Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-26 / 252. szám

Útoniáró Nógrádi találkozások A cselekvés magvait is ősz­szel személgetjük. A nyár nyomait járva leg­erősebb emlék talán mégis­csak az a dinamizmus, amj mindig jellemezte a nyarakat. Munkában, kirajzásban, moz­gásban, kalandban, jóban és rosszban, de még a tervekben is. Mi valósult meg ebből, vagy abból —, mi maradt meg magként a jövő tavasz­ra, vagy a nyárra, ez lehet az ősz egyik mérlege. /VWW^/WWW A lovak vonzottak (nem vittek, mert ahhoz már fel kellett volna ülni valame­lyikre) nemrégiben Palotásra. De előbb még egy megye- székhelyi hír, miszerint az utazási iroda tervezett, Salgó környéki lovastúráinak le­bonyolítására szakképzett ed­zőt keres. Más szóval (nem nehéz megfejtem magából a hirdetésből) meglovagolható lovakkal rendelkezik. A hír igaz. Valóban abrakol, vagy négy hátas, kellő felügyelet mellett, a közelben. Edző azonban azóta sincs. Egy má­sik hír még régebben jelent meg lapunk hasábjain. Arról volt benne szó, hogy Palotá­son, kellő jelentkező esetén, lovasedzői tanfolyamot sze­retnének indítani. A cselek­vés magva tehát itt is, ott is megtermett, már csak össze kell kötni ,a szálakat és kész a kocsi, ahogy mondani szo­kás. A valóság azonban —, úgy tűnik —, mindig bonyo­lultabb, mint ami adminiszt­rálható belőle. Lovak vannak. Lovasok azonban továbbra sem nagyon nyitogatják az ajtót. A palotásiaknak amúgy is van elég dolguk a saját sportkörükkel, ami nem fel­tétlenül jelenti azt, hogy nem tudnának, vagy nem akarná­nak bárkivel is összefogni, ha lovaglásról (más hasznos ügy­ről) van szó! Ki került itt lépéshátrányba, hol az aka­dály? Alighanem a lovak te­hetnek a legkevesebbet a lo­vaglásért. Vl/WWVWWV' Régi nyarak nyoma Salgó- bányán. A száraz medrű strand, amelynek történetét és jövő­jét érdemes lesz alaposabban I smert politikai, társadal­mi, gazdasági hatásokra megyénkben is örvendete­sen szaporodtak a termelőüze­mek külföldi kapcsolatai. Nem is egy gyárunk — gondoljunk például a salgótarjáni ZIM-re, a síküveggyárra, a nagybáto- nyi FÜTÖBER-re, a balassa­gyarmati kábelgyárra — né­met, osztrák, japán, vagy svéd gépeket, berendezéseket használ, technológiákat alkal­maz termékszerkezetének és termelési struktúrájának kor­szerűsítése végett Mindez szükségszerű és jó dolog. A kapcsolatok új, szé­lesebb kapukat tárnak a fej­lődés előtt, a vállalatok ál­landó, folyamatos személyes, vagy közvetett érintkezést tar­tanak fenn a technikát, tech­nológiát szolgáltató külföldi cégekkel. Ám a kapcsolattar­tás nem olyan egyszerű. Min­denekelőtt bizonyos szintű nyelvtudást tételez fel a gaz­dasági vezetők, mérnökök, technikusok részéről, amely- lyel azonban csak kevesen rendelkeznek. Nem vették ko­molyan iskolai tanulmányaik során a nyelvtanulást, felnőtt­ként sem tulajdonítottak kü­lönösebb figyelmet neki. Egyik vidéki gyárunkból va­ló az eset. A déli szomszé­dunkból érkező gazdasági kül­döttség tagjai beszéltek — ter­mészetesen anvanyelvükön kí­vül — németül, angolul, oro­szul. franciául, s roppant fur- csálták, hogy a házigazdák között egyetlen vezetővel sem tudnak közvetlenül véleményt CS<=rplni. Szó, ami szó, mi nem fur­csálljuk. Annyira hozzászok­tunk ugyanis ahhoz, hogy saiát nyelvünkön kívül tisz­tességesen máson nem tudunk megszólalni. Sőt, egyesek odáig merészkednek, hogy a külföl­di várják el a maavarul tudást, s ha várakozásukban megkutatni. Most csak azt te­szem ide, amivel első benyo­másként találkoztam. A strand két szezont már „kihagyott”. Persze, nem maga döntött így, hanem (mint a helybeliektől megtudom) az üzemeltető víz­ügyi vállalat. Egy salgóbá- nyai lokálpatrióta, maga is a strand egykori építői, tár­sadalmi munkásai közül va­ló, azt mondja: „Nem kifize­tődő az üzemeltetése. Mi így tudjuk... ” Kezdetben, ami­kor még a szénbányák fel­ügyeltek a telepre és a strand­ra is, minden helybeli in­gyen járt a strandra, amelyet nagyon sokan építettek. Na­gyon nagy kedvvel, örömmel, önmaguknak és a városnak. „Haj, az első tarjáni strand volt az igazi'. Nekem legalább­is az első, mert ott úsztam először ebben a városban, ahol a fürdő- és úszókultúra ma sem nagyon növekedett a csillagos égig!" — így emlé­kezik egy régi tarjáni, aki a fiatalabb éveit köti össze me­lengető emlékekkel a legen­dásan jéghideg (egykor volt) salgóbányai strand vizének hullámaival. Jó, legyen — nem kifize­tődő a strand Salgóbányán, ahol egyre több az idős em­ber. Az üres medence azon­ban sokkal kevésbé érthető, mint a lovas nélkül abrakoló ló. Nyári emlék ez is: vala­hol morva földön járva lát­tam egy virágzó hegyi falut, elegáns étteremmel, presszó­val, jó úttal, külföldi vendé­gekkel, szupermodem autó­buszokkal. A magyarázatot is az útról fedeztem fel. Ki­csit a völgybe húzódva ég­színkék vizű, fákkal kerete­zett, fűvel övezett, naper­nyőkkel tarkított, patyolat­tiszta strandmedence villant elő. A. Poppinger (Wien, Hüt- teldorf, Bergmiller gasse) az osztrák fürdőző csoport egyik tagja elmondta: a csehszlovák utazási iroda programjavasla­tai között szerepel ez a „he­gyi gyöngyszem" ... Egészen biztos különleges helyzet- felismerés, halált megvető bátorság és minden egyéb kellett ahhoz, hogy az utazá­si iroda (vagy irodák) ezt a programot bevegyék az att­rakciók közé. Az attrakciók pedig sehol máshol nem kel­letik úgy magukat, ha a ter­mészeti, tájbeli adottságokat nézzük, mint éppen Nógrád- ban. Ha az adottságból, ami nem kenil külön pénzbe, sem tudjuk kivenni a hasznot, ha a készen álló strand is olyan, mint a szárazra vetett hal, akkor miért lenne több anya­gi erő az újabb beruházások­ra? WtVWWWVrtA Maradjunk is ezen a kör­nyéken. Nyári nyomokon járva (ta­lán azóta már változott a kempinghelyzet), bukkannak fel újra az emlékek útján a hollandusok. Húszán voltak, valamennyien fiatalok, egye­temisták, főiskolások. Július elején találkoztam velük a balassagyarmati kempingben. Aznap reggel indultak kerék­párral Győrből, a késő dél­utáni órákban pedig már az Ipoly-parti város kissé szomor­kás kempingjében fújták szinte visongva a tusolóból záporozó jéghideg vizet. „Üvöltenek szegények, mert nagyon fel voltak hevülve, amikor megérkeztek” — mondja egy helybeli, aki jól ismeri a város egyéb szállás­körülményeit is. Csupa ismert dolgot hall az ember tőle. Hogy az Ipoly Szállót egyszer­re renoválják (azóta nyilván előrehaladt a munka), hogy a város tulajdonképpen a kem­pinggel szolgálhat és a fize­tő-vendégszobákkal az uta­zónak. „Mondja, nem lehetett volna erre a szezonra legalább kölcsönadni, ide a kemping­be, egy olyan berendezést, ami meleg vizet csorgatna az ide­genekre, ha már itt marad­tunk szálló nélkül?!” Talán túlságosan sokba ke­rült volna egy boyler; talán az a gond (?), hogy más cég kezeli a szállót és megint más a kempinget; talán elképzel­hetetlen valamiféle egészsé­ges fúzió, mert (talán) a vál­lalatok kezét túlságosan meg­kötik a működésit előíró sza­bályzatok. Talán... Minek folytatni? Talán még annyit: mindenféle józan megfontolás­nak ellentmond néha a gya­korlat, amelyben csak azért bosszantók a lépéshátrányok, mert végső soron nemcsak ezek a jellemzők! T. Pataki László Nyelvtanulás — lépéstartás csalatkoznak, képesek még fel is háborodni. Ezt nem egy szlovákiai utazás során ta­pasztalhatja az ember. A TIT megyei szervezetének nyelvi referensétől megtud­tuk, hogy a tanfolyamok őszi beindítása előtt igen gazdag választékot kínáltak nyelvta­nulásból. Minden lehetséges fokozatot, nyelvvizsgára elő­készítőt meghirdettek, s három sikernyelv — orosz, német, angol — mellett alkalmat kí­náltak a francia és a szlovák nyelv tanulására, de a lehető­séggel a megyeszékhely és vonzáskörzetének lakói, az üzemek dolgozói igen korláto­zott mértékben éltek. Még az általunk sikernyelveknek ti- tuláltakból sem sikerült min­den fokon csoportokat szer­vezni. és nem sikerült a fran­cia és a szlovák nyelvtanfo­lyam tető alá hozása sem. Pe­dig gyáraink, vállalataink egy része régi szlovák kapcsola­tokkal rendelkezik: csak pél­daként az SKÜ, a ZIM, a me­gyei moziüzemi, va^y nyom­daipari vállalat. Mivel magyarázható a kor­látozott érdeklődés a nyelvta­nulás iránt? Tapasztalataink szerint a hibás szemléletben, mely elméletben elismeri ugyan .a nyelvtudás mai szük­ségességét, előnyeit, a gya­korlatban azonban kisezer ki­fogást hoz fel ellene. Terme­lőüzemeink előszeretettel hi­vatkoznak arra, hogy, akik járthatnának a tanfolyamokra, nagyon elfoglalt, alig-alig nél­külözhető emberek, nem tud­ják biztosítani számukra a rendszeres járást. Némelyik gyár sokallja a tanfolyami költségeket, talán még a nyelv­pótlékot is sajnálná vizsgázott dolgozójától. A nyelvpótlék ki­fizetésével — bár a rendelet szerint csak adható — általá­ban nincs gond, megkapják azok, akik megérdemlik. Sok­kal problematikusabb az ösz­tönzés hiánya, az elméleti fel­ismerésnek a gyakorlati tetté alakítása Májusban a TIT megyei szervezete, vagy három tucat szívélyes hangú levelet kül­dött szét az üzemeknek, érte­sítve őket az intenzív német tanfolyam beindításának ter­véről, működési mechanizmu­sáról. A kiküldött levelekre mindössze négy érkezett vissza:- kettő vállalt jelentke­zőket, kettő nem, igaz, az egyik üzem pár nap múlva elutasító magatartását módo­sította. Tavaly a nagybátonyi FÜTÖBER-ben kihelyezett né­met nyelvtanfolyam műkö­dött. Óriási volt a lemorzsoló­dás. Mindössze hatan vizsgáz­tak, de olyan szerény tudást mutattak, hogy használható el­ismervényt nem is kaptak ró­la. A többség menet közben döbbent rá, hogy nincs nyelvérzéke — amiben egyéb­ként nem hiszek —, s ezért maradt el a foglalkozásokról. Ügy véljük, a szemléleti fo­gyatékosságok mellett a kitar­tás hiánya, a lustaság, a rend­szeres, megfeszített munkának a nem vállalása akadályozza a nyelvtanulásban való előre­haladást. Egy előítélef nyomában Mohamed és a hegy... Jóformán alig rakták sor­ba az iskolapadokat, épp hogy megszáradt az újrafestett táb­lán a festék az újdonsült in­tézményben, amikor illetékes helyről telefonüzenet jött: ké­rik, hogy a másnapi, megyei ünnepségen nyolcvan, egyen­ruhába öltözött diák képviselje a Pénzügyi és Számviteli Fő­iskola salgótarjáni tagozatát. Csupán az volt ' a bökkenő, hogy ekkor az intézet összlét- száma alig haladta meg az ötvenet, az uniformis pedig már régen nem volt divatban. Egyébként a többi stimmelt, mondhatnánk némi iróniával. Am a derűs sztori mögött egy kevésbé derűs szemlélet is meghúzódott, amelynek ter­hét az iskola viselte. Arról van szó, hogy főként a hetvenes évek második fe­lében, ha bizonyos helyeken szóba került a város és az is­kola kapcsolata, gyakorta in­tézték el azzal, hogy „nem ki­elégítő”. Ha cirádázni akar­ták, akkor: „nem érezzük eléggé az iskola jelenlétét a megyeszékhelyen”. És elhang­zott ilyen „bizonyíték” is: a garzonház előtt ülő nénikék közül senki nem tudta meg­mondani, van-e Salgótarján­ban főiskola? Míg. a „vita” csordogált, ad­dig a főiskolán zajlott az élet. Szaporodott a létszám, készült az új épület, a diákok és a tanárok keresték, kívül-belül egyaránt az intézet érvényesü­lési lehetőségeit. Egyszóval: munkájukkal válaszoltak. Mi­előtt szót váltottunk volna, néhány helyen érdeklődtünk, milyen a kapcsolatuk a főis­kolával. Jellemző volt Már­ton József városi KISZ-titkár válasza: — Nem tudunk tőlük olyan dolgot kérni, amit ne csinál­nának szívesen. Sutba kéne már dobni a velük kapcsola­tos előítéleteket, amelyek mö­gött gyakran az rejlik, hogy egy-két intézmény a' saját gondok, problémák megoldá­sát tőlük Várja, ami termé­szetesen , irreális elképzelés! Tapasztalataim szerint az is­kola és a város mai kapcso­lata nagyon jó. És miként vélekedik az is­kola? Igazságtalanok lennénk azonban, ha minden üzemet egy kalap alá vennénk. Akad­nak élenjárók, kiknek példáját másoknak is érdemes lenne követniük. A Salgótarjáni Ko­hászati Üzemek, a ZIM-gyár önállóan tart fenn már har­madik éve egy-egy német nyelvtanfolyamot. A kitartók —, mert lemorzsolódás itt is előfordult — jövő tavasszal nyelvvizsgáznak. A FŰTÖBER sem vesztette kedvét kihelye­zett tanfolyamának csekély eredményessége miatt, öt dol­gozót küldött a megyei szer­vezet tanfolyamára. Természe­tesen folytathatnánk még a sort, hiszen Salgótarjánban kö­rülbelül 350-en tanulnak nyelveket, Balassagyarmaton, Rétságon, Nagyorosziban pe­dig mintegy 150-en, jelentős részben vállalati, üzemi inspi­rációra, költségtérítéssel. M égis miért vagyunk akkor elégedetlenek? — kér­dezhetné bárki. Csak megerősíthetjük korábbi véle­kedésünket: mert a kihasz­náltnál nagyobbak a lehetősé­gek. Nagyobbak a szükségle­tek is! Lehet, hogy költséges­nek tűnik egy-egy tanfolyam, de sokszorosan megtérül a kapcsolatokban, a mélyebb tudásban. Ma már — szinte közhely — a gazdasági, mű­szaki ember, ha nem akar le­maradni a szakmájában, nem nélkülözheti az idegen nyelv- ismeretet. Oroszul például csaknem minden technikai, technológiai újdonság hozzá­férhető. mert —, ha nem sa­ját felfedezésről van szó — lefordítják, jól tudva, hogy a lépéstartás egyik fontos esz­köze. Tudjuk mi is. De nem elég­gé ahhoz, hogy elégséges tet­tekben legyen mérhető! Sulyok László Sporteseménynek is beille- nék, míg valaki fölbandukol a hosszú lépcsőkön a hegyen álló iskolához, s turisztikai látványosságnak is beillő a panoráma. Az ember képte- Dr. Lonsták László len, nem assskociálni: Moha­med és a hegy. Ki menjen kihez? Az iskola a városhoz, vagy Mohamed a hegyhez? Föntről végigtekintve a váro­son és környékén, hatalmába kerít az érzés: érdemes a hegyre menni. Előbb az aulába jut az ide­gen, ahol hamar megtudja, itt próbál az Aula irodalmi színpad, nyilván innen a ne­vük. — Bő két esztendeje len­dült föl a művelődési élet ép­pen az irodalmi színpad meg­alakulásával — vélekedik Bacskó Piroska adjunktus, pártvezetőségi tag. Kezében