Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
A régi Tarján — üvegnegatívokon Települési viszonyok és az értelmiség A rimamurányi út keleti része A hónap műtárgya a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban Gabler Vilmos régi fotóapparátusa, amelyet a csillogó vitrinben üvegnegatívok és róluk készült másolatok egészítenek ki. A múzeum keresi azokat az embereket, akik valamikor olyan munkakörben dolgoztak, hogy emlékeikből reprodukálni lehet a régi Tarjánk így találtak alig egy hónapja olyan családra, amely Gabler Vilmos hagyatékát őrzi, aki a múlt század utolsó harmadában látta meg a napvilágot és 1929-ben hunyt el. Gabler Vilmos az acélgyár művezető mérnökeként dolgozott, svájci eredetű családból származott. Olyan típusú műszaki értelmiségi volt, aki kedvtelésből fényképezett, ezzel megörökítette szerteágazó családját és környezetét. Üvegnegatívjait, 748 darabot a Nógrádi Sándor Múzeum megvásárolta leszármazottaitól, nagy értékű tárgyegyüttes került így az intézmény birtokába. A tárgyegyüttes értéke elsősorban abban van, hogy általa hiteles képet kaphatunk általában a középosztály, s különösen az acélgyári középosztály életmódjáról a századfordulótól az 1920-as évek közepéig. A felvételek bepillantást engednek e gyári középosztály lakásbelsőjébe, felszerelési tárgyaiba, viseletébe a gyermekkortól az öregkorig, gyermekjátékaiba és így tovább. E fotókon élő enteriőrök a letűnt világ emlékét őrzik, a kutatás számára is hasznosít- hatóan. Üvegnegatívok őrzik például a nagyanyát és a nagyapát, akik az első betelepülők voltak és Salgóbá- nyán telepedtek le az 1870-es években. Azóta él itt a család rokoni és más svájci eredetű családokkal baráti kapcsolatban. Más szempontból értékesek a környező tájról, a hajdani városról készült felvételek. Miket fotózott Gabler Vilmos? Széles körű volt az érdeklődése. Megörökítette a gyárat, annak üzemrészeit. Lefényképezte Salgótarján épületeit, a tereket, az utcákat, az embereket Ezeknek egy kis része a múzeum állandó kiállításán is látható. Láthatók a mezítlábas cselédek, amint korzóznak, ökörszekér a főutcán, kirakóvásár a főtéren stb. A múzeum tulajdonában levő 1919-es felvételek között az acélgyári vöröskatonákat ő fényképezte le. (Ezek közül mindössze egy üvegnegatív maradt meg —, látható a már említett kiállításon —, de másolatban több kép is fennmaradt.) Hosszú ideig lehetne válogatni az üvegnegatívok és másolatok százai között. Elénk tárulhat így a régi Tarján három-négy évtiezdes élete, a művelődés- és a viselettörténettel, a különböző rétegek életmódjának jellemzőivel. Gabler Vilmos megörökített egy korképet, tanulságul a jövő számára. A salgói lakóházról, amelyben az „öregek” laktak 1911-ben készült felvétel. Az első családi csoportkép még korábban, 1904-ben készült, az utcai jelenet Bóth üzlete előtt 1906-ban. A salgótarjáni főtéri vasúti megálló megnyitásáról három felvétel is készült 1912-ben. De lefotózta 1918. június 21-én a gyári nagy sztrájkot is —, mint írja — az általános titkos választójog címén. Wein- héber Ábrahám rostkötőről 1913-ban csinált fotót. Ö az egyetlen vándoriparos, akiről fénykép van. A Rima munkáslakásai, a kaszinó, a majálisok, vagy a főutca hajdani üzletei, a fogaskerekű, a környék természeti szépségei, nevezetességei szintén láthatók a felvételeken. A történelmi tanulságok levonása sokirányban indokolt, hiszen különösen a fotókat követő évtizedek súlyos tragédiákat is hoztak, s a küzdelmekre csakúgy emlékezni kell, mint a pusztításra és az emberirtásra. De ez már túlmutat a régi Tarján üvegnegatívokon őrzött vilá- •gán. A tárgyegyüttes feldolgozása a napokban befejeződik. A- képek egy részét az 1982- ben nyitandó 60 éves Salgótarján című múzeumi kamarakiállításon bemutatják. A múzeumban megkapható a kutatási engedély azok számára, akik kutatási céllal akarnak bepillantani az üvegnegatívok konzerválta korba. A szociológiai vizsgálatokból és a mindennapi tapasztalatokból ismerjük, hogy a különböző szintű települések eltérő életlehetőséget, életesélyt biztosítanak az ott élő népesség számára. A települési szintből származó egyenlőtlenség az értelmiségre is hat, mégpedig olyan módon, hogy a települési szint csökkenésével (az ún. urbanizációs lejtővel) az értelmiségi életesélyek is csökkennek, sőt, a településből adódó objektív hátrányokat talán az értelmiség éli át legmélyebben. Távolról sem lehet véletlennek tekinteni, de nem lehet csak tudati tényezőkkel sem magyarázni a felsőfokú diplomával rendelkező fiatalok törekvését, hogy elkerüljék a vidéki, különösen a falusi munkavállalást, és ha egy mód van rá, a fővárosban helyezkedjenek el. Nézzük a tényeket Budapesttől a falvak felé haladva erősen csökken a felsőfokú végzettségűek aránya. (A fővárosban 7,1, a vidéki városokban 4,3, a falvakban 1,4 százalék.) Ezenkívül megváltozik az értelmiség foglalkozásszerkezete, mégpedig úgy, hogy_ a fővárostól az alsóbb fokú települések felé haladva egyre csökken a magas, illetve nő az alacsony presztízsű foglalkozások aránya. Ismeretes, hogy Budapesten él a tudósok, írók, művészek túlnyomó többsége, hiszen ide koncentrálódnak a kutatóbázisok, oktatási és kulturális intézmények, a könyvkiadók és szerkesztőségek, filmstúdiók stb. De a fővárosban több az orvos, a műszaki, a jogász is, míg a falvakban a pedagógusok és az agrárértelmiség. A különböző vizsgálatok egybehangzó megállapítása, hogy a fővárosból a falu felé haladva egyre nő a rossz közérzetű értelmiségiek aránya. Erre utalnak azok a válaszok, melyek az eiköltözé- si szándékra, valamint a munkahelyi közérzetre vonatkoznak. Adataink szerint a megkérdezettek 13,1 százaléka szeretne faluról városba kerülni, városból faluba viszont csupán 0,6 százalék készül. Az okok sokrétűek és összetettek. Különösen érzékenyen érinti az értelmiséget, hogy a fővárostól falu felé haladva csökken az alternatívák lehetősége, vagyis a munkahely megválasztása és változtatása Minél kisebb ugyanis a település, annál inkább nő, nőhet a kiszolgáltaAFORIZMÁK Senkinek nem kötelessége, hogy nagy ember legyen. Már az is nagyon szép, ha valaki ember tud lenni. (Alfred Capus) A remény olyan kölcsön, amelyet a boldogság ad nekünk. (Rivarol) Ha szabadok akarunk lenni, önmagunk elől kell elmenekülnünk. (Hugo Steinhaus) Tóth Elemér V\^u\x\/\xvv*v\x\/\y\/\xv\xv/\y\/v'\A*vvA/vA/w\/\*o/vxv\xvk<aoxvvA/v'v/v*\/vA/v'\AAn«/VAx\/\*vvn/v'\^ \ „Hallgattassák meg a földi" Népművelőkkel munkásművelődésről (Egy beszélgetés legyzőkönyve) Ma még kissé eretneknek tűnő, de meggyőződésem, hogy egészséges gondolatok fogalmazódtak meg azon a beszélgetésen, amelyen László Ben- csik Sándor írót látták vendégül a függetlenített népművelők megyei továbbképzésének résztvevői, a salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központ klubjában. A téma — amint azt sejteni lehetett — nem váltott ki vitát. Nem. is válthatott, hiszen a MUNKÁSMÜVELÖ- DÉS túlságosan tág, majdhogynem megfoghatatlan, és mint