Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
Hogyan lehetne jobb a jó? Gondolatforgácsok a bányász kulturális és sportbetek idei rendezvénysorozatához A kortárs magyar akvarelfművészet Londonban r „Célunk, hogy rendezvényeink erősítsék az eddigi eredményeket, adjanak lendületet a további alkotó munkához. Számítunk az aktív, cselekvő részvételre” — írta Farkas József, a Nógrádi Szénbányák vállalati szakszervezeti bizottságának titkára, a bányász kulturális és sporthetek idei köszöntőjében. A rendezvénysorozat egy héttel ezelőtti lezáródása után arra igyekszünk választ adni, mennyiben sikerült a célt megvalósítani. Szögezzük le mindjárt elöljáróban: sikeresebb sorozat fejeződött be az idén, mint az előző évben. Ez derül ki valamennyi mutató szemügyre vételekor, valamennyi megközelítésében. ' Jól tudott, hogy egy rendezvény sikere — nem feltétlen kell kulturálisnak lennie — a tervezésnél kezdődik és a lebonyolítás végéig tart. Azért a tervezésnél, mert az ötlet, ha sokak érdeklődésével találkozik, megfelelő időpontot céloz meg, akkor számíthat eleve kedvező fogadtatásra. Egyformán szükség an mindkettőre, bármelyik elhanyagolása módosítást von maga után. Volt rá példa idén Is, éppen a nagy fontosságú román—magyar labdarúgó világbajnoki selejtező mérkőzés Idején, amikor a két bányász művelődési ház négy meghirdetett rendezvényéből hármat részben az előadók kérésére, részben az érzékelhető érdektelenség miatt kénytelenek voltak későbbi időpontra halasztani. Az eset tanulsága általános és örökérvényű: nem szabad úgy ütköztetni a rendezvényeket, hogy az egyik esélye lényegesen kisebb. A vállalati szakszervezeti bizottság kultúrával foglalkozó munkatársai, aktivistái, a hivatásos népművelők ebben az esztendőben nagyobb gondot fordítottak a tervezésre, annak demokratizmusára. Már tavasszal felmérték az üzemekben a dolgozók igényeit, s beépítették a programokba. Helyesnek bizonyult a szervezők azon törekvése, hogy az összeállítás során érvényesítették a rétegszemléletet, előnyben részesítették a művelődés, szórakozás kiscsoportos, aktivizáló formáit, azokat a témaköröket, amelyek az emberek mindennapi életéhez kapcsolódnak, segítséget adnak a napi és a távlati, eligazodáshoz. Nem véletlen, hogy igen nagy érdeklődés kísérte az üzemi fórumokat, a nógrádi bányászat múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozó előadásokat, hiszen tényleg az egész kollektívát foglalkoztató, időszerű * kérdésekről folyt a szó. Kivételes érdeklődés nyilvánult meg néhány más jellegű rendezvény iránt is, például a Hofi-est, Jókai Anna író-olvasó találkozója, dr. Simon Gyula, a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárának előadása iránt. Mindezek azt bizonyítják, hogy a közönséget nem lehet „beszűkültség- gel” vádolni, nemcsak szakmai témák iránt érdeklődik, hanem társadalmi • kérdések, kuriózumnak tekintett pedagógiai kérdések iránt is. S ez így természtes. Persze el kell ismernünk, hogy általában a szórakoztató művészeti programok a vonzóbbak, míg az úgynevezett komolyabb programok, melyek együttgondolkodásra késztetnek a szűkebb réteget — és furcsa módon főleg nőket — mozgósítanak. Idén olyan rendezvényről, mely teljes érdektelenségbe fulladt nem értesültünk. Akadt azért olyan, amelyik — például a megyei munkásművelődési mozgalomban részt vevő brigádok tájékoztatója — a kelleténél szűkebb körben zajlott le, de nem volt általános. A korábbi évekhez viszonyítva lényegesen kevesebb rendezvény maradt el, ámbár az elhalasztottak között jelentős események is találhatók, mint például a műszaki értelmiség szerepe a munkahelyi művelődésben, az 1856—1060 között alakult szocialista brigádok tagjainak családos, játékos találkozója. Megrendezésükről nem szabad lemondani. A tervezési és lebonyolítási fegyelem javulása a megnövekedett felelősséget mutatja. Az üzemek többsége — bár a sorozat második felében több könnyelműséget, lazaságot tapasztaltunk — mindvégig ko- 1 molyán vette kulturális feladatát és vállalását, saját rendezvényeit tisztességesen megszervezte. Gond inkább abban mutatkozott, hogy nem mindig mozgósították az embereket az intézmények programjaira, úgy tekintettek azokra, mintha értük nem tartoznának felelősséggel. Magától értetődik e gondolkodás és magatartás helytelensége, melyen jövőre mindenképpen változtatni kell. Szükségesnek tartjuk a megfelelőbb munkamegosztás kialakítását is, mind a szervezésben, mind a részvételben. Ne legyenek „ügyeletes” kulturális brigádot, melyek mindenütt ott vannak — s így szó nem érheti a ház elejét —, míg mások távolmaradnak, csak a társadalmi munkában, vagy a termelésben jeleskednek. A tevékenységek ilyetén szétválasztása egyébként is helytelen, előbb- utóbb káros egyoldalúsághoz vezet. A rendé zvén yorozat ideje alatt a nagybátonyi Bányász Művelődési Ház adottságait és lehetőségeit a legmesszebbmenőkig kihasználta. Több jelentős, eredetileg nein tervezett rendezvényt bonyolított le, a menet közben felébredt igények alapján — például komolyzenei hangversenyt, közönség-művész találkozót, színházi előadást. A salgótarjáni Bányász Művelődési Ház tevékenységén érződött az átalakítási munkák miatti több éves kimaradás, illetve „visszafogottság”, s a rendezvénysorozatra csak szolid tervet készítettek. Azt viszont teljesítették. A jövőben a fő hangsúlyt a kiscsoportok megerősítésére, a nagytermi rendezvények rendszeressé tételére, a közönség stabilizálására kell fordítani. A bányász kulturális és aporthetek idei sikere a közös gondolkodás és közös akarat eredménye. Nem jelenti úgyan a csúcsot, ám az elkövetkezendő időkre biztató. De csak ezen a megtalált közösségi úton tovább haladva — következetesen, tudatosan szervezetten, fáradhatatlanul. Sulyok László Gerelyes Endre: KAIN S zapora léptekkel szelték át a síkot. Lábuk alatt ropogott a zsálya, a nap kímélettel ugyan, de igencsak perzselte bőrüket. A háncsból font zsákokban. egyre nehezebb lett a só. Az egyik fiú mérgelődött. — Hülyeség ilyen messzire mászkálni ezért a vacakért. Ott, a só mellett kellene házat építeni. A másik, akit mostanában már nem töltött el félelemmel bátyja acsarkodó természete és állandó, pöfögő elégedetlensége, jókedvűen, de mosoly nélkül pillantott reá. — Ugyan. Jó kis hely az. — Fel nem foghatom, miért ragaszkodnak ahhoF a nyavalyás tóparthoz. — Nem ahhoz, ragaszkodnak. Te is tudod, onnan csak fél napi járás a Tilos terület. Nehéz elszakadni onnan, ahol ember lett az ember. Az idősebb letette a zsákot, és megtörülte izzadt homlokát. — Öcsém — habozott —, hiszel te ebben az egész Paradicsom-históriában? Szerintem kitalálták, és ezfel altattak esténként bennünket. — Hiszek benne. Mármint abban, hogy ők hisznek. Miért rombolnánk le ezt a- Szép legendát, amely értelmet adott életünknek? És hátha nem is legenda? Háthogyha valóban megtörtént? Káin dühödten pillantott öccsére. — Látod? Ezzel hízelegted szeretetükbe magad. Ezért vagy te a jóságos kisfiú. Én meg... — Nem. Látod, ezt már oly* sokszor a szememre vetetted. Hiszem, hogy engem sem szeretnek jobban, mint téged. Egy vérből valók vagyunk, te meg én. Káin keservesen elröhögte magát. — Csaknem egyformák vagyunk. Ábel szótlan maradt, vitték tovább a zsákokat. A nap »most már kímélet nélkül záporozott reájuk, a föld