Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)

1981-04-18 / 91. szám

Kabarénefelejcs r Kellér Dezső, aki 75 éves születésnapja körül „Jubileu­mi leltárt készített, hogy aztán a Magyar Televízió né­zői felmérhessék, mit is mér­het fel egy konferanszié, fia­talabb, mint a magyar kaba­ré, amely 1901-ben született meg, két évvel idősebb, mint az igazi magyar kabaré, amelynek születési időpontját 1907-től a híres-nevezetes „Bonbonniere” megnyitásától számítják. Dehát akkor ő még csupán kétesztendős volt. Viszont a hazánk felszabadulásának korszakát idéző levéltári ok­iratok között ott található a Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány vallás- és közokta­tásügyi minszterének egyik legelső, 1945. január 30-án kelt döntése: „Kellér Dezső és Nádasi László budapesti szín­padi szerzőknek az egész fel­szabadított ország területére — a beadványukban előadott feltételek teljesítése mellett — színigazgatói engedélyt adok”. A hivatkozott beadvány pe­dig „a felszabadult ország szel­lemének megfelelő” kisszín- ház megnyitására kért enge­délyt. Nefelejcs Színpad né­ven, amelyet azért választot­tak, „mert ez lenne a világ legelső olyan szórakozóhelye, ahová a közönség nem azért járna, hogy felejtsen, hanem azért, hogy ne felejtsen”. Más kérdés persze, hogy egy esz­tendő sem telt el, s Kellér, a Pódium kabaréban már azon volt kénytelen viccelni, hogy milyen könnyen felejtenek az emberek. Eszükbe sem jut már a sok nélkülözés, üldöz­tetés, életveszedelem, folyton csak panaszkodnak, hogy ne­héz az élet, így meg úgy... Kellér Dezső volt az új, de­mokratikus kabaré első kon- feransziéja. tígy adódott, hogy mégsem lett Debrecenben ka­baréigazgató, hanem Pesten lett konferanszié. Jobb, jobban mondva másik híján. Saját maga említi könyvében, hogy a legelső kritika azt állapítot­ta meg: a magyar kabaré nagy konferansziéinak em­lékével nem tud megbirkózni. Mármint Nagy Endréével, aki akkor már nem élt, s Békeffy Lászlóéval, akinek Pódium nevű, antifasiszta kabaréját a fia Pethes Sándorral, a nagyszerű színésszel ugyan­azon a néven folytatta. Maga Békeffy László, akit a háború alatt súlyos börtönbüntetésre ítéltek, majd Sopronkőhidán át Németországba hurcoltak, súlyos betegen akkor egy svájci szanatóriumban fe­küdt, s végül soha nem tért haza. Azóta ő sem él már. S a két halott halhatatlan kon­feranszié mellé csatlakozott nemrégiben Komlós János, aki 1945-ben még aligha gondolt rá, hogy egyszer ez lehet a hivatása. Kellér Dezső — sok meg­hurcoltatás után Pestre ér­kezve, s már színpadi szerző­ként sok sikerrel a háta mö­gött — sem akart az lenni. Bukott ő már 1933-ban a függöny előtt, hiába szerették a társaságban, mint vicces embert. És hogy 1938-ban egy rövid ideig tűrhetően helyet­tesítette a külföldi úton járó Békeffyt? Az csak amolyan alkalmi beugrásnak számított. Csakhogy a Pódium legelső műsora, amit megnézett, csap­nivalóan rossz volt. Pedig hát Békeffy Gábor, Pethes Sán­dor, Rátonyi Róbert, Komlós Vilmos a szó szoros értelmé­ben a két kezükkel kaparták össze a romokból a kis szín­házat, verték össze a szín­padát, foltozták össze a függö­nyét. Igen, de a legelső Száj­kosár nélküli műsor nem sok örömet nyújtott. Nem volt, aki kinyissa a száját. Kellér Dezső: „Hát lehetséges, hogy az a Budapest, amely a meg­szállás alatt humorban na­gyobb ellenállást fejtett ki, mint a világ minden leigázott nagyvárosa együttvéve, most egyszerre megkukult a sza­badságban?” Így és ezért vál­lalta Kellér, hogy kiáll a füg­göny elé és kinyitja a száját. A legelső műsorban, amely­ben konferált, a címe: „Bal­ra át!” És megbirkózott a nagy elődök emlékével. Előbb a Pódiumban, majd a Vidám Színpadon. Amikor még nem volt televízió, egy-egy este legfeljebb néhány száz ember hallhatta-láthatta. De mégis tudta az egész ország, hogy mit mond. Ha nem így lett volna, most nem használnánk például azt a szót, hogy „ma­szek”. Mert ezt 6 alkotta. Mondván: ha az állami vál­lalatok nevét rövidíteni lehet, kell (KÖZÉRT, BARNEVÁL, RAVILL stb.), akkor miért kell annyit vacakolni azzal a szóval, hogy magánszektor? Legyen egyszerűen „MA­SZEK” és kész. Lett. A pesti kabaré hatósugara mindig jóval nagyobb volt, mint tulajdonképpeni, a szó szoros értelemben vett közön­sége. Nagy Endre írja A ka­baré regényében műfajáról, amelynek klasszikusa lett: „Tulajdonképpen hatósugara nem terjedt tovább, mint egy új koktélkeverékéé, egy új parférecepté, egy új es- télyiruh^tfazoné. És valósá­gos hatása mégis eljutott a magyar társadalom minden zugába... Nem vagyok hiva­tott arra, hogy ezt a hatást a szellemi élet különböző terü­letein fölmérjem, de ha majd valaki nálam hivatottabb vál­lalkozik erre a föladatra, bizo­nyára -olyan eredményekhez jut, amelyek semmiképpen sem állanak arányban a ka­baré leszűkített közönségé­vel”. Budapesten 1901. novem­ber 16-án a Nagymező utcá­ban nyílt meg a Tarka Szín­pad, az első magyar nyelvű kabaré. Magyar volt, de nem volt igazán jó. Hevesi Sándor, akkor már a Nemzeti Színház fiatal rendezője azt írta az el­ső bemutató után, hogy „a magyar brettli arra van hivat­va, hogy a magyar politikai és társadalmi élet szatíráját nyújtsa, amely egyrészt száműzve van a színpadról, másrészt sokkal könnyebben is adható apró aktuális kari­katúrákban”. ' * És így lön, de már csak a Fővárosi Cabaret Bonbonnie­re” elnevezésű kis színház­ban, amely 1907. március 1- én nyílt meg a mai Lenin körúton, ott, ahol a Művész Mozi játszik. Itt konferanszié kötötte össze az egyes mű- sorszámoRat. Először Nádas Sándor, ismert újságíró állt ki a függöny elé, mégpedig zsebre dugott kézzel, cigaret­tával a szájában, de aztán a főszerkesztője eltiltotta a to­vábbi fellépéstől. Akkor egy másik újságíró, a fiatal és még névtelen Nagy Endrét szerződtette az alapító-igazga­tó, Kondor Ernő. És így lett igazán kabaré a magyar ka­baré. És megszületett az első klasszikus konferanszié Nagy Endre személyében. A legelső műsorok szerzői közül né­hány név: Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Kálmán Im­re, Heltai Jenő, Zerkovitz Béla, Gábor Andor. Sok-sok témát öleltek fel a dalok, je­lenetek, viccek. És azonnal kiderült az is, amit Nagy Endre így summázott: „Vilá­gos, hogy Magyarországon ez az egyetemlegesen ható szer. csak a politika lehetett”. Ez régen volt, de Nagy End­re felismerése máig sem vi­tatható. És az sem, hogy a korral változott a műfaj. Márcsak azért is, mert a ka­baré, hála á rádiónak és a televíziónak, kilépett né­hány száz fős közösége köré­ből, és milliók már nem csak szájhagyomány útján érte­sülvén, hanem saját szemmel- füllel követve is élvezhetik. Eljött az idő, amikor a kon­feransziénak nem csak egy­szerűen a függöny elé kellett lépnie, hanem a képernyőre. És várta az egész ország, hogy jön a Kellér Dezső. Ma este 20.05 perckor, is­mét jön! Pintér István Színházi esték A három testőr A SZTORI EGYIKE a leg­ismertebbeknek — eredeti és továbbköltött változatában egyaránt. Filmek, tévésoroza­tok, különféle színpadi feldol­gozások örökítették meg a há­rom testőr, D’Artagnan, a Mi­lady, a királyné, Buckingham herceg, Richelieu bíboros, a testőrkapitány, meg a többiek egymásérti és egymás elleni történetét. A szolnoki Szigligeti Szín­ház előadását — a salgótarjá­ni József Attila Megyei Mű­velődési Központban láthat­tuk, a szigligetisek szezonbeli utolsó hivatalos szereplése­ként — fiatalok készítették, ragaszkodva, egyben hagyat­kozva is az előzményekre. Még emlékszem a csaknem két évtizeddel ezelőtti Roger Planchon-féle feldolgozásra az angyalföldi József Attila Színházból, amelyben Sinko- vits Imre körülbelül tucatnyi szerepet formált, s amely ki­virágzott kamaszkorom félig- meddig sorsmeghatározó él­ménye volt. Tudom, nem cél­szerű összevetni évtizedek el­választotta adaptációkat, hi­szen a kor az átdolgozóra mindig a saját változása sze­rinti hatással, erővel neheze­dik, s ezt képtelenség kike­rülni. Planchonnak tehát — a fentiek szerint logikus — mást mondott a három test­őr, ennek következtében más volt számára a sztoriból a fontos, mint Fábri Péternek, a szolnoki előadás színpadra állító.iának, a dalszövegek szerzőjének. Koncepció jukat mindketten következetesen vé- gigVitték, gondolatilag érdek­lődést keltő, újszerű színpadi játékot szerkesztettek. Voltaképpen örülök az ' új változatnak. Döme Zsolt ze­néje — musicalt, tánczenét házasító — kellemes hangzá­sú, dallamos, a nézőtéren ülők lábát is megmozogtató. Persze, az utóbbihoz köze van a zenekarnak is, mely tu­catnyi ember létére Nádor László karmester vezényleté­vel mindenkor felfokozott ál­lapotba hozta a közönséget. Aztán további művészeket dicsérhetek. Elsőként Szakács Györgyit, a díszlettervezőt, aki változatos, jól öltöztető i,és vetkőztető) jelmezeket ter­vezett férfiaknak, nőknek, s maximálisan magáévá tette a rendező álláspontját. Ruhái szépek, barokkosán pompázók, ugyanakkor hétköznapian „észrevétlenek”. Állításomra D,Artagnan, a gascogne-i „bős” ruhában is kifejezett átváltozását hoznám igazolá­sul. (Egyébként a gascogne- iak legendásak, emlékezzenek csak Rostand Cyranójára.) Első találkozásunkkor zöld öltönyben, nadrágja térd alattig ér, drapp zokniféle­ségben, fekete bakancsban, pórikarimás kalpagban lát­juk. Voltaképpen már ez a „nyitás” előrevetíti az előadás szellemét, hangvételét. Itt nem azzal találkozunk, amit megszoktunk. Nincs mélabús szerelem, édes romantika. Nyers tények vannak: vért ontó kardok, vérforraló vá­gyakozások, ádáz ellenséges­kedés, sunyi ármány, ügye- fogyott cselszövés. Az idősebb Dumas romantikus pátosza a porba hullott: a plátoni sze­relemből nőstény—hím akar- nokság, a jellames bátorság­ból jól irányított szerencse, a bajtársi hűségből betyárössze­tartás, az országformáló ha­talmi harcból személyes tor­zsalkodás lett. A három test­őr szabad idejében nem har­ci erejét növeszti, hanem koc­kázik, magyar módra veri a blattot. ANTAL CSABA díszlete a színpadot karéjban befogó fa­építmény, lécvázai szalma- rostpréssel kitapétázva. Ol­csónak olcsó, de nem kelt minden jelenetben a hely­színnek kijáró illúziót. Gya­nítom, erről nem a tervező te­het — terve szerénységében is hasznosan osztott játéktér, ahol a világítás igazít el a jelenetváltások között. Miről szól a szolnoki A há­rom testőr? Csak alapgondo­latára szorítkozva: az ember egymáshoz való viszonyáról, a mindenkori és a jövőben le­hetséges példaképről. Hogyan szól róla? Szellemesen, paro- disztikusan, de sohasem gú­nyolódva. Éppen ezért fogad­ható el az állítás: D’Artagnan a jövő hőse — ő a kissé ügye- fogyott, de jó szándéka, tett- rekészsége, igyekezete folytán szimpatikus ember, aki mel­lett csupa bárcás, meg korlá­tolt, beszűkült lelki- és gon­dolatvilágé kétlábú lebzsel. A darab befejezése azonban né­miképp problematikus a szá­momra. Másodszor is — most már az egész társulat — el- éneklik a strófát: „Mindenki egyért . . . Mindenki önma­gáért”, s kiporoszkálnak szí­nészek, a színen a történet sztárja, D’Artagnan marad. Hát ő nem magáért küzdött, noha, amit csinált, az saját előmenetelét is segítette. De az élet ilyen, nem lehet más! Amikor — divatos módon szólva — önmagunkat való­sítjuk meg, azt csak mások révén, más emberekkel való kapcsolatbalépés alapján tud­juk megcsinálni. Ahogyan D’Artagnan is. Ha így értel­mezi Szurdi Miklós, a rende­ző a dalt, akkor egyetértek vele — egyébként nem. A lá­tottak alapján úgy érzem, nem foglalt egyértelműen ál­lást, mintha inkább az egois­ta értelmezés felé hajlana. Szurdi Miklós munkája te­hetséges, látványos stílusparó­dia, de messze alatta marad a Svejk színvonalának. Külön­ben is: ez az előadás — a harmadikat láttuk — még „bejáratlan”. A színpad tech­nikai követelményeire a kel­leténél még több figyelmet fordítanak a színészek, ének­és beszédtechnikájuk is fo­gyatékos. Kitűnő volt viszont minden vonatkozásban Udva­ros Dorottya (Constance), Eg­ri Kati (királyné), Varga Ká­roly (Rochefort és Bucking­ham) ; prózai téren Margittai Ági, Czibulás Péter, Hollósi Frigyes, Kovács Lajos, Ta­kács Gyula (Milady, testőrök, a király). Dics érhetők a töb­biek is, ám pusztán önnönma- gukban. Jeney István e pa­ródia ideális lovagja, nevet­ségesen szimpatikus, nyafogó, rikácsoló, elszánt, hűséges. Az öreg Dumas vajon mit szólna, ha látná?' ‘ A FÉLKÉSZ ELÖADÄS si­kert aratott Salgótarjánban. Régen hallott vastaps köszön­tötte a meghatározott rend­ben felsorakozó színészeket,' Megítélésem szerint ez inkább a vidám, zenés műfajnak, mintsem az előadásnak szólt, A közönség kiéhezett a vi­dámságra, a színház is felfi­gyelhetne erre. Sulyok László Üzbég népviseleti fejékek Az Üzbég Iparművészeti Múzeumban kiállítás nyílt, mely az üzbég népviseleti fej­fedőket, az ellenző nélküli kis sapkákat mutatja be. Az elmúlt évszázadok során alig változott e fejfedők for­mája. Igaz, hogy ritkán ta­lálni két azonos mintájú sáp- Ez a fejék mindig is az Őz- kát, hiszen annak a városnak bég nemzetiség jelképe volt, vagy falunak a sajátos címe- és marad. Régi szokás, hogy rét ábrázolja, ahol a mester* a vendégeket a tisztelet jelé­született. így ránézésre meg- f Ufn fejfedőkkel ^ndé- állapítható, hol es ki készítet- fehérrel gazdagon díszített te. sapka, mely paprikát ábrázol. M [ ilyen furcsa is ez! Ahogy nyargal az idő, az ember lassanként irodalomtörténeti emlék­könyvvé lesz, akihez forrásként fordulnak a nyomában követ­kező fiatalabbak. Minap is levelet hozott a posta egy ifjú kollégától; ar- kritikákat?, ra kért, egy tervezett anto- írt-e? lógia anyagához vetném pa- Legjobb emlékezetem sze- pírra Sarkadi Imre, az egy- rint feleltem mindenre, ami Sarkadi, a „szökevény a lyen szignókat használt alá­írásként?, írt-e hangverseny­viszontszerette — H. Ilonká- Tanyasi dúvad, az Űt a ta­ról. S arról az Ilonát környé- nyákról, a Szeptember, A színikritikákat kező báróról, akit Imre „a gyáva, a Körhinta, — posthu­heccből, barátok réipísztésé- re. amikor már a Szabad Föld újságírója volt — ahogy B. pénz hatalmával való” ver- mus — drámájában pedig az Nagy László emlékezik erre senyképtelenségében keserű Elveszett paradicsom irója- dühvel úgy jellemzett: „önhi- ként tartunk számon, mint a kor volt debreceni újságíró- 1941-től 46-ig mindennapos báján kívül művelt” — mert felszabadulás gyakornokhoz kötődő, első kö­zös redakcióbeli emlékeimet. együttléteink, éjszakai kóbor­lásaink idejéből bennem él, s hisz a tanulásban való hátrá­nyos helyzet, amit ma annyi írónemzedék a rettenetes tragédia követkéz —, hogy két emelet magas­ságban végigkúszott a két- után sarjadt újjnyinál nem szélesebb pár­legígéretesebb kányzaton a negyedik, vagy az ötödik nyitott ablakig a (Uram isten! Hogy oson az mégsem, korántsem mindent szór emlegetünk, akkoriban karakterét, s akinek életműve szerkesztőségben, mert rázár­idő! Ha élne még, akkor is — nem szándékkal, hanem csak augusztus 13-án volna mert a memória negyven év hatvanéves, — de épp most távolából már egyenetlen rit- húsz esztendeje, hogy halott, musokban veti felszínre az Néhány nap múlva pedig két emlékkövületeket, évtizede, hogy ravatalánál áll- írtam például nagy szerel­tünk, a kíméletlen tény élőt- mi hevületéről, az akkori évek ti értetlenséggel és döbbenet- tizenhat esztendős táncosnő­volt csak igazán szembeszökő ményeként torzóban is mara- valóság egy korán elhunyt vá- dandó. rosi kistisztviselő fiának. De s » ‘s «»“ n^“W5E&*3K segen múlott, hogy Ilonka ’ élettársul egy harmadikat, egy ták szobája ajtaját, hogy foly­tatásos regénye esedékes rész­letét megírja. De megtette pályatársat választott. Talán hasznára lehetek if­tel a Kerepesi úti temetőben.) szenzációjáról, Goll Beáról, jú mai kollégám Sarkadi-ku­Rossz levélíró vagyok. Új- akinek Sarkadi kevés verse ságírónak, a mindennapok néhányát köszönhetjük, akit krónikásának terhes a privát lírai soraiban Mea névre köl- írogatás, de ezúttal menten tött át. De nem írtam a ná- gép mellé ültem, megfelelni, la még jelentősebbről és tar­amire emlékeimből, emléke- tósabbról Sarkadi életében, a zetemből és egykori újságla- bűvös-aranyos-szelíd drámai pok alapján telik. Olyan ér- szendéről —, aki pedig a ro- deklődésre, hogy például: mi- mantikusok módján szólva: 4 NÖGRAD - 1981. április 18., szombat tató, szép buzgalmának sze­rény és fogyatékos küldemé­nyemmel, s azokkal az emlé­kezésekkel is, melyeket koráb­ban írtam meg arról a ked- lágszenzáció mindenkit elbó vés, gyermekesen grimaszos, dító mámorában, vagy valósá- játékosan csínyekre kész, és gosan alkoholtól mindenről Gagarin akkor indult világ­érető vállalkozása ra . n fzamtalanszor előttem, Thö­köly úti magasfoldszintes la­kásában is, hogy ajtó helyett az ablakon pattant ki fél de­ci rumra a közeli kiskocsmá­ba. Mert életének ez is tarto­zéka volt: a kockázatvállalás; nem törődve a következmé­nyekkel, mert „meg akart is­merni minden emberit, ha üd­vözít, ha pokolra taszít.” Most egy gyönyörű képeslap előttem. Írói zenitjén küldte, így kommentálta még az ese­mény szenzációját a délelőtti .rádióban: „Pokolian irigylem az első űrembert!” S másnap halott Ikarosz­ként hevert egy pesti bérház tövén. Talán kifogyhatatlan játékosságából eredőn, a vi­csupaszív szeretettel szurka- megfeledkezőn maga is röpül- a Körhinta cannes-i fesztivál­piszkáló fickóról, akit a Sző- ni próbált?! Ki tudja? De és kevény, a Gál János útja, a ma is — valahol itt sejtem a Hortobágyon, a Barla Mihály tragédiát. Mert megtette ő szerencséje, a Veréb dűlő, a máskor is, korábban, puszta bemutatója idején. Párizsból írt. De arról csak, hogy az anzix-küldéséig nyolcvan­hat különféle italt ismert meg. „Ugye mos irigyelsz, gazfickó?” És az utolsó sorok tőle, egy pesti kiskocsmából, egy mondhatnám végső poharazás alkalmából, fakuló, kusza ce­ruzasorokban. Négyen ültünk együtt társaság. „Tibi, Laci, kicsi Marosi, ugye jó inni?! Mert majd egyeszer valami­kor kiderül, hogy kettőnk, hármónk, négyünk se ér egy hajítófát sem. s minket a ha­lál úgyis elkap.” M ikorról ,is ez? Megfor­dítom a sárga papírt, rajta a Szerzői Jogvé­dő Hivatal címe, a dátum: 1959. II. 6. Nekem szóló ér­tesítés, melyben közlik, hogy egyik írásomat egy szlovák kiadó megjelentetésre kéri. „Mellékelten megküldjük a kiadásra vonatkozó szerződés 5 példányát azzal a kéréssel, hogy azokat aláírva hivata­lunk külföldi osztályára mi­előbb visszaküldeni szívesked­jen.” Alighanem ezt ünnepel­tük. (Uram isten!... Hogy oson az idő!.., Ha élne még akkor is csak most volna hatvanadik éves — de éppen húsz esz­tendeje, hogy halott. Még negyven aem volt egészen.) Barna Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom