekszünk, hogy tisztességes vendéglők legyünk, halételekkel — de bevezettük a másfajta húsokból készült ételeket is. Ide be kellett ruházni, amikor átvettük, poharakat kellett venni, más berendezéseket, mi még a villannyal is takarékoskodunk, de nem vágjuk meg a vendéget. Ha ő jól jár, mi is megélünk. De nehogy azt gondolja valaki, hogy ez egy »nagypénzes« hely! Ezt csak pénzért nem lehet tisztességesen csinálni... A kávéház? Ügy látom, elérkezett az ideje...’: t /T o Sós úrnak a halászlé, bármilyen tisztességesen is kerül az asztalra és bármilyen ízletesen — csupán átmenet a kávéház világának újrateremtésében. „Minden együtt van kérem! A hely egészen egyszerűen ragyogó, az új színházhoz közeli új épület, igényes kivitelezésű lakóház üzleti szintje. Nem volt olcsó, de megérte. A belső tervezést is helyi építész készítette, az üvegablakok, az ajtó gravírozott, tehát mintás lesz, az alapszínek a száz négyzetméteres térben az arany és a barna, már megvettük a fagylaltfagyasztót, a rozsdamentes acéltégelyeket, az üdítoaulo- matákat, amelyek a krémitalokat készítik a pultnál. Néhány régi berendezési darabot is sikerült találni, például egy ősrégi olasz kávéfőző automatát, bútorokat is, falra illő tárgyakat, szóval — minden, kérem, a hangulat!” A „Gold” név választásában bizonyos üzleti szempontokat fedezhetünk fel: bevezetett név, a nagyszámú osztrák, főleg bécsi turista otthonosan érezheti magát egy ilyen nevű helyen... A mindössze egyéves múltra visszatekintő, nagy sikert elkönyvelő győri konflis nem egészen véletlenül az új kávéház elől indul majd városnéző utakra (megjegyzésre érdemes, hogy a konflis valamennyi járata jó- előre elkel a szezonban). Sós úr mindenre gondolt, évekig kutatott a győri kávéházak múltjában, közben tanult a régiektől szándékosan is — és nem tart a televíziós konkurenciától sem. „Egyszerűen azt tapasztaltam, hogy az embereknek más igényük is van, minthogy valahol jót. egyenek, igyanak. Társaságra vágynak, arra, hogy tudják — van egy bizonyos hely a városban, ahol őket várják, ahol mindazokkal találkozhatnak akár mindennap is, akikre kíváncsiak, akikkel egészen kis dolgokról, meg nagyobbakról is szót válthatnak. Ez nem új felismerés, de újra érvényben van, nekem kérem, már megvan a törzsközönségem... Már csak jól kell csinálni...” * Az intézményesített vendéglátás, az, amelyik „mackó- sította” a kávéházakat, bisztró-diszkó mániába esett, most úgy tűnik megújul itt is meg ott is, felszabadítva a szakismeretet, a hivatástudatot, a vállalkozói hajlamosat. Teret enged a színeknek, ízeknek, hangulatoknak... És ahol nincs kávéház? Ott esténként divatba jöhet a telefutás. T. Pataki László NÖGRÁD - 1982. május 22., szombat *1