tik- kadttá vált, s távol hatalmas hegyek remegtek a forró levegőben. Oly kihalt volt erre a világ, mintha csupán ketten lettek volna az egész földön. Pedig, immáron, négyen éltek rajta. Lazán és lendületesen futottak a zsákokkal. Noha teher béklyózta őket, szomjaztak és sóvárogtak a gyors mozgásért. Vállu- kat nyomta a só, a háncsfonatok apró kockákat préseltek barna bőrükbe. Megkerülték a nagyobb földgyüremléseket, olykor derékig gázoltak a zizegő fűben. Ábel vigyázott, állandóan bátyja mögött futott Nem akart vetélkedni véle. — És még mást is akarok kérdezni tőled. Négy napja haladtak együtt. Együtt, és egymásért is, harcoltak a vízzel, a nappal és a vadállatokkal. Figyelmeztetően kiáltottak, ha kellett, és elkerülték az oroszlánokat. — Kérdezz — biztatta Ábel. — Ugye, te is látod? Te is látod, hogy apánk öregszik? — Látom. — Tíz esztendő sem kell már, és legyűrhetjük őt Ábel végigjáratta tekintetét bátyja arcán, azon az arcon, amely fenyegető s furcsán örömteli módon, annyira egyforma volt az övével. Néha együtt pillantottak a folyók tükrébe, és borzongva játszott a gondolattal, vajon melyik tükörkép az övé. — Én nem akarom legyőzni őt. — .Nem? Mert egy gyáva kis tehén vagy. — Lehet, hogy az vagyok. Egy újjal sem nyúlok hozzá. És ne tedd te sem! Káin elnevette magát. — Ejnye csak. És ki tiltja meg nekem? Ábel szótlan maradt, terheikkel továb futottak. Testükről szakadt a verejték, az apró vízcseppek végigcsorrantak a hátukon, és vállukat marta már a só. Előttük foglyok rebbentek fel, és berregve menekültek. Messze, ahol az ég egybefolyt a földdel, inkább kékellőn, mint levélzölden, előbukkant az Eufrátesz parti erdeje. Mindketten megkönnyebbültek. — Megűsztuk — gondolták, s fejükben megfordult az ingatag, zsom8 NÓCRÁD — 1981. november 1., vasárnap Október ■ magyar afctwreH bemutatója volt Londonban. A Királyi Akvarell Társaság (Royal Society of Painters in Water-Colours-RWS) mutatta bé az angol közönségnek több mint félszáz magyar művész alkotásait, elsősorban akvarell- jeit, a Bankside Gallery ben. Ez a galéria Blackfriarsben van, ez a városrész a hasonló nevű forgalmas hídról, a Fekete barátok hídjáról kapta a nevét, maga a híd pedig a fekete barátok hajdani kolostorától, amelyet Vili. Henrik romboltatott le annak idején. A Blackfriars Bridge napjainkban is London tágas hídja, igen szép városi látkép tárul itt az ember szeme elé, s a szomszédságban kezdődik a dokkok világa, ez a semmihez sem hasonlítható themzei táj. A világ egyik legnagyobb kikötője ez. S ha már az ak- varellről van szó, egyik dokkjában van Az ördög kocsmája (DeviV s Tavern), ahol Turner is festett. Manapság meglehetősen dr^ga hely. Az RWS az akvarettmúvé- szet egyik világintézménye, a magyar akvarellisták bemutatkozása tehát a műfaj szempontjából fontos helyen történt. A vízfestést egyébként, bár művelése a messzi múltba nyúlik, az angolok fejlesztették a festészet önálló technikájává a tizennyolcadik században. Azóta elterjedt a világon. Magyarországon napjainkban is gazdag és sokszínű az akvarelltermés. Egy idő óta Egerben biennálé nyújt alkalmat arra, hogy mind a mükritika, mind pedig a közönség időről időre áttekintse mindazt, ami a vizfestészet- ben születik. Sok festő- és grafikusművész munkásságában tölt be valamely alkotói periódusban kiegészítő, vagy éppen átmeneti szerepet az akvarell. Másoknál pedig éppen munkásságuk lényegét jelenti. Mindkettőre akad példa Nógrád megyében is. Francis Singer, az RWS Trust elnöke jegyzi meg az Akvarellek Magyarországról című kiállítás katalógusának előszavában: „Magyarország zenei és színművészi fejlődését érdeklődéssel figyeli a nyugati világ, ezzel szemben keveset tudunk Nagy-Britanni- ában a magyar alkotóművészet előrehaladásáról.” A londoni kiállítás részben ezt az ismeretterjesztési, tájékozódási célt szolgálta, elsősorban az akvarellre, erre a népszerű műfajra fordítva a figyelmet. A másik cél a kulturális kapcsolatok fenntartása, amelynek jelentőségét különösen napjainkban szintén nem becsülhetjük le. Azt hiszem, mindkét célt hasznosan szolgálta a tárlat a Hopton Streeten. A válogatás lehetővé tette, hogy az akvarellen belül a legkülönbözőbb művészeti törekvésekből adott ízelítőt a kiállítás. Külön örvendetes lehet számunkra, hogy négy Nógrádban élő művész alkotásai is szerepeltek a tárlaton. Czinke Ferenc grafikusművész az utóbbi időben a kevésbé elvonatkoztatott valóságábrázolás jegyében, közvetlenebbül fejezi ki magát balatoni akvarelljeiben, amelyekből egész sorozatot készített. Grafikusművészről lévén szó, szinte természetes, hogy az akvarellekben is erőteljes rajzosság érvényesül, színvilágában pedig meghatározó a zöld és annak több árnyalata. A tóparti nádas világ és a szél játéka fogalmazódik meg a képeken, amelyekből Londonban és idehaza is többet ti állított. lványi Ödön szintén „vizes" képekkel szerepel (Tihany, Gsz), azzal a különbséggel, hogy a külső világ megjelenítése csak utalásképpen, mindenekelőtt színfoltokban tűnik föl. A hazai közönség az utóbbi években már találkozhatott a művész hasonlóan derűs színvilága, belső nyugalmat áraszd tó, a szemlélődés mélységére utaló akvarellekkel. Lóránt János vízi tájait is ismerheti az itthoni tárlatig togató olajképekből és akva-i, rellekből egyaránt. Ezek a tájak szikárabbak, kevésbé szí-■' nesek, elsősorban a belső viJ lágot fejezik ki. A csönd és a magány változatai szintén föl-> tűnnek az akvarelleken is, a folyópartok sajátos fogalmazás sóiként, vagy éppen az embe-> ri élet mozzanataira utalvd (Az út vége). Réti Zoltán munkásságában az akvarellnek meghatározó szerepe van. Idehaza Miskolcon láthat tőle akvarellgyűp teményt a közönség. A konkrét világ — mindenekelőtt « nógrádi táj — fogalmazódik meg a mély szakmai igényességről, művészi felelősségről valló akvarelljein, bizonyítva — többi között — azt is, hogy valamely provincia értékeinekJ szépségének és gondjának fölmutatása a világ számára is értékes mondandókat hordozhat, ha a gondolatok megjeJ lenítéséhez megfelelő lépték és művészi ízlés párosul. Londonban Érsekvadkert és Lókos címtű akvarellje aratott sikert A kiállítás közönségsikert aratott, a kortárs magyar ak- varellművészet megnyerte a londoniak tetszését. Erről vall a vásárlások magas száma is, Tóth Elemér Dúsa Lajos: ÁHÍTOTT ESŐNK Nótád Monyod awrtw» jobbon, a nincs a teszre megtanít A nmcsbőS vakít jelenléted amikor lepke-ujjaink táncától szépül arcod, metted, a n kiesből ragyog föl hajad, Mtópsórtotez, hogy mégis, mégírt s Csak nehogy örök*» maradj. Mert majd ásítok, vakarózom, — a voltból összegyűl a van, — s áhított esőnk nyúlós sara cuppog föl ránk boldogtalan. B békos mocsár, a kígyók hada és a rettegett oroszlán veszélyének emléke, az oroszláné, melynek fajtájából Ádám oly* sokat Vert agyon, s amellyel ők még nem állhatták szembe. Egymásra néztek, és szívüket csaknem elöntötte a testvéri szeretet Hazaérkeztek. — Nézd csak — szólalt meg Ábel, és bátyjq örömmel hallotta, hogy liheg — képzeld csak el, hogy legyőzöd apánkat. Hát én velem mi lesz? Velem is verekszel? Káin suttyomban végigmérte öccsét, szemügyre vette robusztus karjait, testét és erős derekát. Mintha magát nézné. És mégsem. Másfajta lény. Ö a szeretett, hiszen anyjuk csupán öcsét dédelgeti, apjuk reá mosolyog. Néha jajgatva és fuldokolva szerette volna szétordítani, kiabálva 'hirdetni, követelni, hogy ő is itt van, őt is szeressék. Egyedül maradt, hármuk nélkül, és talán ellenükre élt. Bosszú és becsvágy fűtötte, elege volt kemény testű és lágy lelkű öcs- cséből. Vele — ezt tudta — nem kell harcolnia. Mosolyogva csodálkozott Ábel ostobaságán. Lefutottak, sarkukon lecsúsztak a homokos, magas parton. Vállukról lebillentették a zsákokat, amelyek nagyot csattanva vágódtak a kavicsos, kék agyagos vízpartra. A fényben fürdő folyam megállíthatatlanul vándorolt partjai között. Fehér madarak villogtak felette. Szikrákat szórt, ragyogott a világ. Belegázoltak ,a vízbe, alámerültek szürkészöld, naptalan világába. Felbukkantak, mohón szívták a levegőt, kiúsztak a parira, hajukat hátravetve nézegették, izmaikon miként peregnek végig az apró vízgolyócskák. Meghemperegtek a fövenyben, elfutottak, és fatörzset kerestek, belerángatták a vízbe, a zsákokhoz tolták, és szívós indákkal a fára kötözték mindkettőt. Aztán nekiereszkedtek a folyamnak, ott úsztak a korhadó törzs mellett, csendesen sodródtak, és átjutottak. Az otthoni parton sokáig pihentek. Ábel felállt, szemügyre vette a szelid dombvidéket, melynek egyik hajlatában ott áll a házuk. És mivel fiatal volt, nem néma megrendülés töltötte el; fic- kándozott, hátba vágta a bátyját, s egy pillanat múlva összekapaszkodva hemperegtek a homokon. Jó tusa volt. Ábel nevetett, örült karjai erejének, az otthoni tájnak. Homlokukat egymásnak feszítették, lábuk bokáig süppedt a finom hordalékba. Oly’ szépen fütyörészgetett a szél. Lezuhantak a földre, lihegve és verejtékezve küzdöttek. S akkor Káin kiszabadította egyik karját, s Ábel. arcába vágott. A kisebb kábultan és kiszolgáltatottan feküdt a víz mellett, homlokáról szájába csurgott a vér. Csöndben volt, s noha gyorsan magához tért, feküdt és gondolkodott. Káin lement a folyamhoz, belegázolt, és megmosta az arcát. Visszafordult, nedves homlokát öccse felé fordította. Rekedten szólt. — Elég volt. Gyerünk haza. .. testvér. Letették a zsákokat, és vártak. A cölöpházból Éva lépett ki először, mögötte jött az apjuk. Feléjük futott, átölelte őket, mellére szorította és hosszú hajával eltakarta kettejük fejét, sírt. Ádám megkönnyebbülten és vidám diadallal pillantott rájuk. — Megjöttetek — mondta —, helyes. Elég kevés sót hoztatok. Éva elengedte Káint, aki csöndesen állt, nézte őket. Mögöttük, a bokros, cserbozóttal benőtt domboldalon egy szarvas futott végig, megtorpant, és rájuk bámészkodott. — Kisfiam — nyös'zörgött Éva, és simogatta Ábelt —, egyetlenem, egyetlenem! Káin megfordult, meglátta a szarvast, és rárohant Az állat menekülni próbált. Mintha villám elől futott volna. A fiú utolérte, ráugrott, lero- gyasztotta, kitért a kaszáló, vaskemény paták elől, hátára fordította az állatot, megragadta két első lábának combtövét, és szétszakította. A szarvas bőgött, ezután szétszakított bőrrel és kettényílt bordákkal kimúlt. Ábel kibontakozott anyja, öleléséből, s riadt szemmel tekintett bátyjára. Ekkor Ádám, akiben még éltek a paradicsomi nosztalgiák, köves arccal szólott: — Gyere ide hozzám!. Káin lihegve felemelkedett, pillanatig mérlegelt, azután odament apjához. Fejét felemelte, majd akkora volt már, mint Ádám. — Éhes voltál? — Nem. Ádám megütötte, s a fiú nyögve, hosszan hanyatt zuhant. Szemei Ábelra szegeződtek. Csend volt. Éva kezébe temette arcát. — Tapasztald jóságomat — szólott Ádám, és kezét fekvő fia felé nyújtotta. — Most menjetek. Megjöttetek, egészségben és tagjaitok hiánya nélkül. Áldozat illeti öt, ki egyformán szeret mindannyi- unkat. Áz oUáxhoK Szán4
