Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)

1981-02-03 / 28. szám

Bemutatjuk az ALBA kórust Februárban ünnepli egy­éves „születésnapját” a szé- csényi múzeumi ÁLBA kórus. Működése rövid ideje alatt tekintélyt vívtak ki a nagy­község zenei életében. Lét­rejöttüket, megalakulásukat dr. Praznovszky Mihály, a mú­zeum igazgatója szorgalmazta. — A megalakuláskor az a gondolat vezérelt, hogy a ki­állításaink megnyitását és egyéb múzeumi rendezvénye­inket egy házi kamarakórus fellépése még ünnepélyesebbé tegye. Az énekkar léte lehető­séget biztosít a zenét, muzsi­kát kedvelő fiataloknak a kö­zös éneklésre. A múzeumi kórus rövid idő alatt Várkonyi Balázsné ének szakos tanárnő szakmai irányí­tásával érett csoporttá ková- csolódott össze. — Nagymértékben meg­könnyíti a helyzetemet, hogy a csoport mind a 14 tagja ze­neértő, olyan személyek, akik tudnak kottából olvasni. És nem utolsósorban az a tény, hogy mindenki szívesen jön a próbákra. A szabad idő egy­fajta hasznos eltöltésének te­kintik a heti próbákat. — Ezek szerint heti egy al­kalommal próbálnak? — Az első három hónapban 2—3. alkalommal is összejöt­tünk. Egy-egy fellépés előtt sűrítjük a próbáinkat. Egyéb­ként szerdánként szoktunk gyakorolni. A kórus tagjainak jelentős része a múzeum dol­gozói, pedagógusok és a diá­kok köréből kerülnek ki... Ze- zei kísérőnk Dénes Mariann. — Hogyan esett a választás az ALBA névre? — Az ALBA hajnalt jelent. Bizonyos szimbólum van a névben — magyarázta a kó­rus vezetője. Az ALBA a szécsényi mú­zeum zenei életének „hajna­lán” túl szimbolizálja a cso­port fiatalságát, üdeségét. Ed­dig 15 alkalommal léptek kö­zönség elé. A legnagyobb és legszebb feladatot a múlt év végén a „Karácsonyi ének” címmel összeállított hang­versenyük jelentette. Termé­szetesen ez hozta meg a leg­nagyobb sikert is. — Nagyon izgultunk a fel­lépés előtt. A hagyományos Karácsonyi ének szécsényi koncertjén olyan kórusok mu­tatkoztak be az előző évek­ben mint a váci ifjúsági kó­rus, vagy a Magyar Rádió gyermekkara. Tisztában vol­tunk azzal, hogy a közönség sokat vár tőlünk — vélekedett Várkonyi Balázsné. Az ALBA kórus kilépett a múzeum falai közül. Fellép­tek a művelődési központban, vendégszerepeitek a csehszlo­vákiai Rimaszombaton. — Milyen műsorszámok sze­repelnek a repertoárjukban? — Elég nehéz a műsorunkat összeállítani. Nagyrészt a kiállítások megnyitásán sze­repeltünk. A dalok hangula­tának kapcsolódni kell a ki­állítások anyagához. — Mindig sikerül a megfe­lelő dalokat megtalálni? — Néha könnyebb, néha ne­hezebb. De éppen az a cé­lunk, hogy a kórus által elő­adott művek és a tárlatok anyagai azonos típusúak le­gyenek. Így lehet a kiállítások érzelmi hatását fokozni, ösz- szetettebb ismeretet nyújtani. Főleg Kodály, Bartók művei, madrigálok szerepelnek műso­runkban. Az ALBA kórus vezetője és tagjai minden különösebb anyagi ellenszolgáltatás nélkül teszik mindazt, amit a zene, a kórusmuzsika népszerűsí­téséért végeznek. Igaz, a me­gyei szervezettől kaptak némi anyagi támogatást, de kották vásárlására fordították. — Terveik? — Színvonalas műsorokkal hozzájárulni a nagyközség ze­nei életéhez. — Sz. F. — Filmjegyzet Psyché Mindig várjuk az igazi nagy magyar filmet. Amelyik nem­zetközi mércével mérhető, szép és modern és tetszik is ne­künk. Amikor Bódy Gábor hozzákezdett a Psychéhez, s a forgatásról hírek szivárogtak ki, türelmetlen várakozásunk csak fokozódott. A film alap­jául szolgáló Weöres Sándor- mű már önmagában egyfajta garanciát jelentett. A színé­szek neve is szépen hangzik: Patricia Adriani, Udo Kiér, Cserhalmi György. Végezetül Bódyt is ismerhetjük már a kísérletező jellegű Amerikai anzix-ból. Csoda persze nem történt, a film mindazonáltal jelentős, feltétlenül megnézendő. Van, akit felháborít, másokat fel­kavar, de olyan is akad, akit lenyűgöz. A mű egyes számú hatás­forrása a látvány, a képi meg­formálás. Ez olyannyira elő­térbe kerül, hogy a tartalmi rész, a gondolatiság eltörpül mellette. Ezt az bizonyítja, hogy a film megnézése után a színek kavargása, a képi kompozíciók, néhány natura­lista vagy szürrealista beállítás marad emlékezetes. A formá­nak alárendelt tartalom, az­az a történet gyakran nehezen követhető. Ezért a film meg­értéséhez nem árt egy kis elő­tanulmány. A főszereplő a Weöres Sán­dor művében megteremtett ifjú költőnő, Lónyai Erzsébet, művésznevén Psyché. A kép­zelet szülötte ő, meseszerű alak, aki több mint száz éven át változatlan szépségében vi­rul. De valós történelmi ese­ményeket él át, ismert törté­nelmi személyekkel találko­zik. Psyché egyszerre hús-vér asszony és boszorkányos dé­mon. Valóságát a film elején áldokumentumok hitelesítik. A mű egyik legeredetibb megoldása éppen ez, ahogyan az emlékező mondatok egy­másra rétegződnek és össze­mosódnak, ahhoz hasonlóan, mint zenében a szekvencia. Psyché szenvedélye a költé­szet, de a filmben ezt egyre inkább háttérbe szorítja egy másik lobogás, a beteljesület­len szerelem. Kér, hogy a fi­nom asszonyi versekből csak ez az egy kapott helyet a film­ben: „Az üdö estvére járván,/ Én Páyché megmosakszom / Rózsában, rozmaringban, / Ezerjófű javában. / Mingyán öltözködöm már... / Kanyarok gyöngyöt nyakamba, / Gyűrű­ket ujjaimba, / Űj pántlikát hajamba, / Lám, készen is va­gyok már, / Díszemben ágy­ban fekszem...” Psyché szerelmes gyermek­kori tanítójába, a költőbe, a későbbi tudósba, Ungvárnémeti Tóth Lászlóba. A hányatott életű beteg poéta egész életé­ben imádja őt, de sorsuk az, hogy sohasem lehetnek egy­másé. A szerelem önkéntes mártírjai: a kínzó reményte­lenség élteti őket. Psyché fe­leségül megy a gazdag Zed­litz báróhoz, s mellette néha évekre is elfelejti Nárciszát, hogy aztán annál nagyobb lel­kifurdalással kutassa és bo­ruljon elé. Amennyire érzé­sekben égő, és a való élet’ fö­lött átlebegő figura Psyché és Tóth László, annyira észem­ber és a kor összes valós problémájával foglalkozó sze­mély Zedlitz báró. A férj és a feleség annyira különböző­ek, annyira más világban él­nek, hogy még az igazi konflik­tus sem alakulhat ki közöttük. Zedlitz tevékeny ember, az élet értelmét a tettek eredmé­nyében keresi: építkezik, ter­vez, gondozza vagyonát, csa­ládot teremt. Psyché csak testben van mellette. Lelke századokon át csatangol és a Igen nehéz munka a gépírás Mechanikus írógépen leve­leket lekopogni egyáltalán nem könnyű munka. Egy har- minösoros oldal, soronként 60 leütéssel több energiát vesz igénybe; mint egy 10 kg- os súlynak egy 2,10 m magas polcra való felemelése. Egy ilyen oldalnak a lekopogása 206.55 wattsecundumba vagy­is joule-ba kerül. Számokban is kifejezhető, hogy az elekt­romos írógép mennyire köny- nyíti meg a munkát: azzal ugyanennek az oldalnak a lé- kopogása 3,77 wattsecundum. Ez kereken a* hatvanadrésze a mechanikus írógépen felhasz­nált munkának. 4 NóGRÁD - 1931. február 3., kedd vágytól örökké szomjas asz­szony jelképévé válik. Tóth László figurája nehezebben megfejthető. A művészetet és a tudományt önmaga számára űzi, a beteljesülést addig ha­logatja, hogy végül már nem érheti el. A képi megoldások végtele­nül szélsőségesek. A ragyogóan tiszta, szemet gyönyörködtető természeti képektől, a szeret­kezések leheletfinom meg- komponálásától, a borzalmat keltő naturalista jelenetekig, vagy meghökkentő látomáso­kig egyaránt találunk példát. A végső benyomásunk a film­ről az érthető kételkedés: na­gyon érdekes, kicsit szép is, de öncélú. — ko — LENNON (I.) Szertefoszlott egy remény. Az, amit a Beatles-rajongók mil­liói a világ minden táján éven­ként újra lehetségesnek tar­tottak, már nem történhet meg: John Lennonnal a Beat­lest véglegesen sírba helyez­ték. Mégis olyan szép játék volt elképzelni azt, hogy még egy­szer lehet Beatles. John és Paul még egyszer fantaszti­kus, ironikus szövegeiket éne­kelnék, George fásult arccal tépné gitárja húrjait és Ringó a dob mögül villogtatná foga­it. A Bee Gees tovább dalol­hat, a Rolling Stones fárad­hatatlanul szerepelhet tovább a rockfronton, a Beach Boys feltűnhet alkalmanként egy le­mezzel: a Beatles azonban John Lennon nélkül, értelmet­len, szomorú halála miatt so­ha nem lehet már Beatles. Üstökösszerű karrierjük, őrült sikerük nagyon is összekap­csolódott a hatvanas évekkel. A korszak keltette őket élet­re és ők, mint John Lennon vélte, a „jó zene 'kikötője” akartak lenni. És John Len- nőn, akj az együttesben a leg­élesebb nyelvű és legnagyobb szókincsű volt, hozzátette: „A társadalomtól elszakítva az ember nem becsülheti túl a jelentőségét”. A hatvanas évek az emberibb, békésebb Richárd és a többiek A múlt hét televíziós prog­ramjának csúcsát vitathatat­lanul az angol BBC televízió Shakespeare feldolgozása je­lentette. Persze, amit addig láttunk, bár változó színvona­lon. az sem teljességgel ér­demtelen a figyelmünkre. A keddi francia filmsorozat eddigi két része — a legutób­bi Los Alamostól Hirosimáig címet viselte — élményszerű. Claude de Givray rendező az önmagában is sokakat érdek­lő témát, a nukleáris forra­dalmat avatott kézzel bontja ki, s jól érzékkel erősíti meg, kiegészíti vagy magyarázzaaz archívfelvételeket a jelenkori beszélgetésekkel. Koncepció­ja tisztességes: objektív ké­pet festeni a nagy jelentőségű tudományos felfedésekről, kö­zéppontjában a maghasadás­sal, s ezen elfogulatlan króni­ka .-lapozgatása” során hang­súlyozni a tudomány, a tudó­sok felelősségét, emlékeztetni megtörtént borzalmakra. De Givray ugyanakkor olyan gaz­dag arcképcsarnokát mutatja be az atomkutatással foglal­kozó tudósoknak, amilyennel idáig még nem találkoztunk. A keddi napnak mindjob­ban várt eseményévé nemese­dik a Stúdió ’81 adása. A kulturális hetilap egyre azzá válik, aminek szellemi atyái eredetileg szánták (szánhat­ták): a kulturális események­ben értőn válogató, szelíd szóval orientáló összeállítássá. Kepes András műsorvezetőt külön dicséret illeti azért, hogy találkozóra, sőt beszél­getésre bírta rá a joggal ki­fogásolt Petőfi-film rendező­jét, Horváth Ádámot és egyik kritikusát, Bernáth Lászlót. Kivételes alkalom, némi na­gy otmon dússal : történelmi pillanat tanúi lehettünk, mi­vel nálunk ilyen szembesítés­re televízióban még nem adó­dott példa. Ez az egyetlen eset is jelzi, amit egy héttel korábban igyekeztünk ezeken a hasábokon bizonyítani: a televízió kezdeményező igye­kezetét. Tévénk mintha mind­inkább megtalálná a kívánt és szükséges, neki megfelelő ■ helyét a társadalmi demokra- Itizmus hálózatában, s ezt friss mintákkal is igazolja. Ehhez még csupán annyit, hogy azért tartom fontosnak mindezt, mert a kulturális, művészeti élet­ben nem volt szokásos az al­kotók és bírálók demokrati­kus*. nyílt véleménycseréje, s ennek most megtaláltuk egyik lehetséges, továbbfejlesztésre alkalmas formáját. Másik módjával a Film Színház Mu­zsika Tragédia-számában ta­lálkozhattunk: itt együtt ol­vashattuk Lengyel György Madách Színház-i, és Pál István szolnoki rendező véle­ményét a Madách-rendezé- sükről szóló kritikáról, vala­mint magukat a kritikákat. A filmek a legnagyobb he­lyet foglalják el a tévé mű­sorában, s ehhez illően a fő­műsorban láthatók. Rózsa Já­nos tavaly bemutatott Vasár­napi szülők című munkájától nem sajnáljuk a drága perce­ket. Az intézeti lányok életé­nek apropóján nem szívesen kiteregetett társadalmi baja­inkról szólt, s az egymás irán­ti nagyobb figyelemre, szere- tetre- humánumra mozgósí­tott. Otto Preminger Jó reg­gelt, búbánat !-ját szívesen hagytam volna ki az esti fő- műsorból. Hiába a sztárpará­dé, ez a 23 éves film ma még bárgyúbb, semmitmondóbb, mint keletkezésének idején. Szellemtelennek, olykor ki­fejezetten unalmasnak érez­tem a pénteki, felnőtteknek szóló szórakoztató műsort, a Tereferét. Egyetlen támadha­tatlan erényeként dr. Veress Pál professzor okos szereplé­sét értékelem. A szombat es­te viszont — az előző heti turmix nélkül — remekül si­került. Az ördögi Roy Slade című amerikai westernkomé- dia nevettető és ízléses, a műfaj egyik mintadarabja. Pasolini Mamma Rómája kü­lönleges élmény, különösen úgy, ha a művész életművé­ben és visszafelé, a Teorémá- tól meg a későbbiek felől néz­zük. f A vasárnap este Shakespe- are-é volt. Az ő II, Richárd- jának befogadását kívánta bi­zonyára megkönnyíteni azzal is a szerkesztés, hogy előtte rövid, kikapcsolódást serken­tő műsorok peregtek. Ennek a Richárdnak érzésem szerint valóban szüksége van az ilyenfajta előkészítésre. E ki­rálydráma, bár nem a legko­rábbi művek egyike, a Szent- ivánéji álom, a Rómeó és Jú­lia, a Velencei kalmár idején keletkezett, nem a legizgal­masabb, a művészileg legéret­tebb drámák közé tartozik. Bizony meg kell erősítenie az embernek magát, hogy becsü­lettel végignézze. Mindamel­lett mégsem jelentéktelen, hi­szen egy sorozat, a királyok tragédiájának nyitánya. Az Anjou-Plantagenet ház­ból való II. Richárd pazarló, tékozló életet él, kétes ele­mekkel, rossz, sunyi tanács­nokokkal veszi magát körül, elfogultan ítélkezik, s lassan méltatlanná válik a trónra. Eközben nő fel egy új király» kit inkább a véletlen és a szükség segít uralkodásra, mintsem a becsvágy. Ö lesz IV. Henrik, a Lan ces ter - Y or k - ház alapítója, sok véres ese­mény elindítója. Shakespeare a hansúlyt a bűnhődésre he­lyezi, s úgy ítéli meg. — ez magyarázza a befejezést, az új király megtartását —, hogy II. Richárd trónfosztása jog­talan volt, ám emberileg rá­szolgált a letaszításra. David Giles rendezése- mint a BBC-sorozat eddig látott darabjai, konvencionális, a szó nemes értelmében. Hogy ké­pes lenne elszakadni a ..mu­zeális” ábrázolástól, sejteti velünk a dráma elején, a für­dőházi jelenetben, mely a helyszín , tekintetében saját leleménye. Itt tényleg embe­reket lát a néző, míg a többi részben inkább eszményített, vagy egyoldalúra sarkított alakokat. A színészek kitűnő alakítást nyújtanak. Különö­sen a címszereplő Derek Ja­coby; és a későbbi IV. Henri­ket megformáló John Finch építi fel következetesen, lé­lektani hitelességgel szerepét. Jórészt nekik köszönhetően! lesz a játék élvezhető. Csupán azt sajnáljuk, hogy a magyar szinkron gyakran illúziórom­boló. Ez pedig döntően éppen a címszereplőt sújtja. (Sulyok) Á hatvanas évek jövőbe vetett nyugtalan hit évtizede volt. Énekeltek a liverpooli nyo­mornegyedben töltött ifjúsá­gukról, gúnyolódtak a minden­napi félelmeken. Filmen és lemezen kiáltottak, „Help!”. Majdnem minden Beatles- szerzeményt John Lennon és Paul McCartney komponált és írta a szövegét. Míg a lí­rikus Paul szívesen veszett el a „Yesterday” csellóhang­jában, vagy szívesen képzel­te el, milyen lesz 64 éves korában, Johnt nem érdekelte sem a múlt, sem a jövő. Lassanként kezdett elfor­dulni az együttestől, amely­nek a sikere már gigantikus dimenziókat ért el, és a köny- nyelmű üzletek és állandó ki­adások mellett mind a né­gyen százszoros milliomosok lettek. Utolsó nyilvános kon­certjét 1966 augusztusában „celebrálta” a Beatles — az egyre komplikáltabbá váló ze­néjük a hangstúdióhoz kötöt­te őket. Végül 1970-ben, pontosan tíz évvel azután, hogy a „Silver Beatles” elő­ször fellépett, ahogyan kez­detben nevezték magukat, többé-kevésbé neheztelve szétváltak. Lohn Lennon volt az, akit második felesége. Yoko Ono feltüzelt és elkezdett gondol­kodni az életén, majd megál­1966. A londoni repülőtéren a rajongók Beatlest. ezrei várják a lapította: „ő volt az”, — is­merte el nem régen John Lennon egy interjúban — „aki mindenre megtanított, amit ma tudok.” Az ered-' mény: Lennon elhagyta az együttest és az addigi életet. (Folyt, köv.) Következik; Egy korszak vég«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom