Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

Turij Prokopenko:

Strandképek

Ezernyi hátránya mellett egyetlen igazi előnyét ismerem a mad napig annak, ha valaki járatlan az úszás tudományában (azaz magyarán csak a balta nyelével vetekedhet . . .) — többet lát a strandon zajló életből. Mert, miközben sütteti magát a nappal, vagy éppen óvatosan a vízbe merészkedik egy kicsit lubickolni, a szeme körbejárhat, viselkedési, szokásformákat „fényképezhet”. A többi látnivalót nem is említve — a divat változásait, a magunk, vagy a másik nemhez tartozók „formaváltását” elhagyhatjuk . . .

Jómagam ennek az egyetlen előnynek a birtokában vagyok, maximális teljesítményem a medence átúszása (inkább keresztben, mint hosszában . . .)

_ De szeretem a strandok sajátos légkörét, az ismerős arcokkal zsúfoltakat talán még jobban, mint az új helyeket

Pásztón, pár évvel ezelőtt figyeltem meg először azt a néhány fiatalt (jobbadán még gyereket), akiket később is gyakran láttam együtt, önfeledtek, virgoncak voltak — övéké a világ, érezhették, hiszen itt a vakáció. Hogy a medence szélétől a focipályáig, a fagyialtosig futkos utánuk egy' pedagógus —, mert ők nyári napközisek — hát, az bizony iszonyúan kellemetlennek tűnhetett számukra. Űszómester ide vagy oda, ezekért a gyerekekért a tanár, a tanító felelős — ne

adj isten, hogy valami baleset történjen a vad fejesugrások, rohangászások miatt..

„Második szín”: az ifjú emberek már középiskolások. Ilyenkor előkerül valamelyik szatyorból egy-egy doboz cigi, új magnófelvételekről beszélgetnek, cikizik az arra járó ismerősöket (avagy: megfogalmazzák véleményüket a környező világról . . .). Persze, könyveket is cserélnek, filmekről is vitatkoznak. Focizás közben és a medencében kevesebb a „vadulás” — hiszen ők már nagyok. Most is övéké a világ, de ez valahogy már másképpen realizálódik.

Néhányan kiváltak a csapatból — hősiesen izzadnak a pokrócon, a napozópadon; időnként bánatos pillantást vetnek a többiekre — előttük nyitott könyv fekszik. No, nem valamelyik divatos regény, nem a következő tanévi kötelező olvasmányok egyike — tankönyv!!! Érettségire, felvételi vizsgára készülődnek. A lapok itt-ott pecsétet kapnak a napolajtól, ráfröcskölődik a víz is — azért itt a strandon mégis emberibb dolog tanulással vesz- kődni, mint otthon, egyedül! összefuthat az ember ismerőssel, jut egy kis idő ki- kapcsolódásra is. Van úgy, hogy időnként mérgesen néznek fel —, amikor egy iskolás rajcsúrozik, virgonckodásával zavarja a pihenésre vágyókat, vagy ugye, tanulásra szorítottakat. Körülöttük ott van valahol a pedagógus is —, de nehéz megfékezni a feltörő jó kedvüket.

A harmadik képpel nemrégiben találkoztam a medence táján. Ekkor is több ismerős arcú fiatal szaladozott fürdőruhában arrafelé, az említett kis csapat tagjai közül is. Egyikükről megtudtam, most végzett a tanítóképzőben, már korábban is képesítés nélküliként gyakorló pedagógus volt. Most egy kis csapat az ő felügyelete alá tartozik a zsibongó - strandon — valakit mindig keresni kell, a másikat figyelmeztetni az óvatosabb játékra, lefoglalni és szabadon játszani hagyni őket — egyszerre!!! — nem is olyan könnyű . . . Hogy úszni, szemét behunyva napozni, olvasgatni mikor van ideje? Nehéz kérdés . . .

A képek, pillanatfelvételek hirtelen egymásba folynak, alig tudom szétválasztani őket. A kisfiú, akivel elbeszélget, éppen a fiatal pedagógus, mintha az első képen is rajta lett volna ... A volt osztálytárs —, akinek még egy éve van a főiskolából és csak egy rokon gyerekre vigyáz — a gondtalanabb, ám megfontoltabb tizenéveseket juttatja eszembe. Nyáridő — a békés pihenés és a féktelen játék keveredik. Szerencsére, a medence mellől ritkán tűnik el az úszómester és a pedagógus ... És valószínű, hogy az előbb felvillantott képek a gyerekekre vigyázó fiatalemberekben is exponálódtak már.

G. Kiss Magdolna

A klasszikusok példáján

Egy egész hónapot kotlottam egy elbeszélésen, de sokáig az első két bekezdésen nem jutottam túl.

— A nagy írók közül több nem ok nélkül dolgozott állva — mondta az egyik kritikus, aki a minap néhány percre beugrott hozzám. — Vegyüli például Hemingway! Balzac pedig annyi kávét fogyasztott, hogy egy lónak is sok lett volna.

A következő nap odaálltam az íróasztalom mellé, s úgy kezdtem dolgozni. Ám hamar ráébredtem, hogy egyhelyben állni nem is olyan könnyű dolog. Hihetetlenül fárasztó. De feldobott a túladagolt kávé, amelyet nagyhírű kollégám példáján okolva, én is lóadagokban vedeltem.

A szokatlan testhelyeztű írástól fizikailag teljesen elfáradtam. Ez egyben szellemi kimerültséget is okozott. Az agyam teljesen elsatnyult, de én csak ki akartam facsarni magamból egy-két épkézláb bekezdést.

— A munkának vannak sokkal ésszerűbb megoldási módozatai is — mentett meg eme önsanyargatástól az ismert irodalmár. — Vegyük például Mark Twaint. Ö fekve szeretett és tudott írni.

Megörültem az új tanácsnak, és azon nyomban vízszintes testhelyzetet vettem fel. összehasonlítva a korábbi munkamódszerekkel ez a testhelyzet az első pillanatban kényelmesnek ígérkezett. Az egyetlen dolog, ami az első pillanattól kísértett, hogy elalszom és fuccs a munkának. Így aztán minden belső energiámat arra koncentráltam, hogy ébren maradjak. Az el- aivás elleni egyre fokozódó küzdelem annyi energiámat emésztett fel, hogy alkotófolyamatra végül már gondolni sem tudtam.

— Ha már fekve írsz, akkor azt nem pamlagon kell tenni, hanem a fürdőszobában, a kádban — tanácsolta újságíró barátom és elmesélte Agatha Christie alkotóműhelyének specialitását. — ö valamennyi agyrémét a fürdőszobában szülte meg. Irásközben naponta elfogyasztott több hektoliter vizet, és elfogyasztott néhány kiló almát.

A gyümölcsöt azt én is szeretem. Vásároltam hát öt láda almát és bezárkóztam a fürdőszobába. Ültem a zuhanyozó alatt, ettem az almát — és vártam az ihlet óráját. Az eszem vágott mint a borotva. Képzeletemben megjelentek a közeljövő képei: új elbeszélésem első olvasóinak a gratulációi, az ismerősök elragadó dicshimnuszai, a kritikusok felmagasztaló bókjai.

Sőt apróbb, nagyobb terveket is szőttem. Többek között elhatároztam, hogy ezt befejezve rögvest új munkához kezdek. Arról is döntöttem, hogy mi mindenre költőm a busás honoráriumot. És azt is elképzeltem, hogy mi mindent udvarolok ki a feleségemnél.

Végül is az íróasztalnál ülve fejeztem be nagy nehezen az elbeszélést.

Amikor befejeztem, a szerkesztőhöz siettem. Az kétszer is elolvasta művemet, majd vett egy mély lélegzetet és megkérdezte:

— önnek is tetszi a saját írása?

— Nem a világirodolom remeke, de elfogadható — mondtam szerényen.

— Emlékezzék csak, mit csináltak a klasszikusok, amikor elégedetlenek voltak írásműveikkel? Vegyük például Gogolt. Mit tett Gogol, mielőtt elolvasta a Holt lelkek második fejezetének kéziratát?

— Szemrebbenés nélkül elégette — mondtam bizonyítva jártasságomat az irodalom klasszikusainak munkamódszerében.

— Ez az. Ez az! Nagyszerű barátocskám! — mondta a szerkesztő.

Fordította: Sigér Imre j

Gondolatok

Első kötetesek

Milyen frissek maradnak az olyan dolgok színei, amelyek árnyékában voltak!

(Lee)

Aki nevet — mindig győzedelmeskedik a sírók felett

(Slowacki)

A világ története, győzelmek története, amelyeket emberek arattak emberek felett.

(Zeromski)

Az oktatás elterjedése révén ma már tudunk úgy is olvasni, írni és publikálni, hogy közben analfabéták maradunk.

(Steinhaus)

Ha örömmel dolgozol, azért semmi nem jár neked. Még siker sem. És még így is kiválóan meg vagy fizetve.

(Orzeszkowa)

Aki akar és nem szégyell kérdezni, az nem. hibázik.

(Míekiewicz)

Minden mozgásnak mindig van valami haszna, akár cselekvés az, kár indulás valamilyen irányban.

(Kraszéwski)

A magyar könyvkiadóknál nyitva áll az ajtó minden tehetséges fiatal alkotó előtt: ezt bizonyítják az első kötetes írók, költők idei könyvei.

A Magvető Kiadó új terméssorozatában már megjelent Tar Sándor A 6714-es személy című novellásköte- te, amelyben a szerző szociográfiai hitellel jeleníti meg az ingázó munkások életét. Szeder Katalin első önálló verseskönyve Padló és önérzet címmel jelent meg. Az év második felében a sorozat további két kötettel gyarapodik. Sarusi Mihály A csabai Szajnán című novelláskönyvé- ben kisvárosi életművészek, kis stílű szerencselovagok, ügyeskedők, Körös-parti világmegváltó filozófusok, s feltalálók elevenednek meg. A legjobb helyek fortélyai címmel adják közre Mózes Lajos első novelláskötetét- Az 1946- ban született alkotó írásait 1975 óta közük különböző irodalmi folyóiratok.

A Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó is figyelemmel kíséri az újonnan jelentkező tehetségeket. Csokonai Attilának már megjelent Rastignac a Szabadság-hegyen című verseskönyve az alkotó groteszk látásmódjáról vall. Ugyancsak elhagyta már a nyomdát az Alapítólevél című verseskötet, amelynek írója Zelei Miklós. Körmendi Lajos, Szolnokon élő ifjú költő, Barba- ricum című — a tervek szerint szeptemberben megjelenő — első könyvében helyt kaptak azok a versek is, amelyekben szűkebb pátriájának, a Kunság életének, tájainak megörökítésére vállalkozott.

A Szépirodalmi Könyvkiadónál gondozták Antal Barnabás Az elsüllyedt ka- tedrális című verseskötetét, Osztojkán Béla versgyűjteményét, Halak a fekete cite- rában címmel.

Ügy sorakoznak a málnavesszők, mint megannyi fegyelmezett katona. Sorban, a dombok hátán élő falvak környékén mindenütt: Nógrádon, Diósjenőn vagy lejjebb Nézsán, Legémden, Keszegen, aztán visszafelé hajolva Rétságon, Tereskén, Nagyorosziban, Diósjenőn. Itt ezen a környéken tán meg is haragszanak arra a falubelire, akinek nincs egykét hasításnyi málnása. Mert ezekben a kis községekben rangja van a jól végzett munkának. Számít, ha valakinek szépen művelt a kertje — jó gazda, megbecsülik akinek többet hoz a málnása — tisz- teük a szakértelmét. Olvasom épp a nógrádi termelőszövetkezet elnökének beszámolóját, amiben azt írja, hogy a nemrég telepített közös málnás hektáronként negyven mázsát hozott. Hát ehhez nem illik hasonlítani azt a falubéli gazdát, aki 130 mázsát csipegetett le ugyanakkora területről...

...ilyesmik járnak a fejembe, amikor fölharsog odakinn a ZIL dudája, megjött jövendő főnököm, H. Laci. Műszaki egyetemre jár, közlekedési mérnök lesz — tudtam meg tőle korábban, ilyenkor szezonban pénzt csinál a tudásból. Hírét vették az egyetemen, hogy a SZÖVSZÄLL sofőröket keres bérmunkára. Nosza. Így került Rétságra, az

R. M. azaz rakodómunkás

ÁFÉSZ-hoz, a málnába, én pedig mellé, rakodómunkásnak. Rakodómunkás, ízlelgetem magamban, rakodómunkás. Hm. Mulatságosak lehettünk így Lacival ketten, a böhöm nagy teherautó árnyékában. Két vékony vonal a sötét tömb előtt.

(Este hatkor volt az eligazítás Diósjenőn. A sofőrök, a bérautók gazdái a kempingben alusznak, az ÁFÉSZ megbízottja odaautózik. Már fölmérték, melyik fölvásárlónál mennyi málnára lehet számítani, aztán kizúdul a tíztagú gépkocsihadsereg járásszerte.

Hét óra. A vendéglőben, kocsmákban az esti csúcs. Nyomasztó meleg ül rajtunk. A szomszédok a tévé elé telepszenek, frissen vetett ágyak fehérlenek az ablakokon át. Kisfiam szemét kerülgeti az álom — este van. Akkor hát gyerünk...)

— Alsópetén yt kaptuk — veti oda Laci és tapossa a gázt.

Néhány kilométenyire málnás ládák százai várnak ránk. Kovács úr, a íölvásárló előbb a vendéglőbe invitál bennünket. Laci bekukkant a .gyűjtőházba, a válla fölött benézek én is. Temérdek láda egymáson, föl, majd a plafonig.

NOGRAD - 1981. július 19., vasárnap

Megmozgatom a karjaimat, lesz dolgunk hamarosan.

— Ennyi az egész? — kérdi Laci. — Megint fél kocsival fordulok, nem keresünk semmit. Föladogatod, vagy a kocsin rakodsz?

Az adogatás mellett döntök. Kialakul a lánc, segítségünk is van, Kovács úr családtagjai. Előbb negyvennégy láda a mázsára — huszonkettes sorokban —, pontos mérés. Kovács úr is, Laci is bejegyzi magának a súlyt és a ládák számát. A kölcsönös bizalom... De hát itt pénzről van szó. Kovács úr azt szeretné, ha többet vinnék el, mint amit ő fölvásárolt — bíztatja is a mázsát —, nekünk a pontosság a fontos. Ha hiány lesz a hűtőháznál, a mi zsebünk bánja,

Laci precíz. A ponyva alatt gyűlnek a ládák, egy sorban, oldaldeszkától oldaldeszkáig nyolcvannyolc. Két sor keresztben, egy sor hosszában, aztán egy megint keresztben. Így jó a kötés, nem csúsznak szét a ládák, megfogják egymást.

— Mert az is baj — oktat I.aci —, ha egymásba zuttyan- nak. Itt, ugye, átvesszük extra gurulós minőségben, mire beérünk összenyomódik, a hűtőház leminősíti. Az pedig kár az ÁFÉSZ-nak, de az lehet nekünk is.

Értem. Hordom a ládákat, mint a megszállott. Ujjaim végét kikezdik a szálkás deszkák, de különösebb baj nincs. Megúszom az orvul meredező szögek alattomos hasításai! Laci kesztyűben dolgozik, bátrabban is nyúl a ládákhoz, mint én.

(Tíz óra. Sötét ablakok. Odafent millió csillag, a ponyva alatt, a platón az orromig se látok. Még egy mérés, az negyvennégy láda. A kölyök mit se tud a világról, otthon úgy alszik azóta Markában az alvás párna, a feje a kiságy rácsánál...

Szemembe csöppen az izzadság, vedlett katonaingemmel kitörülöm.

— Mi van gyerek? Fáradsz? — hajítja föl a kocsira a ládával együtt a szót Kovács úr.

Nem mondom neki, de fáradok. Tizennyolc mázsát kétszer mozgattam meg idáig, ha jól számolom, az harminchat. Nehéz kenyér. Csak most jut eszembe: még egyetlen szem málnát sem ettem. Betömök a számba egy marék- kai.)

gunk át az éjszakán Dunakesziig. Óriási forgalom a rámpa környékén. Laci eltűnik. Két perc múlva már van is helyünk.

— Van egy sörötök? — kérdi a szemüveges meóslány. .

— Hogyne lenne — kínálja Laci az én sörömet. Pedig a hazaútra tartogattam...

Dühít a dolog, aztán ahogy a „kollégákat” figyelem látom, ez itt szokás. Egy sör a targoncásnak — már viszi is a teli rakoncát a mázsához, nem kell ácsotrognod. Egy üveg bor a szemem előtt cserél gazdát, rakodó adja a fehér köpenyesek egyikének, később még pálinkát is. Gyanítom: velük így kevesebbet kukocoskodnak? Laci leint.

— Ne kérdezősködj, mert ráfázunk. Leminősítik a szállítmányt, aztán nézhetünk.

Nem kérdezősködöm. Hordom a ládákat a rakoncába, ebbe a középkori kínzóeszközbe, amiben négy sorban kéne elférnie a ládáknak — egybe- egybe nyolcvannyolcnak — de az istennek se tudom belegyömöszölni. Rúgjuk, vágjuk, harapjuk. Aztán valahogy csak alakul a dolog. Fél kettőre végzünk.

Közben számtalan ismerős Egyeztetik a papírokat, min- és ismeretlen tegeződik, össze- den stimmel. Nyolcvannal zú- vész a rakoncán — csúcsban

mindig kevés —, szidják a targoncást. Pedig azok a keskeny rámpán hihetetlen sebességgel száguldoznak. Nagyon értik, amit csinálnak. Dudáik túlharsogják a berregő teherautókat, a kiabálást, a veszekedést.

Ni csak fedezem fel pedagógus ismerősömet. Fáradtan rázunk kezet, ő már két hete besegít. Szép summát mondhat magáénak, az ő kocsijuk mindig tele volt idáig. Ha pedig tele van, az a rakodónak úgy hétszáz"Torintot jelent éjszakánként. Nem kérdem mire kell ez a pluszpénz, biztosan megvan a helye. Kapok egy sört tőle Amikor inni kezdem, majd minden erő kiszalad a lábamból a gyönyörűségtől.

(Három óra. Hajnalodik hamarosan. Hazafelé nem beszéltünk, egykedvűen bámultuk az utat. Még Nőtincsen leszórtuk azt a háromszáz üres ládát, amit az ottani fölvásárló kért, aztán Laci elsöpört Diósjenőre. Fáradt vagyok. A kölyök hason, szuszogása belesimul asszonyoráéba. Lábujjhegyen csukom rájuk az ajtót, aludjatok. Érzékeny ujjhegyemet szinte megsüti a vízcsap hidege. Mire kibotorkálok a fürdőszobából, a faluba belopakszik a hajnal. Lecsukom a szemem, muszáj aludni. Holnap megint dudál a ZIL.)

Hortobágyi Zoltán