Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

' Úgy Stvenen lehetnek a moziteremben. Egytől-egyig fiatalok. És ki tudja hányad­szor ismétlődik a „műsor”, ami a felnőtteknek már jó­ideje elvette kedvét a mo­ziba járástól. Hangoskodás, ízetlen megjegyzések, idétlen vihogás... , A 16 milliméteres vetítőgép a „Languszta reggelire” című nek? A válasz egyszerű; meg­francia vígjáték kockáit per- kisülést. Kálión — úgy tű­„ mit — kissé furcsán ertelme- gcti. A film egyik „izgalmas zik: a „megbecsülés” fogalmát, jelenete következik. A női fő­szereplőről előbb a felsőruha, majd a blúz kerül le. Követ­kezik a ... Néni, a színésznő POFONOK nem vetkőzik tovább. Fel­gyullad a nézőtéri világítás. Füttykoncert, hangos károm­kodás, aztán a terem váratla­nul elcsendesedik. Magas, tö­rékeny alkatú fiatalasszony lép a széksorok elé. Hangjá­ban több a szomorúság, mint a harag, amikor beszélni kezd: — Talán nem tévedek, mikor azt mondom, — nem -ezt érdemiem tőletek... .. .Nem tévedett. Érdemek Németiné Toldi Edit kere­ken egy esztendeje vállalta el a kállói Liszt Ferenc Műve­lődési Ház igazgatását. Előtte három évig nem volt gazdája . az intézménynek, s ha ő nem jelentkezik, talán ma se len­ne. Mint ahogy mozi sem volt. A korábbi mozigépész keze alatt ráfizetéses volt az üzemeltetés. Most újra van mozi. Nem volt könnyű kijár­ni, de van. Hétfő délelőttön­ként mesemozi a legkisebbek­nek, délután iskolamozi a nagyobbaknak, este pedig a „felnőttelőadás”. A népműve­lő maga kezeli a vetítőgépet. És a bevétel most már úgy- ahogy fedezi a kölcsönzési díjat. De nemcsak mozi van Kál­ién, amióta Németiné Tolnai Edit lett a művelődési ház igazgatója. Újjászerveződtek a szakkörök, klubok és rend­szeresek a nagyrendezvények. A fiatal népművelő lelkesedé­se életet lehelt a rideg fa­lakba. Éppenséggel szakérte­lemnek sem volt híján, hiszen mielőtt férjével — aki jelen­leg a tsz gépészmérnöke — Kallóra költöztek, már négy­éves népművelői gyakorlat állt mögötte Aszódon. Mit érdemel az a népműve­lő, aki lelkesen, szakértelem­mel, nagy ambícióval lát munkához, és rövid idő alatt látszata is van tevékenységé­Az október 17-i bálon a SMOG együttes szolgáltatta a zenét. Mert újabban bálok is vannak a művelődési házban. Nem mintha erre bárki köte­lezte yolna a népművelőt. De tudta, hogy van rá igény, megszervezte. Jöttek is szép számmal a fiatalok. Sőt egé­szen fiatalok is. Hiába kérte, hogy a késő esti szórakozásra ne engedjék el a gyerekeket. Nem engedték — hozták ma­gukkal! Ezen az estén is ott tolongott az ajtó előtt fél tu­cat apróság, mígnem egy asz- szony maga lökte be kicsinyét a táncoló tömegbe. A népmű­velő erőtlenül próbálta vissza­tartani a többieket, de már lendült is egy kéz, és a mű­velődési ház igazgatója még örülhetett, hogy messzire re­pült szemüvege nem tört ösz- sze. Segítséget ugyan kitől remélhetett volna?! Ki az a bolond, aki 50 forintért (ren- dészeknek alkalmanként eny- nyít lehet fizetni) hajlandó összeveretni magát? Meg kü­lönbé^ is. Nem kapott segít­séget akkor sem, amikor a község egyik vezetőjét tudhat­ta maga mellett. Igaz, a po­fon akkor nem tettlegesen érte. Egy társadalmi esküvő mű­sorának összeállítására kérték, ő meg az iskola énekkarára gondolt. Az illetékes pedagó­gus azonban megtagadta a se­gítséget, félreérthetetlenül utalva arra, hogy korábban ezért pénz járt Ha nem, hát nem... Aztán egy községi pártfórumon valaki rákérde­zett a dologra, és Edit férje elmondta miért maradt el a karének. Megalázó