Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
Cságoly Klára rajzai Integrációs törekvések a közművelődésben Ca« ].< sem határozhatja meg előre, hol fog meg- születni: a világvárosi rangjával büszkélkedő Budapesten-e, vagy „be kell érnie” valamelyik megye- székhellyel, középvárossal, esetleg egy csöpp faluval a Ka- rancs lábainál. Köztudott, hogy Magyarország lakosságának jó része úgynevezett kistelepüléseken él. Hogy mekkorák ezek a falvak? Némelyikben harminc, némelyikben háromezer ember lakik. S az életkörülmények ugyancsak függenek attól, hány nulla sorakozik az első számjegy után. Természetesen nem lehet minden községben kihelyezett főiskola, Skála-áruház, és panoráma-filmszínház, de azt joggal várhatja el minden állampolgár, hogy ne kerüljön lényegesen hátrányosabb helyzetbe azért, mert nem nagyvárosban él. Érvényes ez a művelődési lehetőségekre 'S. Nem véletlen, hogy a hetvenes évekre időszerűvé vált a kistelepülések sorsa. Falvak, egész területek néptelened- tek el a mezőgazdaság csökkenő munkaerőigénye, a falusi lakosság város felé törekvése miatt. Iskolák százait körze- teshettek:, kihasználatlanul maradtak jó állapotban levő, ma is értékes épületek. A körzeti központokban külön-külön kínlódott — vagy kínlódik ma is — az iskola, a művelődési ház, az óvoda, a sportegyesület. Sajátos gondjaik közös okokra vezethetők vissza: megnövekedett a gyermeklétszám, és nőtt az emberek kulturálódási igénye, ugyanakkor kevés az oktatásra-művelődésre fordítható pénz, kevés a szakképzett népművelő, egyes iskolákban a szakképzett pedagógus, a könyvtáros is. Néhol olyan groteszk helyzet alakult ki, hogy a helyi tanácsnak a fejlesztésre fordítható pénzét egy-egy módosabb községi polgár minden nehézség nélkül meghitelezhetné. Hallottam olyan esetről, hogy a tanév vége felé a szülőknek kellett villanykörtét vinniük a falusi iskolába, mert már arra sem futotta a költségvetésből... A kistelepülések oktatási, köziművelődési és sportintézményeinek integrációját tehát a szó szoros értelmében a szükség kényszerítette ki. Egyesíteni a szellemi és az anyagi erőket: ez volt a cél a hetvenes évek második felében, s ma még inkább, mint akkor. Az első lépést a szomszédos Heves megye tette: a füzesabonyi járás Sarud nevű községében megalakult az első nevelési központ. A példát számos helyen követték az országban, s ma már nem csak falun, hanem városban is szaporodnak az integrált létesítmények. A nyolcvanas évek elejére hetven fölé nőtt a számuk. A nevelési központok igazgatóinak első tapasztalat- cseréjét tavaly ősszel Pécsett tartották meg. Itt, az új siklósi városrészben épül az ország egyik-legkorszerűbb nevelési központja. A majdan — szinte szimbolikusan — nyolcszög alakú épületegyüttesben úgyszólván a „születéstől a halálig” kívánnak foglalkozni az emberekkel. A hetven- egyméhány intézmény között természetesen nemcsak ilyen, vagy a debrecenihez hasonló „csodapalotákat” találunk. Vannak egészen egyszerű, mondhatnánk elemi szinten működő nevelési központok is, ahol az integrációt csupán az iskola, az óvoda és a művelődési ház együttműködése jelen— ti. Beláthatjuk azonban, hogy már az is nagy dolog, ha nem külön-külön szerveznek ismeretterjesztő előadásokat, nem külön-külön veszik meg a méregdrága audovizuális berendezéseket, s ha a pedagógusok az eddiginél nagyobb segítséget adnak a népművelőknek. Természetesen az integráció sokkal fejlettebb formája az, ha már a tervezőasztalon összeszerkesztik a nevelési, a közművelődési és sportlétesítményeket, s azok közös igazgatás alatt összehangolt, sőt szerves egységbe tartozó nevelési-kulturális program alapján dolgoznak. Ilyen, úgynevezett komplex intéz-' mény még kevés van, de a fejlődés tendenciája minden-; képpen ez kell, hogy legyen. . Mert mit is várhat a lakosság az ilyen nevelési központoktól, vagy komplex intézményektől? Legelőször is azt,' hogy megvalósuljon bennük a folyamatos, az úgynevezett permanens oktatás-nevelés. Hogy az az óvodás kisgyerek, aki egyszer megismerte, megszokta az épületet, törés nélkül léphessen át az iskolába, onnan talán a középiskolába, s ha kiszakad ebből a körből mint tanuló, találja meg ugyanitt a helyét a szakkörökben, a hobbiszobákban, a' sportpályán, az uszodában, a mozi- és színházteremben, a kulturált büfében, étteremben. Természetesen ez volna az idea, de ma még azt is jogosan tarthatjuk eredménynek, amivel például a baranyai Dobszán dicsekedhet: a nevelési központ megszületése fellendítette a felnőttoktatást, a gyerekek egyra több sikerrel csábítják ed szüleiket a különböző rendezvényekre, a hírlapolvasóba, a könyvtárba. Egyre több felnőtt merészkedik be az iskolai tomapályákra, s a tantermek esténként öntevékeny együttesek számára biztosítanak próba-- lehetőséget. A megnövekedett feladatokhoz természetesen új szemű léletű szakemberek szükségeltetnek. A pedagógusnak egyszersmind jó népművelőnek keld lennie, aki a tanításon kívül meg tudja szervezni a tanulók — és szüleik — szabad 4 idejének hasznos eltöltését. A népművelőnek ugyanakkor ismernie kell az iskola rendjét, az alapvető tantárgyi követelményeket és a nevelési célokat, hogy hozzájuk igazíthassa művelődési tervét. Az iskolai előkészítőtől a felnőttek szakmai továbbképzéséig), mennyi feladat! A tapasztalatok szerint a megnövekedett munka inkább vonzza, mint taszítja a szakembereket. Főként a fiatalok — tanárok és népművelők — látnak sok fantáziát az új típusú komplex intézményekben. (Űj elnevezésük általános művelődési központ; egyedül a pécsi intézmény tartja meg a nevelési központ elnevezést.) Jó volna, ha a régi beidegződések, a hagyományos iskola idealizálása, a személyi torzsalkodások sehol nem akadályozhatnák meg az új szellem térhódítását. Sajnos ma még erre is bőven találunk példát. T J f .. tizennyolc általános művelődési központban ÍQ6J1 kezdődik országos kísérlet, amelyek tapasztalatait 1985-ben összegzik majd! Havasi János Uj könyvek A Magvető Könyvkiadó kitűnő Magyar Hírmondó sorozata mindig tartogat meglepetéseket. Legutóbb a Régi magyar levelestár (XVI—XVII. század) két kötete, illetve az Asszonyok és férfiak tüköré (Tanúvallomások a XVII. századból) keltett feltűnést. A most megjelent kötet gasztronómiai és szellemi élvezet egyaránt. A sajtó alá rendező Király Erzsébet két XVII. századi szakácskönyvet bocsát az olvasók és a szakácskodók elé. Ha nem is mindenkinek, de feltétlenül érdekes. Fűszerválasztékunk sokat javult az utóbbi időben, mégis jó néhány olyan ízesítővel ismerkedhetünk meg belőle, melyeknek hírét is alig hallottuk. A két receptkönyv valódi ritkaság. A Csáktornyái Zrínyi- udvar kéziratos receptgyűjteménye először nyomtatásban, most jelenik meg, s bárhol ütjük föl, mindig új elkészítési módot találunk. Diósásával kappant, disznóhúst fekete lével, menyhalat éles lével, csíkot zsákvászonnal, netán kárászt leveskenyérrel elővarázsolni nem mindennapi feladat, alkalmasint meglepetés lehet ámuló vendégeink számára. A másik szakács- könyvet annak idején a hányatott életű, Európa-hírű nyomdászunk Tótfalusi Kis Miklós adta ki Kolozsvárott. E művéből, miként sajnos egyéb műveiből is alig-alig maradt fönn példány az utókorra. A „Szakácsmesterségnek könyvecskéje, melyben különb-különbféle válogatott, cifra, jó, egészséges, hasznos, tiszta, és szapora étkeknek megkészítése, sütése és főzése, mintegy éléskamrában, röviden leíratik, és kinek-kinek hasznára leábrázoltatik” című könyvecske érdekességét és báját nyelvi archaizmusa adja, s az eredeti XVII. századi metszetek reprodukciója. Külön meg kell említenünk Kovács Sándor Iván bevezető tanulmányát, mely úttörő jelentőségű a maga nemében, hisz a hazai szakácskönyvek történetét dolgozza fel. A régies nyelvezet jó néhány ma már nem érthető kifejezését, értelmezését jól szerkesztett kisszótár, illetve kifejezésgyűjtemény oldja fel. Nem csali érdekes és szórakoztató olvasmány, de művelődéstörténetünk eddig elhanyagolt, s kevésbé ismert területe is; mindenképpen figyelemre méltó.1 Fügedi Erik új tanulmány- kötete a magyar középkorral foglalkozik, azzal a magyar középkorral, melyet vulgarizálva és leegyszerűsítve sötétnek szoktunk mondani. Valóban nem volt éppen fényességgel teli, de sok olyan ismeretlen tényezőre nem figyeltünk, vagy tudósaink még nem tárták fel őket, melyek nélkül csaik nagy vonásokkal felrajzolt képet kaphatunk. Méregzöld foltok Sajátos, megragadó térkép lehet az, amelyikről a minap hallottam, s amelyet valahol a fővárosban készítettek, ott is őriznek, szakmai körökben vizsgálgatnak, de amelyről aligha tudnak a megyénkben. A térkép valamiféle erőteljes összesítés arról, hogy az országban milyen területi megosztásban helyezkednek el az üdülésre, a sokoldalú pihenésre alkalmas részek, hol telített, egészségtelenül és egyoldalúan zsúfolt egy-egy országrész, hol nem érdemes már tovább kutatni, fejleszteni, tömegeket odavonzani, hol pusztult ki képletesen szólva már-már maga a természet is. A Balaton környéke ezen a térképen egészen világos, talán homokszínű, esetleg vörös: veszélyzónát jelölve. Az üdülőtérkép — nevezzük jobb híján így —legtöbb lehetőséget rejtő, vaigy inkább feltárt részei zöldek, az élet színével megjelölve, s ezek között Nógrád megye szinte egész területe méregzöld! A sötétzöld folt azonban nem több mint lehetőség. A gyakorlat, legalábbis, a szélesebb, átfogóbb, tervszerűbb, mai valóság inkább fehér folt, Nógrádot tekintve, az ország térképén. Pontosabban: néhány exponálttá .változtatott területet leszámítva (Diósjenő, Bánk) nagyobbára az egyénekre bízatott minden. Az is, hogy ki, mikor, s mennyiért adja el egy.-egy szép táján a megyében kiöregedett, csak' gondnak örökölt házát, s az is, hogy kinek milyen a szerencséié, s mennyi pénze van Útoniáró fővárosi lakosként ilyen házat az utolsó, csákány előtti pillanatban hamarjában , megvenni és úgy, ahogy röndbe- hozni. Aztán jöhetnek a nyarak, a kibővült hét végék és akkor megjelenik a faluban az üdülő idegen családostól, barátokkal körülvéve, nagyot lélegezve a benzinbűz után a méregzöld folt valamelyik pontján. Valahogy nagyobb tervszerűség kellene ide, nagyobb áttekintés, egyáltalán áttekintés, erősebb figyelem, hangsúly a megye részéről — önmaga iránt. Egy másik hir szerint ugyancsak a fővárosban rendre megbízást kapnak az egyetemen tabuló fiatalok arra, hogy egy-egy ilyen méregzöld . folt üdülésre alkalmazható tanulmányterveit elkészítsék: kisebb-nagyobb részeket, tájegységeket feldolgozva a jövőnek. Máskor meg azt hallja az ember, hogy az egyetemek, főiskolák pincéi tele vannak jobbnál jobb tanulmányokkal, felmérésekkel, felhalmozott tudással, tapasztalással, gondolatokkal, tervekkel. OOOOOOOOOOO „Balaton-ország” józano- dik. Az országos koncepciók is megváltoztak, szó van a nagy tó körüli zsúfolt gyűrű jelentős mértékű kitágításáról. Kikerülünk a „víz bűvöletéből” akkor, amikor már a víz is veszélyben van, újra rangot, sarzsit osztunk a zöld tájnak, a hegynek, az erdőnek, a fának — mint a jövő emberi pihenését legtökéletesebben jelképező „tájmotívumnak”, újra felfedezhetjük a légfürdőt, amelyről a fiata- labbja talán azt gondolja, hogy esetleg egy nagy oxigénzsák, vagy egy légcsatoma ravasz szerkezettel a végén. OOOOOOOOOOOO Ma még bizony elfogult la- kolpatriótának bélyegezhető az, aki mondjuk a Cserhát .völgyében meghúzódó falva- ink jövőben kiegészülő funkciójáról álmodozik. Arról, hogy hivatalosan is üdülőterületté nyilvánítja ezt a tájat — nem a kihalás, éppen ellenkezőleg, az újravirágzás lehet jellemző erre a vidékre. Na, de, hogyan, miképpen, ki által, milyen formában, tekintve már most mindarra az értékre — természeti vagy tárgyi egyre- megy! —, amit nem csak megőrizni kellene jobb időkre, hanem amelv mellé valóságosan is használható terveket kellene tűzni. De nem csak az egyre nyilvánvalóbban üdülő- területnek is mutatkozó Cserhát-völgyéről van szó. Szó van úgyszólván minden pontjáról a megyének. Nem lehetne már most azon dolgozni, hogy például a régi, még megmaradt, várhatóan felvásárlásra kerülő házak miképpen alakíthatók oly módon át, hogy az gazdaságos legyen és alkalmas is emberi, mai igényeknek?! Késő "bánat — ebgondolat, tartja a mondás. Hol van már az a sok szép magyar ház, amelyet pedig érdemes lett volna — ahol lehet — átmenteni, megőrizni, legalább valamennyire állagában, hogy azután akár községi nyereséggel is jó pénzért áruba lehétne bocsátani, a mai városi életből kimenekülőknek, a nyugdíjaséveket már a nógrádi táj valamelyik szegletében eltölteni kívánó házaspároknak, akik ma egyre többen valósággal lejárják a lábukat, előveszik nemcsak a pénzüket, ékesszólásukat is, hogy egy kihalt öreg házat felcserkésszenek, kiimádkozzanak a gyakran zord örökösöktől, akik viszont mielőbb szeretnék csákány alá venni az öreg falakat: mit vesződjenek vele, „nem jó az már semmire!” OOOOOOOOOOO Talán nincs tervező, a jövő igényét jól ismerő, a feladatban nem csupán missziót, szépséget is látó szakember elég vagy vállalat, amelyik ilyenforma tanulmánytervek helybeli elkészítésére alkalmas lenne, majd azokból — természetesen, megyei megrendelésre — olyan típustervváltozatokat is készítene, amelyek szó szerint tálcán kínálnák a lehetőséget? Ehhez azonban össze kellene kötni még időben a szálakat, ehhez azonban ki kellene jelölni valamennyi számba jöhető helyet, ehhez meg kellene ismertetni a községek, az érintett falvak feltehetően régen elkészült rendezési terveit, azokkal, akikre ilyen munkában számítani lehet. A tapasztalat ugyanis időben figyelmeztet: az érdeklődés nem az egykaptafára készült viszonylag új falusi házak iránt, hanem a még megmenthető régiek iránt a legnagyobb. Ezek 'átalakítása azonban nem kis feladat, nem kis pénz, nem kevés önként vállalt áldozat. Ezt akár intézményesen is segíteni nem az üdülőházat kiszemelők magánügye talán. Aztán végre tudomásul kellene venni azt is. hogy ,a tájat tönkretevő bódévárosok nem enyhítik: igazán az üdülési gondokat, hanem esetleg némileg változtatott formában konzerválják. Érdekes az is, ahogy a községek, az a néhány ahová már eljutott a városi ember, sőt sikeresen beilleszkedett a sok száz éves közösségbe — milyen szívesen látják a jövevényeket. Ha még többféleképpen ítélik is meg az első mohikánokat.. OOOOOOOOOOO Hamarjában néhány példa erre is, arra is. Csesztvén, Madách faivában valóságosan is tekintélyt szerzett Köllő Miklós, pantomimművész azzal, hogy nagyrészt saját erővel, leleménnyel, munkával tesz újra lakhatóvá egy romlásra ítélt kúriát *— nem nézve az időt, bármeddig tartson is ez a sajátos értékű otthonteremtés. Karancslapujtőn nemrégiben lelkes erők újra össze- hordták a község palóc életének tárgyi emlékeit, de egy falumúzeumnak megfelelő palócházat már nem találtak.' Talán nem is kerestek? Talán nem is volt már mit keresni ? Megnyílt hát a művelődési házban a palócszoba,' Bujákon hasonló falumúzeumot néhány óra alatt összehozna a jó szándék, de ott is az a gond, hogy ugyan hová? A régi házak alkonya helyett a derengésre kellene figyelni. Szól a kakas, kukorékol. .. T. Pataki László NÓGRÁD - 1981. november 22., vasárnap 7
