Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-01 / 230. szám

A munkapadtól a vezérigazgatóig (3.)

A vállalati belső mechanizmus

tartalékai

Recept van, gyógyír még nincs

Nehéz napok füzében

Utaltunk már rá, hogy a túlméretezett, sok lépcsős vállalati belső irányítási rendszerben, (amely tehát tagoltságában, teljesítőképességében és bonyolultságában nagyobb, mint amekkorát a fejlesztés, termelés, forgalmazás nagyságrendje, tagoltsága, bonyolultsága megkíván, amely nagyobb, mint például, amit a hazai iparban a vállalatok közötti munkamegosztás, a kooperáció valóságos szintje szükségessé tesz), nos ebben a rendszerben egyes szinteken, osztályokon olyan „mechanizmus” alakul ki, amely az adott részleg számára — a rend, a fegyelem, az ügymenet zavartalansága jegyében — automatikusan „kitermeli” a feladatokat, sőt: a külön érdekeket is, amelyek nem feltétlenül esnek egybe az egész vállalati kollektíva érdekeivel. Nézzünk most erre egy-egy érdekes, és eléggé általánosítható esetet.

Sok helyen a rendtartáshoz tartozik, hogy a szállítási osztály csak akkor vállal fuvart a raktárnak, műhelynek, ha azok 72 órával előbb átküldték a megrendelést. Ez az előretartás egyfelől valóban nem haszontalan, hiszen így jut idő a legfontosabb szállítások kiválasztására, a fuvarok összeházasítására, tehát a szállítókapacitás legkedvezőbb kihasználására. Másfelől azonban az előrendelés a vállalat valamennyi részlegét arra készteti, hogy megrendeléseiket a hét minden napjára előre leadják, hiszen ebben a rendszerben könnyebb lemondani, mint megszerezni a kapacitást. A rendszer tehát végül is nem alkalmas arra, hogy a szállítási kapacitáskihasználást optimalizálja. E rendszer merev alkalmazása anélkül, hogy a megrendelőket is érdekeltté tennék a kapacitás optimalizálásában, s csak utasítják azokat, valójában csak a szállítási osztály munkáját könnyíti meg: 72 órával előbb elkészíthetik a beosztást, sohasem kell kapkodniuk, s ha valahova, ahol nem szóltak idejében, nem jut kapacitás, a felelősség nem őket terheli. A kapacitást azonban e rendszerrel nem lehet optimalizálni, csak formálisan. A szállítókapacitás szétosztása a szállíttatok között, egyszer s mindenkorra, alighanem kedvezőbb kihasználást eredményezne. Ehhez az kellene, hogy a nagyvállalatokon, trösztökön belül —

a belső mechanizmus reformjának első lépéseként — esetleg önelszámoló egységeket hozzanak létre: jogokkal, eszközökkel, kötelességekkel és felelősséggel ellátva azokat Ez a megoldás kivált akkor tűnik ésszerűnek, ha a nagy- vállalati központ, s a telephelyek egy része között több mint 100, olykor 200—300 kilométer a távolság.

A „különérdek mechanizmus”, a túlszabályozott vállalati belső szervezetekben a legtöbb főosztálynál kialakul. Annak idején például az üzemfenntartási osztályokat, gondnokságokat azért szervezték meg, hogy a termeléssel foglalkozókat mentesítsék a munkához szükséges apróbb eszközök, segédanyagok, bútorok stb. beszerzésétől, gondozásától, rendbentartásától. Ezek az osztályok tehát kezdetben összegyűjtötték és teljesítették a termelő-, vagy irányító részlegek igényeit, kívánságait. Ma az a helyzet, hogy nem gyűjtik az igényeket, hanem elbírálják. S, ha a gondnokság megtakarít a fenntartási költségekből, prémiumot kap.

Nem lehet tehát csodálkozni azon, ha ezek a részlegek a keretek elosztását azzal kezdik, hogy félreteszik az év végi megtakarítást. A munkakörülmények javítását szolgáló összeg egy része így válik tehát a gondnokság prémiumalapjává. Az ma már senkinek sem jut az eszébe, hogy az e célra szánt összegeket tulajdonképpen már szükségtelen még egyszer megspórolni, hiszen ezzel akkor takarékoskodtak, amikor a vállalat pénzét elosztották: mire, mennyi jut.

Külön érdekké vált például az is sok helyen, hogy a ga-' rázs ne lépje túl a teherautók havi kilométerkeretét. Ezért nem egy helyen megesik, hogy ,a hónap utolsó napjaiban az árut bérfuvarozóval szállítják, mert a garázs nem ad kocsit. A bérfuvar ugyan költségtöbblettel jár, de az eltűnik a vállalati általános költségek között (eddig legalábbis eltűnt) a garázs viszont jogosult lesz a prémiumra.

Nem csak egyszerűbb lenne a vállalati élet, az ügyintézés, hanem csökkennének a termelési költségek is, ha például a telephelyek vezetője rövid úton eldönthetné, hogy ha elromlik egy berendezés, van-e ideje megvárni a központi tmk javítóit, vagy inkább külső javítókra bízza. Vagy, ha a raktár szabadabban rendelkezhetne — a raktáros oszthatná be — a szállítóeszközökkel, vagy legalábbis azok egy részével.

E példákat persze, a teljesség igénye nélkül, csupán a kialakult helyzet érzékeltetésére hoztuk fel, hogy nyomába eredjünk annak: a túlzott ügyviteli irányítási centralizáció hol, miben, mennyire képes hátráltatni a rugalmas, gyors, ésszerű munkát, gátat vetve a kezdeményezőkedvnek, soványítva a felelősséget a végrehajtás szintjein. Pont azokat az értékeket szorítva ezzel a háttérbe, amelyekre a következő években —, de már ma is — a legnagyobb szükség van.

Igaz. az 1980-ban életbe lépett intézkedések és az új szabályozók után számítani lehet arra, hogy a vállalatok az eredményes gazdálkodás érdekében minden lehetséges tartalékot igyekeznek majd kiaknázni. A vállalatokra nehezedő gazdasági kényszer eddig valóban nem volt akkora, hogy saját vezetési, ügyviteli stílusúkat és intézmény- rendszerüket is kritika alá vegyék. Várható, hogy a következő időszakban az ebben rejtező tartalékok felkutatása is szükségesnek mutatkozik majd a vállalatok szemében.

Ahol a számításoknál gondolnak arra, hogy saját belső mechanizmusuk milyen hatással van az eredményességre — például az új gyártmányok átfutási idejét, a beszerzés idejét, a piaci információk hasznosításának sebességét, vagy az újítások, javaslatok, kezdeményezések elbírálásának időtartamát is elemezve — ott aligha marad kétség afelől, mi az igazi jelentősége egy nyitott, rugalmas, teljesítményre, (s nemcsak az ellenőrzésre) orientált, a reálfolyamatok nagyságrendjével összehangolt belső intézményrendszernek.

Lehet-e ezt várni, szükséges-e mindenütt elvégezni ezt a számvetést — erről érdemes lenne szélesebb körben is véleményt cserélni, gyakorló vállalati vezető szakemberekkel, szakmunkásokkal, műszakiakkal, közgazdászokkal: várjuk a véleményeket!

Gerencsér Ferenc (Vége)

(A vállalati belső mechanizmust elemző cikksorozatunkat vitára bocsátjuk. Kérjük olvasóink hozzászólásait, véleményeit!)

Megszokták a* eredményeket,

Emlékszem, már az év ele' je táján történt beszélgetésünkkor azt mondotta Szőcs Gyula, a FŰTÖBER nagy- bátomyi gyárának igazgatója: kemény esztendőnek

néznek elébe, mert jóval magasabbra emelték a terv jelképes lécét. Ami ugyan így, egymagában nem lenne baj, mert képes a munkásgárda már az ötszázmilliót meghaladó termelési érték előállítására, de bizonyos — hangsúlyozta már akkor —, nem az igyekezettel lesz majd baj.

Nem felületes jóslások alapján emlegette a várható nehézségeket. Tudták már akkor a nagybátonyi gyáriak — és a budapesti központ vezetői: az idei kevesebb nagyberuházás kevesebb fő profilú terméket igényel tőlük. S akkor jelentős gyártókapacitás maradna kihasználatlanul és minden tekintetben olyan gondok mutatkoznának, amelyek őrlődő idegek mellett megszakíthatnák a vidéki gyár sikersorozatát. Ezt megelőzendő, hajtottak végre a vállalaton belül jelentős termékátcsoportosítást, s gyártanak olyan berendezéseket, smpH-ot eleddig a csongrádi gyáregységben készültek.

s úrrá akarnak lenni a nehézségeken

(Bábel László felvétele)

.....................................................................iiEiimiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimniiiimimMiiiiiiiitiiiiii

r

M

átraaljai Állami Gazdaság

Gazdálkodás az energiával

nmiiiiiiiimu

Az energia drága kincs, ára az elmúlt években fokozatosan emelkedett és erre a tendenciára a jövőben is számítani kell. A mezőgazdasági nagyüzemek a gépesítés fokozódásával egyre több és több energiát használnak fel, de a termelési költségek szempontjából nem mindegy, hogy menynyit. A fogyasztás indokoltnál nagyobb növekedésének elkerülésére csaknem minden üzemben különböző intézkedések láttak és látnak napvilágot. Mi a helyzet ezen a területen a Mátraaljai Állami Gazdaságban? A kérdést Bor- bás Ferenc energetikusnak tettük fel.

— Tisztában vagyunk az energiagazdálkodás fontosságával és ennek megfelelően cselekszünk is. Hogy ezen a téren folytatott erőfeszítéseink eredményeket is hoztak, arra csak egy adatot említenék. A szakosított sertéstelepünk egyik legnagyobb energiafelhasználója a gazdaságnak. Itt, 1979-ben a tavaszi fűtési szezonban — alig három hónap alatt — 160 ezer kilogramm fűtőolajat használtunk Hal. Az idén, a keményebb tél

ellenére, már csak 120 ezret. A negyventonnás fűtőolajmegtakarítás 280 ezer forintot jelent a gazdaságnak.

— Hogy érték el?

— Mindenekelőtt a tüzelés- technikai berendezések tökéletesítésével, az égőfejek cseréjével, a vezérlőberendezések átállításával, a kazánok felülvizsgálatával és tervszerűbb karbantartási munkával.

— Ebben azért a szemléletváltozásnak is volt egy kis szerepe. Vagy tévedek?

— Nem. Erre a kérdésre gyakran visszatérünk és a meggyőzés mellett anyagilag is igyekszü-k érdekeltté tenni mindenkit, akinek bármilyen köze van az energiafelhasználáshoz

— Mondana erre egy pél-r dát?

— A gabona és a borsó betakarításánál a premizálás alapja a száz kilogramm terményre jutó gázolajfogyasztás. Ez az idén alig haladta meg a két decilitert. Tavaly a kalászosok és a borsó betakarításánál több, mint 40 ezer kilogramm gázolajat használtunk fel, az idén a nagyobb terméshozam ellenére is csak 35 ezer 500-at. A kettő közti különbség értékéből — mondani sem kell — tellett arra, hogy a kiemelkedő eredményeket elérő, a legjobban takarékoskodó gépkezelőket megjutalmazzuk.

— Mennyit kaptak a „takarékos” emberek?

— Az első három helyezettet 1000—2000 forint jutalomban részesítettük.

— A szárítóberendezések köztudottan falják az olajat. Tán itt is sikerült valamit megspórolni?

— Igen, 25—30 százalékos javulás volt eddig a tavalyihoz képest a szárítóüzemnél. Egy tonna termény szárítására tíz kiló olajat használtunk fel, a tavalyi tizenhárommal szemben, ami közel húsz tonna megtakarítást jelent. Jobban felkészültünk, igyekeztünk optimális időben elvégezni a betakarítást és a túlszárítást elkerülni.

— Mi a helyzet a traktorüzemnél?

— Az alapos, mindenre kiterjedő értékelés most folyik, de eddigi számításaink szerint, itt is sikerült előbbre lépni az üzemanyag-felhasználás csökkentésében. Ebben nagy

szerepe van a megváltozott bizonylati rendnek, amely úgyszólván teljesen megakadályozza az üzemanyaggal történő visszaélést.

— Növelték ennek következtében az adminisztratív létszámot?

— Nem. A létszám maradt, legfeljebb a felhasznált papír mennyisége nőtt, de ez bőven kitelik a megtakarított üzemanyag árából. Előnye az új módszernek, hogy csak valós adatok kerülhetnek bejegyzésre, lehetővé vált a folyamatos értékelés és szükség esetén az azonnali intézkedés. Ez, szerintem, egyik sarkalatos pontja a valóban ésszerű és gazdaságos energiafelhasználásnak.

☆

Eddig a beszélgetés az energiával való gazdálkodásról, aminek fontosságára még egy adat. A Mátraaljai Állami Gazdaságban augusztus végéig — a villamos energiával együtt — összesen több, mint 8 és fél millió forint értékű energiát használtak fel. Ez olyan összeg, amelynek állandó figyelemmel kisérése igen lényeges feladat. A ' jó példák ellenére is akad még javítanivaló, s ezekből a súlyos milliókból mindig el lehet csippenteni valamit. Itt ez a cél, de ezt minden üzemnek követni kellene.

Z. T. ,

Sajnos, nem minden zökkenő nélkül.

S hogy a gondok zöme továbbra is megmaradt — s tán’ marad továbbra, némi bizonytalanságot okozva dolgozók és vezetők között — így egyáltalán nem a felszabadult légkör, a magabiztosság jellemzi most a nagyfa átonyiakat.

— Nagyon sok nehéz napunk van — mondja Szabó Ferenc főmérnök. — Amelyek talán már akkor megkezdődtek, amikor tavaly, szinte csak papírforma szerint terveztük meg az idei esztendőnket. Nem mintha akkoriban nem érzékeltük volna, hogy 1980-ban má- sabb lesz, mint máskor. De az az igazság: ilyen gondokkal, mikkel most is küszködünk, nem számoltunk.

Vállalati érdekből és saját kapacitásuk kihasználása végett idéntől Nagybátonyban gyártják a paksi atomerőműhöz szükséges feketele- mez-vezetékeket, az úgynevezett MOT-klímaberendezést, a tévéventillátort, s „bevonultak a profilba” a porszűrő, levegőszennyeződést megakadályozó ciklonok. Mondani sem kell: az új technológiára történő átállás, a betanulás önmagában is jelentős feladat, átmenetileg stagnálja, vagy inkább még hátráltatja a gyár eredményességét. S ha mindez még egyéb gondokkal is párosul — kerül a gyár olyan helyzetbe, mint jelenleg van.

— Kiváló gyáregység már nem leszünk, ez szinte bizonyos — beszél nagy önfegyelemmel és látni: visszafogott indulatokkal, a főmérnök. — Hiszen szinte azzal párhuzamosan, hogy „beindítottuk” az új termékeket, jelentkeztek először kisebb, majd egyre inkább számottevő zökkenők az anyagellátásban. Főleg a minőségi lemezek, más hengereltáruk és az idomacélok ütemtelen, nem kielégítő volumenű szállítása hátráltat bennünket most is, bizonytalanná téve a termelés folyamatosságát. Látja ezt a listát? — tesz elém egy szinte óráról órára kínos pontossággal vezetett vaskos tömböt. — Szeptember első dekádjában még több mint negyvenféle anyagunk hiányzott, s hiába telnek azóta is a napok: alig- alig van valamit kihúzni belőlük. Józan ésszel szinte képtelen az ember beletörődni, hogy egy hónapból mindössze húsz biztos napunk van, s a fennmaradó tíz nap szinte a levegőben lóg. Elhiszi? A második negyedévben — egyetlen kiragadott téma — a C02 védő- gázas hegesztőhuzalnak csak az egynegyedét tudta a saját vállalatunk biztosítani, a többit nekünk kellett úgy-ahogy összekunyerálni. Igen, szinte kikönyörögni. S ha nem lett volna összeköttetésünk, s mások nem érezték volna a nehézségeinket, bizony most még nehezebb helyzetben lennénk.

Persze, Nagybátonyból nemcsak anyag hiányzik. Meglehetősen híján vannak pontos, konkrét, előre mutató, megbízható információknak is. — És ha ezek nincsenek, hiába a gép, az anyag, az ember és az energia: nem érezhetjük bizonságban magunkat — bizonygatja a főmérnök. — Véget kellene már vetni az ígérgetéseknek, a felelősség egymásra hárításának, az unos-untalan a másikra való hivatkozásnak, hiszen ez megakadályozza a felelősségre vonást is. És nem utolsósorban gátolja eredményeink elérését, növeli a munkások és a vezetők körében is meglevő bizonytalansági tényezőket.

Mi több — tesszük mi hozzá — veszélyezteti a nagyprogramokhoz szükséges és igen keresett lakáskonvektorok. thermoventil- látorok, ERKA-SUPER típusú gázkazánok és a CTC- hőcserélők nagyobb darabszámú gyártását is. Amelyekből, ha gondos a tervezés, és pontosak az iftformációk, akár a dupláját is „felvenné” a piac. Amelyekből nagy sorozatokat adhatnának át a megrendelőknek, gazdaságosan állíthatnák elő és így a jelenlegi nagy gondok sem lennének akkorák. De hát...

— Maradtak magukra?

— Szó sincs róla! Nehézségeinkre odafigyeltek már az illetékesek.

— Nem kései a felismerés?

— ... Mór előbb megszűnt az a szemlélet, hogy az itteni problémák eredőjét csak itt keressék. Jelentős segítőkészség mutatkozik már meg.

— De a csatát mégis elvesztik ...

— Receptünk: egyhónapos

előretartás, folyamatos

anyagellátás, megbízható információk — van. És akkor tudjuk, mi a teendőnk, hasonlóképpen, a múlt esztendőkhöz, s akkor nem lesz baj.

Szeptember közepén túlhaladtunk. Ügy tűnik: recept van, gyógyír még nincs Nagybátonyban... és az átmeneti nehézségek hceszabb távon tartanak.

Karácsony György

NÖGRÁD — 1980. október 1., szerda