Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

Széljegyzet egy tanácskozásról ELSŐ HALLASRA figyelem­be méltó kezdeményezésnek tűnt a balassagvarmati közép­iskolák ötlete, hogy közös ne­velési értekezletet tartanak, neves központi előadóval, egvütt megvitatva a képesség- fejlesztés, tehetséggondozás kérdéseit. A tanácsterem asz­talainál ott ültek a Balassi Bá­lint Gimnázium, a Szántó Ko­vács János Egészségügyi és Óvónőképző .Szakközépiskola tanárai, a leány- és fiúkollégi­um pedagógusai. A vendégelő­adó Bakonyi Pál, az OPf fő­munkatársa örömmel köszön­tötte az intézetben is ismert és elismert iskolák tantestületéta közös tanácskozáson. Ám vé­gül a hármas cél —■ hogy ön­képzés, továbbképzés legyen: tapasztalatcserét biztosítson; az irányító szerveknek segít­sen reális képet alkotni a problémákról — csak félig- meddig valósult meg. Talán éppen a még szokatlan tanács­kozási forma, a szűkre szabott Idő miatt, avagy mindezt nem is lehetett volna várni ettől? De mindegyik intézményben a helyi feladatokról külön mun­kaértekezleten is szó esett, igy a két alkalom együtt megfe­lelt a céloknak. A vitaindító a szerteágazó kérdés pszichológiai, pedagó­giai, szociológiai vonatkozásait egyaránt érintette, sok-sok kér­dést felvetve. Abból indult ki, hogy bár nincsenek „rétegesz» mények”, iskolarendszerünket egységesnek tartjuk, az egyes iskolák, iskolatípusok eltérő környezeti tényezők között dol­goznak (beleértve a személyi, tárgyi feltételeket, a tanulóif­júság összetételét, az adott társadalmi háttért)'. A hátrá­nyos helyzetűekről egyre töb­bet beszélünk — van egy olyan réteg, amely ugyan nem lema­radott, de elhanyagolt kissé, nem „szárnyalhat” igazán, ők a jó képességűek — a velük való fokozott törődés nem áll szemben az eddigi feladatok­kal, kampány indítására meg .végképp nem gondoltak, ami­kor ezt a témát tűzték ki a nevelési értekezletek témájá­ul. Ám a fogálmakat érdemes tisztázni középfokon is — az adottság, képesség, készség ösz- szekeverése például nemcsak elméleti hiba, gyakran rossz gyakorlatot, téves pedagógiai beidegződöttségeket takar. A fejleszthetőség, nevelhetőség elvét nem lehet úgy értelmez­ni, hogy mindenkiből zsenit nevelhetünk, de a képességek gazdagíthatók és a különleges teljesítményre képes „zsenik” csak azok közül kerülhetnek ki, akiknek adottságai nem sorvadtak el, személyiségtu- lajdonságaik szerencsésen öt­vöződnek teljesítményre törek­véssel, azaz akarattal, szorga­lommal. SOK VITA FOLYIK a ké­pességek íelismerhetőségéről. A legkorábban az ének-zene, matematika, sakk, majd a test­nevelés, az idegen nyelv terén fedezhető fel és fejleszthető. Nagy a pedagógusok szerepe ebben — különösen akkor, ha a jó képesség hátrányos hely­zettel párosul, a szülők maguk nem ösztönzik a gyereket ké­pességeik fejlesztésére. De óriási hiba lenne leszű­kíteni a felderítést, fejlesztést a speciális jellegű képességek­re — a kommunikációs, a kap­csolatteremtő, a manuális ké­pességekben kiugrókat háttérbe szorítva. Ezen a ponton felvetődik a kérdés: van-e speciális peda­gógiája a tehetséggondozásnak vagy a hátrányos helyzetűekkel való bánásmódnak? Bakonyi Pál azok véleményét erősítette meg, akik szerint nincs, és nem is kell, hogy legyen. A re­cept” csakis a diákok minél alaposabb megismerése, diffe­renciált, jó feladatokkal meg­mozgatni, tevélcenykedtetni őket. Az Is a jó képességűek érdekében történik, ha a ta­nár segít olyan iskolai közvé­lemény formálásában, amely elismeri, sőt, szinte igényli a Jó teljesítményeket, a „kiugrást”. Ha a diákok azt látják, a pe­dagógust „fárasztja” a túlzott érdeklődésük, könnyen leáll­nak, hiszen amúgy is sikk. ha valaki félvállról veszi a ta­nulást. SOKAN FIRTATJÁK : nem jobb-e a vegyes összetételű osztályoknál az, ha homogén csoportokat alakítanak ki, az­az különválasztják az „elitet” a közepestől. Az biztos, öröm olyan osztályban tanítani, ahol nincs visszahúzó erő, nem kell a lemaradókkal foglalkozni. De számos veszélyt rejt magában: a jobbakat tömörítő csopor­tokhoz osztják be a legjobb pe­dagógusokat, a gyengébbekhez a gyengébbeket vagy kezdőket — így nemcsak az előnyök, a hátrányok is halmozódnak, nincs lendítőerő. „Egyszemé­lyes csapatot” csak a tenisz­ben engedhet meg magának az ország, de néhány kiváló mér­nök jó szakmunkások nélkül, néhány jó orvos, jó egészség­ügyi középkáderek nélkül és sorolhatnánk a különböző te­rületeket — keveset nyújthat. A vegyes csoportok segítenek abban, hogy mindenki a leg­jobb tudása szerint produkál­jon, de ne alakuljon ki séma káros elit-tudat, se az érdekte­lenség. G. Kiss Magdolna Az ötödik lakó a ligetben Szerb Antal írta magyar irodalomtörténetében: „A bá­natot Reviczky mellett már ott áll a dacos és titokzatos Komjáthy Jenő, a kozmikus részvét és minden-szenvedés­sel egyiittszenvedés, a min­den-enyészettel egyilttpusztu- lás költője Világhatárokon, átnyúló, mániákus önérzeté­ben már mintha Ady Endre én-kultusza és vitaiizmusa vetné előre, egyelőre még torz, árnyát." E találó pár sornál részletesebben foglal­kozik a költővel Komlós Ala­dár A magyar költészet Pető­fitől Adylg című tanulmány­gyűjteményének második ki­adásában (Gondolat, Buda­pest, 1980), aki e könyvében a XIX. század második felé­nek költészetét vizsgálja meg, mintegy a Nyugat előzményét felrajzolva. Ez a korszak elég sokáig a magyar irodalomtör- ténetirás mostohagyermeke volt, a benne élt költők több­ségével egyetemben, akik ál­talában nem tartoznak iro­dalmunk nagyjai közé. Maga a folyamat azonban minden­képpen érdekes, hiszen ez alatt a fél évszázad alatt fejlődött a magyar költészet a népnemzeti iránytól, a mo­dern költészetig. E kornak volt egyik nem kiemelkedő, de mindenképpen figyelmet érdemlő költője Komjáthy Jenő is, aki Szécsényben ízü­leteit 1858-ban és 1895-ben te­mették el Budapesten. Költé­szetét néhány saját verssorá­val szokták jellemezni: „Dalom, e túlvilági ének, Szokatlan gyarló embereknél, Mert csupa fény és csupa lólek." Ehhez teszi hozzá Komlós Aladár: ..Sajnos néha nem csak egyedülálló, hanem kurió­zumszerű is mert lángja egy eszmei légvár körül lobog". Valóban így van, de e gondo­lat további részletezése he­lyett néhány szót arról, mi fűzte a költőt Balassagyar­mathoz? Hiszen közismert, hogy költészete főleg a régi Nyitra megyében, Széniéért született. Egy ideig azonban Balassagyarmaton is tanított, s többi között, itt írta feleségé­hez híres ÄIoa-dklusÄt, a mé­zeshetek szivárványos örömé­ben. Emléktábla már régóta őrizte emlékét az Ipoly-parti városban, R éti Zoltán pedig korábban megfestette portré­ját, egy ritka fénykép alap­ján. Az Idei szeszélyes ta­vasztól portréja a balassa­gyarmati Palóc-liget szoborga­lériájában is jelen van. A Palóc Múzeum körüli árnyas liget ad otthont mindazoknak, akik valamely módon életük­kel, munkásságukkal kapcso­lódtak a városhoz- A szobor- galéria a hagyományőrzésnek Nógrádban mindeddig egyet­len és szép példája. Ez a ga­léria, ha nem is túl gyorsan, évek óta gyarapodik, új „la­kója” Komjáthy Jenő. Á szobrot fiatal férfi járja körül, fényképfelvételeket ké­szít alkotásáról. A férfi Oyőr- fl Sándor, Karcagon élő szob­rászművész. A Képzőművésze­ti Főiskolán 1978-ban végzett, Somogyi József tanítványa­iként. Derkovits-ösztöndíjas. Damjanich Jánosról készült bronz portréla Hatvanban lát­ható. . A Komjáthy-portrát, ugyancsak bronzból, saját mű­helyében öntötte. Ezt az anya­got kedveli a legjobban. — Bronzban képzelek el mindent — jegyzi meg a pá­lya eleién álló művész. — Elsősorban a Nagykunság ha­gyományait szeretném átörö­kíteni a jövő számára a szob­rászat nyelvén. A Kunság pa­rasztembereit mintázom kar­cagi műhelyemben. — És Komjáthy? — Megbíztak ezzel a mun­kával, amelyet megszerettem- Elolvastam Homályból című versekötetét, s elmélyült gon­dolkodónak ismertem meg, aki ugyanakkor kirobbanó, lázadó, erős lelkületű ember volt. Életműve töredékes és torzó maradt, saját korának kérdé­seire végsősoron nem talált választ. A portréban igyekez­tem mindezt kifejezni. Tegyük hozzá, sikerrel. A posztamenset, amely ugyan­csak utal e töredékességre, szintén Győrfi Sándor tervez­te. A Palóc-liget galériájában Szabó Lőrinc portréját Borsos Miklós, Nagy Ivánét Hadik Gyula, Rózsavölgyi Márkét Veszély Jelena, Petőfi Sándor szobrát Borbás Tibor készítet­te. Komjáthy Jenő az ötödik lakó a ligetben. Tóth Elemér A bukaresti nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion nem csak arról híres, hogy szám­talan olyan, a magyar iroda­lom aranylapjaira kívánko­zó, illetve ott már biztos he­lyet elfoglaló irodalmi mun­kákat adott ki (Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Do­mokos, Bálint Tibor, Bek" György, Kocsis István, Szilá­gyi István), hanem arról is, hogy a legszínvonalasabb ma­gyar nyelvű néprajzi munká­kat adja ki. Ennek most két új darabját veheti kézbe a magyarországi olvasó is. Dr. Kós Károly, az építész, író, grafikus, könyvkiadó és iro­dalomszervező, a nemrég el­hunyt idősb Kós Károly fia, Népélet és néphagyomény, Tájak falvak, hagyományok é? más nagyszerű munkái urán Eszköz, munka, népha­gyomány címmel új kötetet adott közre a munka népraj­za köréből. A kötet első lá­tásra a tárgyi néprajz köré­// Előbb magunkat míveljük, hogy másokat taníthassunk! E zt az állandósult érvényű kijelentést és igazságot 1844-ben Kubinyi Ágoston, ekkor már a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója választotta előadása cí­méül. Ez az előadás Losoncon hangzott el, az- ottani evangé­likus esperességi olvasó és munkáló könyvtári egyesület má­sodik ünnepélyén. , E furcsa nevű szervezet vagy intézmény valójában a megye második közkönyvtára volt. Az első ugyancsak Lo­soncon található a líceumban, ekkorra már több ezer köte­tes állománnyal rendelkezett. A város polgárai közül bárki szabadon használhatta. Egyik leggyakoribb, bár időben ko­rábbi olvasója Mocsáry Antal volt, aki 1826-ban Sorra véve a megyei könyvtárakat, a „losonczi Reformata Iskola” könyv­táráról a következőket írta: „Jeles, jó és számos könyvek gyűjteménye ez, s a Literatúra kedvellőji közül akárki kér­jen belőle könyvet olvasásra, adatik neki minden készség­gel, a mivel magam is ditsekedhetem.” Ez a másik, felekezeti alapon szerveződött könyvtár ere­detileg 1828-ban alakult, de csak 1843. június 20-án, az első összejövetelen mondhatta örömmel a társaság elnöke Kubinyi Ágoston, hogy „nyilvános használatra kitárhatom”. Ez lett volna az ország harmadik evangélikus esperességi könyvtára. 1809-ben Kis-Hontban, 1816-ban Gömör megyé­ben alakultak ilyen jellegűek. 1828-tól a könyvtár a helyi progimnázium (algimnázium) könyvtára is volt. Gyarapításához igen sokan Járultak hozzá 1843-ig 22 pártfogó 500 darab könyvet adott fit. Így a könyv­tár állománya 75S kötetet tett ki. (A többit az iskola vásá­rolta.) A könyveket három könyvszekrényben tárolták. A könyvtár pénzalapja 61 forint 54 krajcár. Ebből 60 forintot elhelyeztek a „Pest megyei hazai első takarékpénztárba”. A köflyvtár ekkor, a nemzeti felbuzdulás fontos szaka­szában jelentős társadalmi hatással is rendelkezett. Nem vé­letlen, hogy nyilvánossá tették, hiszen már a kaszinókban, s azok olvasótermeiben Losoncon, Gyarmaton és Szécsény- . ben élénk szellemben vitatták meg a magyar és az európai politika fontos kérdéseit. Ilyen eszmecseréknek lehetett jó színtere ez a könyvtár is. Ők maguk így fogalmazták ezt még: „könyveinek kellemes olvasása mind nekünk, mind utódjainknak, inkább és inkább gyarapodván gyümölcsteljes hasznot hajtand.” Ezen a szándékon túlmenően a könyvtárban létrehozták a már említett társaságot. Ennek példája a Kis-Hont megyei könyvtár és társaság, amelyet Kubinyi Péter alapított. Itt a . könyvkölcsönzésen túl időnként összejöveteleket, felolva­sásokat tartottak. A tagok saját munkáikat mutatták be, s a legjobbakat a társaság költségén meg is jelentették. Ugyanezt csinálták a losonciak is. 1843-ban és 1844-ben kiadták az előadások szövegét. E két könyv ma már könyv­8 NÖGRÁD - 1981. május 17., vasárnap ritkaságnak számít. A társaság célját így fogalmazták meg: „A tudományok, esméretek s a .szépművészetek roppant me­zején kétféle mentorok karon fogva vezetnek bennünket: az élő szó, és a holt betű. Mindkettőt egybekötni, s a mú­zsák lakjai mellé könyvtárakat állítani, annyit tesz, mint a világosság sugárait mindenfelé, minden korra, minden ál­lapotra és társas életre áldást hozólag hintegetni.” A két esztendőben összesen 14 értekezést olvastak fel, valamint egy verset és egy tanító-mesét. A szerzők között találunk a már említett Kubinyi Ágoston mellett evangélikus lelkészeket (Svehla Pál, Walentiny János, Kolbenheyer Mi­hály), gimnáziumi tanítókat (Terray Károly, Homokäy Pál, Tóth Mihály). Ez utóbbi pedagógus 1842-ben már lefordított és kiadott egy könyvet Értekezés Amerika felfedeztetéséről' címmel. Az előszót Kubinyi Ferenc írta, s munkájuk célja volt, hogy a bevételből egy Losoncon felállítandó óvodát tá­mogassanak. (Ez is jelzi a társadalompártoló eszmék folya­matos meglétét.) A szerzők között ott találjuk még Zipser Andrást, a besztercebányai híres természettudóst és ásványgyűjtőt, aki évtizedekkel korábban éppen a két Kubinyi testvér,'Ferenc és Ágoston oktatója volt s egyúttal érdeklődésünknek Irá­nyítója is. Az előadók zömmel losonciak és a környező te­lepülések, mint Dobrocs, Kálnó, Cseh-Brezó lelkészei. Az előadások témái igen vegyesek. Meglepően sokan foglalkozta^ a könyvnyomtatással: annak történetével, hasznáról, hatásairól írtak. Több elméleti-filozófiai értekezés is megjelent, például a szellem fogalmáról, a tudomány be­cséről, a tudományos vitákról. Néhány természettudományi írást is olvashatunk a földtanról, a Zólyom—lipcsei várról és környékéről, a távcsőtükrök készítéséről, stb. A legtöbb munka a valláshoz kapcsolódott, elsősorban a protestantiz­mus kérdéseit elemezték. A társaság ülésén 1843-ban — a kordivatnak megfelelő­en — pályatételt is tűztek ki. Kubinyi Ágoston így hatá­rolta ezt meg: a pályázók Írásban fejtsék ki: „mi az oka, hogy korszakunkban az emberi kegyeletek, vagy is vallás­nak, becsületnek, rokonnak, barátnak, felsőbbségnek-, agg­kornak tisztelései mind inkább süllyednek, é sokaknál bi­zonyos neme a kéjelmetlenségnek, elégületlenségnek kezdi elborítani az életet: s tétessék javaslat eszközök iránt, me­lyekkel korunk e baján sikeresen lehessen segíteni.” A jeligés pályaműveket négy tagú bizottság bírálta el a legjobb mű 12 arany pályadíjat kap és meg is jelentetik. Az eredményt nem ismerjük, de a követ­kező évben az említett Tóth Mihály reagál a pályakérdés­re és a beérkezett pályamunkákra. összességében mind a társaság működése, mind a köz­könyvtár megléte a reformkori Nógrád megye szellemi fej­lődésének fontos állomása volt. Dr. Praznovszky Mihály be tartozónak látszik, de több annál — a munkaeszköz és használója együttesét vilá­gítja meg, a népi kultúrát alapvetően meghatározó mun­ka és munkaeszközök vilá­gába vezeti be az olvasót. Hisz a munka nem csupán a hétköznapok kijelölt óráinak tevékenysége, de közvetve, vagy közvetlenül szabad időnkben is egyik legfőbb be­szédtémánk, céljaink, vá­gyaink elérésének is egyik legfontosabb eszköze. Kós a hagyományos paraszti mun­ka széles eszköztárát veszi sorba az erdélyi guzsalyoktól a földműves és határbaráz­dáló faekékig. A népi ipar- művesség sokrétű, ma már kiveszőben levő mesterségeit mutatja be a csicsói malom­kőtől a kevésbé ismert járai parasztfazekasságig és népi szűcsmesterségekig. Munka, életmód és hagyomány meg­határozó erő egy közösség — különösen egy zártabb közös­ség életében — összetartó és továbbvivő erő mindenképp. „A romániai magyarság Te­mesvártól Szatmári g, Nagy­váradtól Románig és Bákóig, Máramarosszigettől Lupényig és Bukarestig más és más jel­legű, hagyományait más és más* szinten őrző falvakban és városokban él. S mégis meglepő, hogy gondolkozás­módban, világszemléletben, szokásokban mennyire közel állnak egymáshoz még a leg­távolabb lakók is. És az is meglepő, hogy ez a mintegy 600x300 kilométeres térség milyen mezei virág tarkaság­gal ontotta az élet különböző színeit, szokástörvényeit, hit­erőit, szorongásait és babo- naságláncait” — írja Gazda József Így tudom, így mon­dom című könyvének elősza­vában. Gazda József 300 fa­lusi embert kérdezett meg a régi faluról, annak szoká­sairól, hagyományairól. Há­romszáz adatközlő, mesélő, emlékező falusi ember vallo­másaiból állt össze ez a rit­ka becsű kötet. A régi falu rendjét szigorú, íratlan tör­vények szabályozták, még az udvarlás, vagy az öltözkö­dés módját is. A falu meg­védte és oltalmazta a rászo­rulót, de kegyetlenül kivetet­te a méltatlant, a cédát, a szeretetre, megértésre mél­tatlant. Milyen is volt a ré­gi falu? — erre ad „eredeti adatközlők” vallomásai alap­ján választ e kötet. Érdekes, s eddig ismeretlen témával ismerteti meg az ol­vasót Erdélyi Lajos Régi zsi­dó temetők művészete című munkájában, elsősorban mű­vészi fotói révén. Olyan kul­túrtörténeti kincsekre kíván­ja felhívni a figyelmet, me­lyek mellett sokszor közöm­bösen haladunk el, holott a régi kőfaragók mestermunkái­nak legszebb darabjait lát­hatjuk sokszor elhanyagolva. Erdélyi Lajos az erdélyi régi zsidó, temetők fájdalmas mű­vészetére kívánja felhívni a figyelmet, az egyenlőségre a sírkertben, „az élők ősrégi házaiban”. jelképrendszerük bemutatásával. KONCZEK JÓZSEF:' Virágfürf­Pillanat Habzik almavirágos ág. Mélyül kék', békességes ég. Mint a népmesék — történi minden magát. A szűz a kosarak közé teszi a kosarat. Nézése áthasít e szendergésen az új tavaszig, még mielőtt valamit elveszít. Változatlanul Az elszemetesült vízpartokon, a vízből egy pár szembenéz velem. Akárhogy is: az ott a szerelem. Arcodat, arcomat láthatom. Nem igaz, hogy vérző magzatok a reményeink — vétkezetlenek. Az almakertek értünk zengenek, s a szerelem jogai változatlanok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom