Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

[»lányi Gusztáv Molnár Gyula Görgey Melinda Koós Katalin Pazsiczky János Hol vagytok példaképek ? Ha most az olvasó néhány percre fölidézi azokat az egyéniségeket, akik eddigi életútjában kisebb-nagyobb szerepet játszottak, akkor bi­zonyára akad közöttük jócs­kán olyan is, kinek néhány gesztusa, gondolattöredéke, sőt életideálja meghatározó volt bizonyos időszakokban. Ki tagadná, hogy az idősebb generáció sok olyan tapaszta­lattal rendelkezik, ami az if­jabb nemzedék segítségére le­het egyéniségének formálásá­ban. Mégis, a mai fiatalok­nak gyakorta szemükre vetik, hogy nincs példaképük, fi­gyelmen kívül hagyják az idősebbek véleményeit, önfe­jűek — és így tovább. De­li át hová tűntek a példaké­pek? Vagy egyáltalán eltűn­tek-e? Koplányi Gusztáv, ha visz- szapörgeti emlékképeit, ak­kor először egy szívvel-lélek- kel küzdő fradista játékosra, Juhász Istvánra gondol. Meg­lehet, kissé furcsán hangzik ez egy családos, mozgalmi ve­zető szájából, aki legföljebb csak szórakozásból rugdossa a labdát... — Nem hiszem, hogy a mai fiatalok egyetlen sze­mélyben gondolkodnak, ha példaképről van szó, ón is így voltam, amikor gyerekko­romban, nagy futballistaáb­rándoktól megszédülve egy- egy játékos vonásait utánoz­tam, másoltam — hangzik a magyarázat. — Diákkoromban rendkívül félénk, visszahúzó­dó, természetű voltam, így nagy tisztelettel tekintettem föl azokra, akiknek nagy szá­juk, erejük, bátorságuk volt. Őket igyekeztem, szerény ké­pességeimhez mérten másolni. S, úgy érzem, hogy jelenlegi munkahelyemen, a Nógrád megyei Iparcikk-kiskereske­delmi Vállalatnál, valamint családi életemben sikerült két szélsőséges tulajdonság­nak, a félénkségnek és a „nagypofájúságnak” egy elfo­gadható harmóniáját létre­hozni. Az első munkahelyi erőpró­ba akkor zajlott le, amikor hat évvel ezelőtt, ahogy ő mondja, a „dörzsölt boltosok” főnökévé lett.. — Ha azt a sódert nyo- r'om, amit az iskolában ta­,Itam, akkor napokon be­iül meggyűlölnek, hiszen az íratlan törvényeket ők sok- k jobban ismerték, mint e / kezdő eladó. Ekkor jöttek f í idősebb kollégák, akiktől ta­nulhattam, még ha egészében véve nem is tudtam mind­egyikre fölnézni, de szakmai­lag akadt néhány tanulnivaló, mindenképpen nekik köszön­hetem sikeres beilleszkedé­van rám. Lehet, hogy kicsit fellengzősen hangzik, de egy csapásra értelme lett a mun­kámnak, mert láttam, hogy a többiek hasznára lehetek. Ek­kor kényszerültem rá, hogy az idősebb, vagy akár a ha­sonló korú •fiataloktól elles­sek bizonyos fogásokat, ami­ket átalakítva én is • megpró­bálhattam, egy-egy szervezés, rendezvény során. De nem­csak a jó, hanem a rossz pél­dákból is tanulhat az ember! Mint ismerősi körétől megtudom, Gyula is némi példával szolgád környezeté­nek. Egyesek azt a derűt eme­lik ki, ami mindig jellemzi, s amivel a többiekre is pil­lanatokon belül hatni tud, mások hallatlan szorgalmát, az ifjabbak dobosi képessége­it, az idősebbek tisztelettudá­sát említik, egyszóval miköz­ben tanult — tanított is. A hivatali és az üzemi „minták” után, vajon milyen a példaképideál a suliban? S az idősebbek után — Koplá­nyi Gusztáv és Molnár Gyu­la is huszonnyolc esztendős — hogyan vélekednek a ti­zenévesek? Görgey Melinda, a balassa­gyarmati Balassi Bálint Gim­názium végzőse olthatatlan szenvedéllyel rajong az Idegen nyelvekért Még általános is­kolás korában egyik tanára szerettette meg vele, néhány éve pedig egy könyv akadt a kezébe... — Amikor elolvastam — mondja —, Lomb Kató köny­vét, méginkább mániám lett a nyelv. A 16 nyelvű tolmács föl jegy zései olyan példát és módszeres segítséget adtak, hogy reálissá vált számomra a régi álom teljesülés^: az orosz, francia, német, • olasz nyelv elsajátítása. Azóta „él­tet” ez a könyv, s amennyire időm és energiám engedi, gyakorolok. — Számomra egészen apró momentumok is adnak min­taképeket — fűzi hozzá Koót Kati, az évfolyamtárs —, pél­dául látok az utcán két ba­rátnőt, akik első látásra a „barátideál” benyomását ad­ják, e néhány perc is elegen­dő arra, hogy ösztönözzön. Kell-e az illúzió a példa ki­választásában? Azt hiszem, feltétlenül hinni kell azt, hogy van olyan, amilyenek még nem vagyunk, de lehe­tünk! Jóllehet tudjuk, hogy tökéletes emberek nincsenek, de törekedni kell az általunk vélt ideálisnak a megközeli- tésére, mert ha ez nincs... Pazsiczky János, a 217. szá­mú ISZI szabótanulója sze­rint a diáknak azok a taná­rok, oktatók rokonszenvesek, akik lehetővé teszik a „meg­mérettetést”, vagyis feladatot, munkát biznak rájuk. S mi­ként fest a tanárok tulajdon­ságainak népszerűségi listája a hárbm diák szemszögéből? Legtöbbre a szakmai tudást becsülik, utána a tanári kö­vetkezetességet (önmagukkal és a diákokkal szemben) kö- vekezik, harmadik helyre az emberségességet tették, majd a közvetlenség, s a napi tá­jékozottság szerepel a listán. Valótlanság lenne azt állí­tani, hogy a mai kor szűr kébb embereket teremt, akik híján vannak a követendő tu­lajdonságoknak, mint ahogyan az sem igaz, hogy a fiatalok nem igénylik a példaképeket, az eszményeket. Csakhogy már nem tudják és akarják elfogadni, akár a Jókai-regé- nyekből összegyúrt, vagy a korábbi évek sematikus tan­könyveiből összeállt kötelező példákat. Hús-vér, hibáktól sem mentes példaképekben gondolkoznak, s ha ebből ke­vesen vannak, az nemcsak if­jonti hiba, vagy a példák hi­ánya, hanem rohanó korunk realitása is. Tanka László ' - i wáá Családlátogatáson Ora­4.1 Mihálygergéin a legfiatalabb családtag nem fogadhatott, hi­szen még csak egyéves, ám zsenge kora ellenére a legidő­sebb — az ükunokák között. Könnyen lehet az, hiszen ő az egyetlen. Ám menjünk sorjá­ban. A meghívólevelet dr. Egyed Ferdinand fogalmazta, akinek imént említett fia az Oravecz család legfiatalabbja. Hogy rendet teremthessünk a csa­ládfa ágai között, mindig a ko­ruk szerint elsők szólalnak majd meg, s hogy „rangjuk” követhető legyen, mindig a legfiatalabbhoz viszonyítjuk őket. A véletlen úgy hozta, hogv az Oravecz családban a hölgyek a korelnökök az iik-, a déd-, és a nagyszülői „posz­ton”, a sort dr. Egyed Ferdi­nand töri meg dédunokaként. A fiág most folytatódik, hi­szen a kis Frédi is az erősebb nem képviselője. A családfa legerősebb —, hogy a hasonlat­nál maradjak —, szépen ter­mő ága Oravecz Istvánná 1895- ben látta meg a napvilágot. Hogy hol? Természetesen Mi- hálygergén! Nála, az ükszülő­nél kezdjük hát az ágak szám­bavételét. — Nem ebben a házban, itt a, na hogy is hívják most ezt az Utcát? Annyi neve volt már! No, szóval nem ebben a házban, itt a Lenin utcán, ha­nem hárommal följebb. Férjet is innen választottam, szemből az Oravecz-portáról. Én is itt­hon szültem. Hát hol szültem volna? Amikor az ideje eljött, hívtuk a bábát és kész. Tizen­egy gyereket hordtam ki, mind egészséges, mind itt él a falu­ban. Az előbb az utca nevén gondolkoztam. De hisz akko­riban nem volt ez utca, hanem a falu széle, itt-ott álltak csal? házak. Hát én itthon voltam a gyerekeivel, de azért a ha­tárban is csak segítettem, mert volt ugye földünk, abban dol­goztunk szakadásig. Otthon minden jószág, tehen, juh, disz­nó, ló, minden, ami kellett Meg kenyeret is sütöttem he­tente kétszer ötöt-hatot, any- nyi embernek enni, kevesebb nem lett volna elég. Hat fiú, öt lány. Mind rendes emberek lettek, mert jól neveltük őket az uramvai. Most a legkisebb fiamval lakok, aki 37-ben lett, a Ferdinand. Már a lányát is férjhez adta, most állapotos. Hamarosan többen leszünik megint. Ezek a gyerekek a leg­jobb módban élnek. Nézze meg! Hol lát egy zsúpos há­zat? Hol volt akkor villany? Vízvezeték? Most minden van, kényelem, jómód. Nagyot vál­tozott a világ. Elég nehéz volt az életem, mert annyi gyere­ket kiszolgálni, a portát rend­ben tartani... sok volt, de szép. A gyerekek körülöttem... azok voltak a legszebbek, én más ilyen szépre nem emlék- szek. Tán az is szép volt, ami­kor a disznókat fölhajtottuk Tarjánba és a Karancs aljában megháltunk, a korai piac mi­att. A hajnal, az is szép, de az is, hogy ilyen nagy család a miénk. Számoljuk csak össze! Tizenegy gyerekem, huszonhá­rom unokám, tizenhét déduno­kám és az egyszem ükunokám. Most avval töltöm az időt, hogy sorra látogatom őket, van rá időm bőven. Két éve, a nyolcvanötödik születésnapo- pomon mind megköszöntöttek, kivéve persze a legkisebbet, hisz’ az meg se volt még. Majd a századik szültésnapomra meghívják a gyerekek! Remé­lem eljön? Kilenc évtized. Mi minden történt ez alatt a világban? Az első világháború — Oravecz István már nem mesélhet ró­la — Oroszország nagy októ­bere, a Tanácsköztársaság 133 napja, a gazdasági válság sú­lyos évei, a második világhá­ború szörnyűségei, az újjáépí­tés. Ahogy az idő haladt előre, az Oravecz família sarjainak is mind több tennivalója akadt, hiszen férjhez mentek, meg­nősültek, jöttek a gyerek. Az együvétartozás, érzése erősebb volt minden csábításnál: ma­radtak mindannyian Mihály- gergén, noha dolgozni elszóli- totta a fiúkat a bánya, s a lá­nyok közül is akadt egy vál­lalkozóbb szellemű. Munkára jelentkezett Hirschnél, a sal­gótarjáni gyárban. Oravecz.né- ni legidősebb gyermeke Etel néni, családi rangja szerint már dédnagymama. Férjével és lánya családjával él együtt a Litke felől érkező út men­tén, közel a vízműhöz. — A házunkat 38-ban épí­tettük meg. Akkor még meg­Molnár Gyulára igazán nem lehet azt mondani, hogy langyos vizekben evez, az ifjúság körében, Balassagyar­maton ő az egyik „szuper­ember”. Foglalatosságainak csupasz fölsorolása is bizo­nyítja ezt: a megyehírű Mi­nerva rockegyüttes dobosa, a városi KISZ-bizottság tagja, családapa,- majd minden ren­dezvény főszervezője, • hogy most a Vöröskereszt, vagy a fémipari vállalat munkabri­gádjáról ne is szóljunk. Pe­dig annak idején, egészen pontosan 1973-ig éppen ellen­kezőleg történtek a dolgok. — Nem tartoztam a leg­jobb magaviseletűek közé, de aztán, máig sem tudom miért, beválasztottak az üzemi KISZ-szervezet vezetőségébe ■— emlékezik —, s úgy érez­tem, szinte egyik napról a másikra, hogy a kollégáim­nak, a közösségnek szüksége Ó lombetűk az asztalon, kimustrált fogaskerék az udvarban — történetük lassan, lassan történelem. Oly kort idéznek, amelyben az alkotó gondolkodás, cse­lekvés irányította gépezetben minden apró alkatrésznek, parányi csavarnak jelentősé­ge volt. Oly kort idéznek, amelyben újjászületett az élet, s a hosszú ideig sötét­ségben élő embernek testi és szellemi táplálékra egyaránt szüksége volt. Vall az ólombetűk, a ki­mustrált fogaskerék gazdája, miközben féltve őrzött kin­cseit, élete valóságdarabjának részeseit simogatja tekinteté­vel. — Talán kevesen emlékez­nek vissza, talán az idő mú­lásával kihullott az emberi érdeklődés köréből, hogyan is született meg Salgótarjánban, a felszabadulás után az első szabad nyomda, a párt nyom­dája? Hogyan jött létre az a kis műhely, amelynek segít­ségével nyomtatványok, moz­gósító felhívások, a megyei szabad sajtó példányai elju­tottak az emberekhez. Kik szomjazták a híreket, infor­mációkat az újjáépítésről, a politikai élet bonyodalmai­ról, az ország eseményeiről. A salgótarjáni Papp Jóska bácsi, az egykori nyomdacsi­náló, a fenti gondolatok megfogalmazója igencsak jól emlékszik az akkori nehéz időkre. De hogyan is kezdődött? Hogyan kapcsolódott be a nyomdászatban járatlan, ám Ólombetűs vallomás A nyomdacsináló NOGRÁD - 1982. április 3., szombat ezermesterként számon tar­tott ember e nehéz feladat végrehajtásába?’ — Bizonyára az ezermes­teri címemnek köszönhetem, hogy a felszabadulás után szoros kapcsolatba kerültem a megyei pártbizottsággal, amely akkoriban a régi ta­karékpénztár épületében (a mai garzonházak helyén) szé­kelt. Az acélgyárban dolgoz­tam, másodállásban pedig kisiparosként. A műhelyem éppen a fent nevezett épü­lettel szemben állt Szóval, ha valami műszaki probléma, nehézség adódott, azonnal ne­kem szóltak. Naponta meg­fordultam a párt házában, jól ismertem a megyetitkárt, Oczel Jánost, a gazdasági ve­zetőt, a balassagyarmati szár­mazású Balázs Istvánt. A nyomtatványhiány kapcsán tettem fel először a kérdést — nem lehetne valahonnan sokszorosítógépet szerezni, esetleg nyomdát létrehozni ? Ezután az események gyor­san követték egymást. Ba­lázs elvtárs, a balassagyar­mati szeméttelepről a me­gyeszékhelyre hozatott egy kiszuperált nyomdagarnitu- rát, amely egy kis , amerikai sajtóból, egy nagy sajtógép­ből állt, s természetesen a hozzátartozó ezernyi betűből amelyet, mint a szenet lapá­tolták be a párt házának pincéjébe. — Na, Józsikám, a többi már a te dolgod! — mondták. És Papp József lakatos, műszerész, esztergályos, he­gesztő, ezermester munkához látott. Üj alkatrészeket fab­rikált, fogaskereket, motort készített, javított, olajozott használható nyomdagépeket varázsolt az ócskavasból. Eközben segítőtársai, Űj Pis­ta bácsi nyomdász, és Fehér­vári Erzsi berakónő a betű­ket válogatták, rendszerezték típusok szerint. Mekkora öröm és boldog­ság volt, amikor elindult a kis amerikai, forgótárcsás, lábhajtású festékkenő gép és megjelentek az első nyom­tatványok. Fehérvári Erzsi vette fel a megrendeléseket a bányától, a város üzemeitől, hozta vitte az árut, a szám­lákat. . — Egy szép napon Balázs elvtárs megkérdezte; nem le­hetne a megyei lapot is a helyi nyomdában csinálni? Próbáljuk meg! — hangzott a válaszunk. Megpróbáltuk. Időközben megszületett a szerkesztőség is a nyomda szomszédságában. A nógrádi újság akkor még négyolda­las hetilap volt A kéziratokat, híreket hétfő­től péntekig rendezgettük, betördeltük, aztán keretbe szedtük.. Csak két betűtípus állt rendelkezésünkre. Ha nem volt elég a garmond be­tűtípus a másik fél hasá­bot ciceróból szedtük. Kefele- nyomatot csináltunk, kísérle­teztünk. Gépmester létemre betanultam az újságkészítés fortélyaiba. Hiába, a szükség nagy úr! Soha nem felejtem el az újság fejlécét, mivel akkqra nagy betűink nem voltak, kezdetben fából fa­ragtuk ki. Így , jutott el a Szabad Nógrád az olvasók­hoz, amelynek általunk nyomtatott első számai az 1947-es választásokról tudósí­tották az embereket. Az apró nyomda gyorsan kinőtte magát. Először a volt Fridler nyomda helyiségébe vándorolt, majd a nagyállo- másra, az úgynevezett Bada- csony-féle épületbe. — Az én gépemet, a nagy sajtót oda is átvitték — em­lékezik Papp Jóska bácsi, kinek az úttörő munka elvég­zése után a nyomdával min­denféle kapcsolata megszűnt. Ám, ha az utcán a véletlen összehozta a régi barátok­kal, Haray Karcsival, az egy­kori alapító nyomdavezetővei, az aktív segítőtárssal, vagy Földi Jóska vésnökkel, so­hasem mulasztották el fel­idézni a régi harcos, nehéz, szép esztendőket. Ügy tűnik, ma már a véletlen is elkerü­li. Nem maradt más, csak ezek a réges-régi ólombetűk, a párt pincéjébe ömlesztett halomból, meg a kimustrált fogaskerék a nagy sajtógép­ből. — Egy időben, ha elmen­tem a mai nyomda ablakai alatt mintha a gépem hang­ját hallottam volna, mintha az én fogaskerekem muzsi­kált volna. Képzelődés? Alig hiszem, mert a mester messziről is megismeri a saját keze mun­kája üzenetét. Kies Mária veczekno volt a nagyvölgyi téglagyár, onnan került ki a falnak va­ló, cigányok csinálták akko­riban a vályogot, azt . meg azoktól vettük. Hát így. Most meg idejöttek a lá- nyomék, mert eddig szolgá­lati lakásban laktak, nekünk nagy ez egyedül. Én három leányt * szültem, de ha csak egy lett volna, az is nagy öröm. Jó a nagy család, ha egyeznek. A mienk jó, a test­véreimmel sose veszekedünk, hanem inkább segítettük egymást, ahol tudtuk. Amíg a föld volt, abban dolgoztunk közösen, aki házat épített, annak hordtuk a maltert, adogattuk a téglát. Kinek mije volt, jutott abból a má­siknak is. A legidősebb unoka a hu­szonháromból szintén aa Etelka nevet kapta. — Ahogy így számolgat­juk a családot, lám nekem csak két fiam van. Kevesebb a gyerek, mégis sokan va­gyunk. Ma már meggodoltab- bak az emberek a sok gye­rekkel. Nagyanyám még negyvenöt évesen is szült, én akkor már kilencesztendős voltam! Itt a faluban többen is vállalták még olyan kor­ban is a gyereket. Az volt a bátorság! Én a kettőre is büszke vagyok, többre ju­tottak már mint én. Hat elemit jártam itt Gergén, aztán Lo­soncra írattak a középiskolá­ba, de jött a front, elmarad­tam. Máig bánom. A nagyobb bik fiamnak már egyenes út­ja lett, akár a kisebbnek^ Ferdinánd jogi doktor, And­rás pedig első éves a Pénzü­gyi és Számviteli Főiskolán. A nagyobbik mindig a köny­veket bújta, a kisebbik meg a sakkba szeretett. Épp most lelt Nógrád megye egyéni bajnoka! Látja én minde­nes vagyok a vízműnél, a gyerekek meg mire viszik? Tehették volna a nagyanyán* korában? Élhetnek a kedv­teléseiknek, olyan pályát vá­laszthattak, amilyet akartak, így hát én is elégedett va­gyok a sorsommal. A legidősebb dédunoka, dr. Egyed Ferdinánd akkor szü­letett, amikor roppanni lát­szott az ország sorsa, de er­ről már csak könyvekből ér­tesült, miként a villany meg­érkeztéről Mihálygergére, vagy a termelőszövetkezetek szervezéséről. (A termelőszö­vetkezet sok családbeli asz-: szónynak adott munkát.) Korunk szerint gyorsan összetegeződtünk. — Most * néztem végig elő­ször így a mi nagy családun­kon. Gondolhatta volna déd- nagyanyám, hogy belőlem doktor lesz, hogy szociálpolj- tikával foglalkozom majd? Vetés, kapálás közben ugyan hogy juthatott volna eszébe? ö a nagymagyarkodás idejé­be született bele, nekem meg szlovák lány a feleségem és szereti mindenki a családban. Bennünket a tánc hozott ösz- sze. Ruzsenka a gyetvai, én meg a mihálygergei tánccso­port vezetője vagyok. „Tánc­cal szerzett” asszonyom júni­usban települ át, akkor már sokkal többet lehetünk együtt. Tavaly született a kisfiam. Viszi tovább a családot. Számtalan tennivalónk mel­lett az ő sorsát is formál­juk most már. A legkisebb „Oraveczcel” nem válthattam szót, hiszen Frédi csak egyesztendős. Mit se tud még arról, hogy egy dúsan termő családfa újabb ágaként nyújtózkodik az ükanvja születése óta igencsak nagyot változott vi­lágba. H. Z. ☆ Szándékunk szerint kéthe­tente, havonta csöngetünk be egy-egy családhoz, hä meg­hívnak bennünket. Kérjük hát mindazokat, akik úgy vélik, hogy családjuk sorsa, életük érdekes, izgalmas vagy netán tanulságos lehet mások sza­mára, fogjanak tollat és ia- janak címünkre!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom