Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
70 éve született Darvas Tézsef N A léleknek kenyere Vén Emil kiállításáról A 80 éves Vén Emil fes tömüvész élctműkiállítását rendezték meg a Műcsarnokba«, Képeink a kiállításon készültek. Ha élne, most lenne 70 éves, 1982. február 10-én. A Viharsarok Indította, a Nyugat 1934. február 1-i számában az „Ismeretlen magyar költők” című összeállításban jelent meg először egy verse, és alatta egy kis életrajz. így lépett be a magyar irodalomba, amelynek sok-sok kitérővel haláláig odaadó munkása volt. Idestova ötven éve lesz, hogy megjelent az az első verse, hogy az orosházi sze- gényparasztgyerek elindult az értelmiséggé válás útján. A gyermekkori élmények olyannyira meghatározták az életét, hogy mindig annak a világnak volt ' és maradt tagja, amely az irodalomba küldte. Apját kétéves korában elvesztette, tanítói pártfogásával került a polgáriba, majd a tanítóképzőbe, és ezek a hatások, amelyek az első generációs értelmiségit érintik a szegénységből, a semmiből kiválni akarás során, ezek határozták meg tehetségét. A szépprózai indulatnyelvű „faluleíró” tanulmány, a szegényparasztság történelmi arc- képcsarnokának és a szegénységből kiemelkedő értelmiségi válaszújának, fenyegető „szakadékjának” ábrázolása volt írói élete első korszakának meghatározója. Ez a témavilág versben, regényben és novellában, de 'publicisztikában, vitacikkben is bizonyítja, hogy írójuk minden műfajban az elsők közé iratkozott fel a jobbítani akarók seregébe. Az 1934-ben megjelenő két első regény írásakor az állástalan fiatal tanító, szellemi ínségmunkás jobbadán börtönben és rendőri felügyelet alatt tanulja Horthyék törvényeit, és a hűség viszi el a népi írók táborába, a világ megérteni vágyása teszi marxistává. Darvas Józsefnek természetesen vezet az útja a népi írók táborába, hiszen alkotó korszaka első részét a szegényparaszti világ témái határozzák meg, és a népi írók mozgalmának oly kedves műfaját, a tényleíró, valóságfeltáró írói szociográfiát^ is rangos eredménnyel műveli. Az Egy parasztcsalád története a Puszták népe mellett sok magyar fiatalnak volt a bibliája. De a fiatal Darvas nem állt meg a népi_ írók fnozgalmánál. Kezdettől val- jotta, hogy a parasztság felszabadítása is csak a munkásosztály harcának győzelmével következhet be. Valahogy úgy alakult az élete, hogy a népiek táborában mindig marxista volt, s a kommunisták közt ezekben az években 6 fogalmazza meg legértőbben a népi-nemzeti hagyomány történelmi fontosságát. Ennek az összefonódó kettősségnek köszönhette, hogy az 1938-ban írt Hunyadi-regénye A törökverő, Móricz Erdélye mellett a kor legnagyobb hatású írása, amely a háború előestéjén figyelmeztette az olvasó országot az uralkodóosztályok zül- löttségére, és arra. hogy csak az országért felelősséget érző és vállaló munkások, parasztok, szellemi dolgozók összefogása lehet a nemzeti lét. a függetlenség alapja. Az ő Hunyadija alacsony sorból felemelkedett népi hős, aki életét a belső árulókkal, külső hódítókkal vívott csatákban éli le, és halálát Is ott leli abban a hitben, hogy a győzelem eredményeképpen a nép lesz a nemzet, mert a nép: „az ides ország”. A felszabadulás utáni új értelmiségnek,, az első generációsoknak a legnagyobb re- génvélménye biztosan az Elindult szeptemberben. Elsősorban hőse miatt. Darvas egv képzős diák alakjában a népből jött fiatal értelmiségi öntudatra ébredésének művészt rangiát adia. A magányos, elszigeteltségbe kerülő kamaszember akkor találja meg helyét a világban, amikor kialakul benne az örök kötődés tudata, kötődés azokhoz, akik küldték, falujához, anyjához, gyermeki világához. Darvas József indulása nem volt viták, harcok, kudarcok nélküli. Sokszor gyöjmöszölték bele a történelem húsdarálójába, sok csatában vett részt, sok vereséget szenvedett, adott és kapott sebeket. Amennyire bántó, fiatalos hévvel bírálja Nagy Lajos Kiskunhalomját, olyannyira kemény szavakat kap például Németh Lászlótól, A felszabadulás után egy időre megszűnik az író és politikus kettőssége. Volt építésügyi, közoktatási, és népművelési miniszter. Megpróbálja a gyakorlatban megvalósítani mindazt, amit addig íróként szolgált 1945—65. között nem jelenik meg könyve. A Város az ingoványon után publicisztikákat, riportokat, vezércikkeket ír. A koalíciós idők harcai a politikai cselekvést teszik fontosabbá, az írói gondolkodás másfajta normái félreszorulnak életében. Közben három évig az írószövetség elnöke, majd 1959-től halálig az marad. Ez az időszak — 1959-től — írói életének második korszaka. A Kormos ég című színdarabbal indul a hallgatás utáni korszak, amely kegyetlen drámai szembenézés önmagával, az alkotó értelmiség felelősségével. Ezt követi . a Hajnali tűz című dráma a termelőszövetkezeti átalakulás belső konfliktusairól. Majd megírja a Részeg eső című regényét, amely egy nagy vállalkozás első része, és a fel- szabadulás , óta életünket megfogalmazni kívánó szépprózai munkák közű! a legjellemzőbben mai. A regény az elmúlt két évtized társadalmi körképét akarja megadni, s az indítása — körülbelül az első három fejezet — a legmagasabb igényű és feszültségű próza irodalmunkban, és, ha Darvas József folytatni tudta volna, talán korunk legjelentősebb regénye lehetett volna. aki nem veszi észre a fiatal író eredeti tehetségét. De ezekben a szellemi küzdelmekben szenvedélyes és bölcs, szuverén és elkötelezett, olyan, amilyennek mi már megismerhettük. A háború alatt politikusként a ’ népi baloldal álláspontját képviseli író- és politikusbarátaival együtt. A Márciusi front egyik alapítója, a népfrontos politika szervezője, a balatonszárszói konferencia egyik előadója. Nem csoda hát, hogy a felszabadulás előtti heteket bújkálással kell töltenie, és ekkor egy Baross utcai ház pincéjében született — 1945 februárjában — a Város az ingoványon című történelmi számvetés. „Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum, mindegyikből van benne , . I, de leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám — Irta művéről Darvas József —, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként, vagy vádlóként? Mint tanú, vagy bíró? Kicsit ez is, kicsit az is: népem író fiaEleven szenvedélyességét, társadalmi érdeklődését jelzi a Térképen nem található című riportdrámája, amely a penészleki vita kapcsán vizsgálja érzékeny, fegyelmezett indulattal a valósághoz, a múlt örökségéből ittmaradt jelenségekhez a viszonyunkat Ez a mű is azt az írói ars poeticát tükrözi, amely bármilyen keserű is legyen, az őszinteség fontosságára hívja fel a figyelmet. Az élet ellentmondásait csak akkor lehet feloldani, ha a legkegyetlenebb pontossággal mutatjuk fel, hogy az íráson keresztül az Is lássa, aki a valóságban nem tudta meglátni, nem akarta észrevenni. A valóság- feltárás, az Igazság fontos része. De csak része. A teljes igazság abban a társadalmi cselekvésben fejeződik ki, amit az újért, életünk építéséért, a múlt maradványainak felszámolásáért teszünk. Nem az Írás a végső cél, az írás a nép szolgálata. 70 éves lenne. Oly sokat élt, oly sokat intézett, hogy más ötszáz évig se tudott volna annyit Hogy már nincs közöttünk, tudjuk, sorsunkat intéző bölcsessége milyen nagy érték volt. ként . Szalontay Mihály Táncosok (Cárdos Katalin felvételei) Csanády János: Repülj A vizcseppek hulltukban hópihévé fagynak, a varjak lépegetnek, lebbengetnek a fehér hópihéken, az utakat a házmester hiába szórja be homokkal — hollófekete hajam maradéka is beszóródik fehér hópihékkel; hiába szórják be hamuval, ártatlanabb már nem leszek, mint gyermekkoromban, többé bűntudat nem áltat, pogány nem vagyok, nem vagyok keresztény, pogáüy csak voltam nagy történetemben, csak, hó aztán református ősöket vallók, akik nyakasan voltak puritánok, s állva haltak meg, mint a katonák, vagy munka közben, kisföldű parasztok két kor mezsgyehatárán estek össze, hulltukban is az eget fenyegetve. Repülj csak hó, oly szép a szárnyalásod feketetollú madarak között — vattázd Budapest tetőit fehérre, találjon honra szívem messzessége. Zavarba ejtő meglepetésért. Zavarba ejtő — de szívet melegítő. Ügy kezdődött, hogy a Kossuth rádió a múlt vasárnap délután egy új műsora („tró- szobám”) keretében sugározta azt a beszélgetést, amelyet Simon István folytatott velem. Beszélgetés közben — mert Simon István barátom, a kiváló Kossuth-díjas költő, „műhelytitkokról” is kérdezett — teljesen gyanútlanul elmondtam „több gondjaimat”. Azt tudniillik, hogy akármilyen nevetséges, én, nem is az írógép, de már a magnetofon és a diktafon korszakában, roppant korszerűtlenül, még mindig írótollal írok. Nem is töltőtollal vagy golyóstollal, hanem közönséges írótollal. Ahogyan valamikor az iskolában tanultam: tollszár, benne a „toliszem..Sőt azok közül is a legrégibb fajta, a legközönségesebb, a hegyes végű — mert például a vágott hegyű toll már zavar. „ElidegeDarvas József: Köszönet — toliakért* pit”. (Zavar persze sok minden más is a világban — de a beszélgetésben csak a toliról esett szó. Az írószerszámról. Nem jelképesen.) Igen ám, de ezt a fajta tollat már nem gyártják — az „utánpótlás” tehát mind több gondot ád... Legutóbb is valahol Csepelen, egy papír-írószer raktár mélyéről kotortak elő a számomra egy doboz ilyen „tollhegyet”. Valahogyan így • ejtettem erről szót — szándékom szerint némi öniróniával. Talán még az örökkévalóságot is megfenyegetve, a tolihiány miatt esetleg elmaradó remekművekért... Mi lett az eredmény? A „következmény”..-. Nos: a beszélgetés elhangzása után talán még öt perc se telt el, már csengett a telefon. Az üzenetközvetítő szólt: nem lévén a telefonkönyvben ' a számom, hívjam vissza özvegy Gergely Vilmosnét a Serpsey Andor utcában, ennyi és ennyi számon „tollszém- tigyben”. Visszahívtam. Elmondta, hogy a férjétől maradt egy tucatnyi hegyes toll- szem — ..szívesen odaadja. Mondott persze sok minden mást is: például a könyveimről. De szerénységem tiltja, hogy mindazt ideírjam (s így zárójelben, mellékesen utalva a dicséretekre, többet is ér, mert többet sejtet az ilyesmi...) Név szerint mást nem említek; ő volt az első. Ám azóta, vagy az üzenet- közvetítőn keresztül, vagy az írószövetségben, új és új keresések szóltak, szólnak: van még olyan régi, hegyes toll- szem, felajánlják, küldik... (Nem tették hozzá, de én hozzáképzeltem minden telefonhíváshoz: nehogy ezen múljék a magyar irodalomtörténet valamiféle nagy vesztesége...) Küldtek tollat magánosok, intézmények — vidéki pedagógusok, kisdiákok, öregszülék... Ajánlott levélben, kiscsomag- ként. Szó, ami szó: két nap alatt annyi hegyes toliszemet kaptam, hogy akár még száz évig is írhatnék velük. Persze csak akkor, ha mártogatős tintát is gyártanának akkor még; s ha lenne tollszár; ha lenne... No, nem folytatom ezeket a „ha” feltételezéseket. Arra nem is gondolok: „Ha én is lennék még.” Miért ne lennék? Inkább arra gondolok: az ember jó: természeténél fogva jó. Az én tollgondom irtózatosan icipici ügy — ha erre fölmozdultak a segíteniaka- rás ösztönei, mennyivel inkább fölmozdíthatők az igazán nagy ügyekre! Van is erre számtalan példa! Engem mindez csak abban erősít meg, amit íróként, közéleti emberként mindig is vallottam, és szerény képességeimmel gyakorolni próbáltam: érdemes az emberről, az emberért írni, szólni... Köszönet toliakért!’ • A léleknek kenyere című posztumusz könyvéből, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában a közeljövőben ielenik meg. NÓGRÁD - 1982- február 6., szombat
