Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
Búcsú Szegedtől Nikolai Rojnov bolgár képzőművész grafikái Madár N yári színházi rendezvényeink sorában különleges helyet foglal el a szegedi. Külön zamata van, csalogató háttereként pedig ott fodrozódik a szőke Tisza, a nemrégiben Űj-Szegeden felépült csillogó, kristálytisztaságú sportuszoda, csak említve ezeket, tudva közben azt, hogy végeláthatatlan sor kezdetét nyitottuk meg. A Szegedi Szabadtéri Játékok azonban önmagában és önmagának vívta ki a széles körű figyelmet. Opera-, dráma- és táncbemutatói messzi földről csábítják az embereket, legtöbbször joggal, értelemmel, olykor azonban — finoman szólva — melléfogással. A Szegedi Szabadtéri Játékok utolsó negyedében tartotta előadásait a Magyar Állami Népi Együttes, amely emlékezetem szerint Rábai Miklós életében vált halhatatlanná, mely azóta is őrzi híréhez méltó színvonalát, sajátos, erőteljes karakterét. Az együttes jelenlegi művészeti vezetője, Létai Dezső méltó módon válogatta össze a szegedi előadások programját. Beletett minden ízt, csipetet, amit felvonultatni képes a magyar etnikum, gusztust csinálva átlala mindenkinek, aki szereti a táncot, a népdalt és népzenét. Ebben a válogatásban a rábaköziek, a híres kalocsaiak mellett teret kaptak két táncbán a palócok is. Patrióta!elkünk örvendezett a táncok láttán, s elégedettek voltunk az interpretálással. Örömünk, élményünk mégsem volt teljes. Nem lehetett az, mert a Dóm téri óriás színpadtéren elvesztek a táncosok, Életet csak középen láthattunk, a színpad két széle — körülbelül 25—30 méter szélességben — üresen tátongott csupán időközönként töltötték meg a férfi- és női kórus tagjai, a népzenészek. Az említett művelet közben a zenészeket igazán sajnálhattuk, hiszen nekik el kellett hagyniuk kényelmes ülőhelyeiket az orchesterben, s kis gyalogsétát tenni a pár méterrel magasabb régióba. Hogy ez a színpadkép a kényszer szüleménye, kétségtelen. Az együttes ugyanis csak így tudja betölteni az óriási teret, így tudja elfogadtatni, hogy az, amit látunk, valóban a szabadtérre termett. Pedig sokkal jobban mutatna, sokkal hatásosabb, dinamikusabb lenne a szűkebb lehetőséget teremtő kőszínházban. De hát mit lehet tenni? Azt hiszem, semmit. A népi együttest meghívták, ők a meghívást elfogadták, és tehetségükhöz mérten tökéletesen bemutatták tudásukat. Legföljebb azon elmélkedhetünk, érdemes volt-e elfogadniuk a hívást úgy, hogy velejéig szabadtéri színpadra alkalmas programmal nem rendelkeztek. S lényegében itt jutunk el a szabadtéri játékok alapvető problémájához. Már több esztendő óta észrevehető, de leginkább csak az idén: nagy a színpad, általában kevés a látvány. Az volt a Piros karaván musicalnél, a Carmennál, a táncnál, s úgy tudom, a többinél is. Pedig a szabadtéren a látvány elsődleges szereplővé lép elő. Az idén pedig mindvégig a háttérben volt. Akaratlanul is az ötlik az ember eszébe, azért, mert a játékokra nem jutott elég pénz, s a látványt nem lehetett annyira finanszírozni, amennyire kellett volna. Ettől a gondolattól pedig egyetlen ugrás annak felismerése és kimondása, élve a lenini „kölcsönnel”: kevesebb több lenne. Nem vagyok, helyzetemnél fogva nem is lehetek a mindenttudóknak még rokona sem, mégis megkockáztatom felvetni: talán ha nem mutatnánk be öt produkciót Szegeden, csak maximum hármat, többre jutnánk; talán, ha mernénk szórakoztatni (és nem minden áron nevelni, ízlést formálni), többre haladnánk. Mi jó pár éve kiirtottuk színpadjainkról az operettet. Igazunk volt. Igen, mert abban az édeskés, melodramatikus előadásban már kibírhatatlanok voltak. De lehet operettet másként is játszani. Néhány színházunk, például a kaposvári, már erre többszöri példát mutatott. S összedőlt a világ, rombadőlt a közönség kényes ízlése? Kötve hiszem. Sokkal inkább azt, hogy a közönségsiker mellett a színház új nézőket nyert meg magának és más, súlyosabb darabjainak. Kinek használ a gyakorta tapasztalható művészeti arisztokratizmus? Biztos: a színháznak, közönségnek nem, épp ennél fogva a közművelődésnek sem. A Szegedi Szabadtéri Játékok rangja — hézagos ismereteim alapján is állítom — arra kötelezi a rendezőséget, hogy két évtized elmúltával újra átgondolja törekvéseit, anyagi és személyi feltételeit. Az újra való törekvés — ezt korábbi írásunkban már leszögeztük — érződik a műsortervben, de vajon feltétlenül szükséges-e mindig a szellemi újdonságra, a „vájífülűségre” való serény igyekezet, nem kellene-e meghagyni ezt a rendes színházi szezonnak, a kőszínházaknak? Az operaelőadásokkal operettelőadások is versenyezhetnének — korszerű, mai stílusban. Akkor talán minden telt ház az lenne, ami a neve, s nem hagynák ott félidőben emberek az előadást. B úcsú Szegedtől — írtuk a címben. Ez a búcsú a kelleténél sötétebbre, kritikusabbra sikeredett. A Szegedi Szabadtéri Játékok így, mai formájában is megéri a rendszeres leruccanást. Bíráló megjegyzéseink csupán azért születtek, mert — az eseményben benne rejlik — értékesebbek lehetnének e leruccanások. Sulyok László Filmjegyzet Az áldozat Mi kell a jó krimihez? Fordulatos cselekmény, sok titokzatosság, lankadatlan izgalom s mindenekelőtt annak a lehetősége, hogy a néző szívesen bekapcsolódjék a bűnügyek kínálta logikai játék titkainak kibogozgatásába. Az elsőfilmes Dobray György Az áldozat című krimiben sok „kelléket” felvonultat a felsorolt összetevők közül. Hogy műve ennek > ellenére nem klasszisteljesítmény — „csak” ügyes profiszínvonalú munka — más okokkal magyarázható. De tartsunk sort: előbb körvonalazzuk a film problematikáját. Illetve az alaphelyzetet (mert nem akarunk abba a hibába esni, melyet a bírálók egy része elkövetett: a bűnügyi sztorik „megoldását”, végkifejletét — a nézőkre való tekintettel — tilos elárulni). Kristály nyomozó az úgynevezett victimológia híve Az elmélet szerint az áldozatok még életükben felismerhetők bizonyos jelek alapján Nem kis jelentőségű a felfedezés (vagy nevezzük inkább hipotézisnek), mert ilyenformán a bűnesetek — legalábbis elvben, legalábbis részben — megelőzhetők. Nos, a lelkiismeretes Kristály mindent egy lapra tesz fel, hogy bizonyíthasson. Egyáltalán nem mellékes, hogy a fiatalember jártában- keltében „felszed” egy csinos lányt (az illetőt Vandának hívják és a metrónál dolgozik) — s ettől teljesen összekuszá- lódik az élete. Elégedjünk meg ennyivel. Talán a szituáció felvázolása önmagában is sejteti, hogy Az áldozatban — a cím egyértelműen utal rá — a gyilkosnál fontosabb személy az, akit veszély fenyeget. Amíg eljutunk a befejezésig, Dobray jó néhányszor „megcsavarja” a mesét és váratlan meglepetésekkel is szolgál. Vitathatatlan, hogy a rendező érti és érzi a műfajt s erről főleg a sejtelmes légkör felidézése tanúskodik. Halványabb — régi klisékre emlékeztető — dr. Aszaló Ádám figurája és szerepe. A nagy öreg kezdeti idegenkedése, majd fokozatos aktivizálódása eléggé sablonos — nem él igazán ez a különc karakter. A „tartozik és a követel” oldalon egyaránt szerepelnek tételek. Jók a színészek (bár Reviczky Gábor néhány Jelenetben a kelleténél fádabb). A hatáskeités effektusai kissé túladagoltak (például az indító képsorban). Dobray ügyesen tud feszültséget teremse- ni, azaz ébren tartani. Szívesen vettünk volna több (közéleti) humort, annál is inkább mivel Az áldozat-beli események jó részéről az irónia hangján lehetne szólni. Kitűnő a film zenéje (Presser Gábor slágergyanús dalokat írt: remekül illenek az adott hangulatokhoz). A szöveg kevésbé tetszik: olykor mintha túlságosan „megemelt”, azaz irodalmias- kodó lenne. Többen kifogásolták hogy egy kétmilliós világvárosban lehetetlen olyan nyomozást folytatni, amilyenre Kristály az életét tette. Mintha tűt keresne a szalmakazalban. Nekem más a véleményem. A krimi voltaképpen szellemi torna (is), tehát a valóság százszázalékos reali íztikussá- gát nem célszerű számon kérni tőle. Dobray György bemutatkozása ígéretes. Reméljük, következő filmjében még magasabbra állítja majd a mércét. — ko — Pék Pál: Utak hívása Ezek a dombok és a fák, a néma malom, zokogás, mit visszagyűrtél — Éjszakád peremén túl a látomás, amint a törvény működik, s széthull az arc, a gyermeki; semmi mögötte — Gyökérig földúlva házad, s kiveti képed a táj, mert nincs esély másképpen élni, ha borul, mocsárt taposva meredély havát fürkészni, igazul végezni csak a fű konok munkáját, tudva: ez maradt; s lehajtva mégis homlokod a földre, lesni titkokat, utak hívását, s lent a nád bugáit, szárnyat; hogy egy nap tán más világba lépve át megfejted önnön titkodat. Bottyán Kiss Mihály; Se híre se hamva Hajnal voltál olyan voltál Virágnak is ékes voltál Titokban szakított Legyél a vigasza Bánatának hajnala Sötétjének ablaka Kedvének asztala Gyermekének anyja így lesz igaz így lesz vigasz Hogy a viláö együtt igaz Csipkevirág Szegély kendőd Borítson szemfedőt Rá a szerelemre Állj ki forgószélbe Kapja le fejedről A réti virágból Megfont koszorút Kapja föl magasra Hajítsa a Napba Nem élő szerelem Se híre se hamva AAyVW\^A^VV\ArVVxvA/VVX\AyvA/VA/\A/\A/\A^\/VArW\A/\A/VW)/VA/\A^\A/VAéV\/NA/VA/\/WW\s^A/\AyNA/\ArVW\/\^^ Tandori Dezső: Egy veréb az év legsötétebb szakában De hát melyik is az év legsötétebb szaka? Nem az augusztus volt-e az, a tavalyi augusztus, amikor megtalálták őt egy sötétkamrában? Ha az az orsó el nem gurul, be a polc alá... Ott lapult. Vagy amikor még egy órát kellett várnia, hogy táplálékhoz jusson, napok óta először? Amikor letakartuk a kosarát az előszobában egy színes abrosszal, amelytől akkor még „nem volt ereje őrjöngeni”? ' (Bezzeg később....! A színekre nagyon érzékeny, kockás ingben nem létezem neki, vagyis én vagyok én, csak mégse; s vajon mit tartsak ekképp magamról én, ha egy ing miatt egy verébnél már nem állom az azonossági próbát?) Es mit tartsak erről: január közepén elkezd udvarolni? És néha úgy nyávog, mint a macska, és köszörül — ezt így nevezik, ezt a hangot —, és a szokásos hímveréb hangokat hallatja? Mit véljek az odúról, melyet a nála jóval idősebb tojó épített, Szpéró, csak úgy, télire, itt az egyik ajtó fölött, fűvel hatalmasan kibélelve? Samu a másik szobából ezt az odút ostromolja hangjával; és ahogy egyszer berontott végre, hosszú habozás után, összeverekedtek; azóta, ha a két szobánkat egybenyitjuk (s ők egyébként szeretnek együtt lenni) piramis-forma papírossal fedjük le az odút. Mire hasonlít ez, gondolom, mire hasonlít ez? A csukott ajtó mögül ostromlunk mindenféle kérdéseket, aztán ötletesen biztosítják a véletlenek, hogy egészen közel jussunk... de hova? Megtudjuk-e? Vagy csak a világ Egészen Nagy Rendjének fönnállása fontos, és abban megvan a magunk ötletes megközelítő-helye, de sosem az, sohem az...! Hanem ha ez a veréb az év legsötétebb szakában is tulajdonképpen ily’ gyönyörűen csinálja... f
