Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
Nem felejtett fényképek Lokálpatrióta hírében álló •zécsényi ismerősöm néhány esztendeje megfakult fényképeket kotorászott elő a szekrényből, amelyek a település hajdani képét őrizték meg. A nagyközség központjának kellemes hátteréül szolgáló lakótömbök még csak emelkedőiéiben voltak, a kereskedelmi ellátást egy csapásra fellendítő áruház helyén földszintes, végüket váró épületek árválkodtak. Múlt és jelent hasonlít- gatni szemnek és szívnek egyaránt izgalmas vállalkozás. S nem is kellene hozzá okvetlenül idővel viaskodó fotográfiák, hiszen várbsaink, falvaink lakói magukban őrzik megkopott épületek rendezési tervekben építési tilalom alá vett, üresen kongó ingatlanok emlékét, amelyek helyén már az új pompázik. S nem kellenek hozzá évtizedek sem, hogy alkalom kínálkozzon településeink régi és mai képének szembesítésére. Elegendő hozzá öt esztendő is, mint például Nógrád megye ötödik ötéves terve, amely sok helyen rajzolta át a helyi térképeket, s a megyei pártbizottság ülésén méltán emlegették gyarapodásunk egyik legsikeresebb tervciklusának. A fejlődés mércéi változatosak. A több mint hétezer új lakás, amelyet munkások, fiatal házasok, nagycsaládosok foglalhattak el, az egyre fogyó, hajdan a nyomort jelképező gyári kolóniák, a törpe vízművekből táplálkozó vezetékek, szilárd burkolatot kapott utak mind. mind bizonyítékai annak, miként változnak hétköznapi életünk körülményei, hogyan gazdagodik környezetünk. A tanácsok állták szavukat, amikor az elmúlt tervcikklus idején a lakossággal egyetértésben fogalmazták meg célkitűzéseiket. Igazolásul ott állnak az új bölcsődék, óvodák, általános iskolai tantermek, csaknem húszezer négyzetméterrel több a boltok, éttermek alapterülete. A tapasztalatok összegzése idején méltán hangzanak elégedett mondatok településeink elmúlt ötesztendős fejlődéséről. Szó sincs arról, hogy minden jogos igényt már kielégítettek a nógrádi falvakban, Salgótarjánban, Balassagyarmaton. Továbbra is mutatkoznak feszültségek az ellátásban, egyik helyen égető gond az ivóvíz minősége, másik helyen az óvoda zsúfolt, vagy az új utca sara okoz bosszúságot. De aligha forogtak bárki fejében is olyan gondolatok, hogy egy- időben valamennyi probléma megoldására lehetőség nyílik. Amit azonban településeinken építők, társadalmi munkások létrehoztak, becsülendő! A megyei pártbizottság elfogadta a VI. ötéves terv területfejlesztési célkitűzéseit. Az alapvétő feladat a megyében is az elért életszínvonal megőrzése, az életkörülmények javítása. Meglehet, a következő évek gyarapodása kevésbé lesz látványos, s a dicsérő jelzőkkel is fukarabbul kell bánni. Annyi azonban bizonyos: a megye ipari, mezőgazdasági üzemei a gazdálkodás intenzív eszközeivel élve jó lehetőségeket teremthetnek a fejlődéshez, amelynek hatása a településeken is megnyilvánulhat. Mert az újabb állami lakások, gyermekintézmények, közművek, egészségi és szociális létesítmények építéséhez az anyagiakat magunknak kell előteremteni — a hétköznapok jobb, hatékonyabb munkájával. Hiszen a települések csakis az anyagi lehetőségekkel összhangban gyarapodhatnak! A célkitűzések, annak ellenére, hogy a népgazdaság jelenlegi helyzete kevesebbet 'enged, okot adnak a bizakodásra, mert a feladatok helyes rangsorolásával, a rendelkezésre álló eszközök okos felhasználásával többet lehet megvalósítani, mint amit előzetes tervszámok mutatnak. Eddig is így volt. A társadalmi összefogás aztán megsokszorozta az erőket, az önkéntes kétkezi munkások saját környezetük érdekében százezer forintból dupla értéket hoztak létre, az önzetlenség megnyilvánult, s a jövőben is bizonyára megmutatkozik új járdaszakaszokban, csatornahálózatban, parkok, játszóterek kialakításában, gondozásában. Ebben nagy a felelőssége a tanács testületéiben tevékenykedő tagoknak is, akik ötleteikkel, javaslataikkal járulnak hozzá településeink gyarapodásához, kezdve az olcsóbb megoldások kutatásától a meglevő létesítmények jobb kihasználásáig... A településfejlesztés nem jelenti minden település azonos mértékű és ütemű fejlesztését. S ha egy-egy községbe kevesebb is jut, ebből nem következik, hogy „elmúlásra” ítéltetett. A tervek alapja: Nógrád falvaiban, városaiban az alapellátásbeli különbségek megszűnjenek, s a települések szerepkörük szerint részesedjenek a fejlesztésre, rendelkezésre álló eszközökből. Aligha várja bárki, hogy négy-ötszáz főt számláló falvacskában járási igényeknek megfelelő üzletház épüljön, de a tízezres vonzáskörzettel rendelkező nagyközségben jogos igény. S amikor — mint például Szé- csényben a Skála — kinyitja kapuit, joggal hihetik a környéken élő falvakban is, hogy ez az objektum, az ott élők helyzetét is könnyíti. Az elkövetkező esztendők a megye településeinek gazdag lehetőségeket kínálnak, hamarosan a helyi tanácsok döntenek helyi programokról. Felelősségükhöz nem • férhet vita, s ahhoz sem, hogy ők ismerik legjobban környezetük megoldásra váró problémáit, s képesek a megújult testületekben, hogy olyan célkitűzéseket jelöljenek meg, amelyek mozgósítják a közigazgatási terület valamennyi lakóját. Mert Bt esztendő elteltével talán valahonnét ismét előkerül egy megsárgult fénykép, amelyről ürés terület ásítozik a szemlélődőre. De ez csupán „múlt” marad, mert azon a helyen már árnyas liget áll, új ABC-üzlet vagy a termelőszövetkezet melléküzemágának épületei. Ezeket a régi fényképeket kár lenne elfelejteni. M. Szabó Gyula Megyénk egyik virágzó nemzetiségi községében Galgagután ma is sok ágon él a népművészet. Tavaly nyáron láttam utoljára a kisembert, akkor büszkén mutatta az ujjain a négyet, megélt esztendeinek nem épp nagy számát. — Mennyi az? — kérdeztem akkor. — Négy! — vágta rá a legényke. Aztán, hogy eszembe villant a „feles” családból való apja, anyja, hát tovább kérdezősködtem. — Hogy mondanád másképpen? Nézett rám nagy szemekkel, láttam, ott bujkál a homloka mögött: de fura ember... — Más nyelven — próbálkoztam bekeríteni őt egy újabb kérdéssel. — Más nyelven? — ismételte, mint á leckét. — Hát otthon, édesanyád, meg édesapád hogyan mondja? A gyerek alaposabban rám nézett, aztán csak annyit mondott elmentében: — Ügy, hogy négy. Hanem most itt van előttem megint, épp kilép a szomszéd szobából. Leteszem a bodagot, amivel az apja kínált a pálinka mellé, bólintok. — Dobri gyeny... Jó napot! — köszön a gyerek. — Szervusz, Andris! Mi újság az óvodában? Komolyan mustrálgat. Aztán úgy dönt, hogy bennem megbízhat. — Az Éva ónó nénitől tanulok szlovákul. Jól teszed, dicsérném ezzel az okos szülőket is, de nincs rá szükségük, tudják azt jól a Börzsönyalján, a Cserhát vidéken, minden biztató szó nélkül. Andris apja, anyja szlovákul beszél, azt hozta otthonról. Mindketten olyan családba születtek, ahol a fiúnak * ******■*■*■» ************* ******************* ** Dobri gyeny... Jó napot... szlovák lányon akadt meg a szeme. Szerencsés emberek, nekik két nyelv adatott. No, igen, de ha kicsit jobban fülel az ember, könnyen észreveheti, hogy amit futtában szlováknak, vélt, az bizony nem az. Csak áhhoz hasonló. Tót Északi szomszédaink igencsak gondban vannak a megértésével. Sokan meg sem értik. Századok alatt másfelé kanyarodott a magyarok közé települt felvidéki szlovákok nyelve, mint az óhazában maradiaké. Most újabbat kanyaritanak rajta, hogy közelebb kerüljenek a tiszta nyelvi forráshoz, az anyanyelvhez. Nógrád megyében huszonnégy községben élnek nemzetiségiek. Huszonkettőben szlovákul peregnek a nyelvek, kettőben — Berkenyén és Szendehelyen — pedig németül köszöntik egymást a falubeliek. Az idegent kétnyelvű hely- névtávlák fogadják, de a magyar mellett szlovákul és németül is olvashatók az intézmények, boltok, utcák nevei. Ezek a dolgok a szemnek szólnak, de a látványtól csupán nem mindig gazdagodik a lélek. Ma a megye nemzetiségi településein minden iskolában oktatják a helybeliek anyanyelvét. Mi több, az óvodák sem akarván elmaradni, ott is mind több helyen rendszeresek ***** ************************* A* ******* ****** a nyelvi foglalkozások. A könyvtárakban német és szlovák könyvek közül válogathatnak a betérők. A meggyorsult világ hajlamos felejteni a népi emlékeket, sokszor szinte az utolsó pillanatban eszmélvén mentjük meg a már szinte menthetetlent. S noha már Szendehelytől Vanyarcig, szinte mindenütt és mindenki „kiöltözött” a régi, szép viseletekből, azokat gondos kezek óvják, őrzik az unokáknak. Gyakran épp maguk az iskolák adnak otthont a helytörténeti, néprajzi gyűjtemény darabjainak. Hanem a legnagyobb élményt esztendőnként mégis — talán — a bánki nemzetiségi nap nyújtja, ahol a szlovák és német nemzetiségi csoportok mutatják be színpompás műsorukat. Nemritkán tízezren is összegyűlnek a tó partján és szól a zene, száll az ének, táncos lábak alatt dobog a föld. De nem csak nyelvüket, kultúrájukat ápolják belső törvényeik szerint nemzetiségeink, hanem szavuk van közös dolgaink intézésében, irányításában is. A tanácsokban, tömegszervezetekben tevékenyen részt vesznek, vállalt feladataikat becsülettel teljesítik. Ebben a megyében is — éppúgy, mint Magyarország bármely más részén — jól megfér egymás mellett magyar, szlovák, német. E határon belül a sorsunk, az életünk közös, egy a mosoly és a bánat az arcunkon. Nem az a fontos, hogy szerbül, horvátul, románul mondja-e igazát, aki szóra nyitja a száját, hanem az, hogy emberül beszél-e? Mert a szó, hangozzék az bármilyen nyelven is, ha emberséges, végül utat talál a lélekhez. Ezért kívánom a jövendő Andrisoknak, Zuzannáknak, Valteroknak, hogy egyetlen percre se felejtsék el anyanyelvűket. És azt se, hogy emberek! Hortobágyi Zoltán *************** ********* A A***^»An**-*-»**»***-» Nem vagyok „igazi” salgótarjáni. Legfeljebb ahhoz a réteghez tartozom, amelynek tagjaként jó sokáig amolyan „jöttmentnek” tekintenek, ha nem is éreztetik ezt mindenütt és mindenkor. Talán ezért nem értettem meg első hallásra egy várósi értelmiségi vita (a TIT rendezte a környezet- és természetvédelem témájában!) egyik résztvevőjének felszólalásában ezt a kifejezést: sihu... Milyen állat a sihu? —ezen töprengtem a felszólalást hallgatva, s talán némiképpen a korábban elhangzottaktól is befolyásolva, amikor meg arról hallottunk szó szerint lenyűgöző vitaindítót Márton Ferenc megyei természetvédelmi felügyelőtől, hogy szinte minden állatot védünk, sőt, azok minden válfaját, legyen az cickány, vakond, kígyó, vagy béka, a madarakról nem is szólva. Valameny- nyi pótolhatatlan érték, valamennyi minket gazdagít... És akkor valaki a sihuról beszélt/ ami újra bejár a városba, kárt okozva mindenkinek és, amit —, úgy tűnik — már soha nem lehet elűzni... Csak amikor a felügyelő még a felszólalás alatt bekapcsolta a diavetítőt és illusztrálta a kártékony sihut említő felszólalást, nos, akkor értettem meg: a sihu nem állat. A sihu gőzmozdony. Bejár a városba, újra, egyre gyakrabban és szennyezi az amúgy sem tiszta levegőt — mindannyiunk közös kincsét, élet- feltételeink egyik legfőbbjét. Sihu persze sokféle van. Füsttengert dagaszt itt sokféle kémény, amelyek „felvirágzásának”, sajnos, újra eljött az ideje az olajárak robbanásszerű emelkedésével. Üjra van mire hivatkozni, amikor a megszüntetésük, a kazánok átállítása szóba kerül valahol. Sihunak tekinthető azonban minden, ami a természet, a környezet ellen többnyire az ember nevében fellép, működik, szerveződik, terjed, szennyez, rombol, értéket elértéktelenít, rövid távra lát, mással nem törődik, sihu minden, ami az ember ellen, a természet és környezet ellen így, vagy úgy vét. Bizony, nem csak bejár, bent él a városban és környékén a „sihu... ” Alighanem elképednénk, ha minden részletében ismernénk a környezetszennyezés, a természetpusztítás következményeit —, akárcsak saját vérnyomásunk, szívás érműködésünk, létfontosságú szerveink vonatkozásában Talán pánikba is esnénk, talán jobb is, hogy nem tudunk arról — nincs már 4 NÓGRÁD — 1981. április 4., szombat Urbánus szemmel Magunkat védeni önmagunktól ? egyetlen érintetlen pontja sem a természetnek. Hogy a régen betiltott és régóta nem alkalmazott DDT féregirtó szer az Antarktisz területén is felbukkant; hogy egy eldugott —, szemre érintetlen — közép-írországi tóban és környékén a tudósok ezer mesterséges eredetű anyagot tudtak kimutatni; hogy például bizonyos klórvegyületek korántsem bomlanak fel olyan gyorsan és olyan mértékben, mint azt gondoltuk; hogy a mérgek (kemikáliák) évtizedekig akkor is terjednének a szél- és tengeráramlások útján» ha valamennyit azonnal és egyidőben betiltanánk... Az értő, vagy a megértésre érett aggodalom csendült ki azokból a véleményekből, amelyek az említett salgótarjáni környezet- és természetvédelmi értelmiségi találkozón elhangoztak. „A város legnagyobb értéke a környező természet” — talán így lehetne összefoglalni mindazt a figyelemre érdemes javaslatot és véleményt, amelyet, sajnos, éppen azok nem hallottak (mert nem jöttek el, a meghívás ellenére sem), akik a legtöbbet tehetnének Salgótarján természeti értékeinek felfedezéséért, hiányolt idegenforgalmi érdekességeinek gyarapításáért, a környezet, a természet védelméért, a helyenként rossz gyakorlat megváltoztatásáért. Miért volt lenyűgöző Márton Ferenc diaképekkel is megerősített vitaindítója, amely nyomán hosszan folyt a gyakran szenvedélyes hangot is kiváltó diskurzus a TIT értelmiségi klubjában? Elsősorban a természeti értékek védelmi stratégiájának áttekinthetősége, meggyőző ereje és még elébb: a várost ölelő megragádóan szép vidék „újrafelfedezése” miatt. Hatalmas mennyiségű „muníciót” kapott ezen a beszélgetésen (három-négy órát tartott) minden természetbarát. Mert igaz az is, hogy az, aki az értelmiségi klub rendezvényén megjelent — a természetért nem csak lelkesedő, azért cselekvésre is hajlandó városlakó volt függetlenül attól, hogy a város melyik rétegét képviselte, vagy hogy bennszülött salgótarjáni, vagy betelepült-e az illető. A példák alapján mégis úgy tűnik — magunkat kell megvédenünk önmagunktól. És ehhez valóban nem elég a jóindulat, a jó szándék. Sokkal többről van szó! Vegyük el a várost övező természeti tájat — és akkor milyen lesz Salgótarján? Elképzelhetetlen ez a kép. Vagy ha mégis, akkor alighanem szó szerint lakhatatlan várost látunk, amelyet a kétségtelenül meglevő építészeti értékei sem mentenének igazán. Természetes hát, hogy éppen erre a „megszokott” értékre kell talán a legnagyobb gondot fordítanunk és éppen azért, mert már így is sok minden zavarja a „paradicsomi” képet, sok tévedés rombolja a természetet, sok elpackázott terv is megvalósult, amelyekről legfeljebb úgy érdemes szólni, mint követhetetlen, elkerülni szükséges példáról! A város ki- és bejáratainak tisztasága sok kívánnivalót hagy maga után; a természetet hovatovább a városlakótól elkerítő bódéövezetek terjedése a védelemre is érdemes tájtól távolabb —, esetleg a déli részeken képzelhető csak el; a természetvédelmi tájnak ugyanakkor bővülnie kellene — a javaslat szerint a jelenleg védett salgói részen kívül Karancsberénytől Nádújfalü- ig (Karancs—Medves területként). A meglepő fordulatok sem voltak ritkák ezen a beszélgetésen: a városrendezési tervekben a nagyon értékes, egyedülálló ritkaság, a Bag- lyaskő, ez a csodálatosan szép „vulkánembrió” mindenféle számításon kívül maradt! Egyszerűen arról van szó, hogy nem is tudják hol található, s talárt a Baglyas előtagból „teszik egy völggyel arrébb”, Baglyasaljára (!). Pedig a város központi része éppen arrafelé terjeszkedik a következő években. Figyelemre méltó, sőt, mindenki által támogatásra érdemes az a kiemelkedő jelentőségű javaslat is, hogy országos összefogással a salgói védett területen tanácsköztársasági emlékhelyet is kialakítsunk. Nem lehetett közömbösen hallgatni azt a tervet sem, hogy egy tanösvény kiépítésével Somoskőn elérhető szabadtéri (ugyancsak országos jelentőségű) kőbányamúzeumot létesítsen a városi lelkesedés, a természeti értékekért tenni- akarás. Az ösvény megépítésére ott helyben már jelentkező is akadt! És ha majd igazából felfedezzük a várost körülvevő természeti értékeinket és azokat védelem alá helyezve mindannyiunk gazdagodására használjuk —, ki védi meg mindezt? A közfigyelem, ha eljut a felismerésig: a természet pótolhatatlan. És addig? Terjed a „sihu”. T. Pataki Lászlé
