Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)
1981-01-13 / 10. szám
Türelem! Türelem? Budapest színházaiban Képernyő eiőft türelem. A recenzensnek —kit egyébiránt nem túlságosan kényeztetett el a múlt hét televíziós művészeti programja — némi magyarázatot szükségeltetik adni választott címéhez. Az első pillanatra egyértelmű, hogy a látottak kapcsán a türelemről lesz szó, melyet a keddi Stúdió ’81 adásában többen is kértek, amelyből bizony gyakran hiányzik mindannyiunkból, kiváltképpen akkor, ha mások életéről, munkáiról^ megítéléséről van szó. A meglepődést tehát legföljebb az okozhatja, hogy a türelem kifejezést háromszor használtuk — azonosképpen a hadvezér Monte- cuccoli nevezetes aforizmájához, mely szerint a háborúhoz csupán egyetlen dolog szükséges: pénz, pénz és me- gintcsak pénz —, s mindegyik előfordulás után másmás írásjelet tettünk. Korántsem véletlenül. A türelmet ugyanis az alábbiakban háromféle értelemben kívánjuk használni: fémjelzi egyszer egyetértő álláspontunkat a követelménnyel, másrészt a feltétlen szükségességét (s ily módon beleértjük a bizalmat is), nem utolsósorban pedig kifejezője abbeli meggyőződésünknek, hogy, mint mindennek, a türelem létjogosultságának is van alkalmazási határa, időbeli vége. A Stúdió ’81 idei első száma — sorozatban a hetedik — sokszínű volt, érdekes, kellően orientáló, egyben di- daktizmust nélkülöző, felnőt- tesen komoly, tájékoztató. Érdi Sándor okosan mondott véleményt a különböző kulturális eseményekről, jól tudva azt, hogy szavak nélkül is politizál, állást foglal és indukál akkor, amikor pusztán csak megmutat, megszólaltat. Mert állásfoglalása a választásban rejlik. Az egész műsoron végigvonult a türelem igénye. Azt hiszem, időszerű kívánalom. Az utóbbi időben kulturális —, de gazdasági, társadalmi A zenekedvelő közönség számára bizonyára ismert az a beszélgetéssorozat, amelyet Sebestyén János, folytatott pár éve a Magyar Rádióban Rózsa Miklóssal. A Zeneműkiadó 1980-ban adta ki a Rózsa Miklós Életem történeteiből című izgalmas könyvet. amelynek anyagát Leho- tay-Horváth György jegyezte fel Sebestyén János emlékezetes beszélgetései alapján. A könyv méltán aratott sikert az olvasók körében, hiszen a könyvben mesélő Rózsa Miklós Hollywood csillagai között élte le életének javát, világhírű muzsikusok társaságában forgolódott. A film és a zene világa, e világ belső mozzanatai mindenkor izgalmasak. Különösen azok akkor, ha a mesélő maga is világhírű zeneszerző. „Ráadásul”, Rózsa Miklós elbeszélőnek is rendkívül színes egyéniség, például nem hiányzik a lapokról az ugyancsak híres pesti humor sem. Rózsa Miklóst elsősorban filmzeneíróként ismeri a közönség. Budapesten született 1907-ben, e városhoz kötik a gyermek- és ifjúkor egy részének alapvető élményei, amelyek ma is kitéphetetlenül benne élnek, jóllehet egy emberöltőnél hosszabb ideje külföldön él. Több mint négy évtized telt el ahhoz is, hogy 1974-ben ismét Magyarorszá- ra látogasson. immár régóta világhírű zeneszerzőként. A hazát és nyelvet azonban sohasem felejtette el, fordulatosán. szépen beszél magyarul, rádióban elhangzott beszélgetései élményszámba mentek. C'akngy. mint a friss hangvételű. mulatságos történetekkel is színesített könyv. Nem élettörténet. Amint arra a cím is utal, ehelyett történeteket olvashaéletünkben szintén — jelentősen eluralkodtak a siettető, mindent egyszerre akaró, a realitásokat előszeretettel figyelmen kívül hagyó megnyilatkozások, magatartások. Maga a „Stúdióműsor”, vagyis a televízió kulturális magazinja is érezhette ezt, nem máson, mint a saját bőrén születésének első heteiben. Tehát, hogy a türelemre hangszerelte — és hangszereli — műsorát Érdi, cseppet sem tartom indokolatlannak. Sőt: különösen a kultúrában érvényes mindenkori követelménynek, mely lehetővé teszi a művészeknek a kísérletezést, sajátos, új hangok keresését, végső soron egy művészi életmű adekvát megvalósulását, a művészet fejlődését. Ez a kultúrpolitikai és nézői magatartás lehetségességét jelenti olyan avangarde művek bemutatásának, mint amilyet a budapesti képző- művészeti kiállításon láttunk, s alkalmat teremt a róluk alkotott vélemény kifejtésére, és ütköztetésére. Vagyis nem hallgatjuk el azt. ami van. Helyesen tette Érdi, hogy ő maga nem fejtette ki határozottan véleményét' hiszen a látottak alapján mindenkinek szuverén joga az ítéletalkotás, mi az, amit elfogad, mi, amit nem. Magam nem a művészettörténész pártján állok, hanem azénaz idős úrén, aki maga is alkotó. Amit a képernyőn láttam, jószerivel teljességgel blöff, no, de türelem: akinek ez kell, aki fizet ezért, annak lelke rajta, adjuk meg neki a jogot. Ahogyan megkapta Hernádi Gyula és Jancsó Miklós is, miután Árkus József a szilveszteri Szuperbolájában „kicikizte” őket. Nem volt haszontalan visszatérés: a média, a televízió demokratizmusának erősödését látom benne. Ami nélkülözhetetlen. Hiszen minden tömegkommunikációs eszköz — tévé, rádió, újság —, akkor teljesíti jól megbízatását, ha a valóságot önnön teljességétunk Rózsa Miklós életéből. Ezek között is különös ragyo- gásúak azok, amelyek világhírű emberekkel való találkozásairól szólnak. E helyen felsorolni is lehetetlen és szükségtelen is mindazokat, akikkel a szerző élete során kapcsolatba került. S mindezen „rajzok”, kisebb-nagyobb történetek mögött ott kavarog az egész korszak, amely bizony, bővelkedett tragikus és drámai eseményekben, sorsokat fordító emberi és világtragédiákban csakúgy, mint a film- és zenei élet valódi és talmi ragyogásában. Hiszen —, hogy mást ne mondjunk — Hollywood, az „álomgyár” fénykora is erre az időre esik, kavargó művészvilágával, amelynek Rózsa Miklós szintén belső köreihez tartozott, úgyszólván minden titkát fényét és árnyát ismeri. Az olvasó számára mindvégig izgalmas könyv sok igazi „csemegét” kínál, de ezen túl számos tömör és találó jellemrajzzal szolgál, amelyek ugyanakkor az úgynevezett művészvilág belső törvényszerűségeiről is vallanak. Ebbe nemcsak a fény, a ragyogás tartozik, hanem bizony, tragikus sztársorsok sokasága is. például Mario Lámáról, Marilyn Monroe-ról, Judy Garland- ról stb. Rózsa Miklós is ír. Mégis, talán a könyv leg- megkapóbb fejezetei azok, amelyek a hazai gyökerekről vallanak, a magyar nemzeti kultúra féltéséről szólnak. A könyv utolsó lapjain olvashatjuk ezeket a sorokat: „Már említettem, mennyire megható élmény volt számomra lát- ni, hogy művészetünknek azok a nagy alakjai, akik ij- jitkoromban még csak a mi bálványaink voltak, de a hivatalos Magyarország alig, vagy csak ellenségesen vett tudomást róluk ma beérkeztek, ben mutatja, fényeivel és árnyaival együtt, közös nevezőivel és különbségeivel. Persze nem akarok Roger Garaudy realizmuselméletének csapdájába esni, már- csak azért sem, mert nem hiszek benne. Ahogyan nem lehet parttalan a realizmus, úgy nem lehet az, a türelem seriéi Az enyém példának okáért, már fogytán, ha a bárgyú külföldi krimik sisereha- dára gondolok, mely elárasztja hónapról hónapra képernyőnket, megrázó sikolyokat, borzongató hörgéseket lopva be békés otthoni életünkbe. Kevesebb vér, több humor, vidámság, még, ha nem mindig eredeti, egészen friss is, úgy kellene már az élet soksok nehézsége közepette, „mint testnek a kenyér”. Aztán kiapadóban van türelmem kútja az amerikai filmekkel kapcsolatban. Iszonyatosnak, művészi, ideológiai és minden másnemű értéket figyelembe véve indokolatlannak tartom azt a mennyiséget, amelyet televíziónk reánk zúdít Már nem múlhat el ünnepnap, hogy legkevesebb kettő ne menjen belőlük: egy a gyerekeknek, egy a felnőtteknek. Mindamellett jól szórakoztam a szombat esti Álom luxuskivitelben című, Truman Capote kisregényéből készült csacskaságon. George Axelrod forgatókönyíró és Blake Edwards rendező tíz évvel közelebb hozták a mához a történetet, nem baj, bekövetkezik az elmaradhatatlan holli- woodi happy end, nem baj; egy luxuskivitelű álom ne teljesedne? S boldog véggel zárult Szabó István kitűnő filmje, az éjszakai műsorban sugárzott Budapesti mesék is. A különbség — film és film, mint művészet között — azonnyomban lemérhető. S türelmet kérek mindazoktól, akik nem értenek egyet velem: az összevetésből a magyar film került ki győztesen. (sulyok) hogy műveiken kívül, melyeknek szép új kiadásait láttam — utcák, táblák, intézmények hirdetik nevüket, ápolják emléküket. Mondom, nagy öröm ez számomra. De nyugodtan állíthatom, anélkül, hogy szónoklatba akarnék átcsapni: sosem lehet ez ügyben eleget tenni". Rózsa Miklósnak ez az öröm és buzdítás a „búcsúja” a könyv olvasójától. Megnyugtathatjuk, „fecsegéssel” nem untatott bennünket, hanem olyan élménnyel ajándékozott meg, amelyre sokáig emlékezünk. T. E. A VÍGSZÍNHÁZ első bemutatója Bulgakov Moliére című művének új színpadi változata volt. A szolnoki adaptáció után új fordításban (Elbert János) és új címmel (őfelsége komédiása) láthattuk viszont Bulgakov remekét. A vígszínház vállalkozása azért szerencsés és sikeres, mert nagyszerű színészgárda állt Marton László rendező rendelkezésére. Az előadásból különösen két bravúros alakítás emelkedik ki, amely a moliére-i stílust éppúgy ismeri, mint a bulgakovit: a Moliére-t játszó Darvas Iván és a Madeleine Bejart-t játszó Ruttkai Éva. Fehér Miklós kitűnően funkcionáló színpadterében olyan előadás született, amely a művész és a hatalom mindenkori viszonyáról szól. Bulgakov darabja ugyanis nem Moliére-élet- rajz, hanem parabola. Különösen adekvát ez az előadás második részében, amely jobban megfelel Bulgakov kemény, keserű hangvételének. S bár az első részben túl sok Moliére-betétet látunk a Nők iskolájából, a Tartuffe-ből, valójában megérthetjük a rendezőt, aki nem tudott ellenállni a csábításnak: színészei ugyanis nagyszerűen ját- szák Moliére-t. Abban a stílusban, ahogy napjainkban ezt a klasszikust játszani kell. Az előadást látva az jut eszünkbe, milyen kitűnő Mo- liére-bemutató születhetne ezzel a szereposztással a Vígszínház színpadán! örvendetes jelenség, hogy több fővárosi színház mai magyar drámával kezdte az évadot. A József Attila Színház fennállásának 25. évfordulója alkalmából magyar drámaszezont tervez. Ebből két bemutató már megvalósult (Maróti Lajosé és Bere- ményi Gézáé), a harmadikat, Párkándi Géza A koronatanú című drámáját decemberben mutatták be. A Pályamódosítás, Maróti Lajos első vígjátéka furcsa és fontos közéleti jelenségről szól: a tudományos szélhámosság veszélyéről. Mert a Hubermann-teoréma —, amely körül a darab cselekménye bonyolódik — nem más, mint szemfényvesztő blöff, amelyre Góth Gábornak, a jövőkutató intézet igazgatójának a kari- erje épül. A darabban felvonul társadalmi életünk számos tipikus képviselője: a tudományos ügyek államtitkára, az akadémiai titkár, a káderfeleség, a fiatal karrierista kutató. A torz karikatúrákban nem nehéz kortársainkra ismerni. Kemény szatíra Maróti darabja, amely a kiváló színészek segítségével (Szemes Mari, Makay Sándor, Győri Ilona, Harkányi Endre, Káló Flórián) kitűnően szórakoztat. A József Attila Színház Kamaraszínházában fiatal író drámáját állították színpadra. Bereményi Géza új darabja a kaposvári Csiky Gergely Színház ősbemutatója után került Budapestre. A Halmi XX. századi Hamlet-történet, amely a hetvenes évek fiatal generációjának egy lehetséges típusát fogalmazza meg a maga kiúttalanságával, tehetetlenségével, tragikus pusztulásra ítéltségével. Halmi a Sarkadi- és Csurka-hősök önpusztító rokona, egy generációval későbbi utóda. Hamlet Bereményi számára modell, amellyel saját koráról és generációjáról mond el lényeges dolgokat. A kaposvári előadással szemben a József Attila Színház Kamaraszínházában igazi tragédiát játszanak, amelyben elvész a darab parabolajellege és furcsa, groteszk hangvétele. Ez nem elsősorban színészi (Józsa Imre, Kállai Ilona, Bánffy György), hanem rendezői értelmezés (Barlay Gusztáv). A darab egész szerkezete, az események és a szereplők a shakespeare-i történetet követik. Bereményi új darabja — az első sikeres próbálkozás, a Légköbméter után — kész, kiforrott, érett drámaírót mutat, akinek tehetsége ma már nemcsak ígéret. VIDÉKI bemutató után került budapesti színpadra Gyurkovics Tibor új darabja is. A kecskeméti Katona József Színház Magyar menyasz- szony címmel mutatta be az első változatát. A darab azóta íróilag jelentősen módosult, teljesen új második felvonás született. Az Isten bokrétája sok mindenről szól: a magyarságtudatról, a hazaszeretetről, az anyagi javakért folyó hajszáról, a szülők bűneiről és az utódok felelősségéről, és a legfontosabb gyur- kovicsi fogalomról: a hitről. Az első változat Magyarországon és Argentínában, a második napjainkban és az ötvenes években játszódik. A szerző sajátos tükörtechnikát talált ki: a szereplők és az események egymás tükörképeinek felelnek meg. Ez a technika sajátos írói ábrázolásra ad lehetőséget: Gyurkovics viselkedésformákat vizsgál eltérő időben és térben. A darab erőssége a humor, az a fajta groteszk látásmód, amely tragikus és komikus egyszerre. És ezért ellenállhatatlanul megnevettet. Gyurkovics Tibor a Vígszínházban már háziszerzőnek számít, ez az ötödik darabja, amelyet a Pesti Színházban mutattak be. Nem egy színész kitűnően ismeri darabjainak stílusát (Pl. Tábori Nóra, Balázs Péter, Kern András, Benkő Gyula, Bánki Zsuzsa.) ÜJ SZÍNHÁZI vállalkozás született Budapesten. Az újjáalakított Vigadó kamaratermében éjszakánként egy lelkes kis társulat játsza Sartre ismert művét. Az Altona foglyai ma már alapműnek számít, amelyben pregnánsan jelen vannak az egzisztencialista filozófia tételei: a szabadság fogalma, a választás lehetősége. A hangulatos környezetben, a színpadi játékra rendkívül» alkalmas kamarateremben színvonalas előadás tanúi lehetnek, akik a késő éjszakai órán ellátogatnak ide. A szokatlan vállalkozás valójában önkéntes társulás néhány kitűnő színész (Inke László, Pécsi Ildikó, Harsányi Gábor, Pálos Zsuzsa, Kovács István) és Romhányi László rendező között. Az ígéretes indulás az önerőből létrejött kezdeményezés továbbfolytatására bíztat. A budapesti színházkedvelők körében osztatlan sikert aratott a vigadóbeli éjszakai színházi vállalkozás. 4 NóGRÁD — 1981. január 13., kedd iMa 30.05 órakor kerül képernyőre a Sándor Mátyás tévéfilmsorozat befejező része. Ke pünk a film egyik jelenetét ábrázolja. Ézsiás Erzsébet Ősugor totemleletek A moszkvai állami egyetem régészeti kutatócsoportja az Ob alsó folyása mentén Vugraszjan-Vatszkij ősi településen ásatások közben bronzszobrokra talált. Ezek futó, szökellő, ugró és kúszó állatokat ábrázolnak. Ábrázolásmódjuk kezdetleges, erősen stilizált, első látásra is nehéz eldönteni, hogy milyen állatot ’ másolnak. Agyagformában öntötték ki. Csak egyszer használtak fel minden formát, így a bronzszobrok között egyetlen másolat sincs. Kevés köztük az elrontott, torz alkotás, így a régészek elvetették azt a feltevést, hogy e szobrok holmi félbehagyott munkák volnának. A szobrocskák megmunkálatlan- sága arra vall, hogy díszítőelemek sem lehettek. Mit jelenthettek tehát az ősugorok számára ezek a szobrocskák? Valerij Nyikolajevics Cser- nyecov szovjet régésznek és néprajzkutatónak egy régebben publikált „Miként képzelték el a lelket az obi-ugorok?” című cikke segített hozzá a megfejtéshez. Ez a cikk a mansik és a chantik lelkivilágáról és szertartásairól szól, .bemutatja az ősidőkbe visszanyúló képzeteiket. A mansik és a chantik úgy vélték, hogy az embernek nem egy. hanem több lelke van (a férfiaknak öt, a nőknek négy). Az első lélek az emberben él, és halála után a sírba kíséri őt. A második lélek, — amelyet a „folyón tovaúszónak” neveznek — Mikrosebészet a Az üvegtestsebészet egészen mintegy 5 évvel ezelőttig nehéz területnek számított. Napjainkban újfajta készülékek állnak rendelkezésre az elho- mányosodott vagy megsérült üvegtest elszivatásához, és a készülékekkel jó kilátásokkal kecsegtető operációk hajthatók végre. Az elszívókészülék egy tartozékát a berlini Charité szemklinika orvosai és a zit- taui Siegfried Deutschmann cég munkatársai közösen fejlesztették ki és készítették el A finommechanikus különleges acélt alkalmazott ehhez a készülékhez, amelynek segítségével az üvegtestben levő anyag apró darabokra vágható és finom kanüllel (átmérő: 0,9 csak időnként hagyja el az embert, például akkor, amikor alszik; ha ez a lélek hosszú időre eltávozik, akkor az ember megbetegszik, sőt meg is halhat. Ezért a sámánok gyógyítási feladata, hogy igyekezzenek visszatéríteni ezt a lelket, amely az ember halála után egy síron túli világba távozik. A harmadik, vagy az „álombéli lélek” gyakran egy erdőben élő süket ember alakjába költözik. Ha ez elpusztul, meghal az ember is. A negyedik, vagy a „légzési lélek” az emberi hajban él. Az ősi ugorok a legyőzött ellenséget megskalpolva, mintegy megfosztották őt a halhatatlanságba vetett hitétől. Mert éppen ezzel, a negyedik lélekkel kapcsolatos a halhatatlanság képzete, ez ugyanis hitük szerint az ember halála után egy másik emberbe költözik. De ez a lélekvándorlás csak a halál beállta után három év elmúltával következik be; addig ez a lélek egy állati szobrocskában üt tanyát. Miért éppen állati szobrocskában? Azért, mert -a nemzedékről nemzedékre szálló lélek egyenesen a nemzetség legelső ősétől, azaz a nemzetség ősének hitt állattól — a totemállattól — származik. A lelet ilyen szobrocskákból állt: a régészek több mint 7000 évvel ezelőtt élt ősi ugorok „negyedik leikéinek” ideiglenes tartózkodási helyére találtak rá. szem belseiében milliméter) elszivatható. Ennek az aprócska készüléknek a kifejlesztéséhez nehéz műszaki problémákat kellett megoldani. A készülékkel kezelni lehet az üvegtestben bekövetkezett beteg elváltozásokat, például azokat a kötege- ket, amelyek a cukorbetegeknél keletkeznek a szem belsőjében. A készülék felhasználható sérülések esetén is, amikor gyakran úgynevezett bevérzések lépnek fel. A kiválóan alkalmazhatnak bizonyult készülék prototípusait eddig a Charité klinikán és a drezdai orvosi akadémia szemklinikáján használtak a szemorvosok értékes segédeszközeként. Rózsa Miklós életének történeteiből
