Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

Munkásőr— közelről Húsz éve acélkék egyenruhában Szarvas László 24 éves volt, amikor 1962. január 24-én le­tette a munkásőresküt. S azó­ta tagja a párt fegyveres tes- íiletének. — Kemény húsz esztendő volt? — A szó igazi értelmében. Ez: csak azok tudják igazán megítélni, akik végigjárták az utat. A szinte fél emberöltő- nyi idő alatt sok minden tör­tént. A társadalomban is, a testületben is, az életemben is. — összefoglalná a két év­tized történéseit? — A munkásőrségbe kerü­lésemkor a tiribesi aknaüzem­ben dolgoztam. Csapatveze­tő vájárként. Egyébként 1954- ben kerültem a bányaüzem­hez és még ma is ott vagyok. Vájárként kezdtem. Egy év elteltével harmadvezető let­tem, az akkor alakult DISZ- brigádban. Később a K1SZ- csapatot vezettem. 1970-ben megválasztottak az aknaüzem párttitkárának. Tíz éven át Irányítottam a párttestülete­ket. Két évvel ezelőtt kinevez­tek főaknásznak. — Ügy tudom Balmazújvá­rosból jött Nógrádba. — 1952-ben. A nagybátonyi 209. sz. MTH-ban vájártanuló lettem. Azt megelőzően a Hor­tobágyi Állami Gazdaságban dolgoztam. Voltam vízhordó, lóvezető, kocsis és miegyéb. Ide kerültem és itt ragadtam. Pontosabban szólva: itt ra­gadtunk. Tudniillik a felesé­gem is újvárosi. Aztán Nagy- bátonyban — a Dózsa-telep legvégén — családi házat épí­tettünk. Jól érezzük itt ma­gunkat. László fiam és Mag­dik® lányom is. Laci az elekt- rolakatos-szakmát tanulta. A kislány még csak hatodik osz­tályos. A feleségem a gép­üzemben, a srác Tirifoesem dol­gozik. — Az apa is tanult? — Szülővárosomban csak öt osztályt végezhettem. Nagy- bátonyban pótoltam az elmu­lasztottakat. Magánúton el­végeztem az általános iskolát, és 1968-ban befejeztem a bá­nyaipari technikumot. Aztán — a három- és az öthónapos pártiskola után — hét évvel ezelőtt átvettem a marxista— leninista esti egyetem okleve­lét. — Mindez az előmenetelét is segítette? — Azt is. A leglényegesebb viszont: a tanultak a munká­mat tették könnyebbé —, s talán nem öndicséret —, ered­ményesebbé. — Végül is: ebben nincs semmi túlzás! Sokak vélemé­nyét ismerem, ennek alapján megfogalmazható. Az sem le­het véletlen, hogy a zászlóalj­parancsnok önt ajánlotta be­szélgető partnernek. — Nagyon jólesett. Elis­merésnek fogom fel. Mint, ahogy a korábbiakat is. Szin­tén nem dicsekvés: több al­kalommal kaptam kitüntetést és dicséretet. — Többek között a Munkás- Paraszt Hatalomért Érdem­érmet. — Igen. Ezt követték a munkásőr-kitüntetések és a kiváló dolgozó elismerések. Kétszer lettem Kiváló mun­kásőr, és hat alkalommal Ki­váló dolgozó. — Jól bánik a golyószóró­val ’ — A húszból tizenhét évig ezt a „szakmát” műveltem. S csak az első alkalommal lőt­tem „jót”. A többi lövészeti eredmény „kiváló”. — Ügy tudom a kezdettől „egyszerű” munkásőrkóní ténykedik. — Néhány évig voltam raj- parancsnok, illetve szakasz- parancsnok-helyettes Is. A gyakorlat azonban nem bírta el; a párttitkári teendőkkel együtt. — Mikor lett tagja az MSZMP-nek ? — 1958-ban Gordos Pista bácsi és Langa Gyula ajánlot­tak. A felvételt követően nem­sokára funkciót is kaptam. Először ifjúsági összekötő, majd alapszervezeti titkár let­tem. — Tartalékos lesz. Lénye­gében búcsúzik és mégis ma­rad? — Maradok! S szeretném to­vábbra is segíteni az egység, a munkásőrök tevékenységét. — A húsz év eseményei kö­zül mire emlékszik legszíve­sebben ? — Nehéz kiemelni bármit is. Néhány hónapos munkásőr voltam, amikor egy nagy har­ci gyakorlaton vettünk részt. Igazi élmény volt! Ekkor és itt értettem meg igazán: a tes­tületben mennyire becsülik, tisztelik egymást az emberek. A magánéletben jobban átsik­lunk a kérdéseken... — Elégedett embernek tart­ja magát? — Teljes mértékbe«* *. I. ♦ Alumínium az ókorban? ' X ma használatos fémek kö­zül többet már jól ismertek az antik kultúrák emberei is. Nemcsak az aranyat, az ezüs­töt, a rezet, az ónt, a vasat és a bronzötvözteket, hanem a higanyt, az ólmot, és az anti- mont is. Ugyanakkor érdekes, hogy a viszonylag könnyen hozzáférhető horganyt nem ismerték a római és a görög birodalomban, de Indiában és Kínában igen. Az alumínium, a földkéreg egyik leggyako­ribb férne hiányzik az egyko­ri leírásokból. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen csu­pán vegyületben fordul elő, oxidja például a legstabilabb kémiai vegyületek egyike. A legújabban feltárt írásos em­lékek azt vatószrnüsftlk, hogy mégsem volt egészen ismeret­len az ezüstszínű fém, bár nagyobb mennyiségben való előállításáról nem lehetett szó. Már csak azért sem, mert a kriolit — az alumínium- gyártás nélkülözhetelen se­gédanyaga — tiszta formában egyedül Grönlandon található. A kályha forró, a fal kemény Balassagyarmati találkozás Gágyor Péterrel Mindig irigyeltem azokat az embereket, akiknek olyan sors adatott, hogy könnyű­szerrel sajátíthattak el va­lamilyen idegen nyelvet. Ez a sors jutott —, ha történel­mi, politikai helyzeteit nyo­mán is — Gágyor Péternek, a kassai Szép Szó irodalmi színpad keménykezű, ötle­tekben, fantáziában, gondo­latokban bővelkedő egyko­ri vezetőjének, a szlovákiai Magyar Területi Színház Kassán székelő Thália Szín­pada rendezőjének. Kassán együtt él, gyakran rokoni szálakkal összekötve, ma­gyar és szlovák, egymásra utáltán, egyre inkább értve és megértve egymást. Gá­gyor Péter már gyermek­korában elsajátította a szlo­vák nyelvet, s eredendően két —, sőt, ha a csehet is számítjuk, akkor három —, a szlovák és a magyar kul­túra vonzásában, sodrásá­ban nevelkedett. A kisebbsé­gi lét, az azonosságokat és különbözőségeket egyaránt magukba foglaló kulturális hagyományok, alkotások alakították ki személyiségét, formálták gondolkodását, s befolyásolják mind a mai napig. A hetvenes évek közepén Balassagyarmaton, az akkor még évenként megrendezett Madách Imre irodalmi szín­padi napokon ismerkedtem meg Gágyor Péterrel. Hogy mi volt a darab címe — pon­tosabban az irodalmi össze- állitásé —, melyet bemutat­tak, már nem tudom. De ar­ra nagyon jói emlékszem, milyen eleven élményt je­lentett a kassai fiatalok; szín­szerű játéka, kristálytiszta, gyöngy csillogásé beszéde. Sikert arattak a közönség körében, igencsak szokatla­nul, lelkes dicséretekre ra­gadtatták a bírálókat. A ké­sőbbiekben senki sem cso­dálkozott azon, hogy a kas­saiak minden év decembe­rében megjelentek Balas­sagyarmaton, sót nemcsak, hogy rendszerint a díjazot­tak között szerepeltek, ha­nem elnyerték a fesztivál fő- díját is. Különösen emlé­kezetes marad Brecht-eiő- adásuk, mely abban a me­zőnyben szellemességével, gondolati hűségével, for­mai érdekességével, látvá­nyosságával valósággal pá­ratlannak mutatkozott. Tudom, hogy Gágyor Pé­ter keményen megdolgozott a sikerért, gyakran talál­kozott meg nem értéssel, gáncsoskod ássál. De min­dig volt emberi, művészi ereje, elkötelezettsége és állhatatossága, hogy a több­féle indülatú ’ okvetetlenke- dőket elnémítsa, volt igazsá­ga és hite, hogy az, amit csinál jó, közösségi gyökerű és hasznosságú. A múlt év decemberében, a légutóbbi Madách Imre irodalmi színpadi napokon találkoztunk ismét. Bizo­nyos szempontból másféle emberrel a korábbinál. Per­sze ez a másféleség nem lé­nyegi, a viselkedés magabiz­tosságát, a szavak és tettek nagyobb meggondoltságát jelenti. Kell-e rajta csodál­koznunk? Aligha. Gágyor Péter státusa 1980 szeptem­berében teljességgel meg­változott. Amatőr színpad­vezetőből hivatásos színházi rendező lett. Addig csak a kassaiak, a szlovákiai fesz­tiválok, amatőrtalálkozók közönsége, a balassagyarma­ti színjátszó napok résztve­vői ismerték — azóta a magyar sajtó is felfigyelt rá. Rendezéseivel — a Szélkötő Kalamonával, Örkény Kulcs­keresőkjével, Gyurkó László A búsképű lovagjával, mely a Thália Színház 200. bemuta­tója volt — több éves szín­házi válság felszámolója. Beke Sándor Kecskemétre szerződésével ugyanis üre­sen maradt a rendezői szék, évekig nem sikerült betöl­teni. A színpad régi szerelme Gágyor Péternek. Mint a mese, melyről így vall: „Gyermekkoromban, sőt, ka­maszkorom elején apám attól tartott, hogy gondolko­dásom betegesen fejletlen marad, sohasem válók iga­zi felnőtté. Eleinte csak le­beszélt a meseolvasásról, ké­sőbb már tiltotta. Lehet, hogy az így kikényszerít.ett titkolódzás okozta, de a me­sék még jobban a szívemhez nőttek”. Üjságnál helyezkedett ei, az egyik főiskolai lapnál. Aztán dolgozott egy nőlap redakciójában, a pozsonyi magyar nyelvű Űj Szónál, az egyik üzen» szlovák nyelvű kiadványánál. Közben szí- nészkedett, rendezett, gyer­mekeknek szóló színdara­bokat írt Együttesével, a Szép Szó irodalmi színpad­dal a szlovákiai fesztiválok örökös résztvevője volt, gyakran győzelmek aratója. A tenniakarás, a bizonyíta­ni vágyás juttatta el Balas­sagyarmatra, mely helyet meghatározónak érzem az életében. Talán nem túlzók, ha úgy gondolom, hogy az itteni fogadtatások, . beszél­getések, viták, bírálatok és elismerések erősítették a tetteibe vetett hitét és bizal­mát, inspirálták újabb fel­adatokra. A kassai Thália Színpad élére való állítása számára nem hatott bombaként —, mint mesélte —, hiszen a színházzal való kapcsolata régi, s a gyermekdarabok írásával még szorosabbá vált. Kezdettől érezte válla­lása felelősségét és nehéz­ségét: egy szétzilálódott társulatot kell rendbe ten­nie, tehetségéhez mért ter­helésekkel talpra állítania. Ha megijedt volna ettől a munkától, saját magát ta­gadta volna meg. A kettős felzárkózást szeretném el­érni — magyarázta —, a szlovák és a magyar szín­házakhoz való felzárkózást. S mind a két nép kultúrá­jából a tanulságos, korsze­rű. érdekes értékeket hoz­záférhetővé tenni. Amatőr korában —, mint rendező — a kreativitásra épített, hiva­tásosként a tartalom és a forma egységét, a kifejezés sokszínűségét helyezi elő­térbe. Mert meggyőződése szerint a színház olyan, miint az élet, csak változó koncep­cióban tud róla gondolkod­ni. Ezzel mérhető hatása. És eszmét csak így lehet cserélni: figyelemmel a vál­tozásra. Másképpen —, mint történelmünkben, egyéni életünkben annyiszor — ki­zárólag rögeszmét képvisel­hetünk. Gágyor Pétert, ha irigyel­tem is, mindig tiszteltem. Vitatható, netán elhibázott ötleteiben is volt valami megfogó erő, vitalitás. Ör­kény István Kulcskeresők­jének rendezése kapcsán fejtegette: A felnőtt ember példát vehetne a gyermek­embertől, aki saját bőrén ta­nulta meg, hogy a fal ke­mény, a kályha forró. Így tanulta, s tanulja a rende­zői, színházi mesterséget is Gágyor, aki már nem a fa­lat, nem a kályhát dádázaa meg egy-egy kudarcakor. Egyszerű felismerés, még­is milyen nehéz eljutni őszintén hozzá. Gágyor Pé­ternek sikerült, s erre ta­nítja színészeit, egykori amatőrjeit (most felesége vezeti a színpadot! és há­rom leányát, akik közül las­san valamennyien a nyom­dokaiba lépnek. Sulyok László fÉLGVt t óvónő szelíden pró­bálkozik : — Nézze, kedves anyu­ka. Pistit el kell vinnie a2 orvoshoz. Az az' igazság, hogy nem tud részt venni a fog­lalkozásokon. Még nem be­szél, pedig már jócskán itt az ideje, nem fejlődik úgy, mint a többiek. Vizsgálataink szerint még nem alkalmas az általános iskolai követelmé­nyek elsajátítására— A kise­gítő iskolában viszont utol­érhetné korosztályát... — Lehet, hogy a maga gye­reke hülye, de az enyém nem! — kiáltja fölháborodottan az édesanya és elviharzik a gyermekkel. A történet ugyan elképzelt, de számtalanszor lejátszódott már. — Az anyukát persze, nem érdeklik egyéb dolgok, csak az jár a fejében, hogy, aki ki­segítő iskoiába kerül, annak szinte a homlokára sütnek va­lami bélyeget. A gyerekek egy része aztán élete végéig hordja a „jelet”, amit a szü­lő nem akar, nem akarhat. Gyogyós gyere*. Hányszor, de hányszor hallani utcán, isko­lában. Pedig az értelmi fo­gyatékos gyermek nem hülye — érvel Gálik József, a szá­tok: kisegítő iskola és nevelő- otthon igazgatója. Miért kezeljük afféle fél­gyerekekként az átlagosnál alacsonyabb értelmi képessé­gű fiúkat, lányokat? Mert óhatatlanul is összehasonlít­juk azzal a másikkal, aki azonnal megért egy-egy bo­nyolultabb műveletet, aki rö­vid gyakorlás után játszva megoldja a nehezebb felada­tokat és így tovább. Sokszor maguk a pedagó­gusok is belegabalyodnak a dologba. Különben miként eshetett volna meg, hogy leg­utóbb a rétsági járás egyik iskolájából olyan fiú érkezett Szátokra, aki tizenegy évesen még képtelen volt a betűk kapcsolására? Addig pedig koptatta az általános iskola padjait és naponta érték fáj­dalmas kudarcok. Ha idejé­ben megfelelő kezekbe kerül, gyógypedagógus irányításá­val ezek a feszültségek föl­oldhatók, a lemaradás csök­kenthető és fölszámolható. Bizonyíték: ez a fiú Szátokon megtáltosodott. írása szépen fejlődik. Mi több, második osztályból már átkerülhetett a harmadikba. Ennek ellenére is esélyte­len az épekkel szemben, hi­szen aligha végezheti el a ki­segítő iskola nyolc osztályát tizenhat éves koráig. Itt ugyanis addig maradhat. Ha van családja, akkor ők vi­gyázhatják botladozó lépteit a világban. Hanem, ha nincs, azaz árva, állami gondozott, akkor rettenetesen nehéz lesz. Az ÉLET ugyanis a kisegítő iskola nyolc osztályát sok­szor ímmel-ámmal — elfogad­ja, de gyakran elhangzik, hogy jó, ha hatot ér... Jelen­leg még hiányoznak a föl­zárkóztatás föltételei. Kevés a kisegítő iskola, a kisegítő csoport, sok helyütt egyálta­lán nincs. Itt a pedagógus lel­kiismerete a segítség, hiszen ő külön is foglalkozik a ne­hezebben haladókkal. Ha nem, hát nem. Még egy lehe­tőség: a kisegítő iskolák he­tedikes csoportjait „tesztelik” és, ha utolérték hasonkorú társaikat, akkor átkerülnek egy „rendes” osztályba. — Az átlagtól eltérő fejlő- désű gyerekek oktatásának, képzésének közepe úgy, ahogy megoldott — fogalmaz fino­man Gálik József. — Nincs azonban megyénkben sem óvoda, sem speciális szak­munkásképző az értelmi fo­gyatékos gyermekek számá­ra... — Két óvodai csoportunk indult, épp az ilyen eltérő fejlődésű gyerekek számára — mondja Gulyás Jánosné, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője. — Sal­gótarjánban az egyik, Balas­sagyarmaton a másik. A két csoportban huszonkét fiúval és kislánnyal foglalkoznak. Tudjuk, hogy ez kevés, de je­len körülményeink között ennyire futja. Mindenképpen tovább kell lépnünk. A két óvodában folyó munka ta­pasztalatait hasznosítjuk majd másutt is. REK Megyénkben tehát meg­mozdult valami. — A szándékkal eddig sem volt baj — folytatja —, de nem jutott annyi pénz, amennyi a tárgyi, személyi föltételek megteremtéséhez szükséges. Most alapos meg­fontolások után más, kevés­bé fontos dolgok elé helyez­ve több jut a megyei költség- vetésből is a fogyatékos gyer­mekek helyzetének javítására. Mert vegyük csak a szátoki kisegítő iskola és nevelőott­hon állapotát. A század ele­ji kúriákra emlékeztető épü­let természetesen nem az ok­tatás céljaira épült. Hat tan­teremben tanul a hetvennyolc fiú és lány. összevontan ok­tatják az 5—6. és a 7—8. osztályt. Nem elég, hogy sé­rültek, hogy háromnegyedük állami gondozott, hogy értel­mi fogyatékosok, s, hogy egy információszegény apró falu­ban élnek! Mennyi esélyük marad a kevésből, hogy vala­ha is fölzárkóznak az épek­hez? A termek szűkek, zsúfol­tak. És a kollégium, az inter- nátus? Még szűkebb. Emele­tes ágyak, közöttük gyerek- vállnyi hely. Szekrény, polc nincs, csak az emeleten. A gondozónők onnan porcióz- zák ki a holmikat. Hogyan le­het itt önellátásra nevelni, családmodellt mutatni? Al­kalmazkodva a körülmények­hez. Még itt is, igazi pedagó­EK? gus leleménnyel megtalálható az út. Családmodellt maguk a pedagógusok mutatnak. Vi- szik-hívják magukhoz, az ott­honukba a gyerekeket. A kis lakók beleszólnak az étrend­be, de maguk is főznek alka­lomadtán. Apró műhelyeik­ben önellátásuk elemi fogása­it is elsajátítják. Információk még? Amit a városi gyerek nemigen tesz meg, ők termé­szetesen élik. Kora tavasztól késő őszig, de még télen is, kint vannak a környező dom­bok erdeiben. Özeket, szarva­sokat lesnek, ha itt az ideje, gombát, szedret, csipkebo­gyót szednek, segítenek a be­főzésben. Némelyikük többet tud a természetről, mint a legtöbb városi felnőtt. De a gyárak, ahová segédmunkás­ként, betanított munkásként, esetleg szakmunkásként ke­rülnek, nem az erdőben van­nak. A munkapad mellett vajmi keveset számít, hogy meg tudja-e az őzlábgombát a csiperkétől különböztetni. — Oktató pedagógusaink képesítettek — próbálja ol­dani elképedésemet az igaz­gató. — A kollégiumi hét ne­velőből viszont hatnak nincs megfelelő végzettsége. Hir­dettük pályázat útján az állá­sokat, de Szátok nevének hal­latára már nem is foglalkoz­nak velünk tovább. Eszembe jut a három zu­hanyrózsa az egyetlen fürdő­ben, meg a kopár falú hűlók... — A dyáron a kollégiumot teljesen fölújítjuk! — Erre a célra majdnem ötmillió fo­rintot biztosítottak a megyei költségvetésből. Négyágyas hálótermeket alakítanak ki az ügyes és praktikus terv nyo­mán, ami a rekonstrukció be­fejeztével azt jelenti majd, hogy sokkal nagyobb élette­rük lesz a gyerekeknek. Ha­marabb fejezik be a tanévet, hogy az új oktatási év kez­detére az építők végezhesse­nek az átalakítással — sorol­ja Gulyásné. — Addig a szü­net örömeit élvezhetik a la­kók otthon és más intézetek­ben. A jövő tervei között sze­repel az iskolaszárny szaná­lása, új tantermek építése. A szakértők szerint a fölújítás gazdaságtalan. Idézhetnék most az intéze­ti elhelyezést indokoló kör­nyezettanulmányokból, meg­döbbentő sorokat vethetnék papírra azt igazolandó, hogy micsoda menedék a szátoki intézet ezeknek a gyerekek­nek. Helyette inkább egy pil­lanatkép az egyik tanterem­ből. Cigánylány mondja: — Azt a kézimunkát én csináltam. — Miért nem viszed haza? — Hova haza? Én itt va­gyok otthon. E zért kezdik hát naponta újra és újra a sziszifu­szi harcot szeretettel és alázattal a szátoki pedagógu­sok. Hiszik, hogy érdemes. Megpróbálják e taposott kér- gű cipőhöz hasonló életeket az igazi ÉLETHEZ igazítani. Boldogok, ha egyet-egyet si­kerül. Hortobágyi Zoltáa 4 NÓGRÁD — 1982. januói 23., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom