Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

Élő tőríére’em Ä szabadság lépcsőfokai Pál Károly maga az élő történelem, az újkori Ma­gyarország sorsfordulóinak részese. Rétsági kis házában idéztük föl számlálhatatlan emlékeinek egy töredékét. — Mennyi ideje van? Mert az én életem elmeséléséhez két nap is kevés! Persze min­den magát sem érdekli, igaz? Hol kezdjem? — Részese volt a salgótar­jáni nagy bányászsztrájknak? — Bányász voltam én is, akár a többi etesi legény ak­koriban. Albert-aknán kap­tunk munkát, kapcsológyere­kek voltunk, nem valami nagy pénzért, meg aztán ak­koriban könnyen tették utcá­ra az embert. Nem nagyon láttam én mást, csak a ke­mény munkát, a kevés bért, a nehéz körülményeket, a ki­utat meg nem tudtam elkép­zelni. Így élt az apám, az is­merőseim, a barátaim, min­denki. Aztán ott, Albert-ak­nán odajött hozzám a szak- szervezeti bizalmi, Sirko La­jos és azt mondja nekem: — Te Karcsi, kéne két-három fiatal gyerek a szocdempárt- ba, mert a gyűléseket sokszor meglepik a zsaruk. Ö beszélt nekem először arról, hogy abban a pártban a kommu­nisták az igazi vezetők, s hogy azok valami egész más világot akarnak. Máté Lőrinc barátommal eljártunk aztán ezekre az erdőszéli gyűlé­sekre, ahol Pothornik József beszélt a bányászoknak. Ke­vés volt a fizetés, szabadsá­gunk nem volt, hát azért emeltünk szót. A sztrájk volt a fegyver. Az a nagy bányászsztrájk, amiről halla­ni akar, 1929 novemberében kezdődött. Elsején már nem jött le a délutáni műszak, odafönn vártak bennünket, hogy menjünk be Tarjánba, az igazgatóságra, követeljük a béremelést és a fizetett sza­badságot. Nekiindultunk, át a a hegyen. Baglyason már vol­tunk vagy hatszázan. A kór­háznál csendőrök vártak min­ket, azokat szépen kikerül­tük és irány a kastély. Per­sze hiába tárgyaltak a kül­döttek, az igazgatóság halla­ni sem akart pénzről, vagy másról. Akkor döntöttünk a sztrájk mellett. Másnaptól sorban álltak le az egész me­dencében a termeléssel. De hát jött a tél, enni kellett. Az igazgatóság is engedett valamit, hát újra leszálltunk. Más csendőröket vezényeltek ki, kezdték fogdosni a bizal­miakat, Pothornik Jóskáról se tudtunk semmit. Egyik nap, műszak végén, jövünk föl, ott az iroda falán négy- százötven név, köztük az enyém is: menjünk a mun­kakönyvünkért! Csak nem dobnak ki télire? De bizony kidobtak bennünket, 32 pen­gővel a zsebünkben. Akkor írtam a külföldön dolgozó is­merősöknek, hogy szerezze­nek helyet, mert én is mennék. Megküldték a mun­kavállalási engedélyt, az al­ispán megírta az útlevelet és pár hónap múlva már Belgi­umban, Winterslagban dol­goztam. — Sok magyar volt ott ak­koriban? — Sok bizony. Főként a terror elől elmenekült egy­kori vöröskatonák, a Belga Kommunista Párt soraiban tevékenykedtek. Horthyék a követségen keresztül a kato­likus egyleteket szorgalmaz­ták, mert aki nem járt oda, az itthon csak gyanús lehe­tett. — Liege-ben lépett be a pártba? — Oda települtem át. Baj­zák József vezette a szemi­náriumokat, de jó szívvel emlékszem a mátraszelei Ko­vács Jánosra, aki Spanyolor­szágban esett él, Kribec Ru­dolfra, Nagy elvtársra. Persze nem biztos, hogy kit-kit va­lóban így hívtak, hiszen a konspiráció szabályai szerint mindenki több néven élt. Az én pártkönyvembe például az Andrási Vilmos név került. Liege-ben már rendes pórté­lét folyt, Párizsból kaptuk a brosúrákat, a politikai anya­gokat. Akkor már tudtam, akkor már megértettem, mi is az a más világ; amit Marx- ék, Leninék akarnak. — Ugorjunk egyet az idő­ben! Tíz év után