szembesí­tés következett, melyen a pe­dagógus kerek perec letagadta a dolgot. S noha a vizsgálat vezetője utólag — négy- szemközt — bevallotta, hogy a népművelőnek hisz, akkor és ott nem merte megvédeni. Az csak természetes, hogy ezek után az iskola akkorra szervezett sportnapot, mikor a művelődési házban a jó- előre meghirdetett rendezvény várta a gyerekeket. Es „pofon” volt a legutóbbi eset is, mikor a községi párt­titkár nem volt hajlandó a szabás-varrás tanfolyam ide­jére kölcsön adni a pártház egyik termének használaton kívül levő asztalait. Igen, ezt a párttitkár távollétében vé­gül is átvitték a művelődési házba... Németiné Tolnai Edit mind­ezek ellenére nem kelti elke­seredett ember benyomását. Hangjában csupán a lelkese­dést váltotta fel egyfajta re­zignáltság. — Csodálkozom, hogy tud ezekről az esetekről. Sorol­hatók én is néhányat, de ez aligha változtat a lényegen: belefáradtam. — Körzeti feladatokat kel­lene ellátnom, de nevetsége­sen szűk az anyagi keret Névleg a községi pártszékház­ban volna helye a KISZ- cseknek is, de csak a műve­lődési ház klubjában tudnak csszejámi. Pedig nekünk még normális székeink sincsenek. — De ne higgye, hogy az anyagiak vették el a kedvem! Sokkal inkább az, hogy né­hány fiatalon és a tsz- vezetőin kívül, nincs kire támasz­kodnom. — Az embernek szüksége van arra, hogy néha-néha va­laki azt mondja neki: „Jól van, ezt most nagyszerűen csináltad!” Vagy azt hogy „Ezt legközelebb másképp csi- dáld!” Kálién senki sem ér­deklődik afelől, hogy mit csi­nálok vagy mit nem csinálok. Pedig nap mint nap találko­zom a község vezetőivel, de Igazából még nem tapasztal­tam, hogy el is jutna fülükbe, érdekelné őket amit mondok. „ELISMERÉSEK” Csípős őszi szél rezegteti a megsárgult leveleket Szinte kihalt a község, a tanácsházán sem találom bent a vezetőket ezen a kora délutánon. Mond­ják, legtöbben a háztájiban törik a kukoricát ezekben a napokban. — Milyen község ez a Kál­ié? — kérdem mint egy kí­váncsi turista a portája előtt söprögető idősebb férfit Ala­posan végigmustrál, azután bizalmasan a közelembe ha­'!«#: — T08J*», fÜ na grow ma­guknak valók az emberek. — És a község vezetői? — Nem kállói az egy se! Hiába, hogy Kálló a székhely­község, meg hogy itt van a tsz-lroda, de még ott sincs helybeli lakos a „vezérkar­ban”. — Milyenek a kállói embe­rek? — kérdem Dudok Já­nost, a területi pártszervezet és a termelőszövetkezet párt­titkárát, aki mellesleg szin­tén nem kállói honos. — Hát, szó mi szó, egy-egy politikai rendezvényre köny- nyebb mozgatni az embereket Erdőkürtről vagy Tárcsáról, mint helyből. — És milyen a faluban a művelődési élet? Járnak-e az emberek a „kultúrba”? — Erről kérdezze inkább a művelődési ház vezetőjét. Na­gyon agilis asszonyka. Látja, ő megérdemelné, hogy cikket írjanak róla. — Pedig úgy tudom, önnek volt valami afférja vele leg­utóbb. .. — Az asztalügyre gondol? Nézzej aki az én vaskalapos- ságomat kijátsza, azt én be­csülöm. Azért vitte el az asz­talokat, mert produkál. És ez a lényeg. — ön szerint sikerült beil­leszkednie a községbe? — Mi igyekeztünk minden segítséget megadni neki. Mert ugye annak kell segítség, aki fuldoklik, aki először kerül mélyvízbe. — Kétségtelen, ha valaki új helyre kerül, az fokozottab­ban igényli a segítséget. Meg kell, hogy beszélje terveit fe­letteseivel, és tudnia kell azt Is, hogy vezetői mit várnak tőle. Hogyan lehet, hogy a művelődési ház igazgatójának egy év elteltével sincs mun­kaköri leírása? — Ha így van, akkor ez sú­lyos mulasztás. Ennél már csak az súlyosabb, ha van munkaköri leírás, de nincs munka. — ön az előbb találóan úgy fogalmazott, hogy a fuldokló­nak van szüksége segítségre. A művelődési ház igazgatója fuldoklik vagy tud úszni? — Már tud. Mégpedig na­gyon jóL — Eszerint nincs már szük­sége segítségre? — Mi most is mellette va­gyunk. Nap mint nap találko­zunk. Elbeszélgetünk. — Ha megkérdezném Né­metiné Tolnai Editet, hogy „hogyan érzi magát”, ön sze­rint mit válaszolna? — Azt, hogy jól! Látszik rajta, hogy jól érzi itt magát. — Bizonyos ön ebben? — Igen. Mondtam, hogy nap mint nap beszélgetünk. Pintér Károly Herencsényi FENNÁLLÁSÁNAK TIZEN­EGYEDIK ÉVÉBEN tart a herencsényi Röpülj Páva-kör, mely az eltelt évtized során számos sikert mondhat a ma­gáénak. Az együttes baráti kapcsolatokat alakított ki a szlovákiai Csáb község önte­vékenyművészeti csoportjával, s a két csoport nem egy al­kalommal lépett fel a másik otthonában. Legutóbb a he­rencsényi pávások jártak Csá- bon, szeptember végén, a szü­ret és a béke jegyében ren­dezett műsoros összejövete­len. A megérdemelt siker nem maradt el — ahogyan azt Majdan András, a Cser- hátsurányi községi közös Ta­nács elnöke mondotta, hozzá­fűzve még, hogy a kölcsönös szereplésekre a két község kö­zött korábban kötött kulturá­lis és sportegyezmény alap­ján kerül sor. A cserháti kisközség ezer lakost számlál, lakói zömé­ben kijáró dolgozók. A fia­talok többségének is a tele­pülésen kívül található a munkahelye. Mindezen körül­mény azért érdemel említést, mert alapjaiban határozza meg a közművelődési munkát. így egy-egy művelődő közösség működtetéséhez, egy-egy kul­turális rendezvény megszer­vezéséhez sokkal több erőfe­szítésre van szükség. Ennek ellenére — ha nem is dús­kálhatunk az eseményekben — lehetőség nyílik az itt lakók­nak a közös munkára. A fel­nőttek a pávakörben tevé­kenykedhetnek, a KISZ-kor- osztályúak részt vehetnek az irodalmi színpad munkájá­ban, a gyerekek az alsós ál­talános iskolások klubjában, a magyarnándori színházi elő­adásokon. S természetesen minden korosztály számára hétköznapok rendelkezésre áll s jól fel­szerelt, pár éve átalakított könyvtár, • Ledeczki Istvánná, a he­lyi általános iskola tanárnő­je, a művelődési ház . vezető­je jól tudja, hogy a lehető­ségek korlátozottak, a réteg­igényeket csak részben elé­gítik ki. A nagyobb mérvű munkának személyi és anya­gi feltételei vannak, de a je­lenlegi lehetőségek mellett is lehetséges a fejesztés. Ledecz- kiné az elkövetkezendőkben szeretné igénybe venni a Sal­gótarjáni József Attila Me­gyei Művelődési Központ szolgáltatásait, főként a gyer­mekek számára, akik ily mó­don értékes mese-összeállítá-' sokhoz, táncházi összejövetel­hez juthatnak. A lányok, asz- szonyok igényeit kívánja ki­elégíteni a létesítendő szabás­varrás tanfolyammal, a társ­község, Cserhátsurány jól mű­ködő körének mintájára. Az ifjúsági klubban egye­lőre szünetel a munka. A ko­rábbi átalakítás kényszerűség­ből elkerülte ezt a helyiséget, betonaljazása és pvc-nadló- zása most folyik. A KISZ- esek magukra vállalták — társadalmiban —' a munka oroszlánrészét. összefogással remélhetőleg — vélekedett a taácselnök — november vé­gére befejeződik a munka, s a fiatalok kulturált szórako­zási helyhez jutnak a község­ben. A HERENCSÉNYI MŰVE­LŐDÉSI HÁZ egyébként — mint a legtöbb faluban — csekély, negyvenezer forintos működési költséggel dolgozik. Dicséretes viszont a termelő- szövetkezet húszezer forintos támogatása. A téesz ugyan­annyit ad a cserhátsurányi in­tézmény fenntartásához. DÚRKÓ GABOR: MEDITERRAN TÄJ ......................................................I,...........................................................................«...«....mm,............................................................................................................................................................................................. iitHJimiimimmim H OSSZÚ BÚCSÚ A téli nagy havak előőrseI \zek a vakítóan fehér virágok. Hajnalonként már a fagytól is tartani lehet, ezért hát az ok­tóber végét jelző fóliasátor majd minden ház előtti kert sarkában. Egyszeriben feltűnő­vé válnak, pedig eddig is ott virultak a kis kertekben, de amíg körülfogta őket a nyár, a gazdag ősz ezernyi más szí­nes növénye — sápadtságuk beleveszett a színorgiába. Mér­hetetlenül sok krizantém indul utolsó útjára az emlékezés napján. XXXXXXXX Jó lenne vitába szállni Bá­lint Györggyel, aki azt írta valahol, hogy ,,az ember egye­dül hal meg. de másokkal él”, és csak az él igazán, aki egy­üttél... Az egyszeri, megismé­telhetetlen életet élő ember fe­lelőssége a többi ért, a másikért, törríörebben talán ki sem fe­jezhető már. Jó lenne azt mon­dani erre: élet volt, akármi­lyen mindaz, ami már elmúlt, amin változtatni amúgy sem lehet, legfeljebb az életfonál elszakadásának pillanataiban a mindig időben mégiscsak el­készülő nekrológokban valami keveset... Jó lenne minden életet, minden egykorvolt társat egyként magasztalni — csupán a legnagyobb csoda, az élet jogán. Jó lenve, de nem lehet, mert azok, akik életük­ben az életej; gyalázták meg, akaratlanul is differenciálták az emlékezés tartalmát és mi­nőségét. B fl ■ ÚIOHlfiRÓ De az emlékezés — Igazán függetlenül hitbeli, meggyőző­désbeli oldalától — mégis csak a legemberibb vonás a maga konkrétságában persze, gazdag, tovább színezhető-bonyolítható formájában és nem úgy, ahogy a madár „emlékezik” T. D. kockás ingére, amely egyúttal a kiszórt magot is jelképezi. Az emlékezés tovább érzett szeretet, tovább őrzött példa, megtartott kötelesség, nem szű­nő hála, engesztelésféle. utó­lagos vigasz élőnek és holtnak, áldozat az ismeretlen partok­nak, adózás a ladikosnak, aki képletesen szólva, (de szíve­sen jelenítjük meg a halált valamilyen bölcs képében!) át­evez velünk valahová. Az em­lékezés megváltás is lehet, például ebben a formában: — Csak akkor mondhatja ebben a városban idevalónak magát valaki, ha már halottal van­nak a temetőnkben... — Ez így kemény igazság. Ha már nem született itt (vagy ott) az ember, legalább a halottaival váltsa meg magát. Kemény, de igazságos döntés. XXXXXXXX Spiritiszták, lélekvándor-ku- tatók, túlvilággal kacérkodók lúdbőrös hite helyett' az em­bernek való Ige: minden élet tovább él az anyagban, a túl­élőkben, minden ember szinte egész testi-szellemi valójában azoknak, akik emlékeznek rá. És persze ez alól egyáltalán nincs kivétel, csak a tartalom, az indulat lehet más és más. Az emlékezésnek ugyanis édes­mindegy, hogy tízezer kilomé­ter, vagy egy befejezett élet választja el az emlékezőt at­tól, akire gondol. Hogyne élne hát a sok jóbarát, a társ, a szülő és a testvér, ha egyszer elmondható róluk minden, ami ők maguk voltak egykor! A világ úgy rohan előre, hogy talán önmagát is elhagy­ja, csak az emlékezés megy mindig hátra természete sze­rint, és ha megy — példát ad, ilyent vagy olyant, csak az élő tanulhat belőle, s tanul is, tanít is másokat, átadva em­lékeket, hiteket, erőket, szán­dékokat, terveket, gondolato­kat, történeteket az egykorvolt élőkről. Nincs búcsú végle­ges, hosszú búcsú van csak az emlékezésben, búcsú mindad­dig, amíg valakire egyvalaki gondolni tud. így fogunk ki az elmúláson mi valamennyien. Hogyne élne hát akár A. L. is, akivel utoljára betegágyánál találkoztam a Mexikói úti ér­sebészeten. Miért éppen őt vá­lasztom mo6t ezen a fehér vi­rágokkal szegélyezett úton jár­va? XXXXXXXX Belőle a hűség és a hiteles­ség az, ami továbbvihető. Soha nem akart újságíró lenni, eredetileg mérnök volt, de mert másoknak tetszett, amit írt, úgy vélte a leghasz­nosabb akkor lehet, ha leírja mindazt, amit lát, amit érez. Olyan volt, mint egy francia pap, de hogy milyen egy fran­cia pap, azt ne kérdezze senki. Itt is inkább arról van szó, hogy mit lát a másikban az ember: ha az élet színházában valakire abbészerepet kellett volna osztani, akkor egészen biztosan A. L.-re esett volna a választás. Jegyzetelni soha senki nem látta — mégis ol­dalakat írt egy-egy „hétköz­napi” emberről! Csak megtá­maszkodott valamelyik har­madosztályú betérő pultjánál, és nagy szemeivel a másikra meredve órákig elbeszélgetett. De igazán mindenről, és talán nem is az alanya — sokkal inkább ő beszélt az életről, amiben szerepet kapott a nap­sugárzástól, a esirketenyészet­től, az erdőírtás szakmai gond­jaitól kezdve minden, amit már megismert, amit már megértett, vagyis nem tett mást, mint fel­vonultatta a saját teljes életét. Azt a világot, ami nem látha­tó belőle és megvárta, amíg a másik elhelyezkedik benne — akkor aztán elmondhatta vol­na, hogy megismerte a másik embert. Tehát írni is tud róla. De írni nem tudott. Irtózott a fehér papírtól, csak ült a gép előtt, órákig nézte a levegőt a súlytalanságról álmodozva, a bátorságra várva, ami nélkül egyetlen szót nem lehet leírni sem az életről, sem pusztán az emberről, akinek neve van, arca van, élete az övé. Ho­gyan lehet ezt felelősséggel megragadni; hogyan lehet ezt kifejezni; hogyan lehet egyál­talán jogot formálni arra, hogy valakit bármilyen csiszolt sza­vakkal is papírra rögzítsen, továbbadjon az ember!... Ezt hát minden alkalommal csak egy kevéske alkohol oldotta fel, amit kis üvegekben az asztalfiókban őrzött, mint a legpusztítóbb mérget. Valójában önpusztító volt, önnön maga áldozata. Egyet­len egészséges pont nem volt a testében, mégis ivott a mé­regből, hogy lassú halálra ítél­ten az életről írni tudjon. És hitelesen, felelősséggel csak annyira megbódultan, ami a bátorsághoz elég, de az ész, a lélek egyensúlyát nem bontja meg. Hitelesen mindent „meg­emelve”, magával húzva vala­hová fel, feljebb, oda, ahol a szépséget érezte, oda ahol ön­magát másoknak adhatta, de úgy, hogy soha semmi lénye­gest nem változtatott meg. „Tündérmesét” írt mindenki­ről és mindenről cseppnyi ha­zugság nélkül, tárgyához ön­magából adva annyit, amennyi éppen szükséges. Az életet, az embert így lehet, csuk így ér­demes szeretni. XXXXXXXX Talán a teljesség megköve­teli, hogyjjideírjam: írógépére borult arccal találták meg szerkesztőségi szobájában. A gépben a papír krizantém-fe­héren világított, egyetlen sor sem volt rajta, még a cím-sem, jegyzetet sem találtak mellette. Senki nem tudta megmondani, melyik beszélgetőtársával e- melkedett túlságosan magas­ra. XXXXXXXX Azt mondják, akik ismerték A. L. kollégát: — Jó, hogy élt. Jó hogy éltek, akikre emlé­kezni tudunk vissza-vissza szállva az időben. T. Pataki László NÓGRÁD — 1981. november 1., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom