Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

napja kezdődött a szünidő, s Marcsó- ka két napja csak takarított Hogy el tud koszosodni ez a szoba-konyha! Persze nagyképűség szoba-konyhának nevezni. mikor csak egy helyiség, de hát egyharmada betonos, kétharmada hajópadló'; és e szerint is használják, és talán még jó is, hogy egy helyiség, a tűzhellyel fűthetnek is, bár így meg a falak, a politúrozott bútorok elszürkülnek. és felhói yagosodnak az állandó gőztől meg füsttől. És ezen bizony takarítással nem segíthet, s a poloskákat se tudja kiirtani, hiszen a telep minden lakásába befészkelték magukat, fullasztó nyári éjszakákon, amikor még nyitott ablakkal is nehezen bírhatni, csapatostul vonulnak egyik lakásból a másikba, de most tél van, egyenként, gondosan bepetróleumozta a bútorok illeszkedéseit, s aztán forró lúgos/ vízzel — amelytől keze úgy megdagadt, hogy estére már nem tudta behajlítani ujjait, s miután elhelyezkedett húga mellett az ágyon, a zsibogó fájdalom mintegy a jól végzett munka tudatát adta neki — ki sikálta, s ezzel legalább átmenetileg kussolás- ra kényszerítette a fürge, kövér dögöket, hogy legalább a Karácsonyt ne zavarják meg.

Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom — énekelgetett, mint egy kiscseléd, tisztaság- s családvágya cselédje, de szenteste délelőttjén, már a helyenként feketére mocsko- sodott kopott festékű konyhabútort sikálva — míg elő nem tűntek az üde almazöld festékmaradványok, s a puhafa el- venen, duzzadt-rózsaszínen, mint a fürdővízből épp kiemelt baba popója. S az eláztatott fenyőfabútorból oldódó gyantaszag a tisztítószerek s a petróleum szagába keveredve karácsony másnapjának gyer- tyaszagú, kihűlttűzhelyű ágy- banlustálkodásával kecsegtette. Meg-megállt felkapott fővel, s két orra felé összetartó ránccal szemöldökei között: sehol se talált eldugott ajándékot, holott minden zugot rendbe rakott, fenyőfa se lógott az ablakpárkány alatt falbävert kampósszögre kötözve, liszt, cukor alig volt a háznál: hogy lesz itt Karácsony, miből süt kalácsot az anyja?

Egyre többször állt meg Ilyen űzötten aggódva, egyre ingerültebben ordított a kolykökre, testvéreire, s egyre elkeseredettebben táplálta magában a kétségbeesett reményt, hogy majd megjön a munkából anyja megrakodva, pihegve, kipirultan, gyengén és gyengéden mosolyogva, és minden rendben lesz, minden, minden, egyszer s minAnóka Eszter:

Karácsonyfa

denkorra. Már rá is húzott öccsére, mert összerúgta a rongyszőnyeget, amelyet ő oly fáradságosan mosott ki, de hogy az erre lekupórodva elsírta magát, ő is odakuooro- dott mellé. Bogi is hozzátör leszkedett, s nézte a megélénkült, össze nem illő színeket amelyekből ki lehetett találni, miből is csomózták, ezt a néhány sort itt épp parasztrózsaszín habselyem-bugyogó- ból, s mert érezte, maga is mindjárt bőg, énekelni kezdett: — Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok pásztorok — s ahogy hallgatta előbb finoman remegő, majd megnyugodva megerősödő hangját, elöntötte a tehetetlen szeretet, és megfőzte az ebédet, paradicsomszószt pirított grízzel, hiszen rég volt már reggel, s akkor is csak fokhagymás pirítóst ettek.

Anyja fél négykor érkezett. Szatyra telepakolva, de se fenyő, se bolti papírosba cso- magolt-zsinegelt meglepetések A két kicsi körbefonta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szót a kismama- ságért, mert két napig egyedül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagyta magukra őket —, várta, és ismét nem kapta meg. Az járt a fejében, hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre tudta. hogy meglopták, megint megy apja halála óta: csalódás csalódásra, s ő még csak csak meglopták, s ez így elviseli, tizennégy éves, nem gyerek már, de a kicsik?

— Ugye szép, kislányom — kérdezte az anyja, s ő felnézett.

Fenyőgallyből kötött koszorú árválkodott az asztalon, fagyöngy rajta, s egyetlen szál rózsaszínű csavartmintás gyertya. Marcsóka a gyerekekre nézett: elhúzódták anyjuktól, riadt arcukon értetlenség, magához húzta őkét.

— Ezt hozta ? — mondta. — Ezt tudta hozni?

— Szép... — mosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el magát, s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bogi azt mondta:

— Ugye ez nem az?! Ugye lesz karácsonyfa?

— Látja? No látja — mondta Marcsóka, felkapta göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön, nekem ne bőgjön — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba.

Édes vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy fel nem ■obbant. Az öregasszony ölbe tett kézzel ült a sütő mellett a kisszéken. várta, hogy kisüljön a kalács. A két magasra vetett ágy tiszta lepedővel letakarva, rajtuk a fényes re kefélt ecetszagú sötétkék öltönyök, a frissen vasalt ingek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kiterítve, mintha két halott, de így volt ez jól, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, a hokedlire kerül a lavór, megmosdanak derékig, aztán a lábak kerülnek a Flóraszappan-oldotta gépolajtól vastag, síma vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a mama kisbögrével utánatölti a lavórba a forró vizet, mert a lavór fenekén átsüt a beton hidege, s aztán jöhet a tiszta ing, az ünneplő, s az ünnepi, boros vacsora.

— Mama! Húsz forint kéne, mama.

Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után böködő borját, s úgy is állt fel, mint egy öreg tehén, hogy a kredenc tetejéről, a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővegye vagyonát, s megkérdezte:

— Bementek a városba?

S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta:

— Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta.

Ekkorra öccse is megértette hamari szándékát, bárgyek zsábung, mondta az ő külön nyelvükön, khej, koe szhi, felelt rá Marcsóka, végigdübörögtek a körfolyósón, lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s felugrottak a kihúzó nyitott peronú villamosra.

Nyüzsgött a nép a Körúton, siettek, furakodtak, ballagtak, egymást érték a kiírások a kapuk alatt: KARÁCSONYFA AZ UDVARBAN, de ők, mintha nem is karácsonyfáért indultak volna...megrészegültek a fénytől a korai alkonyban, az emberektől, s a fénytől az emberek arcán, s nagy hangon, komoly pofával társalogtak:

— Kar kario kecsücse?

— Ben bacsujó maricsi.

S ha rájukcsodálkozott valaki, felröhögtek, és nagyot szaladtak, mígnem a nevetéstől és a futástól görcs állt az oldalukba, nekitámaszkodtak egy öreg fának, csuklottak, nyögtek, ziháltak, mintegy a

fizikailag lehetetlenült nevetés pótlásaként.

Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta őket, megtorpant, mintha még sose látott volna gyerekeket. Marcsóka kimeredt szemmel bámulta a fekete bársonyhajtókás püspöklila télikabátot, a lágyan csillogó fehér selyemsálat s a fémesen fénylő cilindert, még karonülőként látott ilyet, a háború vége óta soha, az emberek örültek, ha lódenra tellett, s kiki úgy divatozott, hogy micisapkáját a jobb, vagy a bal fülére húzta, de egyik füle így is, úgy is csak kimaradt belőle.

— Siessetek, jön az angyalka — mondta az úr, s köny- nyed szárnycsapás-utánzatot bűvölt ujjaival. S hogy Marcsóka erre felsírt, közelebb lebbent, s azt mondta a Marcsóka sírásától kétségbeesett kisfiúnak:

— Találd ki, mi van a zsebemben ?

És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit.

— Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca, de Marcsókára nézett, és simogatni indult keze elbátortalanodva visszasüllyedt z'sebébe. Az úr elégedetten, mint aki ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát visszarakta a zsebébe, és letekerve végtelennek tűnő selyemsálját, a kisfiú nyakára csavarta. De, hogy Marcsóka szeme gyanakvóan villant, mellmagasságba emelve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralépett, egyre hátrált, nekihátrált egy kiskabátos részegnek, éljen Rákosi, kurjantotta az, összecsókoltak, majd egymás- bakarolva eltűntek, csak egy ötvenes virított helyükön az aszfalton.

Marcsóka

felkapta, szívéhez szorította, sírt és nevetett, és rohant, húzta-vonta maga után öccsét.

— Ugye varázsló? Mondd, ugye varázsló? — ismételgette á kisfiú átszellemültem s amikor kijöttek a virágboltból a feldíszített karácsonyfával, amelynek csúcsán minden lépésre megcsendült vékonyan a csengő, még egyre ezt hajtogatta, most már állítva, és közben a selyemsálat tapogatva, s hogy Marcsóka nem válaszolt, anyja kivénhedt kosztümkabátjának alját rángatta, amely Marcsókának télikabátként szolgált, míg csak kezében nem maradt egy darabja, akkor megszeppenve elhallgatott, zsebébe gyűrte a darabot, ott sodorgatta, nem merte eldobni, félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a szakadást is észreveszi, és megrakja, jóllehet : Marcsóka most még ezért se rakta volna meg.

Muzsikáló

kislány

Réti Zoltán rajza

/ •!* v *!♦ *1* *!♦ *1* •!* *Z* •!» «I* »I* »I* •'» **♦ «£• %♦ *Z**Z**Z* ****** *Z* •!* ♦!* í* *!♦ ♦!» ♦!* ♦!» *Z* *Z*

vidámabbnak tűnt. Vigasztaló volt az is, hogy mögötte már jóval többen álltak, mint előtte, és az úton mindkét irányból igyekeztek a kiskocsikkal a kút felé. Már csak ketten választották el a töltőpisztolytól, amikor a mögötte álló megszólalt:

— Ellenőrök. Ezek is jókor jönnek.

A közeli helyi járat-megái ló felől egy férfi é6 egy irha- bundás nő közeledett. A férfi szotyolát pattogtatott, köpködött és félcipőjében óvatosan kerülgette a havat. A nőről hamar meg lehetett állapítani, hogy nem rokonszenvezik a szotyolás férfival, talán a munkájával sem.

— Ezek se olajjal tüzelnek — jegyezte meg valaki.

— De mink se fogunk — fűzte hozzá baljóslatban a mellette álló.

A szotyolás némi gunyorossággal szemlélte a hosszú sort, míg a nő figyelemre sem méltatta a várakozóitat. Félrehívta a kút kezelőjét, májd bevonultak az üvegkalic- kába. Hangjuk nem hallatszott ki, csupán a kútkezelő mutogatásából érthették, hogy róluk is szó van. Végül a benzinkutas a nővel maradt, a szotyolás állt ki az ajtóba, keze a kilincsen:

— Emberek! Leltározás. Egy óra múlva újra üzeme! a kút.

Többen káromkodtak. Ám bármilyen heves volt is a méltatlankodás, érezhető volt, hogy első mérgük után beletörődőén tudomásul veszik a helyzetet. Arra, hogy erélyesen és méltánylandóan tiltakozzon bárki is, nem lehetett számítani. A szotyolás alig tudta visszatartani a vi- gyorát. Kivárt, mint egy állatszelídítő.

A tehetetlen düh még forrt mindenkiben, amikor a tanárnő lehajtotta a kabátja gallérját, kilépett a sorból a szotyolás felé és indoklást nem igénylő nyomatékkai kijelentette:

— Kérem, ezt nem tehetik!

Az ellenőr első meglepetésében, ügyetlenül, reflexválaszt adott:

— Már mért ne tehetnénk?

A tanárnőnek nem maradt ideje, hogy kioktassa a szo- tyolást, mert a nyegle válaszra kitört a hangzavar, s nem lehetett érteni semmit. Az ellenőr ijedtében magára zárta az üvegajtót. A nő jött ki helyette.

— Emberek. Ez az elsőbb. Ezt nekünk meg kell csinálni

— Maguk ketten elsőbbek, mint mi harmincán? — áll a tanárnője mellé a fiatal férfi.

— Ne vigye rossz vágányra a helyzetet. Nem erről van szó —válaszolta az ellenőr.

— Hát miről? Az igazságról van szó! — fakadt ki dühösen.

— Ne hozza ide az igazságot. Az igazságnak ehhez •amim köze.

— Hallják, emberek? Egy hétig nincs olaj, mikor végre van, leltározni akarnak! És akkor még ők mondják meg azt is, hogy miről van szó!

Az erőviszonyok egy csapásra megváltoztak. Elbizonytalanodott az ellenőr is, aztán látszott, amint a dactól keskeny lesz a szája. Nem válaszolt semmit, mint aki az első kijelentését tartja érvényesnek. A tanárnő oldotta fel a patthelyzetet:

— Nézze, mi megértjük, hogy maguknak végezniük kell a dolgukat, de ennyi 'embert nem lehet szélnek ereszteni. Maguknak kell várniuk.

1

A z ellenőr végigmérte a tanárnőt, aztán a fiatal férfi szemébe nézett, majd egyetlen szó nélkül bevágta az ajtót.1

— Ki következik? — jött ki a kútkezelő.

Előreengedték a tanárnőt. Mielőtt a kannáiért nyúlhatott volna, a fiatal férfi felkapta azokat és a töltőpisztoly közelébe tette, majd lecsavarta a kupakokat.

— Ó, igazán kedves. Nagyon köszönöm.

—. Nem ismer meg a tanárnő? — kérdezte viszont- udvariaskodás helyett.

— Várjon csak! Valami rémlik.

A két kiskanna gyorsan megtelt. A tanárnő megvárta a férfit a szánkóval. Kiderült, hogy egy darabon azonos az útjuk.

— Tudja, elég jó arcmemóriám van. Együtt jár a hivatásommal. Lassan húsz éve lesz, hogy tanítok.

Még negyedikben is keverte a neveket, gondolta a férfi. De ennél is szórakoztatóbb volt, hogy gyakran összetévesztette a párhuzamos osztályok soron levő tananyagát, s ha a naplóbejegyzésből rájött a tévedésére, hosszan pirult. — Tanítottam magát.

— Igen. .

— Ne haragudjon, de már nem emlékszem magával kapcsolatban se jóra, se rosszra.

— Akkor biztosan nem lehettem se igazán jó. se igazán rossz,

— Attól függ, mit ért ez alatt. Nálam a lelkiismeretességnek, szorgalomnak is megvan a becsülete. Ám hagyjuk a múltat. Magával mi történt azóta?

— Tanítok.

— Ennek szívből örülök. Gratulálok — letette a kannákat. A férfinak is meg kellett állnia. Kezet fogtak.

— Aligha van mihez gratulálni. Tudhatja a húszéves gyakorlatából.

— Ne legyen ilyen. Látja, én inkább örülök annak, hogy egy volt tanítványomból szintén pedagógus lett. Ebből is látom, hogy nem dolgoztunk hiába. Valami azért megfogant nemcsak a fejekben...

Makacs ellenkezési vágy tört rá, de mihelyt kinyitotta a száját, tudta, hogy ostobaságot mond:

— Nem azt tanítom, amit a tanárnő.

— Ó, mindegy az, kolléga. Egyféle tantárgy van: az élet... Látom, mosolyog. Értem én. Hagyjuk is... Maga idevalósi, biztosan tudja, nyitva lesz-e a kút két ünnep között?

— Azt hiszem.

— Tudja, elváltam. Míg a férjem kiköltözik a lakásból, addig albérletben lakom a gyerekkel. Fölösleges sok olajat fölhalmoznom.. És maga? Nős? Család?

— Két kicsink van.

— Gondolom, már nagy a készülődés maguknál is.

—. Mondhatni, teljes' a felfordulás.

— Nem lesz szép karácsonyunk. Ez a kevéske hó meg ma elmegy. Pedig nincs szebb a hófehér karácsonynál.

— Csak hull még talán.

— Nem mutat rá hajlandóságot.

— Ahhoz még van két és fél napunk — nézett a nő szemébe, majd hozzátette: — Bízni kell.

— Igen... A bizakodás..., az megmarad nekünk — mondta a nő és a kannákért nyúlt.

A férfinak váratlanul eszébe jutott, valami:

— Most jövök rá, hogy ezek mit ötlöttek ki! Megvárják míg a hangadók elmennek, aztán újrakezdik.

— Ügy van.

— Maga ezt tudta?

— Sejtettem.

— Nem gondolja, hogy vissza kellene mennünk?

— Nincs értelme. A maga igazát előbb, vagy utóbb, mindenkinek magának kell kiharcolnia... Én itt elkanyarodom. örülök, hogy találkoztunk. Kellemes ünnepeket! A családjának is.

V

alamit mormogott válaszképpen. Aztán ellenőrizte, hogy biztosan állnak-e a kannák, igazított a bilincszáron. Megmarkolta a kötelet. Az megfeszült, majd elszakadt. Néhány perc alatt a talpak belemerevedtek az olvadékba, azért nem mozdult a szán. Bosszankodás nélkül ósszecsomózta a kötelet. Hátulról taszított egyet a szánon, hogy a lefagyott talpak felszakadjanak. Később még havazhat is, gondolta. Jó lenne fehér karácsonyt ünnepelni. Igen, ezt kellett volna kívánnia búcsúzásikor: fehér karácsonyt. Ez megint utólag jutott eszébe, feszült neki a húzásnak.

] NÓGRÁD — 1980. december 25., csütörtök 1t

/