hazatért Magyarországra. Múltja, hite miatt nem félt? — Nem különösebben, bár az elvtórsak figyelmeztettek, hogy itthon nagyon nehéz lesz. Nem is kaptam mun­kát a bányánál. Az már ak­kor hadiüzem volt Azit mondja nekem az ezredes, a parancsnok: maga is azok közül való akik huszonkilenc­ben olyan könnyen emelget­ték az öklüket? — Végül a rétsági malom­ban kapott munkát a fölsza­badulásig. — Segített a szerencse. Nyakunkon a németekkel, — itt állomásoztak a faluban — végeztük a feladatokat. Hall­gattam a rádiót minden es­te, tudtam, holtartanak a szovjet csapatok. Aztán 1944 decemberében sürgölődni kezdtek a németek és elpu­coltak Balassagyarmat felé. December hetedikén reggel, a tolmácsi dombokról eresz­kedtek le a szovjet tankok, itt álltak meg a falu köze­pén. Senkit az utcán nem le­hetett látni, megbolondítot­ták az embereket a „vörös veszéllyel”. Aztán persze ki­ki tapasztalhatta, hogy mit hoztak nekünk azok a tan­kok. Itt Rétságon nem vol­tak harcok, nem volt rom­bolás. Hamarosan megindí­tottuk a malmot, a pékek sü­tötték a kenyeret, kinyitot­tak a boltok, már kapni is lehetett ezt-azt. Jöttek haza lógó orral a korábbi nagy- hangúak, már nem is akar­ták annyira megmutatni az „oroszoknak” Rohantak az események. Megszerveztük a pártot Gregor Pista bácsival — ő lett a titkár —, osztot­tuk a földet. De nehéz volt! Nem kell énnekem a nagy­ságos úr földje, mondogat­ták a régi tizenkilencesek, csak a baj lesz belőle. De azért, ha nehezen is, mind jobban szerveződött az éle­tünk. Máig emlékszem arra, ahogy az asztal ott állt az út közepén, onnan osztották a birtokleveleket a földtele- neknek! Attól ugyan nem kellett tartani, hogy autó jön, mert az bizony akkoriban ritka volt! — Rétság első tanácselnö- 'kévé választották. — Elébb a malmot bízták rám az államosítások idején, aztán meg tanácselnök let­tem, épp a legnehezebb idők­ben. Beszolgáltatások, pad­lássöprés, ezek már ismerő­sen csengenek, ugye? Ko­rom szerint, 1968-ban nyug­díjba mentem. — Elegendő-e a nyugdíj? — Kettőt is kapok. Egyet itthonról, a másikat a belga bányászoktól. Segítem a lá­nyomat, az unokákat. Néha- néha visszamegyünk Belgi­umba, oda ahol fiatalon él­tünk a feleségemmel. Most is készülök menni, de az asszonyom nem nagyon akar. — Mozgalmas élet volt ed­dig a magáé. — Az. De szép is. Ha a fiatal koromat, a Horthy- korszakot vesszük nulla ki­lométernek, akkor most ezer kilométerrel előbb járunk. Én ezt az ezer kilométert mind bejártam. Szele, hava vert eleget. Most a békéjét élve­zem. Hortobágyi Zoltán Székesfehér­váron, a helyőr­ségi művelődési klubban látható id. Szabó István, Kos- suth-díjas szob­rász, fafaragó ki­állítása. A 80 éves művész témáit szülőhelyének kör­nyezetéből, Nóg- rád megyéből me­ríti. A képen: Mosónők Tavaszí neve'esi értekezletek A veszélyeztetett gyermek kék, fiatalok segítésének peda­gógiai feladatai állnak idén a tavaszi nevelő testületi ér­tekezletek középpontjában. El­sőként a salgótarjáni Strom­feld Aurél gépipari szakkö­zépiskolában tartották meg előrehozva az igen fontos ne­velési értekezletet. Néhány szakmunkásképző folytatta a sort április 2-án — ám az is­kolák, kollégiumok zömében a hónap második felében, a tavaszi szünet után kerül sor erre. Számos helyen a szülői munkaközösség képviselői is részt vesznek a tanácskozá­son — sajátos eszközeikkel so­kat tehetnek a veszélyeztetett helyzetben levő tanulókért, a pedagógusokkal együttműköd­ve. Akit az idő nem zavart meg HŰVÖS VAN MÉG regge­lenként itt, a szorospataki völgyben. A Mátra felől le-le- zúdul a szél, úgy hogy az em­ber csupasz keze még annak a kis melegnek is örül, amit a marokba fogott cigaretta pa­razsa ad. — Nálunk — mondja Ege- resi László, aki mellém sod­ródott a buszra váró tömeg­ben — azért már melegebb van. Pedig csak jó kétszáz kilométer a távolság. — Miért? — csodálkozom. — Maga nem idevalósi? — Most már az vagyok. De mondom, messziről kerültem én ide: Hajdú-Biharból, egy Kismarja nevű faluból. Biz­tos nem tudja, hol van! Csóválom a fejem. — Nem messze Berettyóúj­falutól. — Akkor tényleg nem a szomszédból jött — Nem. De, ha tehetem, csak-csak visszajárok meglá­togatni az öregeket. Múlt hét végén is náluk voltam, egy kis segítségnek, meg elbeszél­getni. Csak hát kevés az idő. — Mi hozta ide, Nógrádba? — Majd a buszon! — mond­ja és felszállunk. Halkra fogjuk a szót a bóbiskoló bányászok között — Szóval, amikor huszon­egy évvel ezelőtt ide kerül­tem, nagy híre volt még a nógrádi bányászkodásnak. Jöttek a falunkból is jó néhá- nyan. Igaz, most már bevall­hatom, eredetileg eszem ágá­ban sem volt föld alatti mun­kahelyre szegődeni, víz- és gázszerelőszakmát akartam kitanulni, de annak csak egy év múlva vettek volna fel. Várni nem akaródzott, meg csábítottak is az idekerültek, hát jöttem. — És megragadt. — Most már mindvégig. Persze, az érdekesség az a do­logban, hogy, akik Bátonyba invitáltak, mind itthagyták a bányát. Bár nemigen csodál­kozom rajta, mert azok az idők, mikor sorra-rendre zár­ták be a munkahelyeket, sok embert megzavartak. Aztán lett a jó vájárokból vasutas, erdőmunkás, tsz-tag, meg a fene tudja, még micsoda. Én viszont úgy döntöttem, kivá­rom a dolgok végét. Leszállunk az új lakótelep­nél, egész kis várossá nőtte már ki magát és Egressi László otthonába invitál. Jó­fajta szilvóriummal kínál (Al­földön főtt — mondja —, az öregem ajándéka az ismerő­seimnek) és nekiülünk a be­szélgetésnek. A házigazda a Nógrádi Szénbányák szoros­pataki aknaüzemében elővá- jási brigádvezető, tizenöt em­ber parancsnoka. — A KEZDET KEZDETÉ­TŐL a vágathajtásokon dol­goztam, a széntermelő fron­tokat csak elvétve látogattam. Nehéz is lenne mór azokon a munkahelyeken megszokni. Az előrehaladás az ismeret­lenbe, ez az én világom. Ez a szinte centiméterről centimé­ternyire változó föld alatti világ, ahol örül az ember lel­ke, ha úrrá tud lenni a ke­mény kőzeten, vízen, iszapon. És boldog, amikor végignéz egy-egy szépen, precízen, pon­tosan elkészített vágaton. — Lehet szép egy ilyen „alagút” is? — Minden munkának meg­van a maga szépsége. Főként akkor, ha az ember benne tudja a saját verejtékét, az erőlködését, és — a végered­ményt. Én ezt tartom és más­hol már el sem tudnám kép­zelni az életem. Tudja, el­mondom ezt is, amikor foly­tak a nagy visszafejlesztések, megszereztem a hivatásos gépjárművezetői igazolványt, de sehogysem tudtam rászán­ni magam, hogy megváljak a bányától. És nem bántam meg. — Mi az oka ennek a nagy ragaszkodásnak? A sok ked­vezmény, a jó fizetés? — No, már maga is elkez­di a pénzt felhánytorgatni...! Higgye el, ha én csak külső szemlélő lennék, nem sajnál­nám egyikőnktől a havi nyolc-tízezer forintot Meg kell azért dolgozni-szenvedni. Senkinek nem kívánom, hogy olyan nagy melegben, párás levegőben olyan erős fizikai munkát végezzen, mint mi. Kiszívja az az ember erejét, korábban megöregíti. Az az igazság, hogy, aki nem bírja a nehézségeket, még ennyi forintért sem marad. Nem is olyan rég „beszállt” a csapa­tunkba egy volt sofőr, olyan, mint egy atléta, akit szintén a több pénz hozott ide. Né­hány napig bírta, aztán odébbállt. Mondtam is neki: rossz átlagot futottál, fiú! Hallom, most megint a volán mögött ül, valamelyik tsz-ben. — Akkor maguk nem hízel­gésből kemény emberek. — . . .Megedződtünk, sze­retjük, amit csinálunk. Feljegyzés a papírszeleten... égé a Cserhát régmúlt csendjének. Bent a ku­tasói katlanban a hét­rét görbülő földeken dolgoz­nak a gépek. A téli ülepedésé­ből ébresztik a termőföldet. A táblaszegélyre hordják a vetőmagot a kövérre tömött zsákokban. Nyomukban a ve­tőgép. Ez az igazi tavaszi zsongás, amely szép a fülnek, kivált, ha az ember úgy hall­gatja a gépek zúgását, mint Krátki János, aki az alsótol- di közös gazdaság kutasói gépműhelyének vezetője. Ezen a vidéken felerősödik a gép­zúgás. mert a hegyek nem engedik a .semmibe veszni a hangot. A műhelyvezető füle kiválasztja hát az egészséges motorhangot a gyengélkedő­től. Nem lehet különösebb baj, mert Krátki János arca a megszokott, mindenre figyelő. De, hogy a földeken rendben mennek a dolgok, bizonyítja, időt fordíthatott a gépműhely környékének rendezésére is. Elérkeztek a tavaszi ünnepek, egyengetni kell a télmarad- vánvt. A felszabadulás napjá­ra kirakják a zászlókat, fel­ragasztják a plakátokat. Ho­gyan nézne ki a díszítés, a megszáradt sárkupacok, meg széthányt gépalkatrészek lát­ványában. Kiküldte a szere­lőket rendreállítani a gépe­ket. Gyetván Tamást, a fiatal I's-st e"rü'dte eav forduló k V ••'c<trt aminek "elét a bejárathoz, a másik felét pe­dig a műhely mögé, az ' ud­var legmélyebbre horpadt ré­szébe vitette. Ezután vonult vissza egyéb munkájának végzésére a mű­hely mögötti fabódéjába, ahol a papírmunkát, meg az em­berekkel szükséges beszélge­tést szokta végezni. Azt a bó­dét is maguk építették, ami­nek nem is iroda a rendelte­tése legfőképpen, hanem öl­tözködő, mosdó és étkezde. De itt tárgyalják meg legben­sőbb dolgaikat a szerelők. A vékony falon jól áthallatszik minden szó, mivel nincs kü­lönösebb titkuk, nem is hal- kítják el a hangjukat. Most is harsányan tárgyalták, hogy ki vihette el az asztalról a cigarettát. Herédi, a szerelő felpattan a helyéről és azt mondta: — Mondjuk meg a fő' ük­nek . . . Mentek is be a Krátkihoz, de . csak ajtónyílásig, arcukon semmi felháborodás, inkább a tettenérés öröme. — Gyuszi volt a szarka — mondta az egyik Krátkinak. — Húzzátok meg a fülét — vetett véget a dolognak a főnök. Mit is mondhatott volna egy gyerekes csínytevés miatt, amikor percnyi fölösleges ide­je sincs a műhelyvezetőnek. Majoros László, a tsz gépész- mérnöke, aki a műszaki ága­zat vezetője, már sürgeti a nyári munkákhoz szükséges gépek javítását is. És nem olyan egyszerű a dolog, mert emberekkel sem állnak bővi- ben, de az alkatrész is csak csippen-csöppen a gép pedig kell, mert akár az embernek a szíve, a gépek olyan fontos szerepet töltenek be a föld­művelésben. Meg a szállítás­ban, meg minden másban, ahol mozgásra van szükség. Krátki János nagyon lelkiis­meretes ember. Annyira szí­vére képes venni a dolgokat, hogy már az egészségét ron­gálja. A múltkoriban is te­herkocsit kértek a központi­ak. Nem volt alkatrész, kés­tek a javítással, amire a mű­helyfőnök sem számított. Ma­ga az elnök pirongatta meg Krátki Jánost. Nem rosszin­dulatúan, hanem barátiam Dehát nem is ez a szóváltás, hanem az, hogy a gépműhely nem tudott az ígéretének idő­ben eleget tenni, teljesen fel­zaklatta á szíve dobogását. Krátki János, igaz bevallotta: — Gyengélkedem vele — tapogatta bal oldalát, zsebé­ből pedig elővette a nitrós gyógyszeres üveget. Sok esztendő gondja-baja ott a szívében. Élete a kör­nyéken, ahogyan mondani szokás, nyitott könyv. A -bo­kori, korán, árván maradt Krátki család legidősebbik fia ő. Még általános iskolás volt, amikor apja helyett fogta meg az eke szarvát. — Nehéz volt, de élni kel­lett a családnak . . . ^Keserűek lehetnek az emlé­kei, mert még most is, ami­kor anyjáról beszél, könny- belábad a szeme. Aztán a ka­tonaság, az ötvenes években a déli határon, hagyott még benne fájdalmas nyomokat. Letette kezéből azt a kis sze­let papírt, amit a vastag le­vél tárcájának mélyéről sze­dett elő és olvasta róla életé­nek nagy állomásait Járt va­laha a fővárosba dolgozni, az­tán Pásztóra, a gépállomásra, amikor még a kormosok szán­tottak. Azt mondta félhango­san: — A csécsei határban jól kirázott engem is a körmös... Messze földön járt Krátki János, de megpihenni igazán a bokri szerény portán tu­dott. Aztán Marosvölgyi Jó­zsefet emlegeti meleg hangon, a községi pórttitkárt, aki egyengette útját az alapszer­vezet felé, miután tisztesség­gel ellátta megbízatását a községi népfrontnál és minde­nütt ahová "állították. Az egyszerű munkásember tisztességes útját járta egész életén át. Ezen keresztül el­jutott a járást pártbizottság! tagságig. A legszebb, az embe­ri tisztelet kíséri útját végig a Cserhát völgyén. Persze, hogy szívesen fogadta a kuta­sói tsz, amikor már évekkel korábban hazatért. Ahogyan szívesen vették két keze mun­káját a közös gazdaságok egyesülése után is. Azt szok­ta mondani magáról, öngúny- nyal, hogy közel sem ér any- nyit a szája, mint a két ke­ze, utalván arra, nem szeret feleslegesen beszélni. Egye­nesen tiltakozik: — Csak szerepelni ne kell­jen! A múltkoriban a pártbizott­sági ülésen szólt a mezőgaz­dasági, munkáról, de olyan pi­ros volt az arca, akár a pa­rázs. — A beszéd helyett inkább a munkával bizonyítok . . . I lyen ember Krátki Já­nos, a gépcsoportvezető Kutasón. Ezért is olyan közel vannak hozzá a mun­katársai. Ott van közöttük, ha utasítani kell, de akkor is, ha hegesztőpálcát kell ragad­nia, vagy a motort javítania. Megy fáradhatatlan, pedig időnként jelez a szíve: „Meg­állj, Krátki János, lassabban, még ott a családi ház, azt is rendbe kell tenni, a gyengél­kedő asszonyt is kímélni, a fiút is útra bocsátani, tehát emberibben élni! Hiszen sok feljegyzés van azon a bizonyos papírszeleten. Bobál Gyula Egeresi László ifjúsági szo­cialista brigádja 1980-ban ala­kult, de tavaly már kategóriá­jukban minden olyan ver­senyt megnyert, amit kiírtak. — Hétszázegy méter hosz- szú vágatot hajtottunk ki, de idén szeretnénk elérni a bű­vösnek számító ezret. Persze, ez nem csak rajtunk múlik. Tudja, a föld mélye nehezen adja meg magát. RÖVIDRE FOGJUK már a szót, hosszú volt az éjszaka. Három gyermeke is ébrede­zik. Szombat van. Egeresi László a föld alattiakra jel­lemző, keskenyre húzott szem­mel néz bele a felhők mögül kibukkanó napba . . ! Karácsony György Kőkorszaki szerszámok Észak-Kaukázusban kőkori emberi település nyomaira bukkantak az archeológusok. Több mint 60 ezer viszonylag épségben maradt kőszerszá­mot, baltát, késeket találtak. A tudományos kutatások so­rán bebizonyosodott, hogy öt­ezer évvel ezelőtt az itt élő emberek már háziállatokat tartottak. A kantáruk alapján arra következtettek, hogy a lovat igavonásra használták. Ezeken a sztyeppéken jelen­tek meg az első lovaskocsik, majd terjedtek el egész Eur­ázsiában. 4 NÓCRÁP z. 1982. április 3, szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom