Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
/ Ikonok újjávarázslóiNyitottság, demokratizmus Felkértük Szaveli) Jamscsikovot, a neves szovjet restaurátort és *** művészettörténészt, hogy válaszoljon néhány kérdésKét évesek a művelődési líázak új iászervezett társadalmi vezetőségei re. —■ Mi Jellemzi napjainkban a •zovjet restaurátorok munka- * módszereit? — Ennek a tudományágnak is megvannak a maga szigorú törvényei, alapszabályai és követelményei. De, mindezek mellett, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez — alkotó tevékenység is egyben. Ezzel magyarázható, hogy bizonyos stílusbeli és ecsetkeze- lésbeli különbségek léteznek. Az állami Ermitázs, a Tretyakov Képtár műhelyei, a restaurációs főiskola, az Orosz Múzeum laboratóriuma és a többi intézmény — amellett, hogy szigorúan betartják az útmutatásokat, minden egyes feladat megoldására egyéni módszereket alkalmaznak. — Milyen érdekes munkákon dolgoznak az utóbbi időben a szovjet restaurátorok? — Nemrég Jaroszlavlban jártam, ahol az ottani restaurátorok szinte csodát műveltek. A Szpasszkij-kolostor — Jaroszlavl egyik központi emléke. A kolostor szent kapuit 1564-ben freskókkal díszítették Rettegett Iván parancsára. Az orosz művészek által készített freskók számos viszontagságon mentek keresztül. A pusztító támadások, tűzvészek, átépítések és a gondatlan, felületes restaurátori munka miatt ezek a falfestmények súlyos állapotba kerültek. A moszkvai Kreml helyreállítása. A régi lestményt infravörös fénysugárral világítják át. le. Ezen a téren szép eredményeket ért el az állami restaurátorintézet. Egy XVI. században készült ikonról sikeresen távolították el a kétszáz évvel később felvitt festékréteget. Ök állították eredeti pompájukban helyre az Uszpenszkij-székesegy- ház (moszkvai Kreml) XVIII. századi freskóit. — Mi a véleménye az idők során elpusztult festmények helyreállításáról? A mai társadalomfejlődés sokat vitatott demokratizálási folyamatai között viszonylag kevés szó esik a kulturális élet, a közművelődés sajátos társadalmasítási problémáiról, az intézmények társadalmi vezetőségeinek működéséről. Miután a kulturális kormányzat 1979. januárjában szabályozta a művelődési otthonok irányításában résztvevő demokratikus fórumok kialakítását, időszerűnek látszott, hogy 1981. májusában országos tanácskozáson tekintsék át a szakma képviselői a társadalmasítás fejlődését. Nem megnyugtató, de cselekvésre ösztönző tény kell legyen, hogy az országos elemzés mérlegével azonosan megyénkben is igen sok gondja-baja van ennek a folyamatnak, másrészt szép számmal eredményei láthatók a jól szervezett társadalmi vezetőségek munkájának. Tehát a közös célunk az önértékelés, a változtatás, a jobbítás eszközeivel általában is megvalósítható intézményeinkben. Meggyőződésem, hogy legjobb művelődési házainkban Palotáson, Pásztón, Szécsényben, Magyarnán- dorban, a salgótarjáni József Attila Megyéi Művelődési Központban nem pusztán ösztönös, jó érzékkel, véletlen sikerrel szerveztek jól dolgozó testületet, hanem a formális képviseleti elveken túl, aktíváknak teremtettek lehetőséget kulturális irányítási, szervezési folyamatokban való részvételre, úgy, hogy az első perctől nyilvánvalóvá tették a társadalmi vezetőséget megteremtő intézményvezetők: komolyan számítanak a kezdeményezéseikre, a folyamatos munkára. Több tucatnyi intézményben már a megszervezés pillanatában látszott: formális megfelelés az egyetlen célja a társadalmi vezetőség létrehozásának. Elrendelték megszervezését, lám megszerveztük. Megbíztuk, megválasztottuk a képviselőket politikai szervektől, tömegszervezetektől, gazdasági egységektől, társintézményektől, megalakult a bizottság s akár már dolgozhat is: dolgozhat anélkül, hogy pontosan meghatároznák, milyen körben, mit tehet a társadalmi vezetőség tagja, miben konzultáló partner, miben van ellenőrzési, döntési joga, hogyan, milyen eszközökkel végezheti munkáját. Mindezt valami természetes, automatikusan köztudatba került információnak vélték, amiről nem érdemes beszélni. Természetes pálya, akit „bevontunk” a munkába, az lelkes aktívaként dolgozzon, majd mindig megmondjuk, amikor kell, hogy mit... S próbáltuk ezt a munka- megosztást így is: nem tudna ügyeletet vállalni az intézményben a társadalmi vezetőségi tag, nem vállalná társadalmi munkában a jegyárusítást, a szervezést, a plakátírást? Megint más helyeken; s az ilyen intézmények száma is tucatnyira tehető megyénkben — a kezdeményezés első pillanatától fölösleges nyűgnek tartották a társadalmi vezetőség megszervezését, s ehhez az állásponthoz ragaszkodva, kifejezetten tessék-lássék szervezték meg, sőt néhány helyen sehogy sem. Fölösleges többletmunka — mondták az ilyen intézmények vezetői, elsősorban kisközségeinkben, s ha 4—6 fő összehívásával el is kezdték a társadalmi vezetőség megteremtését, sürgősen meg is feledkeztek az egészről... Mindezekkel együtt 1979- ben a megye művelődési házainak 70—75 százalékában megalakult, s működésre alkalmas volt a társadalmi vezetőség. A működés másfél-két esztendeje alatt új ellentmondások bukkantak elő ott is, ahol nem a szándékkal, elemi szervezési akadályokkal volt a probléma. Kiderült, hogy a bizottságokba túlzottan sok protokolláris személyiség került, aki halmozott társadalmi tisztségei közé szívesen „begyűjtötte” ugyan az új funkciót is, de esze ágában sem volt ténylegesen tevékenykedni, dolgozni a kulturális feladatok végrehajtásának megszervezésében. Az ülésekre helyetteseit, munkatársait küldte el. Lényegében formális maradt a jelenléte, a szerepe. Megint máshol, nagyon egyszerűen kiderült az alkalmatlanság: egy-egy bizottsági tag objektív és szubjektív okok sokaságára hivatkozva maradt távol, s nemcsak a bizottság üléseiről, de az intézmény rendezvényeiről, megoldásra váró gondjaitól is. így az elmúlt két évben a működő társadalmi vezetőségekben is elég nagy volt a fluktuáció, a kényszerű csere: el kellett búcsúzni azoktól, akik egy szalmaszálat sem tettek keresztbe egy-egy közösség, egy-egy település közművelődésének fejlesztéséért. S a tagok újraválasztásánál már a legtöbb intézményben komolyan ügyeltek az alkalmasságra: egyáltalán reális lehetősége legyen a részvételnek, másrészt az új aktíva érdeklődjön a művelődés ügyei iránt. Akarjon részt vállalni megoldásukban, legyenek kötődései, motívumai, egészséges kapcsolatai a közösség különböző csoportjaival, akiknek igényeit közvetítheti, akik irányában visszacsatolhatja, népszerűsítheti az intézmény hatáslehetőségeit, programját, kínálatát. Kiderült, hogy különböző szervezetek képviseletén túl nagyobb gondot kell fordítani az úgynevezett lakóhelyi képviselet szorgalmazására, noha természetesen, az üzem, a hivatal, a szerv képviselője is lakik valahol, és elméletileg automatikusan közvetíthetne lakóterülete felé is, mégis a lakóhelyi képviselet arányát egyértelműen növelni kellett, ha komolyan vesszük: a művelődési ház a lakosságé, a lakosságért van, s működésének egyetlen lényegi mércéje, alkalmas-e a közösségi élet színterévé válni, tárgyi, személyi feltételeivel szolgálni az ott élők aktív művelődését. A művelődési bizottságok működésük során elsősorban egyetértő, véleményező jogaikkal éltek. Kevésbé voltak javaslattevő, kezdeményező testületek, s az ellenőrzési jogaikkal is éppen hogy megpróbáltak élni. Szinte automatikus feladatként véleményezték az Intézmények éves munkaterveit Sok helyütt jól gazdagították vagy akár szűkítették azokat, de a tevékenységek minősítésében bátortalanok, erőtlenek voltak a társadalmi vezetőségeink. Munkájukat kezdetben ösztönözte, bátorította az a nagy társadalmi méretű figyelem, érdeklődés, amely 1979/80 fordulóján tapasztalható volt, de 1981-re valahogy túlzottan elcsendesedett ez a párbeszéd. Társadalmi vezetőségeink nem kapnak elég figyelmet. Pedig közös érdekünk, hogy továbbfejlesztésük útját vitassuk. Egyrészt, mert bizonyára példái, pozitív színterei lehetnek a társadalmi demokrácia igényelt fejlődésének, másrészt, mert általuk feltétlenül javulhat intézményeink társadalmi méretű hatása, folyamatos munkája. A továbblépés útját meghatározó igények: a nyitottság, a szakmai igényesség, a valós demokratizmus érvényesítése. Ezek együttes hatásával megszüntethető a kampányszerűség, az önmagáért való látszattevékenység, az intézmények körül ma még észlelhető közömbösség. Ezek helyett gyors reagálókészség, mozgósító erő, közösségi élettérteremtés, funkcionálás, tehetséggondozás legyen a meghatározó. E gyáltalán: a társadalomban jelenlevő, megszülető új gondolatoknak a legrövidebb időn belül legyen módjuk hatni az intézmények munkájában. A kezdeményezések, az újítás gondozói legyenek a társadalmi vezetőségek tagjai. S mivel társadalmi munkások, a közösség figyelmével, együttmű-' ködési készségével köszönheti meg elsősorban gyakran áldozatos tevékenységüket. Erdős István Jelena Jugyina, a helyi restaurátor-műhely festményrészlegének vezetője és fiatal, jól felkészült munkatársai rövid idő alatt gyönyörűen rendbe hozták a 314 négyzetméternyi alapterületű falfestményt. Gondos kezemun- kájuk nyomán újjászületett a nagy értékű műkincs. — Cikkeiben és könyveiben ennek a tudományágnak új módszereiről is beszél. Milyen új eredmények születtek azóta? — Állandóan keresssük azokat az újabb módszereket, amelyek segítségével elválaszthatók a különböző századok festékrétegei. A képekről az igen vékony festékréteget ma már gép választja — Bonyolult probléma ez, amelyre nehéz egyértelműen válaszolni. Engedje meg, hogy a saját álláspontomat elmondjam. Annak a híve vagyok, hogy a restaurátor ne bontsa meg a régi festmény szerkezetét. Jobb a régi mesterek újonnan feltárt alkotásait a mai nézők szeme elé tárni, mint a restaurátor „saját mesterségének” bemutatását. Jobb az eredeti, esetleg hiányos részlet, mint az idő „kiplasztikálása”. Mielőtt egy restaurátor hozzányúl a régi festményhez, mielőtt megkezdi a színek kikeverését, tegye fel magában a kérdést: „Van -e erkölcsileg jogom egy ilyen lépéshez, kell- e az embereknek az ilyen munka eredménye?” Az egyik „természeti csoda" az angol fű. A legendásan zöld, üde, gondozott pázsit, amelyet csak a tájékozatlanabbak tulajdonítanak egyedül a szigetország sajátos klímájának. Mi a titka? Azt mondja erre az önmaga kigúnyolásában mindig is élenjáró angol, kicsit sejtelmes mosollyal: „Nincs titka. Négyszáz évig kell rendszeresen nyírni és akkor már ilyen lesz magától...” Az angolokra más miatt is érdemes lett volna időben odafigyelni. Város ide, város oda — az angol a kertjére a legbüszkébb. Azaz, van kertje. A városban, lakása tőszomszédságában, gyakran csak tényérni zöld jut egy-egy városlakónak, de azt aztán minden erejével „műveli”. Az ember alkalmazkodóképessége nem határtalan. Az ember környezetátalakító tevékenysége ugyanakkor — úgy tűnik — nem ismer semmiféle határt. Ilyenformán nemcsak a természettel (amelynek részei vagyunk mindenképpen) borul fel kapcsolatainak egyensúlya, de a gyors, drasztikus változtatások nyomán mindennel: zavarttá válik emberi kapcsolata, viszonya az örömhöz, a bánathoz, az élvezethez és a fájdalomhoz, a lemondáshoz, az élethez és vele a halálhoz is. Túlzott ez a vélemény? Aligha, ha komolyan vesszük a tudósok jelzéseit. Fsv ulmi tudós szerint: az <* -er előd"i a történelmileg áttekinthető idő 99 százaléUrbánus szemmel kában (tízezer év alatt!) a ma tapasztalható vátoztatások, ökológiai (természeti, környezeti) „eltérítések” mindössze egy százalékát produkálták, míg az utóbbi száz évben a fennálló környezetváltoztatások 99 százalékát követték el. Vele az ember természetesen a saját életét is ilyen arányokban tette veszé- lyezetté. Egy stressztáblázat szerint az embert mai élet- feltételei mellett a mindennapinak nevezhető „sokkhatásból” rendszeresen hét sújtja, a közepes erősségű stresz- szek közül három (szóváltás idegenekkel, nem családtagokkal; feszültség a családon belül; feszültség a házasságban) mérgezi egészségét, míg a súlyosabbakból is négy jut mindenkire (például a válási statisztikában élenjáró magyar állampolgár esetében a szétköltözés is ilyen!). Falu a városban ? szaállítaní. 1; A védekezés is örök tulajdonsága az embernek, amiként a társas lét, vagy az evolúciótól kapott alkalmazkodási képesség. Minek ezt mind felemlegetni? Salgótarján, Arany János utca. Űj telektulajdonos: „Kérem, csak most, hogy sikerült megvennem azt a kis telket itt a közelben és kijárunk minden szabad időnk* ’ben, most tudjuk felfogni, hogy eddig úgy éltünk az összkomfortban, mintha szállodai lakosok lettünk volna..." A város az — mondja valaki —, ahova a falusiak törekednek, míg a falu az, ahova a városiak nem törekednek ugyan, de amiről bizonyos nosztalgiával beszél az is, aki soha nem élt vidéken. Ahpva vágyakozik ugyan, de ahova soha el nem jut lakosként. .. Legfeljebb felvállalja amolyan levezetésként, pótszerként a természettel megszakadt kapcsolata helyett azt a bizonyos „kis telket" a város körül. Mostanra eljutottunk a lakótelepek kritikájáig, eljutottunk a felismerésig: a várost és a falut egységben kellene néznünk és míg a városra, annak fejlesztésére egészen jó elképzeléseink vannak, addig a falusi hálózat fejlődése meglehetősen spontán módon megy végbe és gyakorta okoz ellentmondásokat. Salgótarján több szempontból is olyan, mint az a bizonyos „állatorvosi ló”, amelyen mindent meg lehet mutatni. fejlődést és torzulást egyaránt. Kinek adhat igazat a várostervező (különösen, ha nincs is jelen a vitán!), annak, aki kirohan a várost, természeti környezetét be- és elkerítő, az összképet előnytelenül megváltoztató telekvárosok ellen, vagy éppen ellenkezőleg — annak, aki a legértékesebb természeti részeken, Somos és Salgó környékén létesült hétvégi települések védelmében azt hozza fel, hogy „mindig is arrafelé irányult Salgótarján lakóinak természetkapcsolata, miért kellene' manapság mondjuk déli területeken keresni a felüdülést, a harmóniát, amelyre éppen a legnagyobb szüksége van a betonba zárt városi embernek?” Aztán meg itt vannak a sokat és sokféleképpen emlegetett régi kolóniák. Ügy tűnik, ebben egymásra talált a város és a kolóniás ember igénye-szándéka. A pusztulásra ítéltet lebontják, akom- fortizálhatót, mint amilyen Salgóbánya egyes részein ma is fennáll, vagy a Somlyó környékieket például — felújítva megtartják. Más kérdés, hogy a megtartásra érdemes kolónialakások korszerűsítése mehetne sokkal gyorsabban is... Ám azok, akik hetedíziglen ott éltek, és a némileg korszerűsített kolónialakásokban most is ott élnek, nem szívesen költöznének be a lakótelepi előnyöket nyújtó városba. Az okok között szerepet játszik természetesen az alacsony lakbér, de alighanem itt is másról van szó! Modell ez is. Városi-falusi egyszerre; ha a közlekedés jó, ha a lakás nem vizes és komfortizált, akkor »itt minden együtt van”, ahogy mondani szokás. Sem az emberi kapcsolatok, sem az ember kapcsolata a természettel nem szenved hiányt. Érdekes dolog ez is: a mai városlakók nagyon nagy többsége nemrég még falusi körülmények között élt és mert minden egzisztenciális és életmódkényszer a városba vonzotta, alig melegedett meg a zajos falak között, máris a „kitörést” tervezi. És nem is csak tervezi, végre is hajtja. Ha teheti. Ha talál még felosztható telket, ha már együtt van a pénz, ha már minden mással ellátta magát, amire szüksége van. Minőségi kérdés ez is: az élet minősége nem lehet hiánytalan a zöld, a föld, a kert, a lugas, a kis ház, a saját termésű ribizli- és akácbor (ilyen is van) nélkül. Nincs olyan kimutatás, amelyből idézhetnék: a városi környezetben folyamatosan tizennégyféle súlyosabbnál súlyosabb egészséget romboló stresszhatásból hányat képes közömbösíteni, ellensúlyozni mindez, milyen hajszálereken sikerül csupán ezzel, a faluvá hosszabbított városi léttel, a harmóniát akár csak ideiglenesen is viszDe a pénzek is végesek. A városi összkomfort milliós nagyságrendjei mellett sem teljes értékű az élet; gyerünk hát a természeti környezetben (sokszor, sajnos, annak természete ellenére) létesített telekvárosba! De akkor itt újabb beruházási igények keletkeznek és nem is csak a saját faház felállítása, sokkal inkább a jogosnak mondott igény — az út, villany, víz, közmű létesítése kerül tár- sadalmasított igényként a városatyák asztalára. Közben esetleg nem jut elég a közös kalapból a cseppet sem városi, hanem egyszerűen települési igényeket sorjáztató (víz, jó út, közlekedés stb.) otthagyott falvakra... Míg a város megvalósítja a maga falvait a város környékén teljesen érthető emberi igényként. Mi látható a jövőből? E, is olyan kérdés, amelyre egységesebb szemlélettel a gyakorlatban válaszol az ember. Amikor a városépítésben mintának veszi a „zöld városokat”. A kertes házakat. A komfortizáltságtól egy lépésre levő természetet azért, hogy ne kelljen kétéltűként élnie, ne kelljen kétfelé költenie. .. T. Pataki László NÓGRÁD - 1981. június 14., vasárnap
