Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

Kelet-Európo, hazánk Fasizmusok E löljáróban történészi kulisszatitkot kell el­árulnunk : sajnálato­san hiányos a kelet-európai fasizmusok ismerete. A tör­ténettudomány és a politikai gondolkodás az összehasonlí­tó vizsgálatok helyett még mindig hajlamosabb a német nemzeti szocializmus és az olasz fasizmus általánosításá­ra; inkább ezek jellegzetes­ségeivel helyettesíti az egyes helyi fasizmusok sajátossá­gait. Ugyanakkor, érthető okokból, például a román tör­ténetírás inkább a szocialista jelen közvetlen előzményei­nek tekinthető 1944-es au­gusztusi fordulatot járta kö­rül, mint az Antonescu-dik- tatúra, vagy a Vasgárda prob­lematikáját. Hasonló a hely­zet Szlovákiában, a szlovák nemzeti felkelés és a szlovák fasiszta Tiso-állam viszonyla­tában is. A példákat szapo­ríthatnánk. Ami minket, ma­gyarokat illet, hajlamosak va­gyunk egyfajta doktrinér szőr- szálhasogatásra a hazai fasiz­musvitákban: a Hcxrthy-rend- szer jellegéről elhangzó mi­nősítések az ellenforradalmi­tól a fasisztáig a jelzők meg­lehetősen széles körét vonul­tatják fel. Mindenesetre azért a segítő dimitrovi koncepció mellett, amely a klasszikus, a német fasizmus lényegét kívánja megragadni és azt a finánc- tőke legreakciósabb, legsovi­nisztább militarista elemeinek nyílt, terrorisztikus diktatú­rájaként írja le, a kelet-euró­pai fasizmusok sajátosságairól is vannak különös ismerete­ink. Feltétlenül megállapítha­tó, hogy az elmaradottság, a történelmi fáziskésettség szo­ros kapcsolatban van az irányzat itteni jelentkezésé­vel. A polgáriasultság korlá­táit lebontandó, a növekedési és strukturális problémákat megoldandó egyes társadalmi rétegek és csoportok (főleg a kispolgárság és a lumpen- elemek) különböző fasiszta mozgalmakhoz és ideológiák­hoz fordultak. A várt világ­forradalom elmaradása, a ta­nácsköztársaságok kudarca, az erős nacionalista és anti- kommunista hangulatkeltés csak erősítették ezt az irány­zatot. Ám, ha bizonyos ke­let-európai tényezők fokozták, mások gyengítették a fasisz­ta prediszpozíciókat. Például az ebben a térségben (főleg Szlovákiában és Magyaror­szágon) a fasizmus szálláscsl- nálójának szerepét is betöltő keresztényszocializmus nyu­gat-európai testvérmozgal­maival szemben ugyan foko­zatosan elvesztette, kezdeti demokratikus és plebejus vo­násait, az eredeti ideológia maradványai egyben korlá­tozták is a mozgalom jobbol­dali radikalizmusának teljes kifejlődését. A munkásmoz­galom formái eszköztárából való átvételek pedig — bár a demagóg tömegbefolyásolást célozták — egyben segítették bizonyos elemek eltávolodó ocsúdását is. Vagy nézzünk más eredeti kelet-európai sa­játosságot. A népies gondolat jobboldalának romantikus kulturális vágynacionalizmu­sa ugyan vastagíthatta a fa­siszta irracionalizmus ideoló­giai felhámját, de például a magyarországi népiesek fő vonulatukban alapvetően ra­cionalisták voltak (ez külö­nös sajátosság a térségben és nem véletlen, hogy ez az irányzat végül baloldalivá vált), a romániai populisták misztikájában pedig éppen a nemzeti-népi sajátosságnak te­kintett orthodoxia, a túlfűtött vallásosság volt a korlátozó elem. Mégis, függetlenül az el­mondottaktól, a korszak egé­szére megállapítható, hogy az egyes államok többé vagy ke­vésbé súlyos fasiszta voná­sokkal voltak terhelve. Ak­kor is igaz ez, ha totális fa­sizmusról ebben a térségben nem beszélhetünk, hiszen bi­zonyos polgári liberális ele­mek, az előbb felsorolt kor­látozó tényezők nem enged­ték ezt kifejlődni. Csehszlovákia volt az egyet­len pozitív kivétel. A kora­beli Európa talán legfejlet­tebb polgári demokráciájaként élte át az időszakot és a ha­talomba nem engedett fasisz- toid beszivárgást. Más kér­dés, hogy a megoldatlan vagy mesterségesen szított nemzeti nehézségek a szudétanémet és szlovák' nemzeti mozgal­makat egyre inkább a cseh­szlovák állam felbomlasztásá- ra törekvő náci Németország felé taszították, s így a kül­politikai orientáció nem lé­nyegtelen ideológiai megha­tározottságokat is eredménye­zett a Henlein- és Tiso-féle mozgalmakban. (Közbevető- leg: bizonyítók ez arra, hogy a hatalomhoz vezető úton egy mozgalom messzemenően át­alakulhat és különösen Kelet- Európában, a külpolitikai meghatározottság döntő sze­repet játszhat.) Bulgáriában és Jugoszláviá­ban — Magyarországgal és Romániával ellentétben — nem volt komoly fasiszta tö­megmozgalom, hanem olyan diktatúrák alakultak ki, ame­lyek fasiszta módszereket is adaptáltak. Különösen Bulgá­ria volt jellemző, ahol a dik­tatórikus és liberális kor­mányzatok váltották egymást. A baloldal, a kommunisták és a parasztpárt hagyományosan nagy ereje mindvégig akadá­lya volt a bolgár fasizmus ki- teljesedésének. Romániában bizonyos fokig más volt a képlet. Az első világháború nagy kelet-európai haszonél­vezője, győztes ország volt, amely fejlettebb viszonyok között a 20-as, 30-as években sok liberális vonást is muta­tott. Ám az általános európai jobbratolódás és a széteséstől való félelem az 1939—40-es nemzeti válság itt is a dikta­tórikus, 'esetenként a fasiszta tendenciákat támogatta, és vezetett végül is az egyértel­mű német orientációhoz, az Antonescu-diktatúrához, a külpolitikai indítékú fasizáló- dási törekvésekhez. Ami Len­gyelországot illeti, a két vi­lágháború között egyértelmű­en antiliberális uralmi rend­szer jött létre, amelyben a fasiszta vonások egyre mar­kánsabban jelentkeztek. A lengyel történészek szerint különösen Pilsudski diktatú­rájának bukása után történt bizonyos alkalmazkodás a fel­törekvő nyugati szomszédhoz. Az egymással versengő jobb­oldali csoportok váltakozásai, p konszolidáció hiánya is erő­sítette ezt az irányzatot. Ma­gyarországon a Triannon- sokk és a belső gazdasági fel­tételek a 30-as években to­vább erősítették a szélsőjobb tömegbefolyását. Az uralkodó ellenforradalmi elit ugyan la­vírozni próbált a német­barátsággal, hogy elkerülje a saját hatalmát is veszélyezte­tő totális fasizmust, ám az országgyarapító látszatsike­rek a szélsőjobb, és az egy­értelmű német orientáció malmára hajtották a vizet. Mindezt betetőzte 1944 ősze, amikor Szálasi totalitarianiz- musa teljesen kiszolgáltatta az országot is a német fasiz­musnak. M égegyszer összefoglal­va: a belső feltételek, a külpolitikai orientá­cióváltás, a munkásmozgal­mon belül zajló, ellenséges­kedésig menő viták Kelet- Európában elősegítették az antiliberális, antidemokratikus fasisztáid tendenciák erősödé­sét. A