Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

Konferencia a könyvtárügyről

Hogyan tovább ?

Annyi konferencia van, hogy e szó már régóta a magyar nyelvkincs része; az újságolvasó hirtelenében talán nem is tudja, pontosan mit jelent. „Értekezés, vita, megbeszélés.” A IV. országos könyvtárügyi konferencia jól választotta meg a nevét. Értekeztek, vitatkoztak, de főképpen megbeszéltek. Gondosan ügyeltek egy másik szóra is: azt mondták, nem könyvtárosi, hanem könyvtárügyi a konferencia. A különbség óriási. Arató Attila, a debreceni megyei könyvtár igazgatója így fogalmazott; „A könyvtár ügye nemcsak a könyvtárosoké, az egész társadalomé.” Pozsgay Imre művelődési miniszter a konferencia első napján — a könyvtárosok nem kis örömére — rögtön leszögezte: „Nem könyvtárosok szűk szakmai tanácskozása folyik, fontos kultúrtörténeti esemény.”

Tájékoztatási szakemberek, fenntartók, irányítók, társadalmi állami szervek képviselői, könyvtárhasználók, s természetesen könyvtárosok tartották meg június 2-án,

3-án a kertészeti egyetem dísztermében a IV. országos könyvtárügyi konferenciát. A'z előző tíz esztendeje, 1971- ben volt. Nem túl régen? Nem gyűlt össze annyi tapasztalat, tanulság, teendő, hogy ne lett volna érdemes a nyilvánosság bevonásával megtárgyalniuk?

E sorok írója tizenöt esztendeig volt egyszerű gyakorló könyvtáros, aki az olvasókat szolgálta ki foglalkozásra, műveltségre, nemre, kérésre való tekintet nélkül. Könyvet, információt adott, tájékoztatott. A hatvanas évek közepén egyre köny- nyebbé vált a könyvtáros dolga, s vele az olvasóé is. Néhány új nagy feladatú, központi szerepkörű könyvtár épült; a szekszárdi, a kaposvári, a salgótarjáni, a szombathelyi, s jó néhány kisvárosi — most csak a vidékieket véve számba. Gyűltek az olvasók. Valami egészen új kezdődött, messze túl az analfabétizmuson. Már el is felejtettük, hogy valamikor írástudatlanság is volt ebben az országban. A hetvenes években még nagyobb hitben éltünk. Igaz, olvasóink már ezt-azt hiányolni kezdtek, el-elmara- doztak a roskatag falusi polcok közül; mi, könyvtárosok is türelmetlenkedtünk, ám arra gondoltunk, bennünk van a hiba, túlságosan meglódult a képzeletünk; több könyvtár, több könyv, több folyóirat, hanglemez, mikrofon, gyorsmásoló, telex, számítástechnika, sőt — horri- bile dictu! — nagyobb megbecsülés, erényesebb bér. Aztán a legutóbbi ötéves terv: egyetlen új megyei könyvtárat sem hoztak tető alá, a nemzeti könyvtár nem költözött fel a Várba, a könyvtári kölcsönzés nem lett gyorsabb, alig van telex, gyorsmásoíó. Persze, hozzátéve, hogy a könyvtárügy azért mégsem volt Déva vára : a nappal épült falak este is álltak.

Mindent összegezve: any- nyi jó és rossz új esett, hogy érdemes lett volna már előbb tanácskozni, éppen a mostani konferencia mottója miatt: a könyvtárügy közügy, az egész társadalom ügye. Azt szokták mondani, ha valami üggyé válik, akkor már baj van. Ennek ellenére a hozzászólók irigylendő önmérsékletet, józanságot tanúsítottak. Bár egy ifjú számítástechnikai szakember számítástechnikát kívánt szinte minden könyvtárféleségbe, bár az egyik megyei könyvtár igazgatója igen keserűen beszélt a könyvtárosoknak a társadalom hétköznapi tudatában élő szomorú helyzetéről. (Egy felmérés megkérdezett munkásai 18 szakma közül a könyvtárosit a 17. helyre tették; egy másik felmérés tanulói 90 foglalkozásból a 70. helyre rangsoi olták.) Mi lesz — kérdezték — a következő ötéves tervben, ha az előzőben egyetlen új nagy könyvtár sem épült? A Népszabadság nemrég zajlott ke- rekasztal-beszélgetésében arról is szót ejtettek,. hogy az új lakótelepek helyzete katasztrofális. Sajnos nemcsak könyvtári, egyéb kulturális szempontból is. A konferencián mégis a józan ész diktált, sőt a bizakodás. Több előzetes megnyilatkozásban, fejtegetésben olvashattuk a legsúlyosabbat: a magyar könyvtárügy helyzetét ma a retardáció, a visszamaradottság jellemzi. Miért bizakodnak hát a könyvtárosok, miért bizakodhatnak az olvasók? A Péti Nitrogén Művek vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy saját erőből új könyvtárat építenek, és összefognak a többi vegyipari vállalattal, így szerzik meg a nemzetközi, dokumentációs anyagokat. Mindenáron lehetőséget kell találni az előrelépésre, s az egyik legjárhatóbb út: összefogni, a szakmai féltékenységre való tekintet nélkül. Természetesen a népgazdaság, az olvasók érdekében.

Győri László

HERCEG ARPAD:

Szerelem, kenyér

Egész éjjel égett a villany, szzólt a rádió.

Sír a gyerek; halálán van a nagymama, találgatták a taxisofőrök, mert titokzatos lentről a sárga fény, titokzatos, mint egy zugpálinkafőzde.

Reggelig szólt a rádió, szakadékot vont szemem köré a béke, szakadékot szivemre a város álma, hiába simultak lányok szemhéjam mögé, mint lapulevélhez eltévedt kiskutya.

De látod! lehetett ma is vonatfüttyös, lehetett madárcsicsergéses Szervác napján a reggel; megint megíratlan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor, nincs cigaretta, csak szerelem van, kenyér.

PARDI ANNA:

360 fok

Fiatal voltál, nem tudtad még, hogy a teljesség köre kerékbetörő nagy kerék, szenvedővé zúz előbb, majd 360 fokát küldi minden töredék;

sorsdöntő a fojtott indulat, a csillagspirál, mi a tekintetbe vész, s a gyötrődés célja; a miért;

ruhád könnye mossa át a textilgyárak fonalát — s mire hordod, már könnyű, tiszta, kiszabott és ép.

Durkó Gábor rajza

Feledy Gyula, Kossuth- és

Munkácsy-díjas érdemes művész kiállítása látható jelenleg a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. A tárlat a művész rajzaiból ad ízelítőt.

Az 1928-ban Sajószentpé- teren született művészt, aki Miskolcon él, nem szükséges bemutatni a nógrádi közönségnek, hiszen mind vele, mind pedig műveivel hosszú idő óta találkozhatunk Salgótarjánban. Annyit emlékeztetőül, hogy tanulmányait Budapesten és Krakkóban végezte, s 1950-től kiállító művész. A miskolci grafikai biennálé pagydíját 1965-ben nyerte el. Á jelenkori magyar grafika kiemelkedő egyéniségei közé tartozik, önálló kiállítással mutatkozott be a közönségnek, többi között, Bécsben, Prágában, Rómában, Katowicében, Torinóban, Berlinben, 1966-ban a XXXIII. velencei biennálén Borsos Miklóssal együtt szerepelt.

Tevékeny része volt az észak-magyarországi kiállítás szervezésében Salgótarjánban 1965-ben. Ez a kiállítás, amint bizonyára többen

Feledy Gyula rajzai

emlékeznek rá, a még el sem készült megyei Balassi Bálint Könyvtárban nyílt meg. Karancslejtős, 1944 című grafikai sorozatát ftógrádnak ajándékozta, azóta a megyei múzeumi szervezet tulajdonában van. Folyamatosan szerepel a salgótarjáni tavaszi tárlatokon, támogatja a fiatal nógrádi művészeket és így tovább.

Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem stíluseszmények... Vászon, papírlap, kő, vagy fémlemez előtt állva, engem nem az a kérdés izgat tehát, mindenkitől megkülönböztető hangomat találom-e meg a művészetben, hanem, hogy formázva, alakítva ezeket az anyagokat sikerül-e nekem is korszerűen értelmes feladatot teljesítenem a dolgozók társadalmában?" Talán éppen ez a szemlélet és elkötelezett hit is segítette Feledy Gyulát abban, hogy művészetének sajátos és egyéni hangja semmiképpen sem vitatható, grafikájának karakterisztikus jegyei régóta kialakultak.

A rajzról pedig így vall: „Minden emberi megnyilatkozás között én a rajzolást tartom a legleleplezöbbnek. Kettős értelemben is: figyelmének tárgyára vonatkozóan... Másrészt, mert magának, a rajzoló embernek az ízléséről, jelleméről, sőt egész világképéről megbízhatóan pontos képet adhat akaratlanul is”. Salgótarjáni kiállításának rajzai hitelesen alátámasszák ezt a vallomást.

Ezek a rajzok bizonyos intimitást kölcsönöznek az egész kiállításnak. Azok számára is szolgálnak meghitt újdonsággal, akik Feledy Gyula művészetét figyelemmel kísérik. Elsősorban érzékeny szépségükkel, higgadt szerkezeti tisztaságukkal. A tusrajzok, tanulmányok erdős vízparti tájakat, erdei ösvényeket, domboldalakat, nádasokat, csendes tópartokat, viharos tavakat, növényeket, embereket, kecskéket, madarakat, tengerparti vázlatokat örökítenek meg a vonal kifejező eszközével. A természetelvű- séget nem feledő, de költői szépségű átírt világ ez. Elfogulatlan birtokbavétele az emberrel szerves egységben látott tájnak, néhol balladás magaslatokba emelkedve.

Különösen érvényes ez a megállapítás a Bartók emlékezetére című sorozatra vonatkoztatva. Ezt a sorozatot

1980-ban készítette a művész.

A kiállítás számunkra örömteli meglepetése pedig a Változatok a hollókői Pietára című, idén készült sorozat. Ezt a XVIII. századi, népi mester kezenyomát őrző festett fa- plásztikát, amely a hollókői kis fatemplomból való, a közelmúltban restaurálták, így most ismét eredeti szépségében ragyog. Feledy Gyula a miskolci műtárgyvédelmi kiállításon találkozott vele, s ennek ihletésére készítette változatait, amelyek utolsó darabjaikban a teljes elvontság csúcsaira érnek el, az alkotás folyamataiba is tanulságos bepillantást nyújtva.

T. E.

Tudás és összvállalati érdek

Szakmát szerzett asszonyok

Vizsga a harisnyagyárban

Soha ennyi szorongó asz- szonyt, soha ennyi boldog arcot nem láttam még, mint a napokban a nagybátonyi harisnyagyár közösségi épületének folyosóin. Az ellentétek nagyon is természetesek: 25 leány és zömében asszony adott számot szakmai felkészültségéről, arról, mit sajátított el a tízhónapos szakmunkásvizsgára felkészítő tanfolyamon.

A vizsga írásbelivel kezdődött, gyakorlatival folytatódott , és szóbelivel fejeződött be. A szóbeli vizsgát a KISZ- helyiségben tartották. A vizsgáztatókkal szemben, egy hosszú asztal mellett ülnek a szakmunkásjelöltek, ki gondba merülten, ki felszabadultabban, de mindenképpen figyelmesen, a feladat megoldására koncentrálva. Egyszerre ketten felelnek, ők közvetlenül a tanárok, az oktatók előtt foglalnak helyet, egyikük történelmi, másikuk anyag- és munkavédelmi, biztonságtechnikai ismereteiről ad számot. Beszélni kell, kritikus füleknek, s ilyenkor megsokszorozódik az izgalom, olykor elakad a lélegzet, meg- csuklik a hang.

— A három nap közül a mai volt a legnehezebb — mondja a folyosón Nagy Jó- zsefné minősítő tasakoló, aki már túljutott az akadályokon.

— Írásban könnyebb válaszolni. ..

— Meg aztán — fűzi hozzá Bozó Károlyné meós — a kétnapos idegesség is most csapódik le az emberben.

— Én érettségiztem, Nagy- néval együtt, itt Nagybátony- ban — szól Macska Jánosné gyártásközi ellenőr —, de nehogy azt higgye erőfeszítés nélkül ment minden, nem, komolyan meg kellett dolgozni. Két gyerekem van, és a férjem is tanul, marxista középiskolába jár.

A legtöbb vizsgázónak a beosztása írja elő a kötő-hurkolóipari konfekciós szakmunkásvizsgát, vannak azonban, akiket pusztán a bizonyítás, a többet tudás vágya vezetett. Bizonyítania kellett Bató Sándorné szabásnélküli varrónak is, aki önként kérte magát a termelőmunkára.

— Nyolc éve Katalinban kezdtem dolgozni, aztán megszültem a második fiamat, elmentem gyesre. Ügy alakult a családi helyzetem, hogy közben más munkát kerestem, majd visszajöttem. De csak a ruhatárban volt hely számomra. Sehogysem tetszett, ez idős asszonyoknak való, hasznosabb munkát akartam végezni, kértem, hogy tegyenek be a termelésbe. A főnök azt mondta, rendben van Batóné, de akkor igyekeznie

és bizonyítani kell, hogy helyt tud állni. Hát ez hajtott engem akkor is, amikor a szakmunkás-tanfolyamra jelentkeztem.

A lányok, asszonyok — Tóth Julianna, Kátai Irén, Veres Imréné, Benus Lajosné, Varga Béláné, Fodor Ferencné — egymás után idézik fel tanulási és vizsgaélményeiket. A számos különbség ellenére néhány dologban megegyeznek a vélemények. Különösképpen abban, hogy a nehézségek ellenére is érdemes volt vállalni a tanulást. Igaz, ezt kezdettől fogva mindenki tudta, a szakmunkás-bizonyítvány nem jár külön fizetésemeléssel, vagy valamiféle kivétele- zettséggel, de erkölcsileg egyértelműen előnyös. A bizonyítvány nem az emberek közötti viszonyt változtatja meg, hanem elsősorban magát az embert. Azzal, hogy többet tud, jobban érti végzett munkáját, a gyári folyamatokat, s ez nagyobb önbecsüléshez, magabiztossághoz juttatja — ami végső soron ' valamiképpen anyagi előnyöket is hozhat, például a vállalkozó- és újítókedv, a teljesítmény növekedésével, munkahelyi előlépés- sel. A tanfolyam szervezése ugyanakkor hasznos a vállalatnak is, mivel tudatosabb, fegyelmezettebb, jobb minőségű munkát nyilvánvalóan képzettebb dolgozóitól várhat, s tőlük várhatja legfőképpen el a példamutatást. Nem véletlen tehát, hogy a Budapesti Harisnyagyár nagybátonyi gyárában 1977 óta minden évben megszervezik a felnőttek szakmunkástanfolyamát.

Kitűnő hangulatban ért véget a háromnapos erőpróba. Bámulatos, milyen viháncoló örömmel tudnak újjongani sikerüknek ezek a huszonéves

családanyák. Még viccelődésre is futja erejükből, s ebben a prímet Sulyok Istvánná viszi, aki elmeséli, hogy már nem csak a szűkebb családban várták türelmetlenül a vizsgát, hanem az édesanyja is. Az érettségizett fiatalasz- szony anyukája, amikor már napok óta nem tudott kedvére szót váltani a lányával, így szólt: „Remélem, ez lesz az utolsó vizsgád, mert különben soha nem nyugszunk meg”. S örülnek most már Keltái József né unokái is — egyébként a tanfolyam legidősebb hallgatója volt —, mert a nagymamának jut ideje a velük való foglalkozásra

Az eredménnyel mindenki elégedett: 3,7-es átlag született. Horváth Judit kitűnő, Pirók Ottóné, Sulyok Istvánná, Macska Jánosné jeles eredménnyel végzett.

Zsuffa Miklós, a Nógrádi Szénbányák vezérigazgatója, a vizsgabizottság elnöke a következőképpen összegezte tapasztalatait:

— Elméletileg, de főleg gyakorlatilag jól felkészültek a vizsgázók. Ennek személy szerint is örülök. Ügy érzem, hogy ezek az emberek a jövőben, tudásuk birtokában, nagyobb feladatok végrehajtására is képesek lesznek. Napjainkban a gazdasági egységek előtt növekvő követelmények állnak, a gyárak — a tudás mellett — új gépekkel, technológiákkal is igyekeznek ezeknek megfelelni. A most szakmunkásképzettséget kapott emberek sokkal fogékonyabbak az újra, világosan, pontosabban értik az üzemük előtti feladatokat, s partnerek tudnak lenni az összvállalati érdekek megvalósításában.

És ez nem csekély dolog!

Sulyok László