Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-23 / 223. szám
Semmi hűhó ~ miért ? A termékenységet jelképező bábú elégetése (Kulcsár József /elv.) Bízom abban, hogy a címet végigfutván egyetlen olvasó sem vádol plágiummal, már csak azért sem —, bár ezt, vagy elhiszik becsszóra, vagy nem —, mert sohasem volt kenyerem a „lopkovicsság”. Ezt előbocsátván, készséggel elárulom viszont, hogy a címadásban nem kisebb nagyság vezérelt, mint Villiam Shakespeare, akinek kalandos, dolgos, valóságos és lehetséges életéről mostanság sugároz sorozatot a televíziónk. Az általam feltétlen csodált és nagyrabecsült drámaíró Sok hűhó semmiért címmel szerzett egy vígjátékot, s e tény „ugrott be” vasárnap akaratlanul is Hollókőn, amikor szemtanúja lehettem egy hagyományélesztő játéknak, ami a szüretet, az őszi termékenységet lett volna hivatva ünnepelni. Hollókőn ugyanis semmi hűhó nem volt, csak pontosan azt nem tudom, miért? Persze vannak bizonyos elképzeléseim erre vonatkozóan, melyeket, felidézve egyben az esemény egyes mozzanatait, az alábbiakban igyekszem felvázolni. Hollókőn a szüreti vigasságok, maskurázások szokását a helybeli klubkönyvtár vezetője három évvel ezelőtt kezdte el a feledésből kimenteni, mai formába önteni és jelenkori szokássá gyökerez- tetni. Az idei heppening — nyugodtan nevezhetjük így, hiszen a közönség aktív bekapcsolásáról is szó van, igaz, a gyakorlatban csak nyomaiban —, már negyedik a sorban, ez azonban sajnálatosan nem látszott rajta. A kellékei, amelyeknek jellemeznie kell' egy szüreti felvonulást, mókás szekérszínházi előadást, kevés híján alapvetően megvoltak, csak az egésznek a sava-borsa, az ize, a hangulata hiányzott. Tizenéves fiúk és lányok népviseletben, cigányruhában ültek a hintón, szekéren, Bacchus- palánták, ördögfiókák dobálták meg kedvesen, játékosan kukorica-, meg búzamaggal a nézelődőket, járták végig a község utcáit, közönséget toborozva a főtérnek nevezhető buszmegálló elé. Ott a két árva stráfkocsi, a két hintó és az egyetlen lovas karéjt alkotva elállta a hármas útkereszteződést s kezdődhetett a játék. Elégették az ízlésesen, jópofán, szalmából, csuhéből, kivájt tökből ösz- szetákolt embemagyságú terménybábot új bírót és bírónőt választottak, tánccal, dallal ünnepeltek. Az eseményeket így elbeszélve, talán kedvet is kap az olvasó, hogy részese legyen' ilyen látványosságnak, netán irigyli is a krónikást. Ismételten mondom azonban: ne tegye. Mert lehet, hogy sok munka, erőfeszítés húzódik meg a látottak mögött, de, hogy abból a nézők alig vettek észre valamit, biztos. Egy: ennyire csendes, mókában, hangban, énekben visszafogott szüreti felvonulókat még életemben nem láttam. Kettő: egymás akaratát, szavát eny- nyire nem értő, meg nem fo- 'gadó fiatalokat is ritkán láttam, ilyen alkalomkor pedig egyáltalán nem. Három: az elhangzott műdalok ötödrészével is nyugodtan megelégedtünk volna. Érthetetlen, hogy Hollókőn, .miért nem énekelnek igazi, ízes népdalokat a- fiatalok. Ugyanígy érthetetlen, miért nem segítenek nekik az idősebbek, miért nem „szálltak be” ők is (hiszen itt országos hírű asszonykórus működik) a vigasságba. Négy: miért ragaszkodnak ezek a szép kamaszlányok ahhoz, hogy cefetül bepirosítsák az arcukat, s cigányviseletbe bújjanak? Azt hiszem, nem a magyar népviselet hiánya az oka, a probléma sokkal Inkább szemléleti jellegű. Ot: miért szegték meg ígéretüket azok (tudomásommal több u- cat a számuk), akik még egy nappal korábban is részvételükről biztosították a szervezőket? Hat: miért csak ötvennyolcvan ember volt kíváncsi az egészre? Hét: tényleg nem akad a faluban, a környéken három-négy olyan dalolni, mókázni tudó, szerető férfiú, vagy asszonyság, aki lelke, játékmestere lehetne egy ilyen rendezvénynek? Itt meg is állhatunk a felsorolásban, nem akarjuk senki kedvét szegni. Márcsak azért sem, mert akik részt vettek a szüreti vidámságban, azok elismerést érdemelnek, megtették a magukét, azt, amire tellett erejükből. Az eseménynek inkább a tanulsága érdekes. Megint tanúi lehettünk valaminek, ami kitűnő ötletre épül, talán eléggé átgondolt i», mégis kudarcba fullad. Mert fiaskó volt ez a javából, hiába kattogtak a fényképezőgépek, hiába nézegetjük majd gyönyörűséggel a színes diákat A hollókői „szüret” legfőbb tanulsága számomra, hogy egyetlen ember vállán nem nyugodhat ilyen rendezvény. Hivatalos — tanácsi és járási, vagy megyei népművelőd — segítség nélkül képtelenség vérbeli, hangulatos játékot szervezni. Pedig ez a hollókői ötlet megint csak megérdemelné a nagyobb figyelmet Akár úgy is —, ha netán túl közeli az időpont az augusztus 20-1 Palóc szőttes találkozóhoz —, hogy azt a rendezvényt Rlmócnak adnák (akadt rá példa), ezt pedig Itt fejlesztenék, turizmust idegenforgalmat bekapcsolva, nagy népi játékká, mulattató heppeninggé. Egyelőre azonban semmi „hűhó” — a falu megelégszik azzal, amit mostanság nyújt a járást és a megyét pedig a lehetőség nem foglalkoztatja. Elképzelhető, hogy csak mi érzünk benne lehetőséget? (ok) iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinii 7 — Hát tőled, te buta...„Várj egy kicsit”. Dán kilép a képből, az ide szüremlő hangokból gyaníthatóan főnökeivel tárgyal. Majd visszatér a képbe. — „Várj meg. Azonnal indulok haza.” — Gyere, kedvesem. Nagyon szeretlek, nagyon várlak. A készülék kikapcsol. Erzsébet behunyja a szemét, újra elalszik. Erzsébet jobb kezével megsimítja Dán arcát, és csak ringatóznak, az út gyakran kanyarodik. Erzsébet vezet, Dán kissé a vállára dől. Bólogatva alszik. Az út fölött egy vitorlázó-repülőgép tűnik fel. Erzsébet ül abban is, egy Danra hasonlító fiatalember, szinte kisfiú még, egy piros madzagot tartva kíséri a gépet. A gép farkára van kötve a madzag. A kisfiú szorongatja a madzagot, de az kiszakad a tenyeréből. A vitorlázógép és benne Erzsébet följebb emelkedik, eltűnik. Dán fölriad. Megkérdezi: — Te... láttál itt vitorlázógépet? Erzsébet jobb kezével megsimítja Dán arcát, és csak annyit mond: 4 NÓGRÁD — 1980. szeptember 23., kedd — Ha akarod, láttam. — Nem, én nem akarom. Erzsébet a vitorlázógépben repül tovább, egy óriási tett hér felhőbe száll. Lenn, a földön egy egészen aprócska kisfiú üldögél, kezében egy piros madzag. Jones és Charlie ballag az utcán. Fénylő, sugaras éjszaka. Szinte kihalt az út, egy-két párocska sétál csupán. Üres taxik kóborolnak, utast keresnek. — Charliee! Beüljünk? — Szép este van... De azért lehet... Jones leint egy taxit, lyukkártyát helyez a műszerfalon levő rekeszbe. Majd Charliehoz fordul: — Talán jobb is, hogy Dán elkérezkedett. — Jó eszű fiúcska, igazán jó eszű. — Foxman talán... talán nincs is otthon. —* Főnöki Több önbizalmat, ha lehet... — Charlie! Gondold csak meg: mégis ő a világ ura. Ha tetszik nekünk, ha nem... — Ami engem illet, nekem tetszik. Becsületes tudós- ember, bár mindenki olyan volna, mint ő. Nem politizál, nem szervezkedik... igazán kellemes ember. — Charlie! Tudom, hogy tőled bármit megkérdezhetek, te nem élsz vissza azzal, ha nem tudok valamit — Tessék, főnök, kérdezz! — Charlie! Hogy működik,ez a tragacs? Charlie megvakarja vörös üstökét, bevezetőül csak eny- nyit mond: — Nehéz eset vagy főnököm. — Tudod, vagy nem tudod? — Lyukkártya programozza az útvonalat. Egyszerű. Arra megy, amerre a kártya mondja. — De az'utcán forgalom van... számtalan módosítás szükséges... — Csak számos, nem számtalan. Az alapútvonal adott, a módosítások ezt alapvetően nem változtatják meg. Ráadásul a taxi minden útjára „emlékezik”, így szinte „ösztönösen” lassít egy-egy fontosabb csomópontnál, „tudja”, melyik a veszélyesebb, s melyik a csöndesebb útszakasz. Egészen úgy viselkedik, mint egy gyakran elkóborló kutya. Ismeri a járást és kész. Ennyi az egész. — Kösz, Charlie. Körülbelül így gondoltam én is. Egyébként úgy látom, megérkeztünk. Dán csöndesen, óvatosan, cipő nélkül lépeget. Virágot tesz egy vázába, kisebbre állítja a világítást. Erzsébet nyugodtan, boldogan szuszog, most egészen olyan, mint egy gyerek. (Folytatjuk.) Képernyő előtt Mozi minden mennyiségben Dohogok magamban, mint az özvegy anyóka, aki a tű fokába akarja belefűzni a cérnát, de romlott látása miatt sehogysem találja. Dohogok, mert a héten valahogyan én sem találtam meg a magam műsorát. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy rossz programok mentek a képernyőn, csupán azt, hogy a kínálat, mely a recenzens tollára „dolgozik”, kivételesen és bámulatosan szűkös volt Mert mi helye van a tévékritikában a futballmeccsnek, még akkor is, ha azok annyira bosszantóak voltak a számunkra, mint az Újpesti Dózsa—Reál Socie- dad meg a Vasas—Boavista találkozó? Mi helye a mozifilmeknek. melyeket néhány évvel ezelőtt már láthattak a nézők, s olvashatták bírálatukat is? A sorozatokról menetközben, az ismétlésekről sem célszerű írni. De hát mi marad akkor? A kérdés költői, a problémára azonban felhívja a műsorszerkesztés figyelmét Az elmúlt hét programját nézva ugyanis úgy tűnik az embernek, mintha a tévések, már akik a tévé művészeti alkotásait készítik, szabadságot vettek volna ki, noha jól tudjuk, egy-egy bemutatott tévéjáték, tévéfilm sugárzása előtt hónapokkal elkészül. Egy friss munkát szerintünk ez a hét is megérdemelt volna. A recenzens tollára mégis maradt csemege. A mozi- dömpingből kiválaszthatta a tragikus körülmények között öt évvel ezelőtt elhunyt Pier Paolo Pasolini Madarak és ragadozó madarak című, 1966-ban forgatott filmjét, az életében halhatatlanná lett Totóval a főszerepben. Zavarbaeitőn groteszk, nézőjét izgalmas szellemi kalandra invitáló film a Madarak és ragadozó madarak. Egy teoretikus vénájú rendező és író ironikus víziója életbeli küzdelemről, a létezés, az emberi kapcsolatok ok-okozati összefüggéséről mesés elemekkel erősítve eredeti, szatirikus koncepcióját, képi és verbális ábrázolásmódját. Pasolini bonyolult' alkatú, összetett jellemű, elkötelezett művész volt, aki Zsugán Istvánnak adott egyik interjújában mondotta: ,...Én nem hiszek a szociáldejnok- ráciában, a reformizmusban — csak a forradalomban. Ugyanakkor tudom, hogy pillanatnyilag Európában nincsenek meg a lehetőségei a forradalom győzelmének.» Egy becsületes értelmiséginek, művésznek mégis azért kell harcolnia — az eszmék fegyverével —, hogy az eljövendő forradalmat szolgálja... Lényegében ennyi a politikai és művészi hitvallásom.” A szombat éjszakai műsorban látott filmje híven fejezi ezt pártállást. Hősei, a tizennyolc gyermekes apa (Toto alakítja) és legidősebb fia hosszú vándordíján) melynek jelentős részét egy beszélni tudó holló társaságában tesznek meg, számtalan kényes helyzeten, megaláztatáson, becsapottságon keresztülesve, alig lesznek' okosabbak a menet végén, mint kezdetén. A holló — „ki” a kételkedést, a mindenkinél mindent jobban tudást jelképezi — igazsága) miszerint hiába papolt útitársainak, adott bölcs elemzéseket, magyarázatot, beteljesedik, s furcsa módonl önmagán, mert a két férfi) megsokalva tudálékosságát) elpusztítja. Jelkép a holló) jelkép a pusztulása. Pasolini' nem kerget ábrándképeket) tiszta fejű alkotó. Pontosarí tudja, hősei kifélék-miféJ lék, mennyit érnek, ismerí az olasz társadalmi valóságot) a nyomorúságot, a bigott! vallásosságot, de a politikai dogmatizmust is. Ez a filmje tökéletes összhangban vari azzal, amit Zsugán István^ nak mondott: a világot aá embert, nem csoda, nem szóJ noklat váltja meg. hanem si tett, a forradalom. Persze) Pasolini nem lenne az, aklj vagyis nem lenne jelenté-J kény művész, ha ezt szóbari mondaná, nem pedig a filrri komplex nyelvén. A Madarak és ragadozó madarak nem ígért és nem is adott könnyű szórakozást nézőjének, de finom humorral) iróniával mindvégig lekö-j tötte figyelmét sikerese« kapcsolta be az eszmefuttatásba. Pasolinit látni nálunk csak a budapesti Filmmúzeumban adatott meg, oda pedig vidékről feljutni gléggŐ körülményes — már a mozi kedvéért. A televízió megszánhatna bennünket, és vállalhatna egy Pasolini-soroza- tot is. (sulyok) KXGAfOTOH 1960 JOSEPH HAYDN I. A megváltó hét szava a keresztfán Oratórium (Hoboken XX:2) II. Salve Regina (g-moll, Hoboken XXIII/b:2) KINCSES VERONIKA r szoprán TAKÁCS KLÁRA-alt KORONDV GYÖRGY - tenor GREGOR JÓZSEF - basszus LANTOS ISTVÁN-orgona Budapesti Kórus Magyar Állami Hangversenyzenekar Vezényel: FERENCSIK JÁNOS (Nemet (I) és latm(ll) nyelven) „A megváltó hét szava a keresztfán" eredetileg zenekari műnek készült. 1 785-ben mutattak be a cadizi székesegyházban. Haydn néhány óv múlva elkészítette a mű vonósnégyesváltozatát is. Amikor a mester 1 794-ben'megszállt Passau városában, vokális verzióban találkozott szerzeményével, a helybeli karmesterek átiratában. Haydnnak tetszett az ötlet, a megoldás kevésbé, ezért nyomban hozzákezdett az enekszólamok megkomponálásához. Az oratórium-változat még az előzőeknél is népszerűbb lett - Haydn maga a legjobb alkotásai közé sorolta. A vonósnégyes nemrég jelent meg a Haydn valamennyi vonósnégyesének bemutatására vállalkozó Hungaroton-sorozatban, a Tátrai vonósnégyes interpretálásában. így a lemezgyüjtő számára izgalmas élmény „A megváltó hétszava’két változatának összehasonlítása. SLPX 121 99-200.ARA: 140 Ft L A HUNGAROTON HANGLEMEZ HETEK IDEJÉN -J* .. A LEMEZEK ARA 50 Et r
