Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
Emberekről írtam # Beszélgetés Kertész Ákossal — Tulajdonképpen kezdett el írni? — Aránylag elég későn. Sokminden érdekelt. Még színész is akartam lenni, de hát beszédhibás voltam (ma már azt mondom erről: hála istennek), s ez lehetetlenné tette számomra ezt a pályát, ezért kerülő, utakat kerestem. Érdekelt a színházi rendezés, föl- vételiztem az operatőri szakon is, s máig is sajnálom, hogy nem sikerült. Huszon- két-huszonhárom éves fejjel írtam meg az első novellakísérleteimet, forgatókönyvvázlataimat. Szerencsére fogalmam sem volt arról, hogyan kell művelni az ilyesmit, ezért inkább hasonlítottak valamiféle epikához, mint forgatókönyvhöz. Később már íróként kerültem vissza a filmhez, de addigra jó néhány írásom megjelent. — Másként kezdte. — Igen, érettségi után átképzésként tanultam ki egy szakmát. Máig is büszke vagyok arra, hogy jól kvalifikált szakmunkás, lakatos és hegesztő lettem. Az IKARUS- ban kezdtem dolgozni, majd négy év után az V. számíj autójavítóhoz kerültem. — Mennyi ideig dolgozott fizikai munkásként? — Tizenkét évig. És nem bántam meg. Megtanultam dolgozni és állítom, hogy hasznos volt. Ma már nem félek a fizikai munkátój, de nem is fetisizálom, mert tudom, mi az. Szerettem a munkámat: a karosszéria készítés-javítás akkoriban még szinte teljesen kézműipari jellegű volt. — Nem voltak illúziói a fizikai munkával kapcsolatban? — De voltak. Hogyne lettek volna! Én a negyvenes években voltam kamasz, és megfogott a múltból örökölt munkásmozgalmi romantika, ahogy ezt később az egyik regény- figurámban, Vali alakjában E róbáltam meg leírni. Magam i hasonlókat éltem át. Aztán Igyekeztem leszámolni ezekkel, az egész regény, a Makra voltaképpen erről szól, de mégsem sikerült megszabadulnom egyfajta, nehezen megfogalmazható idealizmustól. Talán nem is bánom. Bár néha anakronisztikus jelenségnek érzem magam emiatt. — Évek során keresgélte-e az utat, amely az íráshoz vetetett? — Igen, kerestem, csak éppen nem egyértelmű örömmel. Töprengtem valamiféle közbülső megoldáson, hogyan tudnék azért lakatos is maradni. — Megváltozott az élete Írásainak megjelenése után? — Nem volt ez határozott fordulópont, lassan, fokozatosan alakultak ki a dolgok körülöttem. Egy idő után idegeskedni kezdtem, hogy kevés időm jut az írásra. Közben a Művelődésügyi Minisztérium és az Írószövetség Ösztöndíj- pályázatot hirdetett. Megpróbálkoztam vele. Már a harmincadik évemben jártam, így kerültem a bölcsészkarra. Formálisan még a gyárhoz tartoztam, de nyilvánvaló volt, hogy többé nem megyek visz- sza az üzembe. \ — Szívesen vállalta a tanulást? — Éreztem, döbbenetes rések vannak a műveltségemen. Szerettem egyetemre járni, nálam tíz évvel fiatalabbak közé, én magam is megfiatalodtam általuk. l9F kétszer voltam fiatal; másodszor éppen a hatvanas évek első'' felében. S nem szólva arról, hogy a napi nyolcórai munka után egyszeriben időmilliomos lettem, hiszen addig legfeljebb éjszaka írhattam. — Mi foglalkoztatta első írásaiban? — Az igazság, hogy mindaz, amit meg akartam valósítani. valójában reakció'volt az akkori, kortársirodalomra. Ezt ak= fám feltárni, s megmutatni, nogyan is néz ki a valóság-, ban mindaz, amiről írnak. KERTÉSZ ÁKOS PORTRÉJA , Persze, akkoriban sokmindent nem tudtam, amit azóta már tudok, az írás esztétikájáról, a művészetről: nem sejtettem, mennyire közömbös maga a téma, ahhoz az átti- tüdhöz képest, amivel az író maga a valóság egészéhez visszanyúl. A környezetemről szándékoztam írni, a szakmunkások világáról. Írásaimra ráragasztották a „munkásirodalom” címkét. De kedvenc költőm ellenére is azt vallom, a munkás nem „új nép”, nem „másfajta raj”, hanem éppen olyan, mint mások. Ez volt a meghatározó élményem. Erről szándékoztam írni. Ezt is tettem, de félreértettek, másként magyarázták. — Az íráson kívül most mivel foglalkozik még? — Dramaturgként, forgatókönyvíróként dolgozom a filmgyárban, így életem nem kötetlen. Ebből igyekszem megélni. Ily’ módon persze rendszertelenül dolgozom. Csak nagyobb egységekben tudok írni, s ha egyszer nekikezdek, igyekszem másra nem odafigyelni. A filmgyári munkámat szívesen végzem, éppen azt szeretem benne, ami ellentéte az írói tevékenységnek. Az író magányos, a filmgyártás csapatmunka. — Melyik műfajt kedveli leginkább? — Én regényírónak tartom magam, mégis a novella az, amit legjobban szeretek. De ritkán sikerül ebben a műfajban gondolkodni. — Lehet szeretni magát az írást? — Utálok írni! Csak elkészülni szeretek vele. — Melyik könyve hozta meg igazán a sikert? — A legnagyobb sikert a Makrával értem el, de ezt sajátos módon vettem észre. Kezdtem ugyanis kétségbeesni, hogy romlik a memóriám, nem ismerem fel az embereket, mivel azok is kö- szöngetni kezdtek nekem, akik addig ésíre sem vettek. Az eredmény? Inkább szorongást váltott ki bennem a siker, mintsem örömöt. Na, azt nem állítom, hogy nem esett Jól. Arra gondoltam, hogy ezt most folytatnom kell. — Könnyen ir? — Nem írok könnyen. Minden mondatom rettentő nehezen születik meg. — írott hősei azonos bizonytalanságot hordoznak magukban a Makrában, a Sikátorban. .. S talán éppen . ezért torkollik sorsuk tragédiába. — Minden regényhősöm tétovasága rendkívül erős, morális magatartást takar. Korunkban ez a morális tartás meglehetősen ritka, olykor már-már nevetséges. Egyébként attól, hogy egy történet tragikus, még nem biztos, hogy az írónak az a véleménye, hogy az ábrázolt magatartás mindig tragédiával végződik. Ezek- a tragikus helyzetek inkább felhívó jellegűek. Továbbra is ez az embertípus érdekel, de szemléletem lassan ironikussá változik, talán mert öregszem. Vagy mert korunkban a tragédiáknak nincs hitelük. — Az író önmagát is beleírja hősei alakjába? — Flaubert, a kitűnő francia író azt mondta: „Bovary- né én vagyok”. Ezt akkor nemigen értették, holott magától értetődő. A Sikátorban egy barátom történetét írtam meg kisebbrnagyobb változtatásokkal. Fazekas Gézának hívták, már nem él. Attól lett barátom, hogy valami belső rokonság volt közöttünk, egyformán láttunk, ítéltünk meg sokmindent. Erre is utólag jöttem rá, nem is álmodtam, hogy a Sikátor rólam is szól. — A magánélete mennyire befolyásolja az író munkáját? — A magánéletem inkább csak elvesz az írástól. Apám mondogatta, ha el akarsz valamit érni az életben, menj el szerzetesnek. Akkoriban nem hittem ezt. (Különben is alkalmatlan lennék a szerzetesi életre.) Azt hiszem, mindig túlságosan nagy hatással voltak rám a nők, kezdve az anyámmal. (Ez persze nem volt mindig pozitív hatás!) „ — És a családi élete7 — Én hosszú időn át mindent elkövettem, hogy tökéletes családi életet éljek, mintaférj legyek. Sajnos, nem sikerült — Az iris mellett mi érdekli még? — A kutyám.;; De ez is csak amolyan vicc. Minél idősebb vagyok, annál biztosabban tudom, hogy egyetlen dologra kell koncentrálnom: a munkámra. Szémann Béla R atocska néni földregug- goló kicsi háza úgy bújt a temető dombjához abban a nagy nyírségi faluban, mintha tudná már közeli halálát, és a vert falak, ha szolgáltak élőt, szolgálni, temetni készülnének holtakat is. Mariska néni, mert így ismerte őt mindenki, szomszédtól a művelődésügy-intézőig, a legelső közkönyvtárosa volt a falunak. Mondhatnék azt is, hogy ő volt a könyvtár, hiszen a menekültek kidobált könyveit szedegette össze, és azokból kölcsönzött a könyvtár hivatalos születése előtt is. ötvenhat után aztán kinevezték tiszteletdíjas könyvtárosnak. Havi néhány száz forintért ő lett 1500 könyv és két szekrény parancsnoka. Akkoriban már voltak érettségizett, főiskolát végzett könyvtárosok is, de Mariska nénit megközelíteni sem tudta senki. Különben nyugdíjas volt a vasutas férje után, nem mérte hát a hivatalos időt. Reggelenként elment az orvos várószobájába, elüldögélt, beszélgetett, aztán megtudván, hogy ki a beteg, hazament. A kosarát telerakta könyvekkel, vitte magával a teljes adminisztrációt, és naponta végiggyalogolta a falut, kínálgatván a portékáját, ami egyben a társadalom áruja volt. A hatvanas évek elején aztán rendeletet hoztak, hogy a letéti könyvtárakban felül kell vizsgálni a könyvtárosok iskolázottsági szintjét, mert ezt követeli éppen a színvonal. Bonyolultan írom. mert bonyolult volt valójában az utasítás is. Valaki fentebb biztosan jutalmat is kapott érte, de a járási könyvtárak„Aztán üssék ám meg a nagydobot!..." *...hiriapilag honorálni * Vannak, akiknek nem fontos, hogy vendég- szereplésükről híradás szülessen, emlék maradjon. Felveszik az előre kikötött honoráriumot és utánuk a vízözön. Sokszor vitatható a produkció és a honorárium aránya, de hát az esetek többségében valamilyen országos szerv engedélyével és tarifájával operálnak, s ha az ilyen ügyletek etikailag vitathatók is, de jure rendben vannak. Vannak, akiknek nem tartozik főfoglalkozásukhoz a vendégszereplés, ezek aztán diszkrétebbek. Tarifájukat ugyan nem szabályozza semmilyen hivatalos rendelkezés, hanem maguk közük igényüket, amikor felajánlják magukat, s csak úgy mellesleg azt kérik ajánlkozó levelükben, hogy a környéken szervezzenek még számukra fellépési, vendégszereplési lehetőséget, lehetőleg két nap alatt ötöt-hatot, mert csak úgy érdemes a fővárosból leutazniuk, lehetőleg minden helyen fizessék ki az utazási költséget is, s az egész ügyet kezeljék bizalmasan, a levelet ne iktassák. Az alábbiakban nem ezekről a pénzért vendégszereplőkről lesz szó. Mert vannak, nem is kevesen, akik nem kérnek ellenszolgáltatást a vendégszereplésért. Döntő többségben ügyszeretetből, lelkesedésből vállalják. De néha adódnak itt is mellékzöngék. Nézzük csak: Nemzetközi hírű népművész keresi meg levélben a középüzemet, mondván, szeretne találkozni szocialista brigádokkal. Nagyszerű, mondja a vállalat közművelődési mindenese, már úgysem tudott mit kitalálni a brigádok számára, s ez az önzetlen népművész igazán remek ember. Örömmel fogadják, írja azonnal cégszerű levélben, pecsétes aláírással, s hozzálát a szervezéshez. A leendő vendég meg a srófoláshoz. A levél birtokában újra ír: köszöni a meghívást, elfogadja, az időpont megfelelő. csak azt kéri — mivel pénzt nem fogad el —, hogy ellátást és szállást biztosítsanak számára. Sürgősen megy a válasz: rendben. Ojabb viszontválasz: köszöni a gyors reagálást, s hogy jobb legyen a vendégszereplése, elhozza magával a „Párja nincs” nevű amatőregyüttest, akik szintén nem kérnek semmit a vendégszereplésért, csupán szállást és ellátást, de csak harmincötén, mert két tagnak élnek rokonai a városban. S mert az egész társadalmi munka, okkal kérheti, hogy Ha követsz b úgy követ» szíved partjára ki ne vett Titkom kútjába be ne less ha követsz csak úgy kövess Ha követsz is úgy kövess rongyos ingemért meg ne vess „aztán üssék ám meg a nagydobot”, dolgozzák meg a helyi sajtót, a rádió és televízió tudósítóit,. legyen nyoma a köztudatban, ha már szívességből eljönnek. És még valami: jó lenne ha a közeli X községben is segítenének hasonló találkozót szervezni, s mert egyik napra már lesz szállásuk, ott maradnának még egy éjszakára, de semmi mást nem kérnek, csak üssék ám meg a nagydobot... Kis családias ünnepség az óvodában: rövid hangversenyt ad az egyik zenei intézmény kamaraegyüttese. Természetesen ingyen, társadalmi munkában, pusztán ügyszeretetből. Meg az óvodával fennálló jó kapcsolat — zenésznek is lehet gyereke! — eredményeként. Csak annyi lenne az ellenszolgáltatás, hogy üssék meg a nagydobot, azaz szervezzék meg, hogy a társadalmi munkában adott koncertének legyen valami sajtóvisszhangja, amelyből mindenki megtudhatja, hogy a kis együttes önzetlenül, társadalmi munkában muzsikál és igen szépen. S mert a sajtó munkatársainak is lehet gyerekük, bizonyára akad egy apuka, akit erre tapintatosan meg lehet kérni, s az majd megüti a nagydobot, vagy egy kisebbet, de mindenképpen hangosan szólót, Szól a szerkesztőségi telefon déli fél egykor. A LXVIII. számú iskolából telefonál kellemes női hangon az ezzel megbízott valaki. Közli, hogy aznap délután a tanintézetben vendégül látják az „Ez meg Az” együttest; természetesen társadalmi munkában szerepelnek: jó lenne ha kimenne egy riporter, meg egy fotós és megörökítené, meg persze hírül adná a nagy eseményt. Arra a válaszra, hogy az idő rövidsége nem engedi meg már a kivonulást, meg egyébként is szükségtelen, nem erőszakoskodik tovább, nem kéri a nagydob verését, csak szerényen jegyzi meg, hogy ió lett volna, ha ők a lap közbejöttével így viszonozhatnák a társadalmi munkát. Három példa talán elég. De szükség esetén még sorolható. Idősébb emberek emlékezhetnek rá. hogy hajdan a nőegyleti éj egyéb hasonló rendezvények körüli buzgólko- dást divat volt „hírlapilag honorálni”. Kár lenne a szocialista indíttatású cselekvéseit közé ezt az avult divatot átörökíteni. ’ Benedek Miklós Üres szobában meg ne len ha követsz csak úgy kövess Ha követsz is úgy kövess hajamból fűnek el ne vess Fedetlen sebbel meg ne less előttem járj úgy kövess Zalán Tibor: Ha követsz is Ratocska néni ban statisztikákat kellett készíteni a könyvtárosaik végzettségéről. És ezek É statisztikák jó vagy rossz pontot értek. Mariska néni, a járás mesz- sze legjobb könyvtárosa, ekkor derült ki, csak az elemi iskola első négy osztályát végezte el. — Adjatok neki valami jutalmat és tüntessétek el — mondta a megyei főnök, és nem volt mit tenni: hárman kocsiba ültek, hogy megkeressék Ratocska néni földre- guggoló kicsi házát. Vitték a leltári íveket, és a maguk rossz lelkiismeretével együtt a pedagógusok névsorából kiválasztott új könyvtárosok nevét is. No, meg a pecsétes írást a felmondásról. Ügy készültek, hogy rövidek lesznek és hivatalosak. Meg is beszélték : — A leltárral nem vacko- lódunk sokat. Nem követelhetünk pontosságot egy tanulatlan öregasszonytól, aki a klubkönyvtárak korszakában is kosárral járja a falut. — Felveszünk egy jegyzőkönyvet a hiányról és lesz, ami lesz... Előbb az új könyvtárost keresték meg. Az szabódott: — Van nekem elég bajom, ez lenpe a hatodik funkcióm ... — Ez utasítás. A megyétől ... — Ha muszáj... Ezután otthon keresték meg az öregasszonyt. Alig állt meg a kocsi a ház előtt, lelkendezve jött eléjük Mariska néni: — Ne vessék meg már a házamat... Be kellett menniük. Akácfaág védte a parányi ablakot a naptól. Kint vakmeleg nyár volt, jólesett a benti hűvös. Lengedező vászonlepedő volt az ajtó, éppen, hogy mozgatta a levegőt egy kicsit. A frissen locsolt sárpadló is hűtött a szobában. Néztek egymásra, hogy ki szóljon előbb. A kettős, de immár régen özvegyi ágy felett egy olajnyomatos szentkép szárnyas angyala nyugtatgatta őket, hogy a magyar népművelés szarvashibája, valóságos politikai tévedés lenne Ratocska néni kezében hagyni a községi könyvtár ügyét. Mariska néni nemcsak öreg volt. Bölcs is. Mielőtt szólni mertek volna, már megérezte, a búcsút. Bor került az asztalra, irgalmatlanul savanyú nyíri vinkó, bár lehet, hogy csak a rossz lelkiismeret savanyított a boron. A vendégek dicsérték a házat, a rendet, a hűvös szobát, de mire elértek addig, hogy hárman megfogalmazzanak egyetlen sántítós mondatot arról, hogy miért jöttek, az öregasszony két tyú- kocskája mellől már kihalt a kakas, és forrt a kopasztó- víz. Mind tudták, jól-rosszul az igazat, hogy mire lekerül az asztalról a rozmaringmintás, szegett csíkú abrosz, a kelengyéből maradt, a leltáríveket teszik a helyére. — Ha így kell — mondta az öregasszony —, csak tes-j sék. Ha tudom, hogy jönnek, összeszedtem volna minden könyvet, hogy ne legyen any- nyi dolguk. Nincs annak hibája, csak azt tettem félre, ami elrongyolódott, de bent van a szekrényben az is ... A leltárral úgy siettek; ahogy az ember igyekszik a szégyene helyéről, a könyvtárban viszont várt rájuk az új könyvtáros. Rosszkedvűen, mert más dolga lett volna délután. Sértett is minden mondatával. Ratocska néni semmit se nézve állt az ablaknál, mellette a kosár, amiben a könyveket hordta a betegekhez. Amikor végeztek, az öregasszony az asztalra tette a kosarat: — Leltárba v< ez is .;; A temető dombja mellett a vert falú kicsi ház már nincs meg azóta. Ratocska néni is átköltözött a krisztustövis-ke- rítés másik oldalára. T udom, mert hát az egyik könyvtáros én voltam akkor, hogy a következő nyolc hónapban négyszer cserélt gazdát a könyvtár. Mindig leltárhiánnyal. Két év kellett hozzá, hogy az olvasók jobbik része visszaszokjon. Ez már akkor volt, hogy Mariska néni kérte, hogy legalább tag lehessen. Volt kosara, új és elment reggelente a körzeti orvos várójába, de csak a jó ismerősöknek vitt néha könyvet. amit a saiát nevére kölcsönzött, és ő olvasott el előbb abban a szentképes falú kicsi házában. Bartha Gábor | NÓGRÁD - 1981. március 1., vasárnap 9
