Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
Urbánus szemmel Szolgálnak-e bútoraink? Figyelemre méltó szakmai vélemény: az igazán kényelmes bútor nem annyira a testet, mint a lelket szolgálja", más szóval, — nem csak a kezeknek, lábaknak kell megpihenniük a jó bútor által, hanem elsősorban „belülről” kell jól érezni magúnkat! És aztán éppen ezzel összefüggésben a másik sarkallatos igazság: a meghajszolt városi életet élő ember számára sokkal inkább szükséges a minden tekintetben kényelmes otthon, mint bárki másnak úgynevezett modem korunkat megelőzően. Ez azonban nem több elméleti kérdésnél akkor, ha a lakás kultúrája nagyrészt idegenül hat, éppen akkor, amikor mint Salgótarjánban is történt, valóságos tömegek jutottak nem kis áldozattal új otthonhoz, s amiként közismert, újjáépült maga a város is. „Mit akar maga azzal az ötvenkét négyzetméterrel lakáskultúrát csinálni"? Ismerős „érv”, de semmiképpen nem több földhözragadt szemléletnél. Éppen a meglehetősen szűk otthoni keretek miatt lenne égetően szükség arra, hogy a másik oldalról, az ipar és a kereskedelem oldaláról nyújtott uniformizált, nagyméretű kombinált szobákat (mennyezetig érő szekrénysorok, obiigát franciaágy, heverő, fotel stb.), pontosabban ezeket a nagyjából mindig kapható bútorokat a lehetőségekhez képest jól helyezze el az ember. Ez mindenképpen reális igény lehet, és egyáltalán nem más kérdés, hogy még erre a „kultúrára” sincs kellő igény sem az érdeklődés, sem pedig a kielégítés oldaláról. Salgótarján városi sziulettjei nagyjából kialakultak, még hátravan a* úgynevezett -nyugati -városrész felépítése, mint a legjelentősebb feladat, és azután akár ki is tehetjük a táblát: „megtelt”. Érthetően ezekben az években, az elkövetkező időszakokban kerül az érdeklődés, sőt, a fejlesztés súlypontjára a város úgynevezett belső csinosítása, és, ha létezik ilyen — a város intimitásának kialakítása, tehát az apróbbnak nevezhető, de korántsem elhanyagolható sokoldalú díszítése (természetesen nem dekorációkról van szó) a városnak. Talán most már több figyelem jut minden oldalúan a lakáskultúra fejlesztésére is! Na, persze, nem elég tisztában lenni azzal, hogy milyen a kényelmes bútor, ha a város lakásberendezési áruházában az újonnan szerzett ismeretekhez úgyszólván semmiben sem igazodó bútorokat lehet csak kapni, nos akkor „a fene megette a lakáskultúrát” —, ahogy ezt már az idézett amatőr lakberendező (új lakástulajdonos, egy a sok közül) megjegyezte. Minek tagadjam, olyan érzése lehet az embernek ebben a még mindig épülő városban, mintha csak a jalak jelhúzására jutott volna elég ji- gyelem (nagyon nagy dolog ez persze önmagában is!), de egyébként valahogy magára hagyottan válik itt valamilyen városlakóvá az ember. Talán igazságtalannak, talán túlzónak tűnhet sokak szemében ez a megállapítás, mégis megkockáztatom a folytatását is a gondolatnak: alighanem visszahozhatatlanul elmulasztottunk itt valamit a város objektív létrehozása közben, és ez a valami lehetett volna az akár más tájakra is érdemes-érdekes példa arra, miként kell és lehet a lakosság nagy érdeklődése, közreműködése. igényfelkeltése mellett egyszerre várost és otthonokat is építeni. Nagyjából kétféle lakással találkozhat az ember a városi otthonokat látogatva — az egyik a túlcicomázott, bazárszerű, a másik az egyenruhába bújtatott és meglehetősen funkció nélküli (vagy a funkciónak nem megfelelő) otthon. A könnyebbnek tűnő gond a bazárszerűség, amelyet kellő ismeretszerzéssel, akárcsak néhány jó példával „szelídíteni” is lehet, sőt, a bazár tulajdonosa, a lakás lakója akár meg is szüntetheti a túlzsúfoltságot. Azt a fajta nyomasztó bi- zarságot, amikor már jó régen nem az ember, hanem a bútorok laknak az otthon „barátságos-meleg" falai között. Ehhez talán elégséges a hatásos ízlésnevelés, ebben például segítségére lehet az embernek az olyan törekvés, amely (legalábbis terv szerint) rövidesen Salgótarjánban, a művelődési központban is arra irányul majd többoldalú programokon keresztül, hogy az igazán korszerűnek, sőt „emberszerűnek” ítélt lakás- kultúra magvait elültesse. Nagyobb gond az uniformizált bútorgyártás okozta otthoni egyhangúság. Az a mai kortünet, ami azt látszik bizonyítani, hogy nem Kovács és Kis, Nagy és Tóth nevű családok, hanem a követhetetlenül sokféle (megjelenésükben azonban szinte pontosan azonos!) bútorcsaládok laknak az új otthonok ötvenkét négyzetmétert körülölelő tapétázott falai között. Ezekből a bútorokból, szekrénysorokból, amelyek szó szerint az ember fejére nőttek, csak nagyon nagy figyelemmel és igényességgel lehet olyan meghitt sarkokat kialakítani, amelyekben nem csupán a kéz és a láb, hanem elsősorban a „lélek” pihenheti ki magát Mégis, elsősorban ábból kell otthont építeni, ami kapható. Nem lehet mindenkinek arra várni, hogy az elemekből álló és a mai korszerűséget jobban megközelítő bútorokból (DO- MUS) az előjegyzést-követő években valamikor majd berendezze a lakást. Addig pedig a nagymama elhagyott bútorai között vegetál a család. A gyárak gyártják az agyonunt szekrénysorokat, ülőgarnitúrákat —, mert úgy tűnik, erre van igény, holott nyilván arról is szó lehet, amikor a forgalmat nézzük, hogy az újonnan felavatott otthont mihamarabb teljes egészében szeretné berendezni a lakás tulajdonosa. Nem azért várt évekig erre az ötvenkét négyzetméterre, hogy most meg évekig vadásszon kifinomult ízléssel és nem kevésbé kifinomult „szaglással” miként egy vizsla a bútorok darabjai után szerte az országbarf-világban. Valamit azonban maguk a gyárak is megsejtettek, mert kisebb, változatosabb szériákat terveznek gyártásra, sőt, odáig is elmennek egyre többen, hogy maguk is árulják azt, amit gyártanak, közvetlenül kapcsolatot teremtve és újabb, megbízhatóbb információkat is szerezve a vásárlóktól. Hivatásos belső építészről, lakberendező szakemberről senki sem hallott azok közül, akiket Salgótarjánban megkérdeztem. Talán más vidéki város is így van ezzel, bár, alighanem itt is, és másutt is, lenne elég hivatalos és magánjellegű megbízatás egy-két ilyen szakember számára. Ma, amikor az életmód kedvező irányú változtatásaira, a belső építkezésre egyre nagyobb figyelem irányul; amikor a kultúra fogalma kiterjed az élet valamennyi területére és megnyilvánulására — talán nem megalapozatlan a már meglevő, de egyelőre még csupán csak feltételezett igény éppen a lakás kultúrájának fejlődésére T. Pataki László Hincz Gyula életművét bemutató kiállítás nyűt a Vígadó Galériában. Képünk a kiállításon készült. Szabadság és rend A szocialista értékrendszer és a mindennapi kultúra témakörében Salgótarjánban rendezett nemzetközi tudományos konferencia harmadik, befejező napján elsősorban a mindennapi kultúra fogalmának értelmezéséről, az értékrenddel való összefüggéséről, a hatvanas-hetvenes évtized Magyarországán végzett felír, érések, kutatások eredményeinek ismertetéséről esett szó. A mindennapi kultúráról Köpeczi Béla akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár, helyettese tartott gondolatébresztő előadást, s a nyomában fellobbanő vitát — melyben összesen kilencen kértek szót — Vitányi Iván, a Művelődésbutató Intézet igazgatója vezette. Az alábbiakban ennek a november közepi napnak a bennünk leszüremlett, érdekesebb részleteit elevenítjük fel. MINDENNAPISAG ÉS KULTÚRA Az értékek és a mindennapi kultúra kérdéseinek összekapcsolása, egy tudományos értekezleten történő tárgyalása sokak számára lehet meglepő. Bizonyos mértékben az a kutatók körében is, melyet az a tény is jelzett, hogy Köpeczi akadémikus előadásának bevezetőjében igyekezett indoklását adni a párosításnak. Arra a kérdésre; miért szól az értékek vitáján a mindennapi kultúráról? — így válaszolt: az értékek mindig a kultúrában realizálódnak, ezért vizsgálatuk sohasem lehet önmagukban való. Az értékek elemzésének fontos célja, hogy következményeképpen, tudományos és gyakorlati tapasztalatainak összegzésével hatni lehessen a társadalom értékrendjére, formálni, alakítani tudjuk azt. A mindennapi kultúra fogalma ma még többféle, vagyis nincs még általánosan elfogadott meghatározás. Köpeczi Béla saját meghatározását Lukács György nézeteiből kiindulva fogalmazta meg! Lukács György a megismerés különböző fokozatairól szólva külön beszél mindennapi, tudományos és esztétikai megismerésről, s jellemzi is ezeket. A mindennapi megismerés kategóriája alá sorolja a munkát, a beszédet, a mindennapi létet és tudást. E gondofatok igazsága teszi szükségessé, hogy a mindennapiság kérdését a kultúrában is vizsgáljuk Általában nem szoktuk így fogalmazni, de könnyen belátható, hogy mindenkinek van valamilyen szintű, minőségű, mindennapi kultúrája, hogy az életbeli történések, mindennapi tények mindig előzményekkel szembesülnek, s a velük való összevetés útján minősülnek. Köpeczi akadémikus véleménye szerint — sommásan — a mindennapi kultúra az anyagi és szellemi javakkal való élését jelenti az embernek, sok-sok összetevő mellett, mint1 alapvetőeket, magában foglalja a szokásokat, előítéleteket, nézeteket, hiedelmeket, a tudást, melyek a gyakorlatban rendszerint attitűdökként jelentkeznek. PROBLÉMAFEL VETŐ KÖTŐDÉSEK A tudás a mindennapi kultúra része. Szintjének legfontosabb, egyben komplex mutatója az iskolai végzettség. A hatvanas-hetvenes években végzett felmérések egyértelműen bizonyították. Olyan lényeges emberi jellemzőkre utal ugyanis, mint a végzett munka, a társadalmi helyzet, a baráti kör, érdeklődés, életmód, szokások. Az ember tudását az iskolában alapozza meg, szintjét pedig a közművelődés tartja karban. Mindkét területen mutatkoznak problémák. Általánosítva a tapasztalatokat állíthatjuk: az iskolában nagyon sokan még a legalapvetőbb ismereteket sem sajátítják el, a közművelődés pedig képtelen a felnőtt- oktatás hatékonyságában előbbre lépni. A mindennapi kultúrában, szorosan kötődve a hiedelmekhez, az új, szocialista követelmények mellett szerepet játszanak régi eszmerendszerek is. Például a vallás. Elsősorban- a felnőtt korba lépő, az idős generációk, a betegek körében erősödnek fel a vallásos érzések, mintegy válasz- reakcióként a magányosság ’ jelentkezésére, a félelemre, depresszióra, az emberre zúduló bajokra. Hatása azonban szűkre szabott, a magatartásban, erkölcsben, életmódban — kivéve a szektákat — alig jut érvényre. A tanácskozás résztvevői közül többen is úgy látták, hogy az utóbbi nem is egészében kedvező, kiváltképpen nem az alacsony tudatszintű, egyének esetében. Nemzeti tudatunkat is terhelik sztereotipiák, melyek korábbi korok történelem- szemléletének termékei. Ezek „látható” jelei az olyanféle vélekedések, hogy a magyar történelem mindig tragikus volt, a magyar nép szerencsétlen sorsú, s ezen nem is képes változtatni. Az új és régi eszmerendszerek együtt és egymás mellett élése alakítja, jellemzi a mindennapi kultúrát, de megvalósulásában a tudatosságon kívül bizonyos automatizmusokkal is számolnunk kell. Ezek az automatizmusok mutatkoznak meg például az értékek elrejtésének mechanizmusában, a régi értékekhez való ragaszkodásban. Mindennapos tapasztalatunk, hogy esetenként óriási szakadék tátong egy-egy ember igénye és a megvalósulás között. Gyakran találkozhatunk olyan hiányos általános iskolai végzettségű emberekkel, akikben munkálkodik a tanulási kedv, ám valamilyen oknál fogva nem jutnak el a realizálásáig. AZ ERDŐ MINDENKIÉ! Társadalmunk mai fejlettségi fokán különös jelentőséget Műemlékek hasznosítása Nemrég a televízió sorozata hívta fel a figyelmet pusztuló műemlékeinkre. De bárki körülnéz szűkebb pátriájában, sajnos maga is tapasztalhatja, egész sor műemlékünk, műemléikjellegű épületünk sorsa a pusztulás. Mert vannak ugyan példásan karbantartott műemlékegyütteseink, kastélyok, templomok, utcasorok, amelyek valamilyen funkciót is betöltenek — múzeumot, képtárat rendeznek be bennük, hangversenyeket, vagy más kulturális rendezvényt tartanak falaik között. Az Országos Műemléki Felügyelőség csak 1980-ban is száznyolc épület felújításával foglalkozott — több mint 100 millió forint értékben. De sok az omladozó falú egykori várrom, a gazdasági épületnek, szociális otthonnak, iskolának használt kastély, a gazdátlan zsinagóga. S ott pusztul a szemünk láttára román kori építészetünk gyöngye, a jáki templomrom; a helyi költségvetési keretet terhelné karbantartása, védelme Pedig a magyarországi műemlékvédelem több mint százéves múltra tekint vissza. Első megnyilvánulása, az 1858- ban létrehozott Archeológiái Bizottmány. S alig néhány év múlva (1872-ben) megalakult a műemlékek védelmével intézményesen foglalkozó szervezet, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Az 1881-ben hozott műemléki törvény elrendelte a Műemlékek Országos Bizottságának felállítását — és a műemlékek szervezett védelmét 1957 óta a műemlékvédelem gazdája az Országos Műemléki Felügyelőség, és a fővárosban illetékes első fokú hatósági szervezet, a Budapesti Műemléki Felügyelőség. E szervezetek az elkövetkező évekre kidolgozták a műemlékvédelem távlati fejlesztési elképzeléseit Melyek közt szerepel a műemlék hasznosítása is. Számba vették száz legjelentősebb, gazdaságilag hasznosítható műemlékünket — kastélyokat, kúriákat, volt megyeszékházakat Olyanokat amelyeket most egyáltalán nem, vagy funkciójuktól idegen célokra használnak. A felmérés kiterjedt a gazdasági mérlegelésre is. Megvizsgálták, mennyibe kerülne ezen épületek helyreállítása, és, hogy milyen célra lennének alkalmasak. S mennyivel kerülne többe, ha új épületet kellene emelni. A különbség fél- milliárd forint. Javasolják, ajánlják, hogy a hasznosítható műemlék épületeket vegyék igénybe a helyi hatóságok, az újat építeni szándékozók. A közművelődés, az idegenforgalom, az állam- igazgatás céljaira könnyen alkalmassá lehet tenni egy-egy volt kastélyt, kúriát. Mint, ahogy tették már Simontor- nyán (bár még az Országos Műemléki Felügyelőség és a megyei tanács költségére), a helyreállított várban könyvtárat, múzeumot és művelődési házat rendeztek be. Ráckevén, a volt Savoyai-kastélyban építészeti alkotóházat helyeznek el. A sárvári vár is a kultúra otthona — könyvtárral, művelődési házzal, házasságkötő teremmel. A szerencsi várból szálloda lett, a budavári palotából múzeutn, a du- naföldvári várból kiállítóte- rem. Ahol nem veszik igénybe a műemlék épületeket —, közös pénzből kell fedezni az állag- megóvás költségeit, a társadalmi segítséget is igénybe véve. Nyílt várospolitikára, olyan társadalmi háttérre, olyan építészeti légkörre lenne szükség országszerte, amely mellett az ott élők beleszólása döntene közös történelmi értékeink megóvásáról, felkutatásáról. hasznosításáról. kapnak a viselkedési kultúrában észlelhető zavarok: Ezen a területen a bizonytalanság egyaránt jelentkezik az irányításban és a társadalmi megítélésben. Ma a viselkedésnek különböző típusai léteznek; emlékeztetnek a dzsentrire, a monarchia- vagy Horthy-korszakbeli időkre, a dogmatizmus időszakára. Együtt létezésük okozza a zavart. Olyannyira, hogy az ember már nem tudja kinek, mikor, miképpep köszönjön, családban; munkahelyen, úton, közterületen hogyan viselkedjen. Bizonyára sokan voltak már olyan helyzetben, hogy egy ismerős családdal találkozva háromféleképpen köszöntek, külön a férjnek, feleségnek, kislánynak. A viselkedési zavarok elválaszthatatlanok a demokratizmustól. Csak helyesen keil értelmezni. Köpeczi profesz- szor elítélte a durva érintkezési formákat, megnyilvánulásokat, amelyeknek „művelői” tévesen azt képzelik, akkor demokratikusak, ha durvák. A viselkedési kultúrával hosszabban foglalkozott Huszár Tibor egyetemi tanár. Egy kellemetlen salgótarjáni élményéből vonta le a következtetést, mely szerint sok olyan lehetőséget kell teremteni a város fiataljainak, amelyek befogadják őket, tevékenységi formát, szórakozást nyújtanak. A „lehetőségek” alatt klubokat, szakköröket és egyéb kisközösségeket értett. Majd elmondta az erdész meséjét az ember és az erdő viszonyáról. Az emberek ahol csak tehetik megrongálják a fákat, növényzetet, leölik a2 állatokat, egyszóval széthordják az erdőt. Miért? — kérdezi az erdész és meg is válaszol rá: mert kiadtuk a jelszót, hogy az erdő mindenkié, aztán beleengedtünk mindenkit, anélkül, hogy előbb megtanítottuk volna az embereket az erdőben való helyes viselkedésre. Vagyis felcserélődött a sorrend, s ennek hátrányát pedig már igen nehéz és munkaigényes megszüntetni. A példabeszéd — hitem szerint — egészen széles körben értendő. VALÓSÁGTÜKRÖZÉS Vitányi Iván vitavezető hozzászólásában a mindennapiság fogalmának különböző értelmezéseit foglalta össze. Kő; peczi Béla előadásában háromféle megközelítéssel találkoztunk; a Lukácson alapulóval, a szociológiai és az egzisztencialista értelemben használatossal. Vitányi Iván maga a mindennapi kultúrát az emberek és a műalkotások kapcsolatában ragadta meg. Tudjuk, hogy a kultúra kiemeli az embert a köznapi- ságból, de nem teszi mindegyiket boldoggá. Fel kell tennünk újból és újból magunknak a kérdést: azt akarják-e az emberek, amit mi akarunk; jó-e az nekik? Mert kultúrafelfogásunk változatlan alapköve, hogy az embert kiszakítsuk a hétköz- napiságból, egy közösségi ét- hosz világába emeljük a társadalmat. Nem hagyhatjuk a banalitás rendszerében az embert, mert az elnyomorodá- sához vezet. A nemzetközi tudományos konferencia résztvevői elégedetten zárták le háromnapos eszmecseréjüket, s azzal az eltökélt szándékkal utaztak el a nógrádi megyeszékhelyről, hogy a szocialista értékrend- szerről és a mindennapi kultúráról megkezdett párbeszédet további elméleti tisztázás végett folytatni kell. Nem dogmatikus, zárt rendszerekre van szükségünk — hangsúlyozta Köpeczi Béla —, hanem olyanokra, amelyek a valóságot adekváltan tükrözik. Igazságos a mondás, mely a nagy gordonkaművész, Pablo Casals nevéhez fűződik: az élet legfontosabb tanulsága a szabadság és a rend. Csak e kettő együtt tud harmonikus feltételeket teremteni az emberi fejlődés, a társadalmi haladás számára. Sulyok László NÓGRÁD — 1980. december 7., vasárnap 1
