Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)
1981-01-14 / 11. szám
:■ y ^ • A világmegváltás kortanét, Idővel kinövi az ember. Megokosodik. Ha másként nem, hát úgy, hogy besegítenek neki egy kicsit. És aztán már nem rohan fejjel a falnak. Szép lassan hozzászokik a bonyolultságokhoz ! írhattam volna azt is: körmönfont- ságokhoz, ravaszkodásokhoz) és megtanul a körülményekhez alkalmazkodva élni. A túlérzéke nyék — szerencsére ők vannak kevesebben — néhány csalódás után bezárkóznak, tüskések és ellenségesek lesznek. A szerencsésebbek csak az illúziókat veszítik el. a hitüket nem. Megedződnek, s a lehetőségekhez képest a 'legharcosabbak, legőszintébbek maradnak. Egyszerre sajnálom és irigylem ezt a fiút. Irigylem, mert még csak tizennyolc éves, és sajnálom, mert tizennyolc éves létére már megtanulta: az élet nem egészen olyan, amilyennek elképzelte. Ez a fiú egy éve még meg akarta váltani a világot. Most pedig itt ül, szemben velem, a fejét rázza, azt dör- mögi: — A fene tudja . . , Ezt a fiút, Kádár Jánost négy éve ismerem. Akkor találkoztam vele először, amikor szakmunkástanulónak jelentkezett. Olvasztár akart lenni. Ez a fiú, akkor még kamasz volt, zárkózott és szégyenlős, de olyan szépen beszélt a leendő munkájáról, hogy beleborzongtam. Most pedig a szája szögletében ott látom a gúnnyal, lemondással, keserűséggel kevert mosolyt. Ne legyen tévedés: Kádár János ma is szereti a munkáját. Örömmel dolgozik. Csak hát . — Csak hát, nem azért tanultam három évig, hogy segédmunkát végezzek. Vagy még azt se . . . Nem a panasz hagyta el először a száját. Vagy egy órája beszélgettünk már, mire kimondta a fenti mondatot. A Dunai Vasmű ösztöndíjasaként végzett, egy éve fejezte be a szakmunkásképzőt. Olvasztárként végzett, de öntőre nagyobb szükség volt, így került az acélmű öntőcsarnokába. Nem bánta — ellenkezőleg. Lenyűgözte ez a munka. — A szikraeső miatt? — Talán azért is. És mert A Német Demokratikus Köztársaságban 67 színház és 130 egyéb színpad — köztük öt gyermek-, illetve ifjúsági színház, 11 bábszínház — működik. A színházbarátok nagy számát jól mutatja, hogy az évi 25 ezer előadást átlagosan 12 millióan tekintik meg. A humanista örökséget híven őrzik az NDK színházai, színművészei. Játékukban ugyanakkor rrem csupán a klasszikus hősök elevened-' nek meg, de a mindennapok emberei. kortársaink is. Brecht és Felsenstein hazájában ez érthető is. A repertoár igen széles körű: Gorkijtól Jean Anouilh-ig Tennessee Williamstól Jean- P Sarte-ig. ó-kínai színdarabtól mai latin-amerikai drámáig a színházművészet sokszínű világát ismerheti mega prózai színházak értő közönsége. A zenés színházakban is hasonló a skála: Mozart, Beethoven, Wagner, Händel éppúgy „házi szerzők”, mint Alban Berg, Carl Orff, Igor Sztravinszkij, vagy Dmitrij Sosztakovics. itt dől el, milyen lesz az acél, itt alakul át az összetétele. Aztán egyszer — tavaly decemberben — hívatták. Hogy gond van a szállításnál, segíteni kellene vagont rakodni. Ment, persze, hogy ment, ha egyszer baj van. De a két hétből két hónap lett. Februárban a széplaki üdülőhöz hívták. Oda is két hétre ment . . s áprilisban jött vissza. — Hiányzott a munkám. Megértem én. ha segíteni kell valahol, de jobban örülnék, ha a szaktudásomra lenne szükség. A szögeléshez, a vagonrakodáshoz nem kell szakmunkásvizsga . . Dolgozott a konverternél is. Darukötözőnek hívták. Tehették, hisz Kádár János már a konverter állományában van, ha elkészül a beruházás, ott fog dolgozni. Más kérdés, hogy a szerződés szerint a hátralevő időt az öntőcsarnokban kell eltöltenie. A konverternél annyi volt egy napja, hogy bement dolgozni, megreggelizett, elolvasta az újságokat; két lécet arrébb rakott, ebédelt és ment haza. Más munka nem volt. — Szeretek én is pihenni, persze. De napokon keresztül . . .?! Lehajtja a fejét. — Tehetetlen vagyok — dörmögi. A dolog úgy áll, hogy amíg szakmunkástanuló volt, havonta ötszáz forintot kapott a Dunai Vasműtől. Ennek fejében három évig nem mehet el a vállalattól. Tudják, ezt a vasműben is, és az az érzésem, hogy ki is használják. De én javíthatatlanul optimista vagyok, hát megkérdezem: Nem szóltál a Pintér Imrének? Ö most a főnököd, négy éve pedig a példaképed volt. — Ma is az. Sokat foglalkozik velem, mindig megkéris jövök . . . — Ifjúsági parlament? KISZ? Brigád? — Üj fiú vagyok. Ki figyel oda? A barátaimmal beszélgettem' erről, ők is ösztöndíjasok voltak, őket is rángatták ide-oda. Van köztük egy, akinek ez így jó. Nyugis helyen van, és a hatezerért nem Is kell sokat dolgoznia. A többiek . . . várják, hogy leteljen a három év és elmehessenek Csepelre, Diósgyőrbe. — De talán mégis tehetnél valamit — most szemrehányó a hangom, hiszen én is a saját bőrömön tapasztaltam, Az eleven, pezsgő színházi élet bizonyítékai a nemzetközi szinten is népszerű rendezvények, mint például a berlini színházi hetek, a drezdai zenei fesztivál, a hallei Händel ünnepi játékok. Az újat kereső, de a haladó színházi hagyományokat is tiszteletben tartó új drámaíró-nemzedék számos jeles tagja arat darabjaival megérdemelt sikert, mint például Volker Braun, Rainer Kerndl, Claus Hammel. A zenei színházakban is népszerűek a mai szerzők — így többek között Ernst Hermann Meyer, Gerhard Rosenfeld, Rainer Ku- nad és mások — darabjai. Hogy az NDK színházai, művészeti együttesei nemcsak hazájuknak mondanak újat, hanem nevük, becsületük van a nagyvilágban is, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt évben 132 NDK-beli prózai és zenei együttes, több mint két és fél ezer szólista 40 külföldi ország színpadán szerepelt nagy sikerrel. milyen az, amikor mások csak sodortatják magukat. — Szóltam az Eszti néninek, aki a suliban a patro- nálónk volt Márpedig, ha ő nem tud semmit tenni, akkor más sem ... Én pedig nem voltam vezéregyéniség soha. — Még nem késő . , . Ezen mosolyog: — Igen tudom. De én is várok. Ha elkészül a konverter, ott minden más lesz. Űj technológia, új emberek... Hümmögök és bólogatok, de gyanítom, hogy ott sem kapják készen a kollektívát. Minden közösség olyan, amilyenné a tagjai alakítják, — És az idősebb szakik? Figyelnek rád? Hosszan gondolkodik. — Csak az apám. Mert együtt dolgozunk. És ez csodálatos . . . — Megszidott már? — Ajjaj! — mondja, s messzire elnéz az ablakon át, szinte nincs is itt, talán épp egy pofonra emlékezik. Én önkéntelenül is a kezét figyelem, amelyen a könnyelműen megfogott, még forró próba hagyott mély nyomot — Hallgatni kell az idősebbre — szólal meg. — Pláne, ha az a munkatárs az ember apja. Sok mindenről beszélgetünk még, a beilleszkedésről, amiről .valahogy a törleszkedés jutott az eszünkbe (a tizennyolc éves Kádár János szerint a „jó beilleszkedés olyan, hogy az ember szemfüles, meglátja a következő feladatot, nem kell odarugdosni a munkához”), hogy milyen kocsit vesz jövőre („Zsigulit kellene, mert hogy itt vannak az anyuék is”), hogy mikor viszik katonának („addig pedig nősülésről szó sem lehet”) hogy mennyit változtunk az elmúlt néhány év alatt („híztál ám te is, férjhez mentél?”), hogy hol tölti a sza- („Drezda, Berlin, hogy mit csi- nem dolgozik („ott leszel a vasárnapi koncerten?”), aztán abban maradunk, hogy nem szabad any- nyiban hagyni a dolgokat. — Jó — mondja. Én meg azon töröm a fejem, vajon ezt a jót menynyire gondolta komolyan. Vajon ellent tud-e állni a szakítóerőnek? Bízom benne, hogy igen. És remélem, hogy még időben. Jakab Klára Pásztói otthonában találom Horváth Pált, a Béke Termelőszövetkezet szakszervezeti titkárát. Azért bocsátom mindjárt előre, mert ez nagy ritkaság. Mindennap sok a tennivalója. A szinte már teljesen ősz, 57 éves ember sokat vállal magára. A szak- szervezeti munka mellett tennivaló a pártban, a munkásőrségben, meg ki tudja még hol? — Magamról — kérdez visz- sza a beszélgetés során. Aztán mintha mélyebbre ereszkednének homlokán a ráncok, egy kemény élet barázdái. — Mindjárt megérti, miért hallgattam el néhány másodpercre. .. Sokat szenvedtem én az életben. Még tizenhárom éves sem voltam, amikor már dolgozni kellett. De ember szerettem volna lenni. Megszereztem a géplakatosszakAhot a színművészetet igazán tisztelik dl, mi a probléma, de nem badságát szóltam neki . . . Annyi gond- Lipcse . . ja van ... És akkor még én nál, amikor Már jócskán beindult a vakáció utáni verkli a sulikban, mi azonban még adósak vagyunk egy tavalyi eseménnyel. Tudniillik a szünidő első napjaiban, az Űttörösa- rok jóvoltából néhány tudósítónknak megadatott az a lehetőség, hogy a megyei fenyőfa ünnepségen részt vegyen, s a belépőjegy „cseréjeként” írniuk kellett az eseményről. A beérkezett levelekből válogattunk, s bizonyára kellemesen gondolnak vissza mind a jelenlévők, mind pedig a „hallomásból ismerők” a kedves rendezvényre. Színes kavalkád — A fa már teljes díszben pompázott, s a buzgó csillagszórók jóvoltából csaknem égő fáklyává változott — számol -be az eseményről Mihalik Judit. — Szerencsére nem vált igazzá az énekelt dal szövege: „minden ága ég, gyönyörűen ég... ”, a poroltó készülékkel csakhamar sikerült elfojtani a lángokat... Az ünnep fényét ez nem árnyékolta be, a rajzverseny, a pantomim, az irodalmi műsor tovább zajlott, míg a terem másik végében elefánthúzást, léggömbfújást és más tréfás vetélkedőket rendeztek. * Kádárkuti Enikő „Interjút” készített a résztvevőkkel, akik név szerint: Hepp Bernadett, Pintér Elvira, Oravecz Andrea és Bojtos Bernadett pajtásokkal. Ebből való az alábbi részlet. — Miért éppen rátok jutott a döntés? — A tanárok „szavazták” meg jövetelünket, bizonyára az eddigi jó úttörőmunkánkkal érdemeltük ezt ki. Társainknak nem volt ellenvéleményük. — Mi az, ami tetszik nektek? — Rengeteg műsor között válogathatunk. Talán legjobban a pantomim... vagy a rajzverseny... jó volt a film is... és persze a bábszínház. Nem is lehet közöttük válogatni! „Kedves meghívást kaptunk a fenyőíaünnepélyre, mi, vidéki gyerekek ritkán kapunk ilyet, ezért is voltam nagyon boldog — írja levelében Nádújfaluból Kotroczó Róbert. — Zeneszóra mentünk be a mo- zai ■; csarnokba, ahol már zajlottak a különféle versenyek, bemutatók. Nem sokkal később megérkezett a Tél tündére is a Télapóval, ők és segédjeik osztották szét az ajándékokat, majd kezdődött a tombolasorsolás a meghívó számai alapján... a programot diszkó zárta... Boldogan és ajándékokkal jöttünk haza.” * És még egy résztvevőtől, Kukucska Erika vanyarci pajtás leveléből idézünk: — Mikor megérkeztünk, a hozott díszekből egykettőre felöltöztettük a karácsonyfát. Annyi szaloncukor, gömb és füzér volt rajta, hogy valósággal roskadozott a nagy teher alatt! Ezután a megyei úttörőelnök, Kovács Tibor köszöntött bennünket, majd egy csillagszóró meggyújtásával jelt adott az ünnepség megkezdésére... Egy óra elteltével mindenki a színházterembe ment, ahol mulatságos verseket és dalokat lát- tunk-hallottunk. Közben három lány és két fiú a kifogyhatatlan nagy kosárból szórták az. édességeket — a jelenlevő gyerekek nem kis örömére... Pályaválasztás előtt A nyári sajtótábor egyik legszorgalmasabb résztvevője volt a pásztói Becsó Zsolt, aki hosszú hallgatás után most ismét jelentkezett, két tudósításával is. Az egyik egy téli rendezvény izgalmas pillanatait eleveníti meg, a másik pedig a végzősök nagy gondjáról a pályaválasztásról szól. Zsolt okos gondolataiból csupán egyetlen részt idézhetünk: — Jó dolog a pályaválasztási tanácsadó, amelynek célja, hogy a pályaválasztás előtt álló fiataloknak, szülőknek, pedagógusoknak útmutatást adjon, ismertesse meg a munkavállalási lehetőségeket... Azonban a tájékoztató nem vállalhatja át a szülő és a pedagógus együttes felelősségét az illető fiatal pályaválasztásáért, s nem helyettesítheti, az iskolában zajló tanácsadói munkát, ahhoz csupán módszerbeli segítséget adhat! Ügyességi verseny Üj tudósítót köszönthetünk a salgótarjáni Petőfi Sándor Általános Iskolából Reichardt Jenő személyében. Reméljük a továbbiakban rendszeresen beszámol majd szűkebb környezete életéről. íme a „bemutatkozó” írás! „Nemrég rendeztük meg az ügyesség-bátorság vetélkedőt, hatalmas hangözön közepette mérkőztek a résztvevők. Az első versenyszámban zsámolyok között kellett kosárlabdával szlalomozni, majd humoros talicskázás következett: a kis gyerek tolta a nagyot! Ezt követték a sokkal nagyobb erőkifejtést igénylő összetett versenyszámok, ekkorra a hangerő is duplára nőtt. Végül is a nyolcadikosok bizonyultak a legjobbaknak, ők jutottak a városi döntőbe.” Egyebekről Igencsak nehéz helyzetben van az Űttörősarok összeállítója, hiszen már fogytán a terjedelem, s még bőven lenne miből szemelgetni. Csupán egy csipetnyit: Zeke Éva krónikás és a Lovász József raj a pásztói Kun Béla Általános Iskolából a helyi ÁFÉSZ testvérkapcsolatáról számolnak be, mint kitűnik, együttműködésük példaként állhat mások előtt is. Tóth Szilvia Mátraszőllősről, két másik társával nagyon érdekes és újszerű feladatra vállalkozott, tanárokat faggattak arról, mi a véleményük néhány suliproblémáról? — erre később még visszatérünk! Végezetül, köszönjük azt a sok lapot, üdvözletét, amelyet az Úttörősarok tudósítói küldtek, újesztendei jó kívánságaikkal. Mi pedig azt „viszontkívánjuk”, hogy ebben az esztendőben is szorgalmasan és minél többen tudósítsák a rovatot, tájékoztassák e hasábokon keresztül is a megye úttörőit! (ti) Éle legyen a nadrágnak... mát... Aztán jött a felszabadulás. Mindjárt tagja lettem á pártnak. Sokféle munkát vállaltam. Életem a pártnak adtam. Az 3956-os ellenforradalom is Diósjenőn ért, akkor ott voltam függetlenített párttitkár... Haza jöttem családostól, ide Pásztora. De decemberben már ott voltam az állami gazdaságban, hogy újra szervezzük a pártot, vigyázzunk a közös vagyonra... Innét 1958-ban ismét bekerültem a pártapparátusba. De addig történt egy és más! Felelevenednek a nehéz napok. Budapesten, meg másutt még ropogtak a fegyverek. De Horváth Pálék már szervezkedtek. Egymásnak adták a hírt: veszélyben a proletárhatalom. — Magam is proletárgyerek vagyok. Szüleim gazdasági cselédek voltak. Arra gondoltam, hogy a proletárhatalom védelme nekem is kötelességem. A nép hatalmát eddig is önzetlenül szolgáltam, továbbra is szolgálnom kell. Így került 1957 március elsején fegyver a kezembe Alapító tagja lettem a munkásőrségnek, az acélkék egyenruhásoknak... Emlékszem, milyen magasztos érzés volt mondani az esküt, azt hogy én, a dolgozó nép fia... Akkor még 36-an voltak Pásztón. Aztán egyre többen jelentkeztek, egyre többen vállalták a haza, a szocializmus vívmányainak fegyveres védelmét. — Igaz, nem könnyű a mi önként vállalt pártmunkánk. Sok szabad időt kell feláldozni, sok mindenről kell lemondani. De mi vállaljuk, hiszen nem mindegy, hogy kinek a kezébe kerül a fegyver. Ez pártmunka, az egyik legnehezebb és legfelelősségtelje- sebb! Boriska néni, Horváth Pál felesége eddig a tűzhely körül tett-vett. Egyszer csak megszólal: — Bizony az asszonynak is hozzá kell járulni ahhoz, hogy férje, vagy fia megfeleljen a munkásőrség követelményeinek. Hiszen nem mindegy, hogy nyugodtan megy-e a férj a szolgálatba. Az sem mindegy, hogy tiszta e az a ruha, amit felvesz magára. Én azt mondom, éle legyen annak a nadrágnak, amiben szolgálatba megy az ember... Szórakozás ? Nem mondom, néha hiányzik. De a szolgálat az mindég elsőbb. Én is sokat szenvedtem a múlt rendszerben, tudom miért van fegyver a férjem kezében. Néha mondom is: Pali, nehéz már néked ez a fegyver. De komolyan soha nem gondoltam arra, hogy egyszer majd le is szerel... — Nagyon jó a kollektívánk. Sok élmény fűz a munkásőrséghez — veszi vissza a szót Horváth Pál. Nékem különösen az éjszakai gyakorlatok tetszettek. Meg az az elvtársi légkör, ami ott kialakult. Sok fiatalt neveltünk már. Most is tizenegyen vagyunk csak a termelőszövetkezetből. Az utánpótlásra nincs gond... Az idős golyószórósnak mintha megcsuklana a hangja. Kicsit elérzékenyül, amikor a kollektíva jön szóba. Lassan negyedszázada, hogy az acélkék ruhát gyakorlatra, őrségre, vagy ünnepségre felveszi. Fegyver van a kezében, s erre nagyon büszke. — Egész embert kíván a munkásőrség. Nékem ugyan már megromlott az egészségi állapotom, de még maradok. A negyedszázados évfordulót kivárom. Aztán tartalékállományban szeretnék maradni, hogy mindenkor szolgáljam' a dolgozó népet. Ügy, ahogyan azt az esküben megfogadtam... SomogyvárI László NÓGRÁD — 1981. január 14., szerda 5