térség országai, az uralkodó és hatalmon levő politikai csoportok nem tud­ták és nem is akarták ki­vonni magukat a forradalom­ellenes siker lehetőségeivel kecsegtető uralommentő kí­sérletből. Vállalták és vele buktak. Dérer Miklós „Nincsen apám, se anyám..." F. Erzsi életútja különös, ha egyáltalán lehet ezt mondani tizenhét esztendő múltán. Ap­ját, anyját nem ismeri, neve­lőotthonokban, intézetekben töltötte el éveit. Legutóbb Debrecenből utazott föl Buda­pestre — a romantika, a ka­landvágy, a kíváncsiság fű­tötte. Végül is, maga sem tud­ja, hogyan került a salgóbá- nyai gyermek- és ifjúságvédő intézetbe, ahol rajta kívül még csaknem húszán várnak sor­sukra. Többségük halványan sem sejti, mit és mennyit ve­szíthetnek, teljesen „objektív” okok miatt. Vidámak, gyer­mekien pajkosak, önfeledten játszadoznak, kacarásznak nagyokat — ez a felszín. A Salgóbányára utazók, ki­rándulók közül kevesen tud­ják, hogy itt kapott helyet á gyermek- és ifjúságvédő inté­zet, ahol általában egy-két hónapot töltenek azok a gye­rekek, fiatalok, akik állami gondozásba vétetnek. Az épü­let kinőtte önmagát, ponto­sabban sem a körülmények, sem a méretnagyság nem fe­lel meg már a követelmé­nyeknek. Mert, sajnos, ami az állami gondozásba vételt ille­ti, a statisztika ijesztő számo­kat produkált: 1972 végén még 385 gyermeket tartottak nyil­ván, s ez a szám mostanra el­érte a 700-at! Itt találkoztak először, de mintha már rég ismernék Persze, botorság lenne a sta­tisztikát hibáztatni, mint­ahogyan az úgynevezett tár­sadalmi körülményeket sem lehet egyértelműen felelőssé tenni. Nézzük inkább, hogyan is alakulnak a som''’* egymást. (fotó: báb) gyök lesznek, soha nem jár­ják a kocsmákat, egyetlen korty szeszt nem isznak. Ügy látszik, nem kell ahhoz isko­la, hogy az ital következmé­nyeit föl lehessen mérni. három hónapig sikerült „Vi­zen lennie”. A szülői ház kör­nyéke nyújtott menedéket, mint mondja, amikor érte jöt­tek, már a gépkocsi motorbú­gása figyelmeztette, s a köze­li erdőbe menekült. Nemré­giben viszont elfogták. Lajos garázdaság miatt került inté­zetbe, két társával együtt egy idegen férfit leütöttek és ki­raboltak. Terved? Szeretné le­tölteni mihamarabb a bünte­tését és valahol munkát akar keresni —, persze, szökések­kel nehezen fog menni. Annamária először van ál­lami gondozásban. Okos sze­mű, kedves, értelmes kislány, mondataiból, gondolatvitelé­ből ítélve jóval több van ben­ne, mint amennyit az elégtelen minősítésű bizonyítványa mu­tat. Bátorságának köszönhe­ti, hogy elkerült családjától. — Apám állandóan itatott borral, pálinkával — mondja —, s ilyenkor elkezdett „ma- cerálni”... én már nem bír­tam tovább, elmenekültem ke­resztanyámhoz, mondtam ne­ki én nem megyek többet vissza sem az anyámhoz, sem az apámhoz! Mindketten it­tak, iskolába sem engedtek rendesen... nem volt az élet... B. István és Melinda szin­tén a serdülőkor év^ít tapos­sák, ők nevelőszülőknél éltek, halálozás miatt kerültek az intézetbe. Tengődnek, nem tudják, mi lesz a jövő. Pista, ha nagy lesz Pestre szeretne menni — még nem volt, de vágyik valami szép, nagy, gyönyörű lehetőség után, s 6 úgy érzi ez csak Budapesten, a Nagy Városban teljesülhet. Nem elírás: a 11 gyerme­kes, csesztvei O. famíliából hét gyermek került állami gondozásba! Közülük öt van jelenleg Salgóbányán. Apró termetű, élénk tekintetű, friss mozgású, barátságos gyere­kek, egyöntetűen jól érzik magukat, ahogy mondják, job­ban, mint otthon. „Megmon­dom, milyen a szeretőd?!” című játékkal foglalatoskod­nak, a kis csöppségek nagyo­kat nevetnék, amikor kide­rül valami sületlenség. Aztán egy másféle játékot ajánlok. — Képzeljétek el —, mon­dom nekik '—, hogy most hir­telen öregedünk húsz évet, s ti apukák, anyukák vagytok. Ki, hogyan nevelné a gyere­keit? Kapós a játék, a fiúk-lá- nyok egymás szavaiba vág­nak. — Soha nem verném... el­engedném az iskolába... ru­hát vennék neki, szépeket... meg játékokat — harsogják túl egymást. Abban mindany- nyian egyetértenek, ha na­Négyen-öten már az ifjúkor tartományába érkeztek. O. Eszter és Zsuzsa Szécsényfel- faluból jöttek, az első napok­ban nem lehetett hozzájuk érni, azt mondják, úgy fél­tek, hogy még reszkettek is. Most szüntelenül a két sze­retett felügyelő, Kelló György- né és Fancsik Gyuláné körül ugrándoznak, szorongatják ke­zeiket, egy-két hízelgő szóra vágynak. F. Erzsit budapesti útjáról faggatom. Csak egyszerűen fölült a vonatra, aztán Pes­ten leszállt. Barangolt az ut­cákon, s hamar összeismerke­dett a „Blahásokkal”, akik befogadták őt, sőt még néhány forinttal ki is segítették. . Ve­lük éldegélt egy-két hetet, míg egy razzia alkalmával fel­ügyelet alá nem került. „Eny- nyi volt az egész” — jegyzi meg a végén. G. Lajos haxmadízben szö­kött meg intézetből, legutóbb Beszélgetünk az intézet ve­zetőivel, dolgozóival, egytől. egyig szívügyüknek, hivatá­suknak érzik a gyermekekkel való törődést. Kétség nem fér hozzá, mindent elkövetnek azért, hogy a félresiklott élet napjai valamivel derűsebbek legyenek. Brigádok, közössé­gek, aggódó felnőtték segíte­nek a jobb sorsra érdemes gyermekeken, akik egymást túllicitálva dicsekszenek, hogy milyen nagyszerű dolog a für­dés, hogy őket itt senki nem üti-veri, hogy kedvükre játsz­hatnak és nincs borosüveg az asztalon. Jóllehet, mosolyt- fakasztó vágyak, de többségük drámájának kellékei ezek, amelyektől minden igyeke­zet ellenére nem tudjuk őket megszabadítani. Talán éppen, azért, mert ennek az igyeke­zetnek a legcsekélyebb szán­déka is hiányzik a legdön­tőbb helyről — a családi ház­ból. Tanka László (A JELZŐK VÁROSA.) Azok számára, akik kedvelik a jelzőket: Prága, miként erről Szombathy Viktor nagyszerű útikönyveinek egyikében is olvashatunk, tulajdonképpen „elővárost” jelent, s ilyenformán mindjárt érthető az is, miért lehet nekünk, magyaroknak, Sümegprága nevű hely­ségünk, túl azoii, hogy Varsó is büszkélkedhet egy Prága nevű lakókerülettel. Az ezeréves várost azonban nevezték már s nevezik mind a mai napig, többek között száztornyú Prágának (nemrégiben épült fel az ötszázötödik tornya!); a legnépszerűbb elnevezés mindmáig mégis az arany Prága, amelynek értelmét csak az fedezheti fel, aki felkapaszko­dik a prágai vár, a Hradzsin magasságába a várkerület széle felé induló pontosan kétszázhárom lépcsőfokon és ha szerencséje van azonnal megtalálja azt a kis bástyát is, amelyről letekintve napfényes időben, különöse'n a késő délutáni órákban láthatja — valóban, mintha arannyal von­ták volna be ezt a szép testű drágakövet. Mert nevezték Eu­rópa kőkoronája legszebb drágakövének is a csehszlovák fővárost, s volt, aki Firenzét, Rómát idézte, amikor szólt róla. Maguk a csehek a legszívesebben mégis a Városok Anyjaként emlegetik. Múzeumvárosként is ismert, de ki tudná valamennyi jelzőjét felsorolni?! Alighanem minden új barátja új elnevezéssel is illeti. íme mutatóba néhány, amely a jegyzetíró benyomásairól árulkodik: a csend váro­sa, a derűs emberek otthona, a spartakiádok városa, a zene egyik fővárosa —, de ezt a sort talán mégis ezzel érdemes bezárni: az idegenek városa. (DÉLELŐTT A KÁROLY-HÍDON.) Idegenek városa? Ezt azonban meg kell magyarázni. Vasárnap a Vencel téren úgyszólván csak a turisták járnak a tarkakockás kőburko­latú járdákon, a tágas, korszerű gépekkel tisztára mosott és sepert aluljárókban, ahol ékszerboltokat, virágárusító, újságos és levelezőlapot árusító pavilonokat találunk, s az utóbbiban kis asztalkák sorát, székeket, hogy minden azon­nal kéznél' legyen a világ valamennyi tájára szánt prágai képeslapok megírásához. Hol lehetnek ilyentájt a prágaiak? Erre a választ a Vencel tér nemzeti múzeum előtti szökő­kútjának korlátján üldögélve késő délután kapjuk csak meg. összefüggő gépkocsifolyam áramlik valahonnan a városba az egyik sugárúton, a Vinohradskán, amely elvezet a külke- rületeken túli keleti irányú kirándulóhelyekre, egyebek kö­zött a prágaiak által szívesen látogatott Kolinba, vagy a tá­volabbi, közelebbi nagyszámú tavak egyikéhez-másikához. 4 NŰGRÁD - 1980. augusztus 10., vasárnap [ Prágai notesz Örök jelképek Ahol természetesen jó kempingek várják a hétvégi üdülőt. A Károly-híd megfeketedett kőszentjei között ilyenkor'szin­te kizárólag külföldiek sétálnak, a hídon egyébként min­dennemű egyéb. forgalom tilos. A világ találkozik itt, s nem is kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy a jelképet is észreve­gye az ember: Európa egyik legrégebbi és egyben legszebb hídja, már ami a régi káhidakat illeti. A tizenhat pilléres fehér mészkő-kváder alkotmány a legvonzóbb látványossá­gok közé tartozik. Alattunk a Moldva, előttünk, illetve mö­göttünk az óváros és a vár, a Kisoldal összefüggő harsány­zöldje, a magasba ívelő Petrin-kilátóval, amely mögött ott a nagyszerű, hatalmas méretű Spartakiád-stadion. Maga a híd ilyentájt nem csupán történelmi hangulatot áraszt, ha­nem szinte kézzelfoghatóvá, belélegezhetővé teszi a békét. Talán nincs is távolmaradt náció, hiszen itt sétál, fotózgat komótos tempóban a japán, az amerikai, az afrikai és in­diai és valamennyi európai ország „turistadiplomatája”. Itt csoportosul a kőszentek árnyékába húzódó fiatal képző­művészek rögtönzött kiállításai köré a sok nyelvű, békés hangulatú idegen, itt árulja gyönyörű szép, préselt, üveg alá keretezett, cseh földön nevelkedett színpompás virágait & mosolygós egyetemista lány. Állunk az alacsony kőkor­látnál, nézzük a csehek büszkeségét, Prágát és a Vltavát, amelynek téli jégzajlásai ellen hatalmas fagerendákból ácsolt jégtörők védik a történelmi időket megért kőpilléreket és megpillantjuk a gerendába vésett háromarasznyi betűkből álló feliratot az egyiken: Miluska. Vagyis: Kedveském. Híd­ra, lányra gondolva, egvüttérzünk a faragóval, s legfeljebb sóhajtunk egy rövidet, hát igen, ilyen a nagy szerelem... (MILYEN A PRÁGAI EMBER?) Egészen biztosan épp­úgy sokféle, mint a nem prágai, mégis sok a közös vonás valamennyiben. A legelső és egyben legfeltűnőbb is zakla­tott, ideges és kapkodó korunkban az a szerényen maga­biztos nyugalom, amely a prágaiakból árad, s amely rövid idő alatt megváltoztatni is képes a más közeghez szokott idegent. Egyszer csak azon kapod magad, hogy az utcán járva halkabban beszélsz társadhoz, kevesebbet gesztiku­lálsz, lelassítod a lépteidet, és ha már elfelejtettél, újra ta­nulsz sétálni. Olyan ez, mintha járni tanulna az ember hosz- szú, súlyos betegség után. Prága, az élő múzeumváros de­rűjével, csendjével, lakóinak nyugalmával, kedves, évszá­zados, világhírre emelkedett vendéglőivel, létező, valódi ká­véházaival, galambjaival, gumikerekeken kedélyesen kanyar­gó villamosaival, tiszta-szép utcáival, gondozott parkjainak árnyával, zöldjével, a metró csendes, szélmentes (!) suha- násaival, hangulati választékának felsorolhatatlan sokfélesé­gével gyógyhelyként hat az idegenre. És, ha már csendes derűre szoktál valamelyest, szinte magától értetődően sort állsz mindenütt, ahol a prágaiak önmaguk és társaik kímé­lése céljából ezt az „intézményt” bevezették. S hova nem? Sort áll derűs nyugalommal és nem vakfegyelemmel, szinte mindenütt a prágai ember. Akitől a legtávolabb éppen a lökdösődés, az egymást letiprás, az egymás elé vágás áll. Olybá tűnhet, valamiféle nem létező „magasabbrendűséget* vél felfedezni az útijegyzet írója a prágaiakban. Ha az em­beri belátás, az egymásra tekintés ma magasabbrendűség- nek számít, akkor vállalni lehet ezt a „felfedezést”. (NEGYSZÁZHÉT MŰEMLÉK.) Prága ezen a nyáron — természetesen magánszámítások szerint — Európa egyik leglátogatottabb fővárosa, amely képes is arra, hogy ezt a fantasztikusan nagy és sokarcú idegenforgalmat fogadni tudja. A részletes útikalauz pontosan 407 megtekintésre ajánlott műemléket, nevezetességet sorol fel, ilyenformán reménytelen vállalkozás lenne egy jegyzet keretében ezzel versenyre kelni. Csupáncsak a világhírre szert tett örlej, a bábjátékos óratorony elképzelhetetlen tömegeket vonz az óvárosi városháza elé. Minden órában, amikor a kedves, ám az idő rohamos múlására és az élet elreppenésére is figyel­meztető „toronyjáték” megismétlődik. Immár jó ötszáz esz­tendeje mindennap, minden kerek órában. A kanyargós óvárosi utcákon kétféle turista jár térképpel a kezében. Az egyik az órajátéktól jön, a másik oda igyekszik. De legény legyen a talpán, ha egy órán belül oda is talál! A csontváz csengetését, az apostolok vonulását, a kakasszót és az óra­ütés harangszavát minden alkalommal gyerekes kíváncsiság­gal nézik a világ valamennyi tájáról ideérkezett emberek, s bizony nem ritka az sem, hogy a játék végén még „taps­ra ragadtatják magukat”. És bár feltehetően sokkal keve­sebben gondolnak arra, hogy a tér, amelyen állnak számos történelmi esemény színhelye volt, hogy például a vendég­látó Csehszlovákia megalakulását is itt kiáltották ki — a jelkép így is erős és örök. Mint maga a sokat becézett, mindenki által szeretett Prága. (T. Pataki) , I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom