Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
Táborra tábor Felcsigázott, kielégületlen esték Salgótarján színházi élete 1980—81 E gy időben felkapott, ma már ritkábban emlegetett közkeletű mondás: eszi, nem eszi, nem kap mást. Ez a profán szólás kikívánkozott belőlem, amikor leültem az írógép elé, és igyekeztem végiggondolni a megyeszékhely elmúlt színházi évadját. Az „eszi, nem eszi, nem kap mást” ugyanis nálunk hatványozottan iga?. Egyrészt — annyiszor beszéltünk róla, részleteznünk most már fölösleges — a József Attila Megyei Művelődési Központ csak azokat a darabokat mutathatja be közönségéinek, amelyeket számára a szolnoki színház — minisztérium által területileg beosztott intézmény — évad előtti szerződésben meghatároz, másrészt: amit — az eredeti kínálat menet közben változhat — kijelölt — időpontokban ad neki. Ez utóbbira érdemes néhány mondatot szentelnünk, mivel az utóbbi években, különösen a tavalyi színházi szezonban eléggé gyakorivá vált a műsorváltozás. Nyilván olykor — például betegség, egyéb egészségi okok miatt — elkerülhetetlen, egy- egy esetben, mint történt az előző évadokban, nem is berzenkedünk ellene, csak most már rendszerszerűvé vált. Alantas dolognak tartjuk a vádaskodást, elhisszük, hogy minden műsorváltozás megalapozott, elkerülhetetlen volt, azit azonban kevésbé, hogy mindenkor úgy kellett tudatni intézménnyel, közönséggel, ahogyan tették. Elrettentő példájaként Shakespeare Tro- ilus és Cressidájának Manza- ri Pablito nővérei című drámájával való cseréjét említem, melyről csak az előadás délelőttjén szereztünk tudomást. Enyhén szólva: felelőtlen nagyvonalúság. Nem tudom, mennyi beleszólása van a művelődési központnak a műsorváltozásba, de úgy vélem, nagyobb erély- lyel, határozottsággal a színházzal szemben érvényesíthetné követelését- Például úgy, hogy nem fogadja az eredeti helyett kínált darabot — színházlátogató közönségünk amúgy is jócskán megcsappant, a maradékot, a hűségeseket, miért bosszantjuk „kényszeráruval” —, és új időpontokat kér. A bérletesek aligha haragudnának meg ezért, viszont látnának egy tántoríthatatlan következetességet. Azért is érzem, ezt a magatartást megvalósíthatónak, mert a területi játszási rendszerben a szolnoki színháznak ma kötelessége Salgótarjánba jönnie, egyben jól meggondolt anyagi érdeke is. A kölcsönösség, az egymásrautaltság tény és szükségszerűség, csupán azonosan, partneri módon kellene mindkét városban értelmezni. Talán a kelleténél hosszabban időztünk el egy technikai jellegű problémán, de a félreértések elkerülése végett szükségesnek tartottuk legalább ezt a terjedelmet. Ugyanakkor nyilvánvaló tartalmi, műsorpolitikai vonatkozásai is vannak. Mert pél- ádul lehet, hogy az említett Manzari-darab jobb a Shakespeare-énél, de a műsorpolitika — mint egész — az évadban nem ugyanaz. A szolnoki Szigligeti Színház egyébként ebben a szezonban is határozott szellemiséget képviselt, bámulatra méltó következetességgel. A bemutatott darabok többségének középpontjában az egyén és a közösség viszonya állt, még a Három testőr című musical-ben is. Egy másik részük pedig szűkebb szeletben — a családi körben, mint Schisgal Szerelem, ó!, O’Neill Amerikai Elektra című műve — az emberi kapcsolatok minőségét és indítékait vizsgálta. Paál István főrendező személyisége — engedtessék meg: egyetemi, amatőr színházi rendező korából ismerem —, „keze nyoma” érződik a színház egész munkáján. Az ő fő jellemzője pedig: az új, az újszerű — tartalomban, formában, színpadi megjelenítésben — lankadatlan kutatása, kockázatok, sőt tévedések vállalásával együtt. Számomra ez igen rokonszenves művészi törekvés és ' magatartás, képes vagyok érte megbocsátani még az esetleges kudarcokat vagy felemás eredményeket is. Mert hiszen csak akkor újulhat meg és virágozhat fel, egy évtizede mind türelmetlenebbül áhítottan, évek óta adminisztratív intézkedésekkel támogatva, a magyar színházi kultúra, ha az alkotás igyekezete, az ötletesség, a társadalmi, közéleti hasznosság inspirálja, a szabadság, a demokratizmus légköre veszi körül. A szolnoki színház műsortervét már az előző években is, noha elismertük igényességét, következetes logikáját, időszerűségét, éppen úgy, mint most, részleteiben kifogásoltuk. Egysíkúnak, fárasztónak, a nézőt inkább lehangolnak, mintsem katartikusan megtisztítónak éreztük. Ugyanez a véleményünk az 1980—81-es műsortervről is. Nem láthattunk egyetlen mai magyar drámát, ez napjaink szerzőit aligha serkenti alkotásra. Az angolszászok indokolatlanul túlsúlyra jutottak, elvétve találkozunk tájékozódási kísérlettel a nálunk kevéssé ismert drámairodalmak felé. Az előadásokra rendszerint teljes szellemi frisseséggel kellett beülnünk, azokon erőinket összpontosítva figyelnünk. Persze ez nem baj, sőt. De. ha úgy tekintek a színházra, mint komplex intézményre, akkor el kell ismernem a közönség oldottabb szórakozási igényeit is. A színháznak, mivel nem olcsó mulatság, evvel is számolnia kell — nyugodt létezése érdekében. Mintha a kelleténél többet és gyakrabban kellett szoron- ganunk a múlt színházi évadban az előadások láttán. Túl sok lehangoló életténnyel, eseménnyel találkoztunk. Ilyenek — sajnos — százával akadnak a színpadon kívüli életben, mindennapjainkban is, nyilván ezért any- nyira erős az emberek zömében a nevetés, a vidámság iránti vágy. Ezért nem tekintem véletlennek, hogy közönségszempontból az egyik legegységesebb sikert a javarészt magánerőből összehozott Liliomfi aratta. Képzeljék el, milyen átütő siker lehetett volna, ha a produkciót a színház teljességgel felvállalja. Nem hiszem, hogy méltóságon aluli lett volna a számára. r A szolnoki színház kiváló képességű, határai: zott koncepciójú rendezőkből áll. Mindegyiktől láttunk jó előadást. Bár Paál István rendezései (Az ember tragédiája, Pinter A születésnap) idén egészében halványabbnak tűntek, csupán a megközelítés módjában és a részletek kidolgozottságában, szépségeiben elégítettek ki. Szundi Miklós két vállalkozása — Amerikai Elektra, A három testőr — közül az előbbi sikerült jobban, s Udvaros Dorottya személyében egy fiatal, nagy színésznőt ünnepelhettünk. Árkosi Árpád kellemesen, megnyerőén mutatkozott be első szolnoki évadjában a Szerelem, ó!-val, a Pablito nővérei pedig gondolati és formai feszességével, hangulati sűrűségével a szezon egyik legszínvonalasabb előadásának bizonyult. Azért csak az egyik, mert a kaposvári vendégrendező, Ba- barczy László Bulgakov-ren- dezése, a Bíborsziget egy hajszállal lekörözte; nem is kifejezetten szakmai Szempontból, hanem — általam érezve — a téma időszerűségével, rendezői szemléletével. A Bíborsziget igazi népszínház, olyan, amilyennek a tömegességét fentebb hiányoltam. Vagyis: igényes, elgondolkodtató — egyben mulattató, szórakoztató. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy a színház színészgárdája a múlt évadban értékben lényegesen nem gyarapodott. Igen sok volt az erőtlen, meggyőződés és meggyőzés nélküli alakítás. A fiatal tehetségeknek még időre van szükségük, hogy képesek legyenek képességeiknek, a feladatokra történő pontos mozgósítására. A színház vezető színészei, „nagy öregjei” — Fal- vay Klári, Margittal Ági, Pá- kozdy János, Fonyó István stb. — azonban ezúttal is, szinte minduntalan remekeltek. Ám — mint a sajtóban már hírül adták — a színészgárda az elszerződések- kel mintha tovább gyengülne, noha tagadhatatlan az új tehetségekkel való gyarapodása is. Egyelőre azonban világos a helyzet: Szolnok rendezői jelentősebb művészegyéniségek, s elképzeléseiket legtöbbször csak részben tudják színészeikkel megvalósítani. A debreceni Csokonai Színház operatársulata hosszabb idő viszonylatában idén nyújtotta a legegyenletesebb, legemlékezetesebb teljesítményt. Fogyatékosságaival együtt is élmény volt a Pillangókisasz- szomy és a Hunyadi László. Jó a zenekar, jó az énekkar, kevés á megfelelő énektudású, színpadi érzékű énekes. Igazi, magával ragadó tenorja azonban még mindig nincs a színháznak, a női énekesek fiatalításához is bátrabban nyúlhatnának. Az évad két énekesfelfedezését jelentette számomra: Martin Jánosét és Kecskés Sándorét, ök a fiatalítás pozitív példái. Milyen volt végül is a salgótarjáni színházi évad? Gondolatilag érdekes, szellemében, formájában friss, színvonalában az előző szezonhoz hasonló. Számottevő fejlődés — műsorpolitikában, színészi, énekesi teljesítményben — nem volt érzékelhető. Mindez a következő, ősszel kezdődő évad lehetősége... Sulyok László Németh Ingeborg: Északi tál Ismerefszerzés és közösségi szellem A Balassi Bálint Nógrád megyei Könyvtár — más szervekkel együttműködve — nyaranta kéthetes olvasótáborokat szervez a megye úttörői, nemzetiségi úttörői, valamint szakmunkás-, illetve szakközépiskolai tanulók számára. Idén első ízben mindhárom tábort egyidőben — július 6-án — nyitottak meg a salgótarjáni Furák Teréz Leánykollégiumban. — Mi is valójában az olvasótábor? — Olyan tábor, ahol nem lehet olvasni — vélekedett az első napok után az úttörő- altábor egyik résztvevője. — Közös gondolkodásra inspiráló improvizáció. — Így viszont az egyik kiscsoport vezetője definiálta azt a művelődési formát, melyet — valamikor a hatvanas években — fiatal írók, költők indítottak el, s amely időközben már több ezer — elsősorban hátrányos helyzetű — tehetséges fiatalt foglalkoztató országos mozgalommá fejlődött. Nos, az olvasótáborban természetesen lehet olvasni, de a középpontban mégsem a könyv, hanem az irodalom és a többi művészet által közvetített érzések, gondolatok állnak. Népművelők, pedagógusok, könyvtárosok és művészek, a valóság feltárásának szándékával késztetik közös gondolkodásra azt a száz-egynéhány fiatalt, akik talán nemcsak befogadói, de közvetítőivé is válnak a szerzett ismereteknek. Egy kéthetes — bármily intenzív — programtól nem remélhető azonnal, mérhető eredmény. Tapasztalatok bizonyítják azonban, hogy az olvasótáborok hatása nem múlik el nyomtalan. Célja, hogy felkeltse a gyerekek érdeklődését a világ dolgai — s mint legfőbb információ- hordozó; a könyv iránt, látszólag nem különösebben nagy cél. S, hogy mégis az, az egyúttal oktatási rendszerünkre vet árnyékot. Mert elegendő volt két- három alkalommal ellátogatni a táborba, hogy észrevegyük az olvasótábor a maga sokszínű, vonzó művelődési alkalmaival kihívás az iskolai oktatás ellen... ☆ — Tanár bácsi, légyszíves-.. — szólította meg az egyik úttörő csoportvezetőjét —, de csak én jöttem zavarba. A sokat vitatott iskolai demokrácia a táborban papíron rögzített... — Rengeteg értelmes gyerek van a csoportban. Aktívak, találékonyak, kritikusak — mondja Szabó 'M. László, az úttörő-altábor vezetője.— A mi feladatunk, hogy a meglevő képességeket felszínre hozzuk, a tehetségek kibontakozását segítsük. — Nem zsúfolt a program? kérdezem az egyik balassagyarmati úttörőt. — De igen, az — válaszolja. — Szerencsére zsúfolt. Aztán a táborvezetőtől, Szabó Ernőnétől megtudom, hogy a gyerekek szóvá tették ugyan, hogy kevés a szabad idő, de mikor megkérdezték tőlük, mi maradjon el, mégis szinte valamennyi programhoz ragaszkodtak, sőt még újabb javaslatokkal álltak elő. Vetélkedők, ankétok, kirándulások, élményfeldolgozás, irodalom, film, képzőművészet, csillagászat — a paletta valóban hiánytalan. És amikor a gyerekek magukra maradnak, akkor sem tétlenkednek. A nagybátonyi Földi Andrea, Érsekmurányi Ida és a dejtári Fábián testvérek — Ibolya és Melinda — már önálló műsor megírását tervezi. •. ☆ A nemzetiségi úttörők al- táborában feltűnően nagy a fegyelem. A gyerekek kettes sorokban mennek le ebédelni, és reggelente „nevető kislányt” vagy „piszkos arcú kisfiút kapnak a rendes, illetve a rendetlennek talált szobák. Nem nehéz kitalálni, ebben az altáborban egytől ■ egyig pedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel... Igaz, ez az a tábor, amely évek óta ugyanazt a célt tűzi maga elé; az anyanyelvi kultúra fejlesztését, a szlovák kultúrkincs megismertetését. A feladat nehézségét az sem könnyíti, hogy az altá- bor tagjai valójában Komárom és Nógrád megyei nemzetiségi községek szlovák ajkú lakosainak gyermekei. Igazán jól, kevesen beszélnek szlovákul. Odahaza talán csak a pi- liscsévei és a lucfalvai gyerekek beszélnek egymásközt anyanyelvükön. Közösen előadott népdalcsokruk nemcsak számomra volt érthetetlen. .. A tábort irányító pedagógusok elmondták, hogy a szókincs gyarapításának legjobb módja a daltanulás és a játékos vetélkedő. Ök is keresik a vonzó, színes formákat. de talán számukra a legkedvezőtlenebb a táborok összevonása. Idén nem tudták elérni, hogy a gyerekekkel csak szlovákul beszéljenek, hiszen gyakoriak a közös rendezvények a nem nemzetiségi úttörőtábor tágjaival- Kárpótlásul idén egy napra Csehszlovákiába is kirándultak, ahol élő nyelvi környezetijén kamatoztathatták nyelvtudásukat. ☆ Szakmankások és szakközépiskolások alkotják a harmadik altábort. A csoportvezetők szerint az első napokban meg lehetett állapítani, ki melyik iskolatípusból jött — én már nem tudtam különbséget tenni... — Ismeretszerzés és közösségi szellem kialakítása — fogalmazza meg a mottónak is beillő koncepciót V ács Éva kiscsoportvezető A 7—10 fős csoportléts n ezt lehetővé is teszi. A koncepció tehát ebben az altáborban is hasonló az úttörőkéhez. Csak persze a valóságfeltárás itt mélyebb rétegekig hatol. Eszközök is mások: elsősorban szociografikus művek segítségével vizsgálják a fiatalok „helyüket a világban”. — Azokat a témaköröket kerestük, melyek meghatározzák a gyerekek mindennapjait. így az első helyre került a család, majd az iskola, illetve a munkahely. Ezeken keresztül természetesen egy sor. életmódbeli kérdést érintünk — mondja Pál József, az altábor vezetője. — Itt nincs meghatározva, hogy mettől meddig lehet gondolkodni — hallom sokaktól az egyik diák szállóigévé vált mondását- Aztán valaki hozzáteszi: — Azért ne hidd, hogy ez mindenki szemében érdem. \ Az elejtett megjegyzés után nyomozva a gyerekektől megtudom, hogy azokra a meghívott vendégekre céloz a mondat, akiknek nem tetszett, hogy a gyerekek túlságosan szabadosán tették fel kérdéseiket. A gyerekeknek viszont az nem tetszett, hogy voltak, akik túlságosan „árnyaltan’’ válaszoltak a kérdésekre. Felötlik bennem egy, a Palócföld 1980/6-os számában megjelent írás címe: „Az élet nem olvasótábor”. Nem kis eredmény, hogy ezt már a gyerekek is tudják. P. K. NÓGRÁD - 1931. július 19., vasárnap 7