kiderült nem is igazán pontos elnevezése annak, amit e szóval illetnek, s amely jelenleg a népművelői munka gerincét képezi. Nem, mert a klasszikus értelemben vett proletariátus — a szocialista viszonyok fejlődésének közepette — minőségileg más, összetételében jóval heterogénebb osztályt alkot, és úgy is mint a társadalom vezető osztálya, a közművelődés irányítóitól is másfajta megközelítést igényel. Vita tehát nem a munkásművelődésről, hanem a dolgozó ember művelődéséről, „műveléséről” bontakozott ki Arról a konkrét Emberfői, aki — ahogyan azt Valecsik Árpád, a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Köz pont igazgatója találóan megjegyezte — a munkahelyén munkás, a családjában családapa. a színházban közönség, a kiállításon látogató, a művelődési intézmény valamely kiscsoportjának tagjaként pedig kertbarát, amatőr színjátszó, stb. Mármost a kérdés az, és a beszélgetésen is az volt, hogy a közművelődés hagyományos eszközeivel hogyan lehet e korántsem hagyományos „felállású”, dolgozó tömeget a közművelődés folyamatába minél hatékonyabban bevonni? A válasz: nem lehet. Hagyományos módszerekkel legalábbis kevés sikerrel. Hiszen, amikor a népművelő munkásokat keres, akkor Nagy Józsefeket, Kiss Istvánokat, Kovács Lászlókat és Szabó Fe- renceket talál — mindmegannyi érdeklődésű, vérmérsékletű , stb. személyt. De futja-e a népművelő idejéből, energiájából az egyes emberrel való differenciált foglalkozásra? Aligha. Mégis a differenciált közművelődés („közművelés”) látszik az egyedül üdvözítő útnak, ha nem kiútnak... Az utolsó stáció, ahol a dolgozó emberek közössége még nem válik arc nélküli tömeggé, kétségtelenül a brigád. A brigád, amely lehet szocialista vagy csak egyszerűen munkabrigád, netán szervezetileg nem is deklarált munkahelyi kollektíva. Ez az a szint, ahol a népművelő még megtalálja az embert. László Bencsik Sándor ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a brigád mégis több mint tagjainak összessége. S, ha ez igaz — márpedig igaz —, akkor ez a „több” az, amibe a népművelő kapaszkodhat, amit elérhet, amire építhet. A kérdések kérdése azonban még mindig a „hogyan”. Nos, semmiképp sem úgy, hogy a népművelő — valamiféle felszentelt messiásként — „felülről” kezdi el hirdetni az igét. Ez — László Bencsik Sándort idézve — legfeljebb egy mekkai zarándokút sikerével kecsegtet, melyről visszatérve ugyanoda tér meg a kiválasztott, ahonnan a „művel- tető kéz” egy időre kiragadta. Minden olyan népművelői kísérlet kudarcra ítéltetett, amely nem veszi figyelembe a tágabb és szűkebb környezetét azoknak a dolgozóknak, akikre hatni kíván. Következésképp a munkásművelődés — maradjunk ennél a meghatározásnál — akkor lehet hosszú távon eredményes, ha abból a világból indul ki, melyben alanyai élnek. Ha azokra a területekre hull a „mag”, ahol megfoganhat. Mert valami iránt mindenki fogékony. Ezt a „valamit” kell a népművelőnek ész- revennie és erre kell alapoznia! Egy kezdeményezés — légyen az kulturális kezdeményezés — akkor számíthat biztos sikerre, ha „alulról jön”. Lehet sikeres akkor is, ha „felülről” indítják, feltéve, hogy találkozik azok készségével, akikre irányul. A köz- művelődésben dolgozók számára ez pedig azt jelenti, hogy a népművelőnek nem „felszolgálónak”, hanem az ügy igaz értelemben vett szolgálójának, animátorának kell lennie! Persze általánosan alkalmazható módszerek — szerencsére — nincsenek. Legfeljebb az, amit ugyancsak László Bencsik Sándor fogalmazott meg: „Hallgattassák meg a föld!” Emberekhez — a közművelődés irányítóinak csakúgy, mint a társadalom egyéb szférájában dolgozó vezetőknek — csak emberi kapcsolatokon, csatornákon keresztül, az Embert megillető tisztelettel, alázattal kell közeledni! Pintér Károly tottság érzése. Külön gond az értelmiségi nők helyzete. Ki- ■ sebb települések felé haladva emelkedik az értelmiségen belül a nők aránya — mivel a pedagógusok többsége nő —, a férjhez menés lehetősége viszont (legalábbis értelmiségihez) csökken Továbbá ismert gond a gyermekek iskoláztatási, továbbtaníttatási problémája. Tény, hogy a vidéken élő értelmiség közül sokat az ösztönöz a városba, sőt a fővárosba, hogy gyermekeik továbbtanulási esélyeit ezzel is elősegítsék. Az előbbiekhez még valamit: a kisebb települések felé haladva a vezetés színvonala is esik (a kivételektől eltekintve). Vizsgálati adatainkból kitűnik, hogy a megkérdezett vidéki értelmiségiek több mint 15 százalékénak a közvetlen felettese alacsonyabb végzettségű, mint maga a meginterjúvolt. A kvalifikélatlanabb vezető gyakran féltékeny a magasabb végzettségű beosztottakra, nehezíti azok munkáját, előrehaladását, érvelés helyett hatalmi szóval dönt. D törekvés szándéka A felsorolt tényezők leginkább az igényesebb, a magasan kvalifikált értelmiségiek közérzetét befolyásolják, így az ő körükben érezhető a legerőteljesebben a kisebb településről a nagyobbra, vidékről a fővárosba törekvés szándéka. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a nagyobb városok, különösen a főváros — a már említett okok miatt érthetően — sokkal inkább vonzzák a kvalifikált értelmiséget, valamint, hogy ily módon a budapesti munkaadóknak több és jobb jelentkezők között van módjuk választani, akkor különösen veszélyesnek látszik, hogy a kisebb településekről a viszonylag kevés kvalifikált értelmiségből is oly nagy számmal törekszenek eltávozni. E probléma figydS<j- reméltó már csak azért is, mert egyben azt is jelzi, hogy a végleg letelepedettek egy része esetleg azért elégszik meg környezetével, mert gyengébb felkészültsége miatt másutt hiába is keresne helyet, vagy mert igényszintjét alacsonyabbra állította. Az értelmiség összetételének ilyen alakulása pedig tovább csökkenti az amúgy is gyengébben ellátott települések vonzerejét, és ezzel bezárul a társadalmilag hibás kör. A következőkben érdemes közelebbről is szemügyre venni néhány életmód-meghatározó elemet, mégpedig a települési szintek és az értelmiségi szakterületek oldaláról. Jelentőségének megfelelően elsőként vegyük az anyagi-jövedelmi viszonyokat. A különböző vizsgálatok egybevágó megállapítása, hogy Budapesttől a falvak felé haladva csökkennek az értelmiségi jövedelmek. Ez a jövedelemcsökkenés mindenekelőtt az alábbi tényezőkkel függ össze: az értelmiségen belül nő a pedagógusok, a nők és a fiatal pályakezdők aránya, és mint ismeretes, ők a legalacsonyabban fizetett diplomások. Sőt, a települési szint csökkenésével, csökken a mellékmunka vállalásának a lehetősége is. Pedig, ha a hivatalos, vagyis a főállásból származó fizetéseket hasonlítjuk össze, azt találjuk, hogy az azonos foglalkozási ágakban, a nemi hovatartozást és a szolgálati időt is figyelembe véve, szinte alig van eltérés a fővárosi és a vidéki, illetve a vidéki városi és a falusi értelmiségi jövedelmek között. Ez az egyenlőség azonban voltaképpen egyenlőtlenség, hiszen minél kisebb településen, a nagyvárostól minél távolabb dolgozik egy értelmiségi, annál költségesebb, ha ténylegesen értelmiségi életmódot kíván élni. Talán elég, ha arra hivatkozom, hogy némileg emeltebb szintű igényt kielégítő NÓGRÁD - 1981. iú anyagi, szellemi, egészségügyi szolgáltatás eléréséért legtöbbször utazni kell, és nem is keveset. Külön kell itt utalni arra az esetre, ha a vidéken (különösen falun) élő értelmiség felsőfokú intézetben taníttatja gyermekeit, és fizeti azoknak lakás- és egyéb költségeit. Indokolt tehát, hogy a vidéki, de különösen a falusi értelmiségiek jövedelemkiegészítő tevékenységet vállalnak, még akkor is, ha a nagyobb településen elő kollégáikkal ellentétben a jövedelem forrása nem szakmájukon beiül, hanem azon kívül van. Így alakul azután ki az a helyzet, hogy különösen falun a keresetkiegészítő melléktevékenység az esetek többségében (az orvosok kivételével) a mezőgazdasághoz kapcsolódik, mint növény- termesztési, állattenyésztési munka Ez azonban az értelmiségi életmód szempontjából újabb feszültségek forrásává válik. Amennyiben ugyanis ez a fajta elfoglaltság már pénzkereső tevékenység célját szolgálja (túllép a kedvtelésből, a hobbiból végzett időtöltésen), meglehetősen sok energiát és időt emészt fel, viszonylag kevés anyagi ellenérték fejéoen. (Közgazdasági számítások szerint ugyanis a mezőgazda- sági kistermeléssel biztosítható órabér értéke 10 forint körül mozog.) Az anyagi és a jövedelmi viszonyok mellett — azzal szoros összefüggésben — a másik nagyon lényeges, életminőséget meghatározó tényező a lakás. Az értelmiségiek lakásviszonyait számos körülmény befolyásolja, így többek között a foglalkozás presztízse, a helyi szükségletek, a település fejlettsége, a jövjpíelmek, a helyi normák, az iskolai végzettség stb. Azt lehet mondani, hogy a lakás talán az egyetlen olyan figyelemreméltó tényező, amely a fővárostól az alacsonyabb szintű települések felé haladva növekvő előnyöket biztosít az értelmiség számára. Az adatok nyelvén ez azt jelenti, hogy például szolgálati lakásban lakik a budapesti értemiség 20, és ezen belül a falusi értelmiség közel 30 százaléka. Ez a tény egyértelműen arra utal, hogy különösen a pályakezdő ér- temiséget a lakáshoz jutás nagyobb esélye vidéki munkavállalásra ösztönzi, ösztönözheti. A falu felé A lakáshasználati jogcímmel kapcsolatban utalni kell arra is, hogy a fővárostól a falu felé haladva nem csak a szolgálati lakással rendelkezők aránya növekszik, hanem a saját tulajdonú lakással (családi házzal) rendelkezők aránya is. Mégpedig a következőképpen: a budapesti értelmiség 22 százaléka, a vidéki értelmiség 31, és a falusi értelmiség kb. 40 százaléka tulajdonos. A tulajdon- jogcím viszont néhány figyelemreméltó gazdasági, szociológiai problémát hordoz. Először is a iakás, családi ház vásárlása, vagy építése nagy anyagi terhet ró a tulajdonosra. Másodszor: akadályozza a mobilitási esélyeket, mégpedig olyan módon, hogy alacsonyabb szintű településen számos esetben a „röghözkötés” funkcióját tölti be. Mindent összevetve, a vizsgálatok alapján megállapítható egyrészt, hogy a fővárostól a falu felé haladva szaporodnak az értelmiségi „életteret” kedvezőtlenül befolyásoló tényezők, bár ezek nem egyformán érintik az értelmiség különböző szakmai csoportjait; másrészt a hátrányok ellensúlyozására szinte egyetlen számottevő tényező szolgál, mégpedig a lakás, ebben ugyanis a vidéki értelmiség helyzete kedvezőbb, mint a budapestieké, aminek jelentősége (különösen a pályakezdők esetében) felbecsülhetetlen. M. L. 28., vasárnap ?
