Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

GERELYES ENDRE (1935—1973) Gerelyes Endre: TIGRIS Hatvanban született, de az édesapja új vasúti szolgálati he­lyén, Zagyvapálvalván lett gyermekből felnőtt. A háború után került haza Salgótarjánba, az elemi iskola elvégzése után itt lett gimnazista, 1953-ban érettségizett. A Madách Gimnázium­ban ismerkedett meg utolsó éves korában Schlattner Edittel — kapcsolatuk szerelemmé nőtt és haláláig tartott. 1953-ban kezdte el tanulmányait az ELTE bölcsészettudományi karának magyar—történelem szakán — ám családi érzései, szerelme és sporttevékenysége (51-től az SSE, később a Salgótarjáni Vasas minősített sportolója volt, kezdetben ökölvívó, később atléta) - egyaránt visszahúzták a városba. Már a gimnáziumban kezdett Imi; egyetemi ével alatt extrém és szatirikus novellákat írt (asztalfióknak). Diplomája meg­szerzése után Irodalomtörténész-gyakornok, tanár hosszú évekig — szociografikus írásainak anyagát gyűjtve fizikai munkásként dolgozott közben. 1959-ben - ez házasságkötésének éve Schlattner Edittel - kezdenek megjelenni írásai — sporttárgyú, szociografikus mű­vek, kisebb recenziók. A ^kiugrást” 1960-ban a Kilenc perc című novellája hozza meg; ennek sikerére jellemző, hogy ha­marosan több nyelven kiadják, Wiedermann Károly már május­ban rövidfilmet készít belőle - az egyik bokszolót maga Gere- lyes Endre alakítja. Az írószövetségnek 1962-től tagja. Első kö­tete a Kövek között, második Töprengés az éjszakában, har­madik a KI vagy tét Abell A 60-as évek végén irta meg a ’Jó sors..." ómű könyvét Zrínyi Miklósról, elkezdte az élmérry- szodográfiát +A Kis Ház" címmel. Kéthónopi kemény munká­val születik meg a kisregény, az utolsó alkotás. Jsten veled Lan­celot" című könyve, mely halála után két hónappal jelent meg. fát halmoztak a szegletes zsír;­kő lapokra, erős kezeikben pattogott a gally. Parazsat hoztak a szüntelenül égő csa­ládi tűzhelyről, alágyújtottak. És mindőn fennen lobogott a máglya, zsenge ürühúst és idei árpát vetettek a tűzre. Förkölődő hús s kissé vize­nyős fa illata lengte körül őket. Ábel oltárának füstje robogva tört az ég felé. Káin —■ miként az iszap béklyózza a belétévelyedőt — fekete füsttől vállig körbefogva, der- medten, fuldokló dühvei állt. Mozdulatlan volt, várt a vál­tozásra, szeméből csorogtak a füst kimarta könnyek. Mi sém történt. Ekkor fejében dobol­ni kezdett a vér, nyakán az ér kígyóként lüktetett. — Íme, elvégeztetett — mormogta, és oltárának kő­lapjáról lerúgta a tüzet. Az Űr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán. A világ- egyetem lassan, de biztosan épült, e percben helyezett üzembe egy új galaktikát. A bolygók, spirálködök és álló­csillagok kifogástalanul mű­ködtek. — Istennek hála — sóhaj­tott —, ezzel hát meglennénk. A kozmoszban délutáni nyugalom terpedt, és egészen halkan, idáig szüremlett a szférák zenéje. A szeráfok tiszteletteljes csöndben vára­koztak. Végigtekintett biro­dalmán, és szeme megpihent a Földön. Elgondolkodott. — Amióta az a Paradicsom-ügy volt, nem figyelt reájuk, egyszerű­en megfeledkezett róluk. — Talán — tépelődött — elha­markodottan cselekedtem kis­sé. Elvégre két vacak alma... Eh! Alkotók erénye a követ­kezetesség. Szemügyre vette a Földet. És mert mindeddig kevéssé tisztázott okok miatt vonzó­dott ehhez az alkotáshoz, gyö­nyörködve tekintett végig e csillagocska bömbölő tengere­in s a zöldellő réteken. Fi­gyelmesen szemügyré vette a Paradicsom környékét, Adá- mot kereste. Egy tavacska partján cölöpház magaslott, s a kőoltárokon csöndesen füs- tölgött a kihunyó zsarátnok. S ekkor megdöbbenve előreha­jolt. A háztól távolabb, a le­gázolt fűben, fejjel egy bo­korban, ember feküdt. Egy hulla. Pontosan látta, hogy jóformán leverték a nyaká­ról a fejét, mint egy tököt. Az Űr egy percig tanácsta­lanul nézett, azután homloká­hoz kapott. — Hát persze. Itt van a káini tett. A fiú hotlteste mellett Éva hevert a földön, hosszú haját szürkére festette a por. Ádám meggörnyedve állott kettőjük felett. Az Űr egeytlen kéz­mozdulattal szétrebbentette arkangyalait, és haladéktala­nul útra kelt. Iszonyú sebes­séggel száguldott az űrben, s ahogyan egyre közelebb és közelebb került a Földhöz, külseje lassanként megválto­zott. Amikor pedig lába meg­érintette a talajt, már csak­nem olyan volt, mint egy em­ber. A ház mellett megállt, kezét rátette a durván meg­munkált fatörzsoszlopokra. — űó munka — mormogta, majd szapora léptekkel tova­haladt. A tragikus csoport há­ta mögött megtorpant, és hal­kan szólott: — Ádám! A férfi visszafordulut, rá­meredt az Űrra, és homloka a „öröngyökre hullott. — Uram! — És mint a gyermek, ha apjához mene­„Nébány évvel ezelőtt ha« meg Gerelyes Endre, nagyon fiatalon, abban a korban, amikor a prózaírók indulni szoktak, vagy első sikereiket aratják” — olvashatjuk a kö­tet borítólapján. Legnagyobb sikerét valójá­ban legelső írásával, a Kilenc perccel aratta. Egy csapásra országos hírű író lett, a ma­gyar próza megújítását vár­ták tőle. De még harmadik kötetét is így minősítette egyik elismerő kritikusa: „Novelláinak nagyobb része erőteljes írás, a tehetség min­den jelével, de valahogy még mindig a pályakezdés perió­dusába tartoznak, csak ígérik a várt áttörést újabb szintek meghódítására.” És utolsó, posztumuszkönyvének legjobb értelmezője azt jelenti ki. hogy „.. .pályája igazán a Lancelot-regény után kezdőd­hetett volna”. A most megjelent kitűnő vá­logatás — Gáli István munká­ja — alkalmat ad a megálla­pításra: Gerelyes műve a rob­banó indulás és a voltaképpe­ni kezdet előtti vég között fe­szülő, alig több mint egy év­tized alatt teremtett torzó, amely azonban nem szorul ké­tes mentségekre, mert nem­csak, hogy helytáll önmagáért fogyatékosságaiban is, hanem bizonyos tekintetben korszak­jelző jelentőségű. Korszakos jelentőségét — pontosabban ennek lehetősé­gét — első, nyolc novellát tar­talmazó kötete alapján felis­merte B. Nagy László, aki egy újfajta írói látásmód sa­játságait és művészi problé­máit elemzi Gerelyes zsengéi alapján és volt kritikusi bátor­sága hozzá, hogy új koordinál Fényképek, személyes tár­gyak, és mindenekelőtt köny­vek: egy „szűkre szabott” emberöltő dokumentumát Mint azt tegnapi számunkban hírül adtuk, Gerelyes Endre íróról emlékeztek meg péntek este a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. A Balas­si Bálint Nógrád megyei Könyvtár, a Palócföld szer­kesztősége és az irodalmi est­nek helyet adó intézmény meghitt légkörű ünnepséggel adózott az egykor Salgótarján­ban élt Gábor Andor-dfjas író emlékének. A múzeum Isnámissmétnin kiállított hagyaték — melyet a Petőfi Sápdor Irodalmi Mé­ták közé helyezze ezt a tel­jesítményt X Azt az írói szándékot üd­vözli az Induló novellistában, melynek jegyében a köznapi közegben játszódó konfliktu­sok elvont ábrázolására tö­rekszik. (Sőt olykor még a konfliktust is konstruálni kényszerül.) „Alighanem itt van az eredendően új vonás — írta B. Nagy — és egyút­tal művészi probléma — Ge­relyes írásaiban, s nemcsak az övéiben —, a jelenség ezért érdemel megkülönböztetett fi­gyelmet. Tudtommal nem volt még írónemzedék, melynek úgy kellett volna a próbák, a konfliktusok után kutakodnia. Ott volt bennük, körülöttük, még a közvetlen Gerelyesék előtt kirajzókban is: az élet­formaváltás sokszor tragikus dilemmái; az Író szemtől szembe találhatta magát el­lenségeivel, s mint Németh László mondaná, „erynnisek- kel a sarkában” küzdött a maga üdvéért. A Kövek kö­zött világa harmonikusabb, oldottabb, napfényesebb. Va­jon, mert az író fiatal, úgy­szólván még — prózaíró létére — gyermekember? — Nyilván ezért is: vár még valahol rá az igazi, semmivel sem kisebb helytállást s kevésbé szívós arcot követelő próba, mint elődeit érte. Nem arról van szó hát, hogy a konfliktusok megszűntek volna. Pusztán, hogy feledettebbek: nehezebb a „tettenérésük”. Nem mentegetőzöm a hosz- szú idézetért: döbbenetéjsen pontos diagnózis ez, nemcsak, az induló novellistát illetően. Gerelyes egész munkásságá­nak, írói létének központi problémájává az a küzdelem vált, amelyet a „fedett konf­liktusok” teljes művészi érté­kű kifejezéséért folytatott Ez a küzdelem menet közben lé­nyegesen súlyosabbá és bo­nyolultabbá vált, mint kez­detben látszott Ennek a küz­delemnek dokumentuma egész életműve — ennek hadijelen­tései az egyes novellák. Nem győzött ugyan, de nem is ma­radt alul. És ez még akkor is felemelő, ha olykor fakardok­kal és papírcsákóban harcolt Megrendítő azért is, mert lí­rai alkat lévén, minden sora a legszemélyesebb próza: ő maga az, aki ökölre megy az istennel. Szembenálló novella­hősökre szaggatja saját sze­mélyiségét úgy éli át a konf­liktust: csak hogy valódi le­gyen. A „neo-sematizmust" érez­te a legveszélyesebb, legalat­tomosabb ellenfélnek. Kitö­rési kísérletei több irányúak voltak. Kitűnő riportjai csak­úgy ennek jegyében születtek, mint a teljes elvontságot vál­laló novellái, a cimadó Tig­ris, vagy a Káin—Ábel legen­dára építkező novellaciklusa. A Grál-legendakör álköltése is arra szolgált hogy hiteles el­vontsággal, de sémák nélkül fejezze ki saját forradalmár- hitét, a humánum győzelmé­nek a vágyát mint „a kor egy lényeges jelenségének, té­nyének, esetleg sorsfordító harcának krónikása”, ahogy Isten veled, Lancelot! című regényében írja. Végül is melyek azok a kort jellemző valódi — bár fedet­ten létező — konfliktusok, amelyeket Gerelyesnek sike­rült „tetten érnie” és művé­szetté lényegítenie? team és az fró családja bo­csátott a salgótarjáni múze­um rendelkezésére — Gere­lyes Endre életének és mun­kásságának főbb mozzanatait villantja fül. A Palócföld cí­mű folyóirat erre az alkalom­ra jelentetet meg különnyo­matban Gerelyes Endre „Ti­zenhárom stáció” című —ed­dig még ki nem adott film- novelláját. —-----e « -s- -e.ee—c w - r s zerény leoewsegeinez mer- ten lapunk kulturális mellék­lete is Gerelyes Endréről em­lékezik. Mert helyén való aa Annak az embertípusnak s konfliktusai, aki a kollektiv történelmi győzelem után a morális szférában vívja egye­di harcát: aki a közösség egyetemes gondjainak vállalá­sával egyidejűleg akar kivé­telessé válni, aki egyszerre vállalja a dolgozó emberiség hétköznapjait és a hétközna­pok elleni lázadást a magas eszmék jegyében, aki a min­dennapok kisszerű felismeré­sével éli át — meghaladva ily módon a létért való küzdelem során kialakult farkaserköl­csöket Aki a hétköznapi jel- legtelenség dien non as in­dividualizmus pózaival, ha­nem a többletért vívott hare emlékezés akkor Is, ha Imi­jük. hogy aa írott saé túléli erőt adó elszántságával küzd. fogalmazóját.. Ml az igazi küldetés és hol kezdődik az árulásszámbö menő megalkuvás? — kérde­zik Gerelyes hősei naponta. Akik a hétköznapok szférájá­ban mozgónak, de mindig tör­ténelmi mértékkel mérnek: meghatározó élményeik tör­ténelmi sorsfordulókhoz, 1945 és 1956-hoz kötöttek, ök még korábban kialakult eszménye­ket kémek számon a minden­napi valóságon. A Gerelyesék után induló irónemzedék szá­mára már a szocialista min­dennapok természetes közege alakítja az eszméket és a mo­rált. Az ő konfliktusaik, láza­dásaik már valóban más szféJ rából valók. Ilyen értelem-: ben korszakjelző Gerelyes tö­rekvése. Mert Gerelyes bizonyos ér^ telemben a szocialista magyar próza „harmadik nemzedéké^ nek” bátor előőrse. Az ő képviseletükben tisz­teleg előtte pályatársa és leg- értőbb elemzője, Simonffy András: „Gerelyes küzdelmei és vi-3 vódásai, etikai igénye és fe­lelősségérzete, bizonytalansá­gaival és kétségeivel együtt egy korszaknak — s nem je­lentéktelen korszaknak — is jellemzői voltak. A konszoli­dálódás éveinek szoktuk mg nevezni ezt a korszakot Ide­jét az ötvenes évek végére, a hatvanas évekre tehetjük. Eb­ben az (...) írói életműtorzó­ban ott rejlik a megoldás az újra visszatérő hagyomány és újítás problémájának, ott van­nak az első érvényes kísérle­tek mai irodalmunkban a szubjektumon belül lejátszódd folyamatok és küzdelmek rea­lista ábrázolására, ott a bi­zonyság a magánélet-közélet összefonódottságára és ennek a ténynek nem elhanyagolha­tó irodalmi és társadalmi sze­repére, ott a kispróza meg­újításának számtalan tehető-: sége. (...) Meggyőződésem, hogy ő az igazi választóvonal két írógeneráció között, vele kezdődik a mi sorsunk, tehát a ma fiataloknak nevezeti írók sora. Életismeret, teól őszinteség, igényesség és —4 minek tagadnánk — tehetség dolgában is sokunk fölött áll torokszorító hirtelenséggel fél­beszakadt munkásságával." (Recenzió a Szépirodalmi Kiadónál megjelentetett 1976- os utolsó, gyű jtemény« kOtet-i rőL Kritika, Ml BÜK külhet, ha nem kell már erős­nek lennie, felszabadultan és csaknem boldogan eljajgatta magát. Nagy vállait rázta a zokogás. — Ádám! Mit cselekedte­tek? b Éva fölemelkedett, köny- nyes-poros arcát az Űr felé fordította. — Nem mi tettük, Uram! — Bölcsen tudom. Mit cse­lekedhettetek, hogy ez meg­történhetett? És mit tettetek, hogy ez meg ne essék? Ádám, fejét alig emelve fel a földről, keserűen szólott: — Amióta méltatlanul vi­selkedtünk, s megbüntettél minket, magunk maradtunk. Az isten krákogott egyet — Én azonban állandóan rajtatok pihentettem atyai te­kintetemet. Vezess hajlékod­ba, és beszéljük meg a dol­got. A végtisztesség ráér. Ádám fölemelkedett, a holt­test fölé hajolt, s letakarta azt a szörnyűséget, amely az­előtt fiának arca volt. A házban izgatottan sür- gött-forgott az asszony. Kecs­ketejet, friss húst és órpake- nyeret helyezett az asztalra. A sóért futott, ekkor ismét el­sírta magát, de siető léptek­kel sürgölődött hatalmas ven­dége előtt. Az Űr apró nyö­géssel ereszkedett a medve­bőrrel borított tuskóra. Végig­mustrálta Éva termetét. — Meghíztál, leányom. Az asszony elpirult, könnyei között elmosolyodott, és sze­mét lesütötte. — Tudom, Uram. \ amióta szültem, és az ikrek... — A micsodák? — az isten rettenetesen elképedt —, mi­ket beszélsz itten. Ádám zavartan pillantott élete párjára, attól tartott, hogy valami hibát követett el. Év* Is megrettent, és akado­zó szóval magyarázkodott. — Mint bölcsen tudod, a kiűzetés után nem sok idő­vel két ikerfiút szültem. Fáj­dalommal szültem őket, Uram, de örömem telt bennük. Olyan egyformák voltak, arc­ra és termetre annyira egyen­lők. — Szóval Ikrek — tűnődött az isten-—, ikrek voltak. Ezek szerint feőrös, durva testűek, vadak és könyörtelenek? Ádámék megszeppenve les­tek, hallgattak, még emlékez­ni is alig mertek sudár, ha­talmas, szép fiaikra. ’ — Egyformák, mi? Aha. És véges elmétekkel hogyan kü­lönböztettétek meg őket? — Hát — Ádám elgondol- godva kereste a szavakat —, Ábel olyan... Ábel mulyább volt. — Nem — ellenkezett Éva, de két parancsolója miatt hangja alig zengett —, nem! Én ismertem őt! Szelidebb volt és bátrabb. — És hát — az Űr fáradtan hátradőlt, s összegezve az ese­ményeket — Káin féltékeny volt, és megölte Ábelt. — Te mondád — habozott Ádám —, Te, aki mindentudó vagy, istenem. — Hogyan engedhetted — Ingatta fejét az Úristen —, hogyan engedhetted, hogy ta­nyát üssön e világban a gyil­kolás? Nem vagy-e ura ennek a földnek? És nem erősek-e karjaid immáron, hogy meg­fékezd és kordában tartsd a gonoszt? — Erős vagyok, és megfoj­tom kezemmel az oroszláno­kat. De tudod — Ádám tű­nődve simagatta az állát -r-„ ezek nem rettegték tekinte­temet, s noha öklöm egyetlen csapásra porba fektette őket, szemüket vidáman és kevé­lyen rám szegezték. Furcsa fiúk voltak, mintha nem is én nemzettem volna őket — Hát ki a csoda? — kiál­tott mérgesen az Űr, mert ele­ge volt a meglepetésekből. — Én teremtettelek, és csak té­ged teremtettelek férfinak. — Uram — Ádám térdre esett —, teremtményed va­gyok és két szerencsétlen fi­am apja. Rossz volt, amit mondtam. Az isten felemelkedett ha­ragosan rájuk pillantott, hoz­zá sem nyúlt a húshoz, és ki­lépett a házból. Tűnődve száguldott a fel­hők között, a nap eseményei kissé megzavarták. Amikor azonban elérte az első csilla­gok magasságát, már ismét ő volt az Atyaúristen. Megállt, és széttekintett. A sivatag vörös homokkő­sziklái között, ügyet sem vet­ve repedésekre és éles kö­vekre, ott haladt a gyilkos. Homlokán már izzott a bé­lyeg. Az Űr egy pillanatig fi­gyelte, csodálkozott, mert gör­nyedő vállra, rettegő tekin­tetre számított. Ekkor meg­szólalt, hangja mennydörögve száguldott végig a világon, és félelmükben meglapultak a folyók. — Káin! Az, ott lenn, megállt. Mivel azonban nem teremtmény volt már, hanem ember, szembefordult az isten zuha­tagos szózatával. — Én Ábel vagyok. Nagy csend következett. Az isten rászegezte tekintetét a fiú merész és szabad arcára, s noha kissé szégyenkezett, akarva-akaratlan, gyönyörkö­dött benne. NÓGRÁD - 1981. — Mit tettél? — Káin meg akart ölni en­gem, ezért fegyverét elvettem tőle, és megöltem őt. — Tehát őltéL — Védekezve öltem. — Kitaszított vagy, elmúlt az anyai védelem kora, egye­dül kell szembenézned immár az oroszlánokkal is. A Te oroszlánjaid lettek. Ráadásul azt hiszed, mindörökre végez­tél. Tévedsz. Egy vérből sza­kadtatok, s ott van benned Káin, aminthogy te Is benne voltál. Ostoba. Most már mindörökké harcolnod kell. — Akkor hát harcolok. És mellettem harcolnak rámütő ivadékaim. És tudod, azt hi­szem, eljön a nap, midőn fl úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm. De hát, Te ezt jobban tudod. Az Úristen mérgesen felki­áltott: — Honnan az ördögből tud- jaim, mit forgatsz átkozott fe­jedben! — Ábel elmosolyo­dott, s az Űr még mérgesebb lett. — Kotródj magasztos szí­nem elől, te csirkefogó! # A bel folytatta útját. Az Űr maradt és meditált. Nézte ennek a parányi figurának könnyű és mégis súlyos mozgását, arra gondolt, hogy Ádám állandóan arcra borulva tárgyalt vele. Ez pe­dig mosolygott. Valamelyes rosszallással megállapította, hogy egyáltalán nem biztos önmagában, korántsem tudja pontosan, vajon nem csap­ták-e be, s Káin az ott, vagy a másik. Nagy ál lát öklére tá­masztva ült, és reménykedett. Reménykedett, hogy ő az. Ábel... 1., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom