Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
Ritka álom Azt mondja az öreg — a kis sámlin álltában, a villanykörtét foglalatba teker- | getve: — Örülök, hogy eljött hozzám, foglalkozik velem, legalább elmondhatom magának az én nagy bánatomat. Mert szomorú az én helyzetem, üres a lakásom, magamra szakadtam. És közben tekergeti a villanykörtét, mely hol kigyullad, hol meg elalszik — biztos érintkezési hiba —, szóval áll a kissámlin makacs elszántsággal, én pedig arra gondolok, vajon a mi nemzedékünk 95 esztendős korában fel tud-e még lépni a sámlira... Díványra helyezkedek, jegyzetfüzetet nyitogatok, s már előre megfogalmazom magamban az öreg vélt és valós sirámait, elesettségről, testet őrlő betegségről, magányról. .. — No, nem kínozom tovább ezt a villanyt, ideülök maga mellé inkább. Csak lát a kinti világnál is. Kérném, írjon csak le mindent.amit elmesélek. Kerekedik a történet, múltbéli emlékekből, a múlt század végét tapossuk, mely számomra élő valóság helyett történelem, az öreg számára a nyiladozó, keserű-színes ifjúság. — Ügy írták be az anyakönyvbe: Turóczi Kálmán, született 1885. október 11-én, Cserhátszentivánban, apám falusi kovács voít. Hét gyereket nevelt, magam is a kovácsmesterségre adtam a fejem. Költözködtünk, vándoroltunk, aztán Ecsegről 1905-ben Salgótarjánba kerültünk. A Bolejván mészáros házában kaptunk lakást. Jöttünk, a szüléimét is hoztam magammal, nem tudtam elszakadni tőlük. Gyárban dolgoztam 45 évet meg öt hónapot, onnan kapom a nyugdíjamat a mai napig. Elhuncutul az öreg arca, ahogy szemüvege mögül rámvillantja tekintetét, néz rám kitartóan, aztán hunyorít, mint egy legény, no ezt is írja meg aranyosom, de okvetlenül! — Húsz éves koromban már jaj, de szerelmes voltam, nősülni akartam, de a szüleim miatt nem tehettem. Két menyasszonyom is akadt. Az egyik csudaszép lány, nagyon szeretett engem, de a szülők beavatkoztak, mert más vallású volt. Szegény lány, sose felejtem, az anyja ölibe sírt utánam A másik meg. a pálfalvai. Jártam hozzá udvarolni, a helybéli legények irigykedtek, megköveztek, többé nem mertem a lányhoz menni. De üzentek értem, ha elveszem feleségül, a fele disznójuk az enyém lesz. Aztán mégis egy tarjáni lány lett a feleségem. Első szobalány volt Budapesten egy nagyúri házban, ötvenkét esztendőt éltünk le együtt, született három gyerekünk, 1968-ban halt meg szegény feleségem. Már ebben a házban, ahol most mi vagyunk, itt a Dimitrov utcában. Koffán Károly: Visszaemlékezés. A ház, roskadozó, hámlott vakolatú, belül a lakás megmutatja a gondos kezek hiányát. Ételhordó az asztalon, kis dívány a sparhelt mellett, a szobában kusza ösz- szevisszaság. Kálmán bácsi nagyot sóhajt, hol is folytassa, honnan is pergesse tovább élete fonalát. Mert az eddigiek után kevésbé mozgalmas évek, magányos hétköznapok következnek. Gyerekek, akik kiröppentek az otthonból, önálló életet alakítottak, töprengés a feleség emléke felett. — A lányom, a legidősebbik meghalt szegény, a fiam most hatvan éves, a kisebbik lányom 58. esztendejét tapossa. Vannak unokáim, dédunokáim. Most a karácsonyi ünnepekben négyfelé is voltam, négy helyen is ebédeltem. Hívtak a gyerekek, unokák. Elborozgat- tunk, elbeszélgettünk. Szórakozni, kvaterkázni világéletemben nagyon szerettem, most se vetem meg a jó bort, pálinkát. Csak tudja ez az egyedüllét, ez a magány engem nagyon elkeserít. El- járogatok az öregek napközi otthonába, adnak ott ebédkét, lehet pihenni, szórakozni. De én addig nem nyug- szok, míg egy asszonykát nem szerzek ide a házamba. Asszonykát, aki meleget csinál, felvidámít, ápol, gondoz. Panaszkodik az öreg, éjszakánként nem bír aludni, bebújik a dunna alá, aztán hajnalig is elénekelget magának. Régi nóták idéznek régi korokat, szép időket, s az emlékek morzsolgatása közben csak elpilled, elbágyad az ember. — És a hosszú élet titka kedves Kálmán bácsi? — Egy titka van. A nyugodt, békés élet, a családhoz való ragaszkodás, az otthon szeretete. Életemben a családért küszködtem. Nem voltam részeges, 1945-beh leszoktam a dohányzásról. Az orvos vagy tíz esztendővel ezelőtt, mikor utoljára megfordultam nála azt mondta: Túróczi bácsi, maga húsz esztendőt nyugodtan letagadhat a korából! Jaj, de boldog is voltam akkor. És ma, ma mi tenné boldoggá, mi az amit önmagának kívánhat az új esztendőben? Felpattan az öreg a díványról, fel én is a hirtelen mozdulattól, megsimítja a hajamat: — Aranyosom, egy asszonykát kívánok, álmomban is mindig ezért fohászkodom, egy asszonyka úgy hatvan—hetven év között. Nem lenne többé árva, magányos a házam. Szeretget- ném, dédelgetném, még o lába nyomát is megcsókolnám. Elnézem az öreg kipirult arcát, szemüveges kérő tekintetét, s azon töprengek, yajon mit hoz számára az új esztendő? Teljesül-e az álma? A 95 esztendősen oly ritka álom... Kiss Mária Férfiszenvedélyek A nagybetűs Hobbi Kezdetben hobbynak írtuk. Ma már pontos „i” kerül a végére. Az angol eredetű szó végleg meghonosodott a magyar nyelvben. De, mit is jelent pontosan a hobbi? Az idegen szavak és kifejezések szótára szerint: „kedvtelésből állandó jelleggel űzött foglalatosság”, „passzió”. De jelenthet „hóbortot” is. Alighanem mindenkinek van valamilyen hobbija. A megyét járva mi is gyakran találkozunk munkájuk mellett valamilyen „kedvtelésnek” hódoló emberekkel. Hogy az alábbi három példánkra a hobbi szó melyik magyar szinonimája illik — azt döntse el az olvasó! Az utazó Szobája falát körös-körül térképek borítják. Szokatlan tapéta egy hálószobában. — Az igaz, hogy nem körülöttem forog a világ, de én kedvemre foroghatok a világ körül. De ez csak étvágygerjesztő. Ha csak két-három szabad napot sikerült össze- gyűjtenem, máris útra kelek. — Ami azt illeti, az utazás nem tartozik a legolcsóbb hobbik közé. — Harminckét éves, elvált férfi vagyok, gyerekem nincs, elég jól keresek — megtehetem. Általában egyedül utazok. Egyébként nem vagyok nagyon igényes. Idővel az ember megtanul okosan gazdálkodni a pénzzel. Hiszi vagy nem, Angliát 5000 forintból jártam meg, turistaként. — Némelyik térképen filctollal berajzolt útvonalak látszódnak. Gondolom, ezeket az utakat ön járta be. Ahogy így elnézem egész Európát beutazta — Skandinávia kivételével Európa minden országában megfordultam. De jártam már Egyiptomban, Marokkóban és Mongóliában is. Amennyre lehet módszeresen próbálom felfedezni a világot — Nyugati országokba nem lehet minden évben turistaútlevelet kapni. Harminckét éves kora ellenére sok helyütt megfordult. — Szerencsére fiatalon letudtam a katonaságot. Amikor Nyugatra nem mehetek, akkor a szocialista országokat járom. Az az egy-egy hónap, amit utazásra fordíthatok, valóban kevés. Ilyenkor igyekszik az ember rövid idő alatt minél többet látni. Ennek csak akkor van értelme, ha a turista előre, pontosan tudja, hogy hol, mit érdemes megnézni. Bevált gyakorlat: éjszaka a vonaton alszom, így nappal minden percet ki tudok használni. — Miért épp az utazásnak szentelte szabad idejét ? — Nézze! Szerencsés esetben az ember 70—80 évet él. Mi más lehetne értelmesebb dolog annál, minthogy ez- idő alatt legalább azt a kis égitestet megismerje, amit Földnek hívnak. A könyvmoly — Mondja csak ki nyugodtan, amire gondol! Mások is könyvmolynak tartanak, de én ezt nem szégyellem, sőt büszke vagyok rá. Tizenöt éves korom óta gyűjtöm a könyveket. Ma hatvanéves vagyok. Tizenegyezer kötetes házikönyvtáram van. Természetesen ezeknek csak töredékét vettem saját pénzemen. Mások népművészeti tárgyakat, én könyveket gyűjtök a padlásokon. — Ennyi könyvet lehetetlenség egy emberöltő alatt elolvasni. . — Persze hogy az. De az ember sohasem tudhatja, mikor, mire lesz szüksége. Tanárember vagyok, hittel tanítottam, hogy a „könyv az élet tükre”. Szerencsémre feleségem is igaz barátja a könyveknek. — Ne vegye zokon, de gyanítom, hogy könyvtárszobáján és a tanári katedrán kívül nem sok helyen fordult meg az életben. Nem hiányoznak a személyes tapasztalások? — Ez nagyjából igy igaz. De a legfőbb tapasztalás; a szellem, a gondolat. Ahhoz pedig nem szükséges elhagyni a könyvtárszobát. Nincs az életnek olyan területe, amiről ne tudósítanának a könyvek. Minden tudományba bepillantást nyújtanak. Mindenről tudok, ami szobám falain kívül történik... A haspók — Uram, evett ön már áfonyás őzgerincet?! Akkor maga még nem evett semmit És ne higgye, hogy az milánói makaróni, amit nálunk ilyen néven az éttermekben felszolgálnak. Az kérem merénylet az olaszok ellen... — Egy barátja javasolta, hogy keressem fel önt. Azt mondta, ön a világ legfalánkabb embere. Őszintén szólva én egy kövér embert képzeltem el. Márpedig önről ezt nem lehet elmondani. — Hja barátom! Enni tudni kell! Egyébként kikérem magamnak: én egyáltalán nem vagyok falánk. Én az izeket szeretem! És ez óriási különbség! — De az csak igaz, hogy minden szabad percét a főzésnek szenteli? — Ezt soha nem tagadtam. Máskülönben most nem a konyhában beszélgetnénk. — Apropó. Most mi sül a lábosban ? — Nyúl húst párolok. Jő a kapcsolatom a környékbeli vadászokkal. Szeretem a vadhúst ők pedig szeretik a főztömet. — És mit szól mindehhez a felesége? — öt éve nem engedtem a tűzhely közelébe. Most már úgy tűnik beletörődött, hogy ez az én reszortom. Egyébként szereti a főztjeimet. — Bocsásson meg, ön kísértetiesen emlékeztet egy P. Howard-regény egyik szereplőjére. Olvasta „A három testőr Afrikábant”? — Nem. De van egy afrikai szakácskönyvem. Kölcsön adjam? — pintér — TÜZKÖZ r Fantomlátvány így hajnalok hajnalán a kovácsolóüzem. Csak a hatalmas csarnokban szétszórt kemencék nyitott szájain patakzanak ki az ezerfokos lángnyelvek éles, szemet sajdító tűszúrásai, piros, zöld lámpák fényei villódzanak, s vörös tűzkígyóknak látszanak a kézről kézre járó, megmunkálandó izzó vasdarabok meg-megszakadó útjai. Így, abban a megvilágításban úgy tűnik, mintha ember sem lenne sehol; mintha kemény ütéseiket szabadjára eresztve, maguktól dübörögnének a gépek. A vastag üvegablakon át kitekintve még nem látni a hajnal pirkadását; mint valami négyfelé vágott, hatalmas tükörben csillognak vissza benne a közeli köszörűgépek pattogó szikraesői. Zsidai András arcán sűrű patakokban csorognak alá az izzadtság cseppjei, amelyek lehetnek akár a fáradtságé is, hiszen kemény volt a mostani éjszaka. — Semmiféle akadály nem volt, szinte folyamatosan mehettünk — mondja — Úgyhogy... — Elég volt? — Igen. Hiszen, nem nézem délelőtt a tévét. Zsibbad már a tenyerem a fogó szorításától, meg merevednék az izmok is ekkora hajtás után. Mozdulatai pontosak, beidegződöttek, csupán fél szem- villanással követi a henger alá tett anyag útját. Másik szeme sarkából már a következő érkezését várja. Látom, már homlokán az erek is kidagadnak. Közlöm vele eme észrevételem, bár nem tudom, a másfelé figyelés közben egyáltalán regisztrálta-e magában az odavetett szavakat. Vélem: nem, mert hosszú perceken át mintha kívül rekedne tőle a külvilág. Csak jön, jön, megállás nélkül az anyag a géphez, amelynek hatvan-hetven kilóit ugyanolyan intenzitással kell a hengerek alá tenni, mintha mindez műszakkezdéskor történnék. A zömök testét borító munkaruha is csupa víz már, s bár, hamarosan „lefújják a műszakot”, a munka ritmusát nem lehet megszakítani. — Hej! — törli meg homlokát egy rövid szünetben —, de sokszor is izzadtam már így, a huszonhét év alatt, amióta1 itt dolgozok ,a kohászatnál. — De ez most különösen sok 4 NÓGRÁD — 1981. január 1., csütörtök volt. Persze, ez nem panasz, isten mentsen, hogy így írja meg, mert mi magunk diktáljuk, teljesítményben dolgozók, a ritmust. Csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy nálunk az év végi tempó talán még gyorsabb az előző haviaknái... Segítünk még, amit tudunk, a vállalat eredményességén. Leteszi a hosszú szárú fogót, húzza védőkesztyűjét, s kínálom cigarettával, de erre legyint. Leszokott róla néhány éve, mert az az ártalom, meg az itteni tüdő-igénybevétel, vette észre, nemigen bírják egymást — Ennek, meg hogy egyébként is egészséges életmódot folytatok, köszönhetem: úgy érzem magam, mint egy húszéves. Van erőm, egészségem és nagyon jőlesik dolgozni. Itt. Pedig mondták már sokszor, hogy Zsidai elvtárs, te iskolázott személy vagy, beülhetnél ebbe meg ebbe az irodába, irányíthatnál, hagyd ott a gépet.. De nem mentem. Pedig a feleségem is azon volt, hogy lazítsak már keveset. Mert a munka mellett, otthon, a ház körül is megvan az ember maga tennivalója. És a falu ügyei is... A negyvennégy éves hengerész, aki volt öntő, melegkovács, hat évig esztergályos, Egyházasgergén három éve falusi párttitkár. — Annyiban lett volna Igaza az asszonynak, hogyha itt bent a kohászati üzemekben más munkára adom a fejem, kipihentebben mennék haza és könnyebben, még testi- leg-szellemileg is frissebben végezném el azokat a feladatokat, amelyeket a közösség érdekében kell tennem. Mert a falusi pártmunkásnak egy olyan, viszonylag kis faluban is, mint Egyházasgerge, nagyon sok a teendője: szinte minden ügyes-bajos panasszal, intézkedni valóval hozzám jönnek az emberek. S ezeknek utánajárni, ugye, igényli a nyolc kemény óra utáni szellemi frissességet. Üjabb ekevasnak való, vörösen izzó, négyszögekre szabdalt vasanyagáradat indul meg a hengerlőgép felé. Ezt követően, bár fél hat elmúlt már, csak félmondatokat tud odavetni jobb válla fölött a vele beszélgetőnek, Zsidai András. — Tudja, mi így is tudjuk érzékelni a magyar mezőgazdaságban végbemenő változásokat... Hogy egyre nehezebb súlyú anyagból készülő ekevasakat gyártunk. Valamikor, hajdanán félkézzel emelgettük a lovak meg ökrök mögé fogott „szántómásinák” vágóvasait. Most meg, látja, ekkorák kellenek. Fejből mondja — miért is kellene rajta gondolkodnia, hiszen évek óta ezeket csinálja — az előtte heverő ekevas méreteit: hossza hetvenöt, szélessége tizenhét-tizennyolc centiméter. Izzadva emeli meg a fogóval, s lihegi: — Persze, a Rába-Steigerek nem vontatnak játékszereket. — Gondolom, az eltöltött harminchét esztendeje sem volt játék. — Hát, nem. De birtam. Háromszor lettem kiváló dolgozó és úgy vélem, kitüntetés emlegetése nélkül is csak jót tudnak mondani a munkámról. Ha nem hiszi, kérdezze meg az üzemvezetőt; valahol ott láttam az imént a másik gép mögött. Mindjárt hat óra lesz, de a tüzes ekevasfolyam érkezése csak nem áll meg. E sorok rögzítője ismét kénytelen jegyzetfüzetét zsebre dugni; tekintetét néha odairányítva, majd az éles fénytől el-elvakítottan félreíordítva áll a hengergép mellett a tűzözönben. — Most már — látom ismét Zsidai András verejtékes arcát — biztosan megemelgettem olyan hetven-nyolevan mázsát. Ez közel ezerkétszáz ekevas. És — törli homlokát menetközben —, nem csak a százalék számít... Három-négy évvel ezelőtt tömegével jöttek a reklamációk a méretpon- tatlanság miatt. Mert ennél, mint most itt a kezem között a mosoni eke, nem -lehet nagyobb-kevesebb az eltérés fél milliméternél. Érti: fél milliméternél. Hosszú ideje hibátlanok vagyunk.., Senki sem szereti, ha a munkáját kritizálják! így akkoriban összejött a brigád, aztán mondtuk egymásnak, kölcsönösen: meg kell fogni a minőséget, mielőtt nagyobb bajok lennének. — Eszerint megfogták? — Meg! öt óra ötvennyolc perc van, amikor leállítja a gépet, és táskájából elővéve, úgy ahogy van, kormos-olajos kézzel, bekapja az éjszakai étek még megmaradt falatjait. — Levágták már a disznót? — Két éve nem ölünk. Kevesebb lett a család, mert a fiam katona. Ott, abban az épületben, ahol valamikor-haj- danán én szolgáltam... A kevés mészárszéki is elég nekünk. Jókat lehet ott is kapni és ki győzné még az állatokat is idővel, munka után. — Higgye el — nyújtja felém a zacskót —, a gyári tepertő sem rosszabb a házinál. — Tör egy darab kenyeret, s adja markomba ennivalóstul. Tényleg finom, mondom és néhány pillanatig rákönyökölve a gép ■ „asztallapjára”, ropogtatjuk, rágjuk a jól kisütött, bőrös szalonnát. Mellettünk valaki újabb adag vasat dob a kemencébe: új műszak kezdődött. Karácsony György
