Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)
1981-02-12 / 36. szám
Továbbtanulók A PÁVA Ruhagyár jánosaknai telepén egyre nö azoknak a száma, akik a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után továbbtanulnak. A napi munka után — különösen most, a félévi vizsgák idején — előkerülnek a tankönyvek, jegyzetek, s a késő éjszakába nyúlóan folyik a tanulás. Czakó Gizella normatechnológus a könnyűipari műszaki főiskola elsőéves hallgatója A nagybátonyi szakmunkásképző intézetben szerzett bizonyítványt Földi Józsefné, aki ruhaipari szakközépiskolába jár Tavaly össze! Kezdte a dolgozók gimnáziumának első osztályát Ivádi Máriái (Bábel László képriportjaj MARLENE Hogyan él egy világsztár? (II) Madame Odette Miron-Boire a házvezetőnő — és társalkodónő Az űj alkalmazott az első napon azt hitte, hogy történt valami, de azután észrevette, hogy ez csak Marlene porosz rendmániája, amit ki kell elégíteni, semmi több. „Régi kacatokat halmozott fel a lakásban, melyeket állandóan át kellett nézni, ösz- sze kellett rakni, be kellett csomagolni és ki kellett csomagolni — ezt nevezte rendcsinálásnak. Órákat töltöttem a hihetetlen összevisszaságban, ide-oda mászkálással a holmikat cipelve: régi cipőket, papucsokat, kalapokat, ruhákat, fehérneműket, kabátokat, divatjamúlt kézi táskákat. Mindezt dobozokba kellett csomagolni és le kellett vinni a pincében levő lomtárba, ahol mindaz felhalmozódott, amit Marlene Dietrich 1935 óta Párizsban őriz!” Igen, Marlene Dietrich az első világháború gyermeke, egy olyan háztartás terméke, ahol a szükségből erényt kellett kovácsolni; még világsztár korában sem tudott megszbadulni ettől a gyermekkori benyomástól. „A bútorok között, a faliszekrényekben, á függönyök mögött, az ágyak alatt, mindenhol dobozok voltak. Az egyikben csak parafadugók és üvegkupakok, a másikban műanyag üvegek, egy másikban szelencék, a következőben skatulyák és zsinegek, egy másikban csak szegek, egy harmadikban régi ceruzák — egy csomó ócskaság, melynek a szemetesládában lenne a helye... ” „De a 17 év során — mondja madame Odette — nem tudok visszaemlékezni rá —, hogy ezek közül a tárgyak közül valamelyiknek is a hasznát láttuk volna. Ha egy régi üvegre volt szükség, biztos nem volt meg a hozzávaló kupak, minden hiábavaló volt.” Az emberek, ha megöregszenek, rigolyásokká válnak. És ha a hatvanas éveik elején, mint Marlene Dietrich — nincsenek leterhelve a hivatásukban, a múltjukban kotorásznak és tulajdonukat rendezgetik. „A régi pongyolák! Legalább egy tucat volt neki, minden színben. Csak kettőt hordott azonban, vagy a halványrózsaszínt, vagy a világoskéket. Vonakodott kidobni őket, állandóan arra késztetett, hogy javítsam meg őket!” Szegény nő. Marlene Dietrichet boszorkánynak kellett volna tartania, sajátos követeléseit embertelennek, melyek minden alkalmazott számára tortúrát jelentenek —, ha nem lettek volna azok a bizonyos emberi gyengeségei, melyek mindig meghatották és kibékítették madame Odettet. „Például, ha rendet raktam a faliszekrényben, hallottam a titokzatos csilingelőst. .. Mindenhol poharak rejtőztek, melyekből a Madame titkos szenvedélyének, a fehér »Grand Crément« pezsgőnek hódolt... Kapcsolatunk kezdetén csak diszkréten élvezte, de amikor jobban megismertük egymást, már nem vonakodott előttem is kiszolgálni magát, sőt engem is megkínált a poharából — jobban mondva a poharaiból, mert ezt az édes kis bűnét mindenfelé gyakorolta; mindenhol félig telt poharak voltak, melyekből gyakran kortyolt egyet... ” Mariéne ebben a vonatkozásban nemigen hasonlít arra a képre, melyet egy filmsztárról alkotunk magunknak. „Saját patikát nyithatott volna! Soha az életben nem láttam annyi gyógyszert! — csodálkozik Odette még ma is. — Négy polcon sorakoztak, a legtöbb már régóta használhatatlan volt. Szerek mindenféle baj ellen. Mindegyikre ráírta, mire jó: májra, vesére, szemre, lábra és így tovább — engedjék el nekem a felsorolást!” Természetesen történtek balesetek, különösen, ha az alkohol is közrejátszott. Mi az a Marlene Dietrichről szóló, könyvtárokat megtöltő irodalom ahhoz képest, ami az elkárhoztatott cselédperspektívából tudósít! Csak most, madame Odette Miron- Bpire-tól tudjuk meg, hogyan él valójábban egy világsztár, mi történik, ha a külvilág megpróbál közel férkőzni Marlene Dietrichhez. „Állandóan a telefont szolgáltam — mondja Odette. — A Madame nem gyűlölte a készüléket, mely összekötötte a külvilággal, ellenkezőleg: a legkedvesebb játékszere!” Marlene Dietrich azonnal felvette a másik kagylót, ha Odette jelentkezett: „Itt Marlene Dietrich rezidenciája!” Odette-nek elvből azt kellett válaszolnia, hogy a Madame nincs itthon, elment egy órára otthonról, vagy éppen úton van. „Bárányszelídséggel szégyentelen hazugságokba kényszerített, az odakészített jegyzetfüzetbe villámgyorsan felírta a válaszokat. Például: Reggel hívjon fel! — vagy Honnan tudja a számomat? Vagy egészen egyszerűen csak a fülembe suttogta a válaszokat, olyan hangosan, hogy a másik fél is hallotta!” Mi volt a telefonhoz való különös viszony oka? Miért szeretett Marlene hívást kapni, de válaszolni nem? A válasz kézenfekvő: Marlene Dietrich féltette a dicsfényét, mely körülvette és ma is körülveszi. Később még visszatérünk rá, mi minden játszódott le akkor, mikor 1978-ban Marlene Dietrich anyagi gondoktól vezérelve elhatározta, hogy még egyszer filmkamera elé áll és elénekel egy dalt. A rosszul sikerült filmből, a „Szegény Gigoló”-ból, amihez az egész produkciónak Berlinből Párizsba kellett utaznia 500 000 márkát szedett be, ebből él ma is. (Folyt, köv.) Harc: háztól házig! A budapesti csata emlékezetére ■ ■ Ü szkös falak, kiégett házak, leomlott homlokzatok, a város két részét elválasztó Dunába ros- kadt hidak, a villamosvasút leszakadt vezetékei, a legszélesebb főútvonalakat is eltorlaszoló törmelékhalmok, égő nagyvárosi paloták — az archív képek nem adhatják vissza, mit szenvedett és hogyan pusztult el Magyarország fővárosa, az 1944. karácsonytól 1945. február 13-ig, vagyis a • több mint hat hétig tartó ostrom alatt. Buda és Pest már akkor is több mint másfél millió ember lakhelye volt. Hitler, amikor 1944. november 23-án kiadta a parancsot, hogy a magyar fővárost „háztól házig vívott harccal” kell védeni, egyben hozzátette, hogy semmiféle tekintettel nem szabad lenni a lakosságra és a lakónegyedekben okozott károkra. Ezt a parancsot a város védelmének parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok és cinkostársa, a magyar Hindy altábornagy teljes mértékben és szó szerint végrehajtotta. Pedig mindketten tisztában voltak azzal, hogy a végsőkig folytatott budapesti harcokkal csak késleltetni lehet Bécs elestét, majd a háború befejezését. Edmund Veesenma- yer, a „birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja” ebből sem csinált titkot, mondván: „Nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”. És azzal sem törődtek, hogy a körülzárt főváros lakossága úgyszólván teljesen élelmiszer nélkül, nagyon csekély tartalékokkal nézett az ostrom elé. Ha aggódtak, csak azért, meiú az éhezők felkelésétől tartottak. Budapesten számos partizáncsoport működött ugyan, de általános, vagy akár szélesebb körű összecsapásokra nem került sor. A nyilas banditák gátlástalan terrorja — sok ezer áldozat árán — eleve elejét vette minden ilyen akciónak. A város lakóinak, egyetlen reménye lehetett: a szovjet katonák, akik házról házra, épülettömbről épülettömbre küzdötték magukat előre, mielőbb elérik és felszabadítják őket is. Csakhogy időközben a hitleristák több száz megerősített ellenállási gócpont kiépítésével nagyon megnehezítették a támadó csapatok dolgát, amelyek a lakosságot és az értékes épületeket kímélve eltekintettek a romboló nehéztüzérség alkalmazásától. Annak ellenére, hogy a fasiszta hadvezetőség gáládul meggyilkoltatta a város harc nélküli átadására felszólító ultimátumot átadó két szovjet parlamentert, a megtorlástól eltekintenek, mert azok súlyosan érintenék Budapestet és lakóit. Bár a szovjet hadvezetésnek nem Magyarország volt a fő támadási iránya, hanem ebben az időben az Oderánál már a Berlin elleni általános támadásra készültek elő, Budapest mielőbbi bevétele fontos volt számára. Ugyanazon okokból, amelyek miatt Hitler még a keleti hadszíntérről, Berlin alól is elvont csapatokat, hogy azokkal megpróbálja Budapest „felmentését”, vagy legalábbis a város elestének késleltetését. Amikor Guderian tábornagy a Wehrmacht vezetési törzsének főnöke úgy vélte, hogy a még rendelkezésre álló legütőképesebb alakulatok közé tartozó 6. SS-páncéloshadsere- get nem Magyarországon kellene bevetni, hanem inkább a már erősen fenyegetett Berlintől keletre összpontosítani, Hitler leintette: „Ha ön nem kap üzemanyagot, páncélosai leállnak és a repülőgépek nem tudnak felszállni. Ezt csak be kell látnia”. Guderian háború után megjelentetett emlékiratában annyiban igazolta egykori vezérének döntését, hogy feljegyezte: „Fűtőanyagüzemeink többségének kiesése a német vezetést az osztrák zis- tersdorfi és a mágyarországi balatoni (értsd: zalai. A szerk.) földgázlelőhelyekre korlátozta. Éz részben magyarázza Hitlernek az egyébként érthetetlen elhatározását, hogy a nyugaton felszabadult erők zömét Magyarországra irányította. .. ” Így került sor a makacs védekezésre, a háromszori, egyenként is nagyon erős „felmentési kísérletekre” és ezért kellett Budapest lakosságának olyan sokat szenvednie, a szép fővárosnak elpusztulnia. Budapesten oly mérhetetlen emberáldozattal a maradék olajért harcoltak, amelyet a Budapest— Bécs—Graz hadászati háromszög megtartásával tudtak még egy ideig biztosítani. Német hadtörténészek szerint 1945 januárjában a hitleristák rendelkezésére ezzel együtt csupán 50 ezer tonna gépkocsi- és 12 ezer tonna repülő- benzin állt rendelkezésre az 1944. nyári havi 185, illetőleg 192 ezer tonnával szemben. Nagyon nagy árat fizettek a hitleristák ezért a makacs, pusztító védelemért és az esztelen „felmentési” kísérletekért. U144. október 29. és 1945, február 13. között csupán a magyar főváros felszabadításában részt vevő egyik hadseregcsoport, a 2. Ukrán Front csapatai 144 285 ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg. 11 064-et pedig foglyul ejtettek. Ezenkívül megsemmisítettek, illetőleg zsákmányoltak 1485 harckocsit és rohamlöveget, 1510 löveget, 301 aknavetőt, 4796 géppuskát és 483 repülőgépet. Budapest ostromának elhúzódását a hitleristák magyar bérencei, a nyilasok azért üdvözölték olyan lelkesen, mert ezzel néhány hétig még tartott pünkösdi királyságuk, amely egyébként is csak az ország kisebbik részére, a nyugati megyékre terjedt ki. Szálasi és bandája azzal is áltatták magukat, hogy amíg a főváros legalább részben a hitleristák és formailag a hátrahagyott magyar nemzeti szocialista „kormány- biztos” kezén van, addig ők az urak az országban. Az új, demokratikus Magyarország megteremtésén fáradozók számára azonban nem jelentett akadályt, hogy a demokratikus nemzeti megújulás kormányát Budapesten nem lehetett megalakítani. Mint egykor Kossuth Lajos és párthívei, ők is Debrecent választották a nemzet- gyűlés színhelyéül. Innen jutott el Budapestre is — történetesen éppen abban az órában, amikor az első szovjet egységek felszabadították az első városrészeket, vagyis 1944. karácsony estéjén — a rádió útján az ideiglenes nemzetgyűlés szózata. Budapesten még folytak a harcok, amikor a Tiszántúl népe gyűjtést kezdett az éhező Budapest megsegítésére. N em sokkal az ország teljes 1 felszabadulása után Budapestre költözött az ideiglenes nemzeti kormány. Egy sokat szenvedett ország elpusztított fővárosából ismét főváros lett. Akkoriban festette valaki -egy romos budai ház falára Budavár visszafoglalóinak 1849- és jelszavát: „Él a magyar, áll Buda még”! Fintér István i
