Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
Főbizalmi, s kurázsija „Aktivistáink zöme bizalmi. főbizalmi. E funkció a legfontosabb szakszervezeti tisztségek egyike; mindig is s volt a mozgalom történetében” — állítja Virizlay Gyula a központi pát-tlap közölte írásában. A SZOT- titkár szerint: „A szakszervezet a bizalmiak útján tudta és,tudja megismertetni céljait, és csak velük együtt képes megvalósítani feladatait”. Nem lehet könnyű dolga egy főbizalminak — ötlik föl ez emberben a SZOT-titkár cikkének olvastakor. — Nehezebb a helyzetem, mint korábban volt — mondja Szabó Rezső, a salgótarjáni öblösüveggyár tmik-üzamének főbizalmija. — Azelőtt egy öttagú műhelybizottság irányította a kilenc bizalmit. Én a munkavédelemmel foglalkoztam a’ bizottságban. Most minden gonddal nekem kell törődnöm, amivel a szakszervezethez fordulnak. A harmincnégy éves fiatalember tizenkét esztendeje dolgozik a gyárban. Szerszámedzőként keresi a kenyerét. A sok ügyes-bajos dolog intézése bizonyára elveszi az időt munkájától. — Itt annyi szerszámedzést keli csinálnom, ameny- nyi mellett nyugodtan meg tudom oldani a főbizalmi feladatait. — Lehet, hogy azért választották főbizalmivá, mert ön úgyis ráér? — Nem hiszem! Én nem gondoltam arra, hogy főbizalmi legyek. A bizalmiak ragaszkodtak hozzám. Ügy látszik, hogy őszintén, ezért vállaltam el a tisztséget. Egyébként nem mondhatnám, hogy ráérek. A szerszámedzés mellett művezető-helyettes vagyok. Ha a művezetőnk nincs itt, az enyém mellett ráim hárul az ő munkája is. „A bizalmi fő feladata munkatársai ügyeinek intézése: legyenek meg a feltételek a folyamatos és tisztességes munkához, senkit ne érjen jogtalanság, igazságtalanság” — így a Viriz- lay-cikík. Vannak-e tényleg olyan bajos ügyek, amiket egy főbizalmi istápolni tud? — Vannak —, bólint a köpcös fiatalember. — A forgácsolóban például nemrég végeztük el a munkák osztályba sorolását. Adódtak nézeteltérések a pontossági fokok megítélésében. Mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy a munka és a vele járó bér arányos legyen. Első hallásra ez inkább szakmai mint szakszervezeti gond volt. De most virtigli szakszervezeti teendőt próbálnak megoldani a gyárban dolgozó kompresszorosok érdekében. Ezeknek a dolgozóknak az a bajuk, hogy nem kapnak a munkájukhoz cipőt. Pedig a kompresszorokból csurgó olaj eszi a lábbelit. Nem győzik pénzzel az új és új „lábtyűk” beszerzését. Ugyancsak igazi szakszervezeti tennivaló a tagok beszervezés«. A kőművesek közt tok a segédmunkás. Ok nem szívesen fizetnek szakszervezeti díját. De szeretnének fautalványt kapni. Ez pedig csak szakszervezeti tagaknak jár. — Vannak, akik csak azt veszik észre, hogy tagdíjat fizetnek. Azt nem érzik, hogy kapnak Is valamit, mert amit kapnak, természetesnek veszik. Csak akkor jutunk eszükbe, mikor megszűnik valamilyen kedvezmény. ., Szabó Rezső, a buszjegyek térítési díját hozza példaként. Eddig a vállalat gavallér volt. Egy nagylóci dolgozó példának okáért hetven forint körüli összeget fizetett a bérletért. Holott az ára hétszáz forint körül mozog. Most olyan anyagi helyzetbe került a gyár, hogy nem lehet nagyvonalú. A hetven forint helyett, vagy háromszáz forintot kell fizetni a dolgozónak a bérletért. — Megértik a helyzetet. Egyetértenek azzal, hogy változtatni kellett az eddigi gyakorlaton. De soknak találják a távolról bejárók a bérlet árát. Hallottam egy főbizalmieligazításon, hogy a vállalat foglalkozik a témával. — Akadt-e már Olyan feladata pár hónapos főbizal- misága alatt, ami különösen nehéz volt? — Az üdülőjegyek elosztásával volt baj. A lehetőségeknek háromszorosa az igény. Minden bizalmi hozta a névsorát, ők ezt meg ezt szeretnék üdülni küldeni. És mindegyik ragaszkodott a saját embereihez. De egymás embereit nem merték megbírálni. Én mondtam meg, hogy kivel mi a baj. Miért nem érdemel kedvezményt. Tapasztaltam, hogy, ha valamilyen vezető ad be üdülési igényt, az mellett a bizalmi részrehajló. Egy esetben kénytelen voltam ón megmondani a vezetőnek, hogy 6 nem mehet üdülni, mert tavaly is volt. Ez benne van a szabályzatban, de a bizalmi nem merte vele közölni. — Ez a verető önnek főnöke? — Igen: — Ezek szerint, a főbizalminak bátorság la kell? A fiatalember elneveti magát. — Igen, az kell!' Molnár Pál Úgy érzem, jól dolgoztunk A TÉMA KÖZEPÉBE VÄGVA kérdezem Herboly Györgytől, a VEGYEPSZER salgótarjáni gyára gazdasági vezetőjétől, hogy az első félévi tevékenység lezárása után, a mérlegben szereplő adatok örömet, vagy kellemetlen érzést váltanak ki belőle. — Elsősorban örömet. De azért van mit tenni. A számok egyértelműen bizonyítják, hogy az első fél évben jól dolgoztunk. A tervezett 190 millió forint árbevételünket 203 millióra teljesítettük. Azért sikerült, mert biztosítót, tűk a folyamatos termeléshez szükséges feltételeket, amikor a helyzet megkívánta, átcsoportosítottuk a munkát és a munkásokat. Egy termékünk kivételével _ minden megrendelést határidőre és jó minőségben teljesítettünk. Amit én nagyon lényegesnek tartok az, hogy a tea-ven kívüli nyugatnémet exportot a megrendeléstől számítva két hónap alatt le tudtuk bonyolítani. Ez mutatja, hogy egyre gyorsabban és rugalmasabban igazodunk a jelenlegi követelményekhez. Szerintem ez a jövő útja. Ma már ilyen felfogásban zajlanak a műszaki konferenciák, a négyszögülések. Mindamnyiunk előtt hármas követelmény áll: a határidők betartása, a jó minőség, és a kedvező ár. Néhányan jelenleg is megkérdezik tőlem: melyik a fontosabb ? Egyforma rangúaik — válaszolom, mert nekünk kell igazodni a kívánságokhoz, méghozzá a lehető leggyorsabban. Elmúlt az az idő, amikor a gyárak diktálták a feltételeket. Mi nem teszünk különbséget belföldi, vagy külföldi megrendelés között. Már csak azért sem, mert, ha alacsonyabbra állítanánk a mércét, a belföldi, vagy a szocialista országokba készülő termékeknél, könnyen elké- ayelmesedhetaénk. Tehát min. den piaere a legjobb mi«őségért követeljék meg termékeinknél. — E trfdntertben aenwialféle kisiklás nem történt az elmúlt időszakban? — De igen! Egyik megrendelőnk üzem közben vette észre a festési hibákat. A felületes munkát tudomásul vevő csoportvezető a zsebéin érezte mulasztásának kellemetlen következményeit. A meós aki átengedte, órabércsökkentésben részesült. A vétkes üzem vezetője pedig a prémiumán tapasztalta, hogy nincs engedmény a követelményekből. — Miért örül még a gazdasági vezető? — Mert a vállalat központja is elismeri eddigi tevékenységünket. Ezt éreztük az év elején is, amikor a vállalati átlagos 3,4 százalékkal szemben 4,5 százalékot fordíthattunk bérfejlesztésre. Ebből 4,7 százalékot kaptak a fizikai dolgozók, négyet pedig a- műszakiak és alkalmazottak. Érezzük, a megbecsülést. Július elsejével visszamenőleg újabb (jelentős) 3—4 százalék közötti bérfejlesztést valósíthattunk meg. Rászolgáltunk, mert az első fél évre tervezett nyereségtervünket túlszárnyaltuk. — Hol sikerült még jelentősebben előrelépni? — A GAZDÁLKODÁSBAN. A közvetett költségek felhasználásánál, ‘ először sikerült megvalósítani a ki, miért felelős rendszert. Minden termelő-, gazdálkodóegységnek meghatároztuk a költségek nagyságát Az első negyedévben kedvező eredményt értünk el az anyag- és energiafelhasználásban, a fogyóeszközökben. A közvetett költségek lényegében azonosak a tavalyival, miközben ez év első felében 17,2 százalékkal termeltünk többet. Azért sikerült ezen eredményt elérni, mert szakítottunk a korábbi gyakorlattal: nem fogadtunk el semmiféle magyarázkodást. A tetteket kértük számon. Az előbbiek bizonyítják, hogy lehet és kell is ésszerűen gazdálkodni. A tapasztalatok ugyanakkor arra ösztönöznek, hogy tovább finomítsuk az előbbi rendszert, tekintettel az alap. anyag és egyéb szereléshez szükséges termékek árainak változására.' Ezért a jövőben nemcsak mennyiségben, hanem értékben la megszabjuk a követelményeket Ezáltal e még olcsóbb beszerzésre Irányítjuk a fő figyelmet. — Az előbbiek azt Is jelentik, hogy a műszakiak nem tekintik „ádáz ellenségüknek” a mindig csak hibát kereső közgazdasági és számviteli szakembereket? — Közelebb kerültünk egymáshoz a gondok megértetésében, az eredményeket megteremtő intézkedések kiadásában. Jó dolog, hogy ma már a műszakiak rendszeresen érdeklődnek az árbevétel és a nyereség alakulásáról. Mivel megérezték ők is a mi gondjainkat így hát mi is megtesz- szük a magunkét. Olyanná fejlesztjük információs rendszerünket hogy egy-egy termék kibocsátása után két hónapon belül az érdekelt vezetők pontosan megtudják mibe került, mi az, ami még kiadásként jelentkezik, hogy irányító tevékenységükben, vagy üzleti tárgyalásaik során jól tudják hasznosítani. Ezt az élet követeli tőlünk. Tehát mielőbb meg kell oldanunk. Az ehhez szükséges személyi feltételek adottak. — Beszéljünk a teljes örömet megzavaró jelenségekről! — Az exportra kerülő egyik termékünknél — jórészt nem a saját hibáink miatt — nem teljesítettük kötelezettségünket. Nagyobb lenne az örömöm, ha ugyanennél a gyártmánynál sikerülne az önköltséget oly módon mérsékelni, hogy minimális legyen a veszteségünk. Ez a helyzet azért következett be, mert a különböző alapanyagok ára 20 százalékkal növelte az előállítási költséget Mérséklése érdekében több mint tíz pontból álló konkrét intézkedési tervet készítettünk. A feladatok végrehajtását már megkezdtük. Jobban érezmém magam, ha nem csökkenne, hanem növekedne a fizikai dolgozók, köztük a hegesztők száma. Sajnos néhányan Itthagytak bennünket. Mert másutt alacsonyabb szakmai és teljesítménybeli követelményekkel jóval nagyobb keresethez jutnak. Hirtelenjében ezeket tudtam mondani. A fizikai lét. szám mérséklődése még nem ennyi®* okos gondot, de a jövőbe» keJlemetflenségeket okozhat — vélekedik a gazdasági vezető. HOOT EZ NE KÖVETKEZZEN be,- hogy a jelenlegi kedvezőt!helyzet az ellenkezőjére váljon, már eddig is több intézkedést hoztak. Mert tudják és vallják; csak ily módon lesznek továbbra is versenyképesiek mind belföldön, mind külföldön. (vencsz) Terv es piac A modem gazdaságtan egyik alapdilemmája a tervezés, vagy piac- gazdálkodás, a központilag, politikai eszközökkel szabályozott gazdaság, vagy a piaci automatizmusok révén szerveződő gazdaság ellenié, teként jelenik meg. Ezek a kérdések jelentették a liberalizmus a szocializmus közötti szembenállás egyik fő dimenzióját, de jelen volt és van ez1 a problémakör a polgári és szocialista gazdaságtan belső vitáiban is. Egészen a 70-es évekig úgy tűnt, hogy a gyors gazdasági fejlődés tényei egyértelműen eldöntötték, melyik alternatíva a helyes. A fejlett tőkésországok a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozás révén a gazdasági növekedés kiegyensúlyozott ütemét tudták biztosítani úgy, hogy sikerült elkerülniük mind az infláció, mind a magas munkanélküliség fenyegető rémét. A szocialista országok a gazdaság erős átpolitizálása révén jelentős iparosítást hajtottak végre, a gazdasági növekedés feszített tempóját, az életszínvonal fokozatos emelkedését érték el. A hetvenes években azonban a gazdasági fejlődés általános lelassulása vált meg- figyelhetővé. Megjelent az infláció, fokozódott a munkanélküliség, visszaesett a gazdasági növekedés üteme. Mindez a gazdasági elmélet belső vitáinak újraéledését, a gazdaságpolitika átkeverését hozta magával. A már eldön- töttnek látszó kérdések újra nyitottá váltak. Mind a polgári gazdaságtanban, mind a tőkésországok gazdaságpolitikájában erőre kaptak a hagyományos liberalizmus irányzatai, amelyek megkérdőjelezik az állami gazdaság- szabályozás racionalitását, s a piaci automatizmusokra kívánják bízni a gaadasági folyamatok vezérlését. Ezzel párhuzamosan a szocialista országokban ismét megélénkültek a 60-as években már jelentkező gazdasági reformtörekvések, amelyek a piaci mechanizmusnak a tervgazdaság rendszerébe való beillesztését, más szóval az árszabályozó piacnak a gazdasági folyamatok vezérlésében játszott nagyobb szerepét tűzték ki célul. Mármost hogyan ítéljük meg ezeket a tendenciákat? A gazdasági liberalizmus reneszánsza előtt állunk? A fejlett ipari országokban újraéled a szabadpiaci gazdálkodás? Ügy véljük, nem erről van szó. Kétségesnek látszik még az is, hogy értelmes el- vonaíkoztatás-e a modern gaz. daság általában vett liberalizálódásáról beszélni. E folyamat ugyanis eltérő strukturális alapra támaszkodik mind a kapitalista, mind a szocialista országokban. Az állami beavatkozás elmélete és gyakorlata a tőkés árutermelés viszonyai között á keynesi gazdaságtanra vezethető vissza. Keynes felismerte, hogy a piaci mechanizmus automatizmusai nem hozzák létre a gazdaság teljes foglalkoztatottság melletti egyensúlyát. Ehhez a fizetőképes keresletet növelő, a beruházásokat, a termelést ösztönző állami gazdaságpolitikára van szükség. A hetvenes években azonban éppen ez a keresletszabályozásra épülő, a piaci mechanizmusokba beavatkozó gazdaságpolitika kérdőjeleződött meg. A pénzügyi eszközökkel előidézett keresletnövekedés ugyanis a forgalomban levő pénzmeny- nyiség megnövekedése révén felgyorsította az infláció ütemét. Ez a vállallkozókedv csökkenését, a termelés visszafo. gását, vagyis a munkanélküliség növekedését eredményezte. Infláció és munkanélküliség együtt — ez nem más, mint a gazdasági folyamatok állami szabályozásának a csődje, mondják a hagyományos liberalizmus olyan jelentős képviselői, mint Friedman és Hayeek. Ők a megoldást az állami keresletszabályozás felszámolásában látják: meg kell akadályozni a pénzforgalom felhígítását, az árszínvonal növekedését, állítják. Felfogásuk szerint a piaci automatizmusok képesek egyedül a gazdasági egyensúly létrehozására. Ez érvényes a munkaerőpiac, a foglalkoztatás egyensúlyára is, akár annak árán, hogy a munkabérek nem nőnék, hanem csökkennek. Ez az elképzelés természetesen nem csak mint elmélet jelenik meg, hanem a tőkésállam gazdaságpolitikájának elemévé Is válik. A liberalizálódás gazdasági elmélete és gyakorlata tehát a tőkés árutermelés zavaraiból adódó útkeresés egyik formájaként jelenik meg. Olyan formaként, amely a tőkés árutermelés strukturális problémáit az elméletben az állami szabályozás létéből eredezteti, a gyakorlatban azonban a piaci mechanizmus szabadabb érvényesítését az állami beavatkozás gazdaságpolitikájának rendszerébe illeszti bele. Jegyezzük meg azonban, hogy ezzel szemben sok polgári közgazdász (így pl. Galbraith) a hetvenes években jelentkező gazdasági nehézségeket nem az állami beavatkozás létével, hanem annak nem kielégítő voltával magyarázza, s ennek megfelelően a gyakorlati megoldást sem a gazdaság liberalizálásában, hanem az állami beavatkozás hatékonyabbá té. telében, kiterjesztésében keresi. A tőkésgazdaságon belül jelentkező liberalizálódási tendenciák tehát semmiképpen sem jelentik a szabad- versenyes kapitalizmushoz való visszatérést. A szocialista gazdaságban a piaci mechanizmus termelés- szabályozó szerepének a kibontakoztatását célul tűző gazdaságpolitika strukturálisan más alapra támaszkodik, mint á kapitalizmusban. A gazdasági elmaradottság felszámolása történelmi okok következtében a szocialista társadalom alapvető feladata volt. Az iparosítás sajátos gazdasági mechanizmus kiépítése révén valósult meg: a gazdasági erőforrások centralizálását és központi elosztását. a piac gazdasági szerepének igen erőteljes korlátozását hozta magával. A 60- as, 70-es évektől kezdődően azonban a szocialista országokban a fejlődésnek ezt az extenzív szakaszát az intenzív szakaszra való áttérés váltotta fel. Az iparosítási folyamat lezárulásával a gazdasági növekedés új feltételei és kényszerei jöttek létre. A növekedés alapvető forrásává az eszközökkel és a munkaerővel való ésszerű gazdálkodás, a hatékonyság és termelékenység javítása vált. Ater- meliési tényezőkkel való éssze. rű gazdálkodás egyrészt feltételezd a ráfordítások és a termelési eredmény összehasonlíthatóságát, másrészt azt, hogy p. racionális gazdasági kalkuláció maguknak a termelőegységeknek az érdekévé, illetve kényszerítő gazdasági szükségszerűséggé válik. E kettős feltételt az árszabályozó piac képes kielégíteni. Egyrészt a piac a termelőtevékenység pénzbeni kifejezésével, a költségek és az árak összehasonlíthatósága révén, kapcsolatot teremt a ráfordítások és a termelési eredmény között, vagyis orientálja a vállalatokat. Másrészt a piaci mechanizmus működése éppen a költségek és az ár viszonyának alapján értékeli is a gazdálkodóegységek tevékenységét, vagyis a teljesítményelvet objektív kényszerré és különös érdekké teszi meg. A fentieken túl az árszabályozó piac működtetését követeid meg a 70-es évek világgazdasági korszakváltása. A szocialista gazdaság sem vonhatja ki magát a világgazdasági struktúraváltás hatásai alól, sőt, alkalmazkodnia kell ezekhez. Ez pedig új kész. ségek kialakítását teszi szükségessé: a rugalmas és gyors alkalmazkodás képességét. A gazdaság egészének adaptációs készsége azonban csak akkora lehet, amekkora a vállalatoké. A vállalatok viszont csak akkor fejlesztik ki a gyors alkalmazkodóképességet, ha gazdaságilag rá vannak erre kényszerítve: ha a változás szükségességét valamilyen formában a saját bőrükön is érzik. Ennek az alkalmazkodási folyamatnak a leghatékonyabb eszköze a gazdasági automatizmusok és kényszerek normatív, a gazdaságpolitika által szabályozott érvényesítése. M indez együttesen magyarázza a szocialista tervgazdaság „liberalizálódásának” szükségszerű folyamatát, amelynek tartalma az árszabályozó piac mechanizmusainak a tervgazdaság rendszerébe való beillesztése, a szocialista árutermelés kibontakoztatása. Gedeon Péter NÖGRÁD — 1980. augusztus 3., vasárnap 3