négyoldalas feljegyzés arról, merre járt és milyen sikere­ket ért el az ötvenfős cso­port, melynek színjátszó-, kó­rus- és pantominkedvelői van­nak. Fölsorolni is nehéz len­ne szerepléseiket. — Nemcsak a színjátszás, az éneklés tart bennünket össze — egészíti ki Farkas Erzsébet harmadéves hallga­tó, az Aula színjátszója —, hanem a baráti kapcsolat is. A tanulás utáni kikapcsoló­dás, a játék, az irodalom sze- retete és a jé társaság ötvö­ződik az Aulában. Bacskó Piroska Az elmúlt év tanulmányi átlaga: 3,27. — Kicsit több volt az utó­vizsgák száma a kelleténél — fűzi hozzá dr. Lonsták László igazgató —, de nem akarunk engedni a követelmény szín­vonalából. Ugyanis ez az ál­lamvizsgán „visszaüt”. Az is­kola eddigi történetében csak három-négy diáknak nem si­került ezt az akadályt átvin­nie, ami a többi iskolához képest nagyon jó. Sorba vesszük az iskola és a város kapcsolatát. — A legjelentősebb ipari vállalatokkal együttműködési megállapodásunk van — mondja az igazgató. — Fo­gadják hallgatóinkat, akik a vállalati gondok megoldásá­ban segédkeznek, az SKÜ- ben, a síküveggyárban tudo­mányos munkát is végeznek. Mióta szélesedett a számító­gép lehetősége és fölhaszná- lási területe, a mi munkánk­ra is nagyobb szükséglett... Aztán diákjaink részt vesz­nek a megye tudományos tár­saságainak munkáiban, sőt vezetői tisztségeket is betöl­tenek. A TDK versenyek gya­kori és sikeres szereplői a salgótarjániak, mindig hoz­nak első helyezésekét. Egyéb­ként tavasszal mi adunk he­lyet a TDK közgazdasági szekciójának. — Én úgy ér­zem — jegyzi meg végül dr. Lonsták László —, hogy lehetőségeinkhez és képessé­geinkhez mérten maximálisan igyekszünk részt venni nem­csak a város, hanem a megye gazdasági, társadalmi és po­litikai életében, s kapcsola­taink is megfelelőek. Farkas Erzsébet Kenesei Gyöngyi Percze Erzsébet (Bábel László felvételei) való versenyen, megyein és országoson elindulnak. Kétszáznegyvenen járnak a főiskola nappali tagozatára, s a KISZ szervezettsége csak­nem százszázalékos. Ez nem­csak a megyében egyedülálló, hanem országosan is ritka. Egyik „kiemelt” feladatuk a szabad idő hasznos eltöltése. A Furák Teréz kollégiumban működő, a 280 kollégistának is rendelkezésére álló ifjúsá­gi klub munkáját Kenesei Gyöngyi irányítja: — Hetente kétszer van klubnap, s ezek jó alkalmat kínálnak a középiskolásokkal való kapcsolattartásra is — mondja. — Tízezer forint az évi költségvetésünk, mégsem a pénz a legfőbb gondunk. Szeretnénk kapcsolatot te­remteni más városi klub­bal ... Messze földön híresek az iskola sportolói. Versenysze­rűen kosárlabdáznak, futbal­loznak, s minden valamiré­Persze, a kérdés nemcsak úgy jogos: mit vár a város az iskolától, hanem fordítva is, mit szeretne az iskola a vá­rostól ? — Többször kértünk tár­sadalmi munkát. Nem min­dig kaptunk... szeretnénk, ha valamivel több lehetőség kínálkozna a főiskolások „mellékfoglalkoztatására”, amivel egy kicsit szaporíthat­nák zsebpénzüket... * Nyolc esztendő alatt egy emberke már fölcseperedik, iskolaéretté válik, s alapvető személyiségvonásai kialakul­nak. Nyolc esztendő alatt a főiskola, joggal mondhatjuk „társadaloméretté” vált. Érez­zük jelenlétét, látjuk munká­jukat, segítő szándékukat, igyekezetük középpontjában a sokoldalú nevelés áll. Csak egy kicsit jobban oda kell figyelni rájuk. Még a kéréseikre is. Tanka László | NÓGRAD — 1980. október 26., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom