Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-09 / 107. szám

Egy kisiskola a csillagokba néz A csodák körülöttünk vannak Villanófényben Kincses Veronika biztatott: most próbáljuk meg mi ketten is. S a felvétel be­fejeztével a zene"kar „lekopo­gott” bennünket. Életem leg­nagyobb sikerei között tar­tom számon ezt, pedig akkor még egészen kicsi kislány vol­tam. — Meglehetősen közismert, hogy 1968-ban győzött a Ki mit tud? énekversenyén. Könnyítette ez az indulását? — Inkább nehezítette. Föl­vettek a Zeneakadémiára és volt, aki azt hitte, „nagyra vagyok” azzal, hogy meg­nyertem egy ilyen amatőr vetélkedőt. Valójában eléggé hadilábon álltam az önbiza­lommal. De azért nem vagyok afféle „hagyom magam em­ber”: Ha lenyomnak a víz alá, feljövök. S bár főiskolás koromban is nemegyszer a „rendbontók” között tartot­tak számon. Dr. Sipos Jenő énektanárom megítélése sze­rint elég jól tanultam. Péchy Blanka egyik vizsgámon meg­jegyezte: bár meglehetősen el­vetemültnek tart, jelest ad — a tehetségemért. Attól kezd­ve —, ha megőriztem is alapvetően vidám, de átmene­ti elkeseredésekre ugyan­csak hajlamos természetemet —, azt hiszem, megjavultam. Már másért is felfigyeltek rám, mint csíntalankodásai- mért. S nekem szintén volt mire figyelnem: erős, törek­vő évfolyamra jártam, táp­láltuk egymásban az egészsé­ges versenyszellemet. Osz­tálytársam volt Zempléni Mária, Lugosi Melinda, Öt­vös Csilla, Pászthy Júlia, Sass Sylvia, Varsányi Mária, Bu­dai Lívia, Kertész Tamás — egy évvel fölénk járt Gáti István és Polgár László. Vi­dáman és küzdelmesen teltek el a főiskolai évek, hisz’ ott már mindenki az igazi pá­lyára gondolt. — A folytatás — külső szemlélő számára legalábbis — szép. egyenes karriertörté­net: Itália, főszerepek. Liszt­díj, Kossuth-díj. .. — Csakugyan szerencsés va­gyok de azt hiszem, meg is dolgoztam a szerencsémért. Nem napi csillag, „kinevezett sztár”, csak jó miivész akar­tam lenni — hosszú távon A Pillangókisasszony főszere­pét énekeltem a főiskolai vizs­gán. s talán azért sikerült úgy ahogy sikerült, mert ma­gam is a kisfiámat vártam. Férjem a rádiózenekar fa­gottművésze: ő már akkor ahogy a szüleim is a legfőbb biztatóm, kritikusom volt, s azóta is az... Pályakezdésem­hez még egy szép ajándékot kaptam: ösztöndíjasként nyolc hónapot tölthettem a római Santa Cecilia Akadémi­án. Nemcsak az olasz énekis­kolával. a történelmi és a csu- paművészet Itáliával is meg­ismerkedhettem. S az olasz emberekkel, akik közel áll­nak hozzám, mert egyik déd­apám olasz volt. És persze, a mediterrán levegőben, a ten­gert látva, a kék ég alatt könnyebb énekelni. Ha be­tegnek éreztem magamat, föl­ültem egy hajnali nápolyi vo­natra, s mire este visszaér­keztem Rómába, kutya bajom sem volt. Ösztöndíjasidőm végeztével hazajöttem, s el­kezdtem azt, amit most is csinálok. Mimi voltam és Manón, Susanna, Elvira, Nor­ma, Zerlina, vagy Fiordiligi. Mikor, milyen szerepet osz­tottak rám. Annak természe­tesen örültem, hogy majdnem mindig főszerepet kaptam és szüntelenül továbbtanultam: Orosz Júliától és mindenkitől, akitől lehetett. — Említette az imént, hogy mindenekelőtt jó művész' sze­retett volna lenni. Milyen a já művész véleménye szerint? — Ha kiállók a színpadra,' sosem úgy teszem, hogy „Ide figyeljenek emberek”, most jön ^Kincses Veronika, a cso­danő 1 A színpadon megszű­nik Kincses Veronika, csak Mimi van, Manón van, csak az van, amit a kottában a ze­neszerző leírt, csak a zenében elmondott ember van. Sze­retnék úgy belebújni a figura bőrébe, hogy a közönség ve­lem sírjon, vagy nevessen. Közhely ez, de az éneklés mit sem ér, ha a magam élményét — Pucciniul, mozartul stb. — tovább nem adhatom. Nem kívánom tehát a nézőt, a hall­gatót elidegeníteni. Látványt: színészi játékot és „hall- ványt”: énekszót szeretnék adni. Ügy, hogy aki hallgat, talán elmondhassa magában egyszer-egyszer: milyen jó, hogy ember vagyok. Nádor Tamás Á Vencel tér BORSOSBERÉNY aprócska falu a 2-es út mentén. Isko­lájának főépülete egykor a Mocsáry család kúriája volt. A gyerekek képzeletét, jáiék- kedvét bizonyára fölvilla­nyozzák az erődítésszerű fa­lak, a torony, a szépén ívelő kapu. Az iskola iga igalójával. Mocsári Gergellyel — csak névrokona az egykori tulaj­donosnak — apró irodában ülünk le beszélgetni. — Sokan mondogatják mos­tanában. hogy hátrányos hely­zetűek. Gyár, üzem. termelő­szövetkezet. ember egyaránt. A kisiskolák, különösen a ne­hezen megközelíthetőek pana­sza jogosnak tűnik. így van ez Borsosberényben is? — Néhányan joggal emlí­tik, de mi nem vagyunk hát­rányos helyzetűek — mondja szinte indulattal az igazgató — Akad, aki a tehetetlensé­gét magyarázgatja ezze1 a közkeletű kifejezessél. A mi gyerekeinket nyilván keve­sebb információ éri. mini a nagyvárosban élőké1- és en­nek vannak eiönyei. hátrá­nyai egyaránt. így mondja: gyerekeinket. Ez a birtokos személyrag nem nyelvtani fogás, hanem a valóság pontos jelölése Elég lenne bizonyítékul a szülők, tanárok és persze a gyerekek közös munkájával épült sportpályára, vagy a gondosan rendben tartott ud­varra nézni. De lépjünk bel­jebb! A tantermek tiszták, jól felszereltek. Van itt televízió, magnetofon, lemezjátszó, dia- és írásvetítő — egyszóval minden, ami a korszerű ok­tatáshoz szükséges. Kívül-be- lül a jó gazdák kezenyoma látszik. — Nem vagyunk hátrányos helyzetűek — mondja még egyszer Mocsári Gergely nyo­matékkai —, mert nem hagy­juk, hogy azok legyünk. A? iskola csinossága a tanács pénzének köszönhető, ae te­mérdek társadalmi munkát végeztek a szülők is. Nem túl jó a közlekedés? Segít az állami gazdaság itteni kerü­letének vezetője, hol mikro­busszal, hol teherautóval Sok falubeli fiatal visszajár ifi­vezetőként úttörőcsapatunk­hoz. Jó a kapcsolatunk az egyik közeli katonai alaku­lattal. ők is sokat tettek ér­tünk. ÍGY IGAZ. A falubeli legé­nyek és leányok —, akik nemrég még maguk is az is­kolapadot koptatták —. no meg a derék honvédek ke­mény munkával kipofozták az udvar hátsó fertályának romos épületét. Lett belőie úttörőszoba és klub. Ki hin­né ma. hogy ez a vidám gye­rekkuckó tegnap még pusztu­lásra ítélt, rogyadozó viskó volt? Hátrányos helyzet? Már ki­csit bánom is. ncgy említet­tem. A könyvtárszobára gon­dolok. ahová a gyerekek gyűjtötték be a fogyatkozó paraszti szerszámokat, búto­rokat, használati tárgyakat. Nekik valóság a tulipános láda, a guzsaly, a falitéka a rokka, a szép mintájú cst- réptányér. — Rétságra jutunk be leg­könnyebben — folytatja az igazgató. — Ha a művelődési központban gyerekeink szá­mára hasznosítható esemeny van, mi megyünk. Biztos kézzel húz elő egy jókora füzetet az asztalán le­vő papírhalmazból. — Az idén végző tizenöt nyolcadikosunk’’ól csak egy nem tanul tovább, őt családi körülményei nem engedik. Hárman gimnáziumban, öten szakközépiskolában, hatan pedig szakmunkásképzőben folytatják majd. A folyosó végi tanári szoba felé int a fejével. — Halkan mondom, nehogy elbízzák magukat — súgja mosolyogva. — Jó a csapat! Olyan pedagógusok dolgoznak itt. akik nemcsak a saját tár­gyukat látják. Tudják, hogy az iskola nevelési-oktatási fel­adatait úgy oldhatja meg. ha a két fő funkció részterületei szorosan összefonódnak. Olyan szakköröket szerveztünk, ahol a gyerekek sok mindennel foglalkozhatnak. A képzőmű­vész-szakkörben rézdomboii- tástól a virágkötészetig min­den előfordulhat. Ifjú csilla­gászaink sem csak az égbol­tot vizsgálgatják. hisz fotóz­nak és filmeznek. ha úgy adódik. Gyerekeinknek majd a fele napközis. Az alsósokat két csoportra osztjuk a tanu­lás idejére, így hetente lega­lább kétszer saját tanít íjuk korrepetálja őket. Már ez is sokat jelent, de reméljük, lesz még jobb is a helyzet. Épp arról beszélgetünk, hogy a százhetven diák között a tizenhét cigány fiú és U-ány jól érzi magát, hogy sze.-jt- nek iskolába járni, amikor Nagy Géza. a karancssági is­kola állami díjas igazgatója nyit ránk. Dolguk van. bú­csúzom. A. folyosón Csóii Miklóssal, az egyik legfiata­labb tanárral találkozom. Az általa szerkesztett Foucjult- inga szemmel láthatóan iga­zolja, hogy „mégis mozog a föld”. Lakásáig derült éjszakákon bárki belenézhet a maga épí­tette távcsőbe. hogy messzi csillagokkal ismerkedhessen, ö vezeti a csillagaszsza^kort, irányításával készül az isko­la távcsöve. Két éve tani, a borsosberényi iskolában. — DOLGOZHATOK a gye. rekek hasznára és a magam kedvére — mondja elgondol­kodva a szakálla mögül. — Néha már épp feküdnék, amikor valaki bekopog csil­lagnézőbe. Mostanában épp a növények fogtak meg. Szerez­tem egy növényhatározót és sétáim során próbálom a gyomokat, virágokat a he­lyükre tenni. A természet gyönyörű. Nem kell ahhoz külföldre utaznunk. hogy csodákat lássunk, itt vannak azok körülöttünk. Meg kell mutatnunk a gyerekeknek. * Égy kisiskola a csillagokba néz, de itt áll, él szilárdan a földön. Hortobágyi Zoltán A kaiahok nagy költője Dzaambul Dasahajev, a ka­zán nép nagy költője, a mo­dern kazah irodalmi nyelv megteremtője, népének Pus­kinja 1846-ban született a sztyeppvidékén, egy szegény nomád pásztorcsaládban. Dzsabajev volt a XIX, száza­di európai költészet első ázsi­ai felfedezője, a népi mese­mondó-énekesek, az akinbk legnagyobbja. Hosszú, csaknem száz évig tartó élete folyamán igen sok sikerben volt része. Életéből nyolcvan évet szentelt a köl­tészetnek. A nép ajkán még ma is él 1862-ben írt dala, a „Panasz”. Az elismerés mellett azonban a meghurcol­tatás is osztályrészéül jutott. A Romanov család uralkodá­sának 300. évfordulójára fényűző ünnepségsorozatot rendeztek, amelyre összeterel­ték a sztyeppéi énekeseket is. Dzsambul Dzsabajev erre az- alkalomra a cárok bűneiről írt. Ekkor 16 éves volt, de korára való tekintet nélkül bebörtönözték. Ez az eset föl­hívta rá a figyelmet, s mivel versei kiválóak voltak, is­mertté vált szűkebb hazája határain túl is. A legérdekesebb talán, hogy Dzsabajev nem értett a be­tűvetéshez. Oly korban élt, amikor a sztyeppén jóformán ismeretlen volt a könyv, csak a dalokban talált felüdülésre, művelésre az elnyomott, írás- tudatlan kazaii nép. Dzsabajev költeményei csak az októberi forradalom után jelenitek meg írásban. Ekkor nyilatkozott az akkor már 70 éven felüli akin: „A forra­dalom visszaadta ifjúságomat, az életem újra kezdődött.” A nagy kazah költőt meg­ismerte a világ. Tisztelettel és elragadtatással írt róla Martin Andersen Nexő és Romain Rolland is. Élete utolsó éveiben tanúja volt a második világháború­nak. Még megérte a győzel­met: 1845. június 22-én hált meg. Alkalmi fellépéséről érkezik haza, de otthona mutatja: ál­landó természetű. Házban, s hazában nem időlegesen ren­dezkedett be. Ha sokat és sokfelé szerepel is, családban, barátságban, munkában igény­li az egybetartó rendet. A ze­nében bizonyára szintén esz­ménye a hűség. Kossuth-díja talán ennek is szól: hűségese a muzsikának. — Kezdjük a történetet le­gendojoszlatással: mi a vé­leménye arról, hogy az igazi énekes már a bölcsőben mu­zikális? — Most azt kellene vála­szolnom, hogy igen, igen, szü­leim észrevették, hogy én Puccini ritmusára ízlelgetem a cuclit. Valójában éppúgy bőgtem, mint bármelyik má­sik csecsemő, s később is csak annyiban különböztem, hogy olyan rossz voltam, mint egy fiú. Még főiskolás korom­ban is a fékezhetetlenek kö­zött tartottak számon, s má­ig sem vagyok képes sokáig egy helyben ülni. Visszatér­ve a feltételezett csodagyere­kekre, aki szerencsére soha­sem voltam: apám és anyám egészen aprócska koromban elvitt egyszer az Aranykul- csocska című mesefilmhez. Moziból kijövet a kísérő dal­lamot eldúdolgattam, otthon pedig (úgy mondják, elég pon­tosan) lepötyögtettem a zon­gorán. A továbbiakban sincs semmi rendkívüli: jó a hal­lása a gyereknek, tanuljon zongorázni — hát zongoráz- gattam. Aztán fölvettek a rá­dió gyermekkórusába. Ott már naphosszat énekeltünk, főként gyermekoperákat. Rán- ki György A győztes ismeret­len című dalművében eléne­kelhettem életem első (akkor még alt) szólószerepét. Tíz­éves voltam, s tele az ének­lés örömével. Valami olyas­félét érezhettem: ez most éppolyan jólesik nekem, mint a fiúknak, hogy lemennek fo­cizni, vagy, mint a lányoknak a főzőcske. Azóta is vallom: az ilyen érzés nélkül semmit sem ér az ének. A gyermek- kórusban egyébként az ál­landó gyakorlás révén még j 6 értelmű rutint is szerez­hettem. S meg kellett szok­nom azt a fegyelmet, amely ezen a pályán is nélkülözhe­tetlen. — S ez az elemi természeti öröm hogyan vált hivatás- vággyá? — Első gimnazista korom­tól elkezdtem a konzervató­rium orgona—zeneszerzés szakára járni. Én voltam a legkisebb növendék, hango­mat véznának találták, de felvettek, mert elég jól zon­goráztam és konyítottam a szolfézshoz is —, hadd legyen valaki az énekesjelöltek közt, aki ért a zenéhez. Tréfálko­zott is velem Ugrin Gábor tanár úr: — Maga sosem lesz énekes, mert tudja a szolfézst. Sírtam egy sort, de talán ezért is ébredt bennem akkora am­bíció. A „kicsi vagyok én, majd megnövök én” indula­tával fejembe vettem: majd megmutatom, hogy azért is énekes leszek. Aztán, 17 éve­sen végre nekikezdhettem az énektanulásnak. De már ak­kor sem csupán arra vágya­koztam, hogy egyszer majd a hangomat dicsérjék. Tizen­éves koromban Ábrahám Ma­rianne tanárnőm, aki zenei tehetségemet fölfedezte, en­nél többre biztatott. S ezért éreztem esztendők múltán,- a legnagyobb dicséretnek, hogy egyszer egy komoly kritikus leírta: Kincses Veronika nem­csak jól énekel, de nagyon jó muzsikus is. Tanárnőmnek (akivel sajnos, oly ritkán ta­lálkozhatunk) még valamit köszönhetek. Tízéves lehet­tem, amikor egyszer nagyo­kat szipákoltam, s ő rám szólt: — Ilyen nagylány, hogy jöhet zongorázni zsebkendő nélkül! Azóta is mindig két- három vasalt zsebkendővel járok, mert Abrahám Mari­anne — átvitt értelemben is — leckét adott a tisztaságból. S hogy kérdésére visszatér­jek: mikor hittem el, hogy egyszer majd csakugyan éne­kes lehetek? Egy Kabalevszklj- kantátát énekelt két opera­énekesnő a rádióban. S fel­vétel után a zenei rendező egy kórustársamat és engem A Vencel tér, Prága város- központja, több száz éves múltra tekint vissza, „ősét” a XIV. században építtette IV. Károly cseh király, német-ró­mai császár. Ma már egyetlen korabeli gótikus épülete sincs meg, mivel a teret állandóan átépítették. Még alig sikerült begyógyí­tani a háború ütötte sebeket, amikor a Vencel tér a hat­vanas évek elején már ismét építkezési területté vált. Meg­kezdték először egy nagy gya­logos-aluljáró, majd a metró építését. Végre — 1978. köze­pén — üzembe helyezték a prágai metró második vona­lát, amelynek egyik állomása a Vencel tér alsó végében épült ki. Ezzel egyidejűleg életbe lépett az a rendelet is, miszerint öt esztendeig itt semmiféle újabb munkálatra nem kerülhet sor. Az építke­zési tilalom csak 1983-ban ér véget. Ennek ellenére már most ismételten szó esik a tér további átrendezéséről Ugyanis idén az év vége felé üzembe helyezik a prágai metró két új szakaszát, amely lehetővé teszi a Vencel tér hosszanti irányú villamosfor­galmának beszüntetését. Ily módon széles útsáv marad a villamossínek helyén. A csehszlovák építészmérnökök már most keresik a megol­dást, hogyan használhatják ki ezt a lehetőséget. Elvileg két javaslat van. Az első tervezet szerint ma­ximálisan ki kell szélesíteni a járdákat, s a villamossínek helyén keletkezett sávra kell összpontosítani a forgalmat. A másik változat szerint ezt a széles 6ávot szintén sétaút- nak használnák, s leszűkíte­nék az úttestet. A döntés nem könnyű. Ez­ért nemrégen a metróállomás csarnokában kiállítást ren­deztek. amelyen a legjelentő­sebb tanulmányokat mutat­ták be. Hogy végül is melyik terv győz, azt ma még természe­tesen nem tudni. Egyelőr* még nem is sürgős az ügy. hiszen a Vencel tér radikális átépítésére csak 1983 után kerül sor. Coppola újabb világsikere Apokalipszis most A tavalyi cannes-i filmfesz- v ál egyik nagy eseménye üt az amerikai Francis Ford oppola Apokalipszis most mű filmje.' amely az Egyé­nt Államok vietnami hábo- íjának történetéből meríti máját. A dzsungel félelme- s, őrült Kurtz ezredese már ?szélyessé válik saját „mun- iltatóinak” is, s ezért külön- ges egységet küldenek a legfékezésére. Közben folyik vietnamiak elleni dzsu-ngel- áború — jogtalanul —, és a Rónákat időnként vidámsa- >kkal szórakoztatják. A fel- inést keltett film főszerepe- Marlon Brando, Robert Duvall és Martin Sheen ala­kítja. A negyvenéves Francis Ford Coppola egyébként ná­polyi kivándorlók gyermeke, s olyan filmek fűződnek a ne­véhez, mint a Keresztapa, az Arany Pálma-díjas Magánbe­szélgetés. Filmeskörökben a filmművészet egyik szent ször­nyetegeként is szokták emle­getni, célozva ezzel kímélet­len igazmondására, „illetlen” gondolatainak hatásos meg- elevenítésére. Az Apokalip­szis most című kétrészes mű­vét a salgótarjáni November 7 Filmszínház május 8-án mutatta be és 13-ig játssza. A film egyik leghatásosabb jelenete a helikopterek táma­dása. NÓGRAD — 1980. május 9., péntek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom