Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)

1981-05-14 / 111. szám

Zene, színház, beszélgetés Gyermek- és Ifjúsági műsorok a „József Attilában" Ahogyan az iskolai év fini­sébe érkezünk, úgy érkezik ebbe a szakaszába a közmű­velődési intézmények gyer­mek- és ifjúsági rendezvény- sorozata is. Sőt, a május még más szempontból is figyelmet érdemel: a hónap végén ren­dezik meg országszerte ha­gyományosan a gyermeknapot. A salgótarjáni- József At­tila Művelődési Központ kü­lön egyhetes programot dol­gozott ki erre az alkalomra. A május 25—31-e közötti idő­szakban a megyeszékhely 15. számú óvodájában és a besz- terce-telepi iskolában vendég­szerepeinek a békéscsabai Jókai Színház művészei, akik szívesen mutatnak be gyer­mekdarabokat és járnak el a gyerekek közé. A játékos, zenés és ügyességi jellegű programok sorából kiemeljük a Pannnónia Filmstúdió rajz­filmbemutatóit a megyei mű­velődési központ az Arany János úti klub helyiségében, a 100 Fok Celsius együttes előadását a színházteremben. A gyermekhét alatt a legfia­talabb korosztályok birtokol­ják a központi Tanácsköz­társaság teret, ahol görkor­csolyaversenyen is összemér­hetik képességeiket a jelent­kezők. A gyerekek régi is­merősökkel is találkozhatnak; beszélgetésre kötelezte el ma­gát Padisák Mihály, a rádió közkedvelt Miska bácsi leve­lesládája című műsor szer­kesztője és Joó Katalin, a Kisdobos újság olvasószer­kesztője. A gyermekhét előtt is akad érdekes ifjúsági és gyer­mekműsor a megyei művelő­dési központban. A Benkó- dixiland hangversenyét — Kovács Gyula, Berki Tamás és Gonda János közreműkö­désével — május 16-án hall­gathatják meg először az ál­talános, majd a középiskolá­sok. Izek már a zenei bér­leten kívüli előadások. A deb­receni Csokonai Színház ven­dégjátékát a középiskolások is megtekintik; május 15-én Erkel Ferenc Hunyadi Lász­ló című operáját mutatják be Kamausz Tiborral a címsze­repben. Az „Iskolaszínház” sorozatában a Népszínház egyik utazó társulata a nép­szerű amerikai írónő, Beecher-Stowe Tamás bátya ■kunyhója című adaptációjával szórakoztatja a fiatalokat. Ebben a hónapban befeje­ződik a „Gyertek, mesélünk!” óvodásoknak készült sorozat is, igaz a tervezettől kéthetes késéssel. Kertész Lilla előadó- művész május 25-én mutatja be gyermekműsorát a megye- székhely legapróbbjainak, két alkalommal. Max Frisch 70 éves A végzet dramaturgiája Max Frisch nagyban hoz­zájárult a kortárs dráma ala­kulásához. Csakúgy, mint honfitársa, Friedrich Dürren­matt vagy Bertolt Brecht. Ar- thúr Miller, Samuel Beckett, Harold Pinter, akik közül ta­lán egyik sem lepte meg tét* teivel és írásaival annyiszor családját, ismerőseit, nézőit és olvasóit, mint a svájci Max Frisch. A zürichi polgári család­ból származó író iroda­lomtörténeti tanulmányait felcserélte az újságírással, majd építészetet tanult, és re­gényeket meg elbeszéléseket kezdett írni. Hamarosan ko­moly sikereket ért el mind* két területen: irodalmi és épí­tészeti díjakat kapott — fel­váltva. Felváltva lepve meg az irodalom, illetve az épí­tészet művelőit, rajongóit' So­kat utazott Európában, Ame­rikában, politizált és bíráló- an nyilatkozott a svájci va­lóságról. Az építészek sokáig irodalmárnak, az irodalmárok építésznek,, míg a baloldali­ak jobb-, á jobboldaliak bal­oldalinak tartották. Drámái hamar népszerűek lettek, be­járták a világ színpadait. Az­tán az elismert író szakított a dráma műfajával, átváltott a prózára. Max Frisch pénte­ken hetvenéves; életműve a világirodalom jelentős fejeze­te. Ábrázolható-e világunk a dráma eszközeivel? Leegysze­rűsítve így hangzik a nagy kérdés, amellyel korunk drá­maírói előbb-utóbb találkoz­nak, s amelyet annyiféleképp válaszolnak meg. S ez a kér­dés Max Frisch jellegzetessé­gére is egyértelműen rávilá­gít. Brecht igennel felelt, de hangsúlyozta, hogy változtat­ni kell és lehet is ezen a vi­lágon, s az ábrázolásnak eb­ből kell kiindulnia. Max Frisch ezzel szemben azt vallja, hogy a teljes valóság színpadi megjelenítése lehe­tetlen; a művészet játék, s hogy maga Brecht se a lé­tezőt, hanem az elképzeltet, a megálmodottat festi le. A svájci író szerint ami művé­szileg megfogalmazható, az csakis önkényes átírás, utó­pia. S míg Brecht a világ áb- rázolhatóságát társadalmi kérdésnek, az író dolgát pe­dig politikai küldetésnek ne­vezte, Max Frisch véleménye a következő: Az író írjon, mert ez a dolga: a politikai nézet, a társadalomra gyako­rolt hatása mellékes. így jutott el Max Frisch a reflexiók színházához, ahol minden csak játék, „minden megnyilvánuló én csupán egy szerep”, ahol különböző fé­nyekben forgatja a múlt és a jövő nézeteit, jelenségeit, s ezáltal távol tartja magától az állásfogalalás felelősségét. A korábbi művek— És a Róttak újra élnek, Biedermann és a gyújtogatok, Andorra — még az erkölcsi tartás és meggyő­zés jegyében születtek, állás- foglalásuk határozott. A re­gények — Stiller, Homo Fa- bér — viszont már nem kere­sik az egyén társadalmi kö­telékeit, az író világnézete egyre pesszimistább. Jellemző a szerző nyilatko­zata Játék az életrajzzal cí­mű munkájáról: „A klasszi­kus dramaturgia, amelyet ed­dig alkalmaztam, olyan meg­győződés játékszabálya, amellyel már nem rendelke­zem- Ez »a végzet dramatur­giája« csak a rendeltetéssze­rű lefolyást kínálja hihető ki­menetelnek, és ezzel feltétele­zi, .hogy bizonyos történet csak így folyhatott le, és se­hogy másképp...” Niedzielsky Katalin P. Fára Janka képei a Képcsarnokban P. Fára Janka festőművész kiállítása, amelynek minapi megnyitásáról hírt adtunk, május 21-ig tekinthető meg a Képcsarnok salgótarjáni üz­letében. A művész 32 fest­ményt állított ki, a tárlat az utóbbi képcsarnoki kiállítá­sok között a legsikeresebb. P. Fára Janka Zalaegersze­gen született 1926-ban. A Kép­zőművészeti Főiskolán, ahol Kandó László és Szőnyi Ist­ván voltak mesterei, 1949-ben fejezte be tanulmányait Utá­na rajztanárként dolgozott, de már közben is ott voltak mű­vei a különböző kollektív ki­állításokon Budapesten és vi­déken. Egyéni kiállítása volt eddig Zalaegerszegen 1977-ben és Egerben 1979-ben­A művész beleszületett a hullámzó domborzatú zalai tájba, hiteles ismerője Gö­csejnek, múltjának és jelené­nek egyaránt. Bár festmé­nyei — s ez most szó szerint értendő — önmagukért be­szélnek, megértésükhöz nincs szükség kommentárra. Ebben a nem tolakodó festészetben a realitás és a líraiság egy­aránt jelen van, színvilága virtuozitásoktól mentes. De sem ebben, sem a témaválasz­tásban nem válik kcmvenciá- lissá. Ügy látszik, P. Fára Janka a természeteivel festők közé tartozik, az effajta művészet sokoldalúsága jellemzi a mű­veit. Úgyszólván valamennyi képén felfedezhető a termé­szeti valóság közvetlen inspi­rációja, amely egyik legfon­tosabb éltetője művészetének. Idegen tőle a körülírás, még Alkonyat inkább az elvontság, minde­nekelőtt az egyszerűségre tö­rekszik, elsősorban az adott táj szerkezeti jellemzőjének, esetleg csak hangulatának megragadására, s eközben ott, bujkál a képeken az öröm, amelyet a szabad természet nyújthat az embernek. Ez két­ségkívül lírai vonás ebben a festészetben. Talán ezért is hisszük el a megfestett táj, vagy éppen egy virágcsokor Hollókő. valódiságát, mert nem von­ható kétségbe ennek művé­szi őszintesége. S bizonyára ez egyik legfontosabb magyará­zata a közönségsikernek is. A prémium Hétfőn reggel az igazgató hivatta Sabalát. — Sabala, maga iszik? — kérdezte az igazgató. — De igazgató elvtárs! — tiltakozott Sabala — Se kávé­házba, se étterembe, se kocs­mákba, nem járok! Még a sa­ját testvérem esküvőjén sem ittam! Az igazgató elmosolyodott. — Hót a kártya, Sabala? Kár­tyázni sem szokott? — Hogy képzeli igazgató élvtárs, hiszen gyűlölöm a hazárdjátékot! Az igazgató kacsintott. — Na és a nők? Sabala elvörösödött és megcsóválta a fejét. — A nők? Csak a pénzétől szabadítják meg az embert igazgató elv­társ. — Igen, igen — mondta az igazgató — hát ez nagyszerű. Na és mondja Sabala, pénz­re sincs szüksége? — Nekem elég annyi, igaz­gató elvtárs. amennyit kere­sek — mondta szerényen Sa­bala. — Hát ez kiváló, Sabala, igazán kiváló, maga derék ember. Akkor ezek szerint azt a prémiumot, amit eredetileg magának akartam adni, majd Kohuciknak adom. Neki aztán igazán szüksége van ró. Sze­ret inni, megrögzött kártyás, na és ami a nőket illeti, hát arról jobb nem is beszélni. Milan Znajkovic ;♦ »’• ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ .*« ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ **♦ ♦% ■! SUMONYI ZOLTÁN 4 PANEL HALOM 1. Szeptember I4-én, pénteken a Nap 5 óra 19 perckor kel, de a panelház lakói még soha nem győződtek meg az 1979-es zsebnaptár ezen állításának hitelességéről. Nem mintha mindenki aludna még ilyenkor. Sőt, 5 óra 19 per­cig tizenegy lakó lép ki a ház kapuján: kilencen azért, hogy elinduljanak munkahelyük felé, ketten meg azért, hogy kutyájukat sétáltassák a ház körüli parkban, ök pedig már huszonöt-harminc perce felébredtek, de sem az álmosság, sem a reggeli kapkodás, készülődés, sem pedig a munkába való sietség nem alkalmas az efféle előre­jelzések ellenőrzésére. Úgyhogy valószínűleg észre sem vet­ték a napfelkeltét. Négyóra 50 perckor, amikor az IE-s Trabántos laká­sában, a hetedik emeletén felcsörög az ébresztőóra, a ház előtti parkolóból már kihúz egy fehér Zsiguli, s a kapun kilép egy kiskatona. A Zsiguli, amint kifordul jobbra a Váci út felé, felgyulladnak tompított reflektorai, az Árpád- híd Étterem előtt csak lelassít, és-mivel alig van most for­galom, meg sem áll, kettesben hagyva. a sebességváltót, nagy ívben balra fordul, s elhajt Újpest irányába. A kis­katona — nyári kimenő-egyenruhában, fején tányérsap­kával — fázósan indul át a parkon, de mielőtt kiérne a Váci útra, egy alkalmi gyalogösvényen felszalad a hídra, átbújik a korláton, és így pont akkorra ér a megállóba, amikor a 84-es busz az Árpád-hidra kanyarodik. Az IE-s Trabantos lenyomja az óra csörgő gombját, hadd aludjon még a felesége, és átmegy a nagyszobába. Ott már szinte világos van, minthogy a sötétítő függönyö­ket nem szokták összehúzni, kinyitja és kifordítja a kö­zépső ablakot, s lenéz a porkolóba. Ösztönös mozdulat ez is, pontosan úgy, mint a csörgőóra elhallgattatása, hiszen még nem ébredt föl teljesen, annyira azonban mégis éb­ren van, hogy elégedetten vegye tudomásul: kocsija ott áll sértetlenül az ablak alatt, ahol délután leállt vele. Az IE-s Trabantosnak agyonápolt világoskék Zsigulija van! Nem új, de újszerű állapotban vette a megkímélt kocsit hosszas keresgélés és alkudozás után, s óriási szerencsé­jére alig három hónapja, vagyis nem sokkal a gépkocsi­árak általános emelése előtt. S még hatvanötezerért! A panelház lakóit persze — akik tizenegy év után is legtöbben csak az autók rendszámáról és márkájáról is­merik és különböztetik meg egymást — nem nagyon za­varja ez a változás, ök évekkel ezelőtt IE-s Trabantosként ismerték meg a hetedik emeleten lakó fiatalembert. így beszéltek róla, és valószínűleg még Aagyon sokáig csak így fogják emlegetni. Igazuk is van! Ha megkísérelnék kö­vetni az autók változásait, hát lehetetlenné válna közöttük mindenféle társalgás. Mintha valaki mindig új nevet ven­ne föl! S ez bizony bábeli zűrzavart, teljes bizonytalan­ságot okozna: sosem tudhatnák pontosan, hogy ki kiről beszél. Éppen elég nehézkes személyleírásokkal megkü­lönböztetni azokat, akiknek még nincs kocsijuk! Mert a ház előtti parkolóban most, 4 óra 52 perckor ötvenöt gép­kocsi áll, vagyis a százharminckét családnak több mint a felét névről vagy legalább foglalkozásról kellene ismerni. Igaz ugyan, hogy azokról nem is igen van mit beszélni. Legalábbis itt, a ház előtti parkolóban nem. Persze, ezt a parkolót már így is kinőtte a ház. Két­oldalt szorosan egymás mellett állnak be a kocsik, s aki délután 5 óra után érkezik haza, az már nem is tud hová beállni. Hát csak megáll valahol. Este 9 és hajnali 5 kö­zött a parkot szegélyező járdákon is egymást érik az autók, megbiccentve állnak egy-egy első és hátsó kerekükkel a járdán, a másik kettővel lent az úttesten. De még ott sem jut hely mindenkinek, úgyhogy mindennap négy-öt kocsi gazdája vállalja a följelentést, vagy a helyszíni bírságolás kockázatát, és felhajt a park gyepére. De hát mégsem állhatnak meg az úttest közepén! Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy tizenegy évvel ezelőtt takarékossági okból-e, vagy pedig azért nem ter­veztek nagyobb parkolóteret a tízemeletes Larsen—Nieten típusú házak elé, mert senki sem számíthatott a magán­gépkocsik ilyen ütemű szaporodására. De való igaz, hogy itt akkor még túlzásnak is tűnt ez az óriási leaszfaltozott térség, amelyen nyolc-tíz Trabant álldogált, s egy-egy öreg Moszkvics, Volkswagen, Fiat. Aztán négy-öt év múlva hir­telen szaporodni kezdtek a ház előtt a Trabantok, az öreg kocsik kicserélődtek új Skodákra, Zsigulikra — és újabb két-három év elteltével megindult a Trabantok rohamos metamorfózisa is. Előbb használt Zsigulikra. Skodákra, Wartburgokra cserélték őket, aztán a használtakat újakra. Hiába na, ez a fejlődés! De a panelház autós közösségének tudatában — hacsak valami rendkívüli nem történik, mint például nyáron is, hogy valakinek az ötödik emeletről hat és fél éves Wartburgja helyén egyszer csak egy va­donatúj metálkék Ford Capri áll, amit már a rátartibb autósok is körbejárnak —, tehát ha valami ilyesmi nem történik, akkor mindenki az első kocsijával írja be magát a köztudatba. Ahogy az IE-s Trabantos is a hetedikről, aki miközben másodszor pillant le a Zsigulijára, észreveszi az újság­kihordót; pontosan 4 óra 55 perckor jön végig a ház előtti járdán, s nagy zöld vászontarisznyájával befordul a kapun. Az IE-s egy pillanatig arra gondol, hogy itt várja meg az újságot, s még borotválkozás előtt a nagyszobában futja át a sportoldalt és a főbb címeket, kényelmesen bele­süppedve a bükié húzatú, szivacsos ülőgarnitúrába, de aztán észbekap, hogy hiszen az a világ már elmúlt, amikor a postás vagy az újságos feljött a lakásokig. Nem is való már másra az ajtókon lévő levélszekrénynyílás, mint hogy lecsapódó alumínium tetejével bezörögjenek, ha valami mi­att a ház lakói mégis beszólnak egymáshoz. Aki a csengőt nyomja meg, arról biztosan tudni lehet, hogy nem ebben a házban lakik. — Tehát a reggeli lapokat is csak a fél­emeleti levélszekrénybe dugják, így az IE-s fiatalembernek le kell mondania a korai olvasásról. Na majd a gyárban! Addig is bekapcsolia a táskarádiót, és bevonul vele a für­dőszobába. A rádióban valami agyöblögető zene szói, hí­reket, majd néhány perc múlva az ötórai Reggeli Ma­gazinban mondanak, addig megmosakszik. (Folytatjuk) A természeti élmény, úgy véljük, meghatározó jelentő­ségén túl, szólni kell még ar­ról, hogy az emberi karakter sajátos átírását is megvalósí­totta a művész. Ez utóbbi esetben is meghatározónak látjuk az érzelmi telítettséget hangsúlyozó átírást. Említet­tük már, hogy melyik hazai tájnak szülötte P- Fára Jan­ka. Ez a táj adta az indulá­sát meghatározó legfontosabb művészeti élményeit is, ame­lyek tehát nem felületes be­nyomások. Ezek a mélyen fekvő élmények segítették hozzá az önálló hangú pik- túra kialakításához. Ez a pik- túra, hangját tekintve, s ered­ményeit szemlélve nem han­gos, hangvétele inkább sze­rény s reményt ad a további bontakozásra, újabb tartomá­nyok birtokbavételére. Képein látható tájairól is szóljunk néhány szót. Első­sorban a régi Göcsej tűnik föl a képeken, bár a salgótar­jáni kiállításon ezekből a fest­ményekből látunk keveseb­bet. Érthetően inkább azokat a képeit küldte el ide, ame­lyek nógrádi indíttatásúak. Korábban átmenetileg Szen­dehelyen töltött egy kis időt a művész. De ezen túl is meg­ismerte a nógrádi táj és em­berei számos jellemzőjét. Az Ipoly-part, a Szendehely kör­nyéki táj, a Kisterenye mel­letti szakadékos vidék egy­aránt feltűnik képein. S ta­lán elsőként kellett volna em­líteni Hollókőt, amely sok kép megfestésére inspirálta, a kis fatemplommal, a girbe­gurba utcával, a magasodó várrommal. Azt írja bemutatkozásul és vallomásul a katalógusban P. Fára Janka: „Szeretem az ezerarcú természetet, hi szék abban, hogy a szépség felfe­dezése és értékelése tartal­masabbá teszi az emberi éler tét. Aki tiszta szívvel tud gyönyörködni ebben a szép­ségben, bizonyára meg is sze­retné óvni, hogy még sokáig gyönyörködhessünk benne-’’ A salgótarjáni kiállítás, ha úgy tetszik, a természeti kör­nyezet megóvására is felszó­lítja mindazokat, akik rádöb­bennek, egyetlen földünk van, amelyet — valamennyi tájá­val egyetemben — nekünk kell megvédenünk önmagunk ellen. Tóth Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalom