Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

Tervező népművelőknek Egv tanfolyam tanulsága! Találkozási pont a mindennapi élet „Föl a szívvel, az üzemek fölél" Az írás előzménye karácsony előttre nyúlik vissza. A me­gyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője akkor tartott tájékoztatót megyénk közművelődési helyzetéről, a népművelői tevékenység tar­talmáról, formáiról, az elért fejlődésről, a kívánatos ten­nivalókról. Az osztályvezető említette — bevallom, meg­ütközve hallottam, mert ál­momban sem mertem volna feltételezni, hogy a nyolcva­nas évek elején ilyen is léte­zik, létezhet — megyénk több településén nem készült el a középtávú közművelődési terv éves változata, sőt akad­tak közművelődési intézmé­nyek is, amelyek lefektetett el­képzeléseket nélkülözve vé­gezték munkájukatJ. Azt hi­szem, arról, hogyan, ezek után fölösleges akár egyetlen szót is szóllani. Tulajdonképipen akkor ha­tároztam el: a tervezés idő­szakában közreadok azokból a gondolatokból, tapasztalatok­ból, amelyek elhangzottak az összejövetelen. Kárba semmi esetre sem vész. ESZMEI TISZTASÁG A műsorpolitika minden közművelődési intézmény te­vékenységének alapvető, köz­ponti része. Rajta áll, vagy bukik az intézmény munká­jának minősége, hatékonysá­ga, tőle függ, hogy bejönnek-e a háziba az emberek, vagy szé­les ívben elkerülik. Tapasztalat szerint a műve­lődési otthonok eszmeileg tisz­ta, társadalmi, politikai célja­inkkal megegyező programo­kat kötöttek le. Ez akkor is így van, ha esetenként előfor­dult ennek az ellentétje. A jelenlegi munkában arra kell törekedni, hogy a korábbi té­vedések, hibák ne ismétlődje­nek. A műsorpolitika fejezze ki a szűkebb és tágabb kö­zösség, az adott település és a társadalom érdekeit, elégítse ki az indokolt kollektív igé­nyeket, vagyis örömére szol­gáljon' a legszélesebb körök­nek. Ehhez a tartalmi követel­ményhez még egy fontos kívá­nalom kapcsolódik: az eszmei­ségtől el nem választható konkrét tartalom, például az adott filmvetítések, előadóes­tek, ismeretterjesztő előadá­sok tematikai közérdekeltsé­ge. Másképpen szólva: a mű­velődési házak programjai az eddiginél — mert az elmúlt évben e téren a kívánatosnál lassúbb volt a fejlődés — ha­tározottabban, szorosabban kötődjenek az emberek min­dennapi valóságához, tevé­kenységéhez. Azaz: ha egy te­lepülés közösségét legfőképpen a háztáji gazdaságok munká­ja, sorsa foglalkoztatja, akkor ezt az érdeklődést igyekez­zen kielégíteni az intézmény. Nyilván sajátos eszközeivel: előadásokkal, filmvetítések­kel, klubfoglalkozásokkal, szakkörökkel. Ha nincs igény a színpadi szereplésre — per­sze más példát is mondhat­nánk, hiszen az elképzelések, a gyakorlati megnyilvánulá­sok helyenként változnak —, ne erőltessük, a dacosség csak ellenérzést szülhet. NAGYOBB Összefogást Mindenki számára, akt csak foglalkozik a művelődés, a szórakoztatás szervezésével, világos, hogy a „bölcsek kö­vét” semmiféle irányítás nem adhatja a népművelő kezébe. Magának kell azt megtalálnia — kiindulva működési terü­letének legsajátabb jellemzői­ből. Ezért minden jó szó csak általánosságban hangozhat el, csupán — ám ez is nagyon jelentős — iránytűül használ­ható. > A közművelődés egyik „iránytűje” az együttműködés, az összefogás. Bő teret szen­tel neki a közművelődési párthatározat és a közművelő­dési törvény is. Az együttmű­ködés követelménye ma is ak­tuális feladat. Még mindig to­vábbi területei, lehetőségei vannak, ntóyeket a jő szán­dék, a valóságos tenniaikarás térképezhet fel és valósíthat meg. Jelenlegi gazdasági helyze­tünkben még inkább szükség van az összefogásra, mely alatt a szellemi teremtőerő, az egyéni lelemény felhasználá­sát éppen úgy értem, mint az anyagi eszközök, tárgyak és pénz koncentrációját. Ez a fajta együttműködés jelent­kezhet termelőegységek kö­zött — például üzemek, szö­vetkezetek, mezőgazdasági kollektívák esetében —, továb­bá hivatalok, kereskedelmi egységek, oktatási intézmé­nyek között, valamint mind­egyiknek együttes munkálko­dásában a közművelődési ott­honok, kultúrházak, klubok, könyvtárak között. E kapcso­latok legérzékenyebb pontja az iskolák és a kultúrházak vonatkozásában létezőék, me­lyek a múlt esztendőben - saj­nálatosan nem fejlődtek a kí­vánt műtőkben. Idén mindkét intézménytípusnak nagyobb gondot kell erre fordítani, már csak azért is, mert szeptem­bertől 'az iskolákban is beve­zetik az ötnapos munkahetet KÖZVETLEN SEGÍTSÉG A munkaterveiket elkészí­tett, vagy ezekben a napokban készítő kulturális intézmé­nyeknek mindenekelőtt sa­ját közönségük'szükségleteit és saját intézményük lehetősé­geit kell számiba venniük, ter­mészetesen az országosan ér­vényes művelődéspolitikai koncepció keretein belül. A te­vékenység formái, rétegirá­nyultsága csak valós talajok­ra helyeződhetnek. S nem árt a népművelők­nek figyelembe venniük, hogy ma ez a „valós talaj” minden­napok gazdasági, társadalmi szükségleteit jelenti. Vagyis a termelés, a háztáji gazdaság, a hobbizás követelményeit is. Az általuk támasztott a belő­lük fakadó igényeket kell a közművelődésnek kielégítenie. Közvetlen segítséggel, kifeje­zetten az ezekre irányuló te­vékenységi formákkal. Elmélet és gyakorlat talál­kozási pontja ez lehet: a min­dennapi — tehát az állandó és változó — élet. A népművelők­nek egész éves munkájukkal ezt kell —, ahogyan mondani szokás — aprópénzre váltani­uk. (ok) Proletár költőnk szólította így népét A város peremén című versében, melyről a közelmúltban adott számot feszülten és felkészülten az egyik Nógrád megyei kis falu magyar szakos nevelője a Nógrád megyei Pedagógus To­vábbképzési Kabinetben a két­éves magyar komplex tanfo­lyam félévi beszámolóján. Nem egyszerű feladat József Attila világképét igazolni a vers alapján úgy, hogy ebben a szakmai ismeretek mellett az irodalomtanítás korszerű mód­szertani kérdéseiben való jár­tasságot is bizonyítani tudja a már jó néhány évvel ezelőtt diplomát szerzett tanár. A pedagógus legfontosabb tulajdonságának a mindig megújulni tudásnak kell len­nie. Ez szakmai, pedagógiai, metodikai és nem utolsósor­ban emberi felfrissülés, kon­díció. Ez ma már elengedhe­tetlen követelménye a pályá­nak, a hivatásnak. Évek óta folyik az általános iskolák tan­tervi reformja, új tantervek, új tankönyvek, új munkafüze­tek látnak napvilágot, de mindez kevés, ha a pedagó­gus szemlélete nem formáló­dik a mai igényekhez. Kell olyan, aki a továbbképzést vállalja és érdemes is rá. Kell egy lelkes „hivatal”, amely ezt felméri' és megszervezi. Kell egy partner, aki ennek a megoldásában korszerű, szakmai pedagógiai segítséget nyújt. E három té­nyezőnek kell együttműködnie, hogy a pedagógusképzés ered­ményes is legyen. A kabinet munkatársai és az egri Ho SÍ Minh Tanárkép­ző Főiskola oktatói kara nyolc éve igen pontos terv alapján működik együtt Nógrád megye pedagógusainak továbbképzé­sében. Többféle kísérlet után a komplex kétéves tanfolya­mok váltak be a legjobban. Két tanév során húsz alka­lommal hallgatnak előadást, szemináriumot, látogatnak be­mutató tanítást, hogy a szak­tárgy legújabb szaktudományi, metodikai, pedagógiai ismere­teit, annak alkalmazását a mindennapi élet gyakorlatában érzékelhessék. Félévenként- beszámolnak az elméleti kér­désekről és a második év vé­gén pedig szakdolgozattal is bizonyítják a záróvizsga mel­lett ismereteik korszerűségét. Az egri főiskola tanárai éven­ként 120—150 előadást és kon­zultációt tartanak és elmond­hatjuk, hogy szívesen jönnek oktatóink Salgótarjánba. Ennek egyik magyarázata az, hogy a szervezés mintasze­rű. A másik ok pedig az, hogy volt tanítványainkkal, akik ez­előtt 5—10 évvel szerezték Egerben a diplomát, újra ta­lálkozhatunk és szakmai, pe­dagógiai fejlődésüket megújít­hatjuk. A gyakori látogatá­sunknak mégis talán a leg­főbb mozgatója az, hogy érez­zük és tapasztaljuk, érdemes a kollégákkal foglalkozni. Szakmai, pedagógiai érzékeny­ségük, pedagógiai hivatástu­datuk megtermékenyitően hat ránk és így a közoktatásunk mindennnapos problémáival is folyamatos kontaktust tesz­nek lehetővé. A legfontosabb azonban az, hogy ez a továbbképzési forma mit ad azoknak, akik a mí­nusz 15—20 fokos hidegben és a nyári hőségben 30—80 ki­lométert utazva is vállalják ezt a nem könnyű terhet? Mindenekelőtt szakmai és emberi biztonságot, amely a mai pedagógus személyiség­nél már nélkülözhetelen. Ki­alakít egy olyan készséget, amely alapján a megújulás nem jelent terhet és fölösle­ges nyűgöt. Megteremti an­nak a lehetőségét, hogy él­vezze a tanár azt, amit csi­nál a tanítási órán, de lega­lább annyira a tanítvány is. „Meg kell szabadulni a sab­lonoktól és az ezzel járó una­lomtól” — fogalmazta meg egy szurdokpüspöki kolléga. Így kerülhetett sor arra, hogy a pásztói iskolában a népköl­\ tészeti alkotások kapcsán fonót játszottak az irodalomórán ahol a mese és a monda be­mutatása mellett megszólalt a citerával kísért népdal is. Egy másik nógrádi kis faluban pe­dig megrendezték Toldi Mik­lós bírósági tárgyalását két­féle módon is, ügy, ahogy ezt a korabeli nyelv megkívánta, illetve úgy, ahogy ez a Jogi esetek című tv-műsorban le­folyhatna. A könyvtárakban tartott irodalmi órák élményt adó módszereit több iskolában is felismerték és sikeresen al­kalmazzák. Az új irodalomtanítási szemlélet gazdag eredményei mellett azonban az őszinteség hangján megfogalmazták az illetékes szakemberek számá­ra a gondokat is. Az aggo­dalomnak van alapja az olva­sási készségszint miatt. Mit le­het és mit kell tenni, ha az alsó tagozatból ötödik osztály­ba felkerült tanulók nem tud­nak értelmesen és folyamato­san olvasni és az ötödik osz­tályban nincs elég lehetőség a készségfejlesztésre? Hiszen a tanulás alapja minden szak­tárgyból feltételezi az értel­mes olvasás szintjét. De nem­csak a hibákat fogalmazzák: meg, hanem azok kijavításá­nak lehetőségét és módját is azonnal keresik. A továbbkép­zés résztvevői vállalták és vállalják a folyamatos tanu­lást igénylő, de egyben meg­újító „terhet”, mert keresik és kutatják életükben, pedagó­gus munkájukban a József Attila-i távlatot, amelyről felelősségük teljes tudatával beszéltek és vitáztak. A „rend”-et és a „harmóniát” azokért, akikért élünk és dol­gozunk mindannyian e hazá­ban, közösen vállaljuk. Dr. Gál István, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatóhe­lyettese Díjak és sajátosságok llfialrSlt oer^°*ta*c * televíziókritikusok. Nem volt UljClCltll könnyű dolguk, márcsak azért sem, mert csupán tévéfilmből és tévéjátékból több mint 70 készült az elmúlt évben is. S díjazni akarták ezen a két kategórián kí­vül a más műfajokban készült legijobb produkciókat is. A híradótól a dokumentumfibnen át, a vetélkedőkig és a kül­politikai fórumokig, az ilyenfajta műsoroknak aztán se sze­ri, se száma. A kínálat — legalábbis mennyiségben — túlságosain is bőséges volt Pedig ez csak á kisebb gond, ha a legjobbakat akarják kiválasztani. Mert túlságosan is könnyű lenne azt mondani: díjazzák azt, ami jó! De mi a jó egy tévéjáték­ban, mi a jó egy tévéműsorban? Valaha, a magyarországi televíziózás hajnalán, Buda­pesten rendeztek egy szakmai találkozót fiatal tévérendezők számára, akik el is hozták bemutatni saját munkájukat A legnagyobb sikere egy csehszlovák produkciónak volt, amely­ben a televíziós riporter elmegy egy faluba, elkezd ott va­lami után nyomozni és eközben feltárul a falu élete, első­sorban egy család drámája. Többen is azt hittük: igen, ez a televíziós játékok jö­vője. Minden olyan, mintha élne, mintha nem is megírt, szí­nészek által eljátszott történet lenne, hanem dokumentum- műsor. Azt hittük, ez az igazán „tévészerű”, úgy kell csi­nálni, mintha a közönség nem is műalkotást látna. Azóta persze Magyarországon is készült hasonló mód­szerrel tévéjáték —, néha még a szereplők is civilek voltak —, s el kell ismerni: bizonyos témákban, bizonyos alkalmak­kor nagyon használhatónak bizonyult ez a filmkészítési mód­szer. Mert többnyire filmszalagra készült az ilyen m^nka, s nem elektronikus kamerákkal, stúdiókban felállított ’díszle­tek között. Aztán hamarosan kiderült, hogy az is lehet jó a képernyőn, ami olyan, mint egy film. Vagy, mint egy jól köz­vetített színházi előadás. Pontosan Ilyesfajta kitűnő színhá­zi előadást rendezett a kamerák elé Hajdúffy Miklós Arthur Miller drámájából Közjáték Vychiben címmel, ami most a kritikusok egyik díját kapta. S jóllehet, még ma is arra ösztönzik a kritikusokat, hogy keressék azokat a jellegzetesen televíziós megoldásokat, ame­lyek a mozifilmtől, színháztól elválasztják a tévéfilmeket és tévéjátékokat, bevallom; egyre kevésbé hiszek ilyen jelleg- zettségek létében. Ügy gondolom ,két évtized hazai tapasz­talatai alaipján rá kell már jönnünk, hogy amit ml sajáto­san televíziószerűnek érzünk ezekben a művészi műfajok­ban, azok nem mások, mint a film, vagy a színház hagyo­mányos eszközei. Legfeljebb az egyik, vagy a másik haszná­latának nagyobb a gyakorisága, fontosabb a szerepe. Mert a tévéjáték és film egyaránt emberközpontú, drámai szer­kezetű, irodalmi anyagból jöhet csak létre, mint bármelyik 8 NÓGRÁD — 1982- február 6., szombat film, vagy színházt előadás. A különféle elektronikus M-t­ványtrükkök ezt nem cáfolják, inkább igazolják, mert ezek a trükkök is akkor élnek Igazán a képernyőn, ha emberek drámai kapcsolatainak rendszerében kapnak szerepet S ha az Irodalmi anyag feldolgozása során sok a közelkép, akkor ez meg a fűm alapsiajátságávail való rokonságot jelzi Ugyan­akkor számtalan olyan példát is láttunk, amikor zárt térben sokat beszélő emberek drámájából jó mozifilm született és olyan tévéjátékot is, amelyben nemcsak a közelképeknek, hanem a látványnak is fontos szerepe volt. Nincs hát önálló „specifikuma” a televíziónak, ahogy az esztéták a „sajátosságokat” nevezni szokták. Illetve van; de az éppen nem a tévéjátékokban és filmekben .érvényesül, hanem elsősorban — az élő adásokban. Meg olyan jelleg­zetes televíziós műfajokban, mint a vetélkedők. Meg olyan „találmányokban”, mint a Századunk, vagy az Unokáink sem fogják látni... Ezek olyan műsorok, amelyek igazában semmilyen más közegben ilyen hatásosan el sem képzelhetők. Mert elméletben mégcsak elképzelhető, hogy mondjuk Ráday Mihály ül egy színház színpadán, néz a közönségre, és közben szid bennünket, mert elhanyagoljuk a városun­kat. Elképzelhetjük, hogy egyszer ilyesmit „meg lehet ren­dezni”. Egy napig. Másnap a beszélőt bizonyosan menesz­tik, ha már első este a színész bejárónál agyon nem verte a felháborodott közönség. S elképzelhető-e a moziban, hogy egy színész azt mond­ja egy másikról: 6 fogja Horthy Miklóst játszani, aki ekkor meg ekkor ezt mondta? Még fel is olvas néhány mondatot egy korabeli koronatanécs jegyzőkönyvéből, aztán civilben besétál a hajdani Vár valamelyik lakosztályába, bemutatja a többi szereplőt is, akik elkezdenek dialogizálnj történelmi személyiségek nevében. Elképzelni elképzelhető, de moziban ugyancsak nehezen viselnénk el — különösen sorozatban — ezeket a történelemórákat, pedig a képernyő előtt valami furcsa áhítattal úgy érezzük: most a valódi történelem va­lódi kulisszái mögé leselkedtünk be. Hálásak vagyunk Bokor Péter rendezőnek, mert bármennyire is tudjuk, hogy most megtörtént események illusztrációját látjuk csupán, a mű­sor mégis képes a jelenidejűség hús-vér-valóságának lát­szatát kelteni, csakhogy jobban megértsük, mi történt ebben a mi XX. századunkban. Unm még a televíziónak jő néhány ilyen televíziősze­Wíly! rű műsora, de talán nem is választottak rosszul a kritikusok, amikor a tavalyi év terméséből a Századunkat és az Unokáink sem fogják látni című sorozatot tüntették ki. Lehet, hogy az újságokban megjelenő kritikák nem mindig estek egybe a közönség legszélesebb tömegeinek vélekedésé­vel, de a mos tahi díjazással alighanem a legszigorúbb néző is egyetérthet. Mert amiket díjaztak — azok valóban jó mű­sorok voltak. A DOROMB Dorombolni a , macska szo­kott — ezt minden kisgye­rek kacagva mondja. Ám do­rombolni az emberfia is tud — ezt viszont mindazok a nagylányok és nagyfiúk joggal állíthatják, akik a mostanság oly divatos táncházakba jár­nak, vagy más hasonló alkal­makkor hallgatják a citera, a tekerőlant, a hegedű, a bőgő húrjain, no és a doromb fém­nyelvein előcsalogatott talp­aló való hangjait. A doromb ugyanis ősi, ám újabban ismét népszerűbbé váló pengetős hangszer, amely — s nyilván innen az elneve­zés — tényleg úgy brummog, mormog, mint amikor a jó meleg kályha mellett nyögdé- cselve kellemes álmaikról tu­dósítanak a cicák... Hogy miként is néz ki ez a mélyzengésű névvel fölruhá­zott hangforrás? Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzel­jük. Tulajdonképpen aprócska fémpatkó az egész, amelynek közepéből rezgő nyelv nyúlik ki. Mégpedig olyan nyelvecs- ke, aminek a végét derékszög­ben meghajtották. S hogy miféle módon lehet ezt a nyelves patkócskát meg­szólaltatni? Hát úgy, hogy az illető muzsikus egyszerűen a szájába veszi „instrumentu­mát”; a balkezével a fogsorá­hoz szorítja; aztán a jobb ke­zének valamelyik üjjával el­kezdi pengetni azt a végén meghajlított kis nyelvet. Tulajdonképpen ennyi az egész, mert a lélegzés során ki tóduló levegő a doromb szá­rai között úgy összesűrűsödik, hogy haladtában — akár ha fütyülünk — hangot is ad. A két fémszár közé illesztett nyelv pengetésével ezt a han­got lehet szabályozni; mind magasságát, mélységét, mind pedig a ritmusát illetően. Ilyen egyszerű hangszer te-: hát a doromb, s Így nem cso­da, hogy az emberiség már igen-igen régóta tudja, hogye szájba illesztett patkóféleség­gel egészen jól lehet muzsi­kálni. Hogy mást ne mond­junk, már akkor is tudta, amikor még hírük-hamvuk sem volt a tisztább, hajléko­nyabb fémeknek. Ezekben az ősidőkben bambusznádból haj­lítottak dorombot, később pe­dig az alkalmasnak tetsző fa­féleségeket faragták ki do­romb formájúra. Lévén ennek a fura „hang­adónak” a zöngeménye való­ban kísérteties, nem csoda, hogy használatára mindenek­előtt azok kaptak rá, akik ti­tokzatos, úgymond, nem e vi­lági személyeknek igyekeztek beállítani magukat. Ott zen­gett tehát a doromb a sámá­nok szájában éppen úgy, mint más olyanok ajkai között, akik közeli barátaiknak mond­ták, hirdették a szellemeket... Mindennek ellenére, néhány száz esztendeje megszelídült, sőt a muzsikaszerető, -értő vá­rosi polgárság kedvencévé is lett. Igaz, nem kevés zene- történeti búvárlás árán, de az is kiderült, hogy Beethoven egyik tanítványa számos dö- dormbversenyt vetett kotta­papírra; Carl Euleinatein pe­dig úgy vált ismeretessé, mint a doromb játék Paganinije. Hiteles adataink vannak ar­ról is, hogy Bartók Béla szin­tén a legősibb és a legtovább élő népi hangszerek közé so­rolta a dorombot — bihari és máramarosi gyűjtőútjain ta­lálkozott vele, s ugyanígy más követői is rendre beszámol­tak arról, hogy hol s miféle dorombtípusokra leltek. Bertnáth László A. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom