Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-30 / 100. szám

Történelemtanítás — irodalomtanítás Debrecenben ülésezett a Magyar Történelmi Társulat A MAGYAR Történelmi Társulat újabb országos kon. ferenciáját abban a történel­mi levegőjű városban tartot­ta, amely az eddigi tanács­kozásokon is jó házigazdának bizonyult. Az ország minden részéből érkezett, közel há­romszáz kutató, pedagógus (ez utóbbiak voltak többségben, a tudósok közül most kevesen vettek részt a „párbeszédben”) arról tanácskozott, hogyan le­hetne gyorsabban és eredmé­nyesebben haladni a tudomá­nyos és a művészeti megis­merés útján. Az elnöklő Vass Henrik, a MTT elnöke is azt hangsú­lyozta megnyitójában és zár­szavában, hogy a kétféle meg­ismerésnek a kutatásban és a tanítás gyakorlatában is ki kell egészítenie egymást: tör­ténelmi ismeretek nélkül az irodalom nem válik érthető­vé, s a történelemtanítás is elszürkül, ha nem támaszko­dik az irodalomra. Feltétlenül szükséges, hogy az integráció növekedjék, bár az is nyilvánvaló, hogy a tel­jes integráció megvalósítása nem lehetséges, de nem is szükséges. A tudományok együttműködésében több ku- tatásra van szükség, de nem azzal a módszerrel, hogy bár­melyik autonómiáját megsér. tenék, hiszen elfogadott tétel, hogy „az irodalom része a történelemnek”, bár önálló életet is él. A két tudomány (irodalom és történelem) és a két tantárgy érintkezési pont­jainak jobb összehangolását, megértését kell segíteniük a kutatóknak és oktatóknak egy­aránt. Érthető, hogy az előadások is e kérdések köré szerveződ­tek. A legnagyobb érdeklő­dés Köpeczi Béla akadémikus előadását kísérte (távollété­ben Vladár Ervin olvasta fel), a címe Történelem és iroda­lom volt. Szerinte a szépiro­dalom (azon belül is a re­gény) iránti érdeklődés an­nak arányában fokozódott, amennyire a történelem eltá­volodott az egyes embertől. A történészek egy része még ma is csak „élvezeti cikknek, leg­feljebb szemléltető anyagnak” tartja a szépirodalmat, de nem a megismerés egyik for. fásának. Adósak a művelődéstörté­net jobb feltárásával is. job­bára ezt még ma is az iroda­lomtörténészektől kaphatja meg az érdeklődő. A szépiro­dalmat persze mindig szem­besíteni kell a történelmi va­lósággal („a szépirodalom szö­vetségese, ellenfele vagy el­lensége is lehet a történelem­nek”), még a legjobbak — Balzac, Mikszáth, Móricz stb. — esetében is! A történelmi jellegű szép- irodalomnak különösen a fran­cia forradalom után nőtt meg a szerepe, a „történelem a tö­megek élménye lett”, s a nagyközönség jórészt ma is ezekből ismeri meg a törté­nelmet. Ez nem is baj, de mind a kutatóknak, mind a tanároknak fontos szerepük van abban, hogy esetenként, amikor a „történelem meg­erőszakolása” nyilvánvaló, se­gítségül siessenek az objektí- vebb kép kialakításával. Szólt az előadó a hamis politizá­lás, a történelmi pszichoiogi- zálás veszélyeiről, s arról is, hogy a jelenleg újra divatos emlékiratok nem egyszer a mítoszteremtés eszközei is. Előadást tartott még Tamás Attila, Szabolcs Ottó és No­bel Iván. Valamennyien hang­súlyozták, hogy ökonomikus együtthaladást kellene meg­valósítani, s az integráció ter­minológiájában egy négylép­csős folyamatot kell értenünk (koordináció, tantárgyi kon­centráció, komplexitás és in­tegráció). Ez nem valami for­radalmian új, hanem az ed­dig is meglevő, kipróbált, jó tapasztalatok összegyűjtését és továbbfejlesztését kell szorgal­mazni minden területen. Ne­velőink tekintélyes része már ma is alkalmas arra, hogy a mindkét tantárgy tanításában rejlő lehetőségeket maximáli­san kihasználja, összehangol­ja, mégis az egész kérdés megítélésében döntő a tanító- és tanárképzés, a továbbkép­zés! Amíg e területeken nem tudunk lényegesen előre lép­ni, nem várható látványos eredmény sem. Ildomos len­ne például, ha a tanítóképző intézetekben lenne legalább féléves történelmi stúdium, ha a továbbképzésben a budapes­tihez hasonló körülményeket tudnánk teremteni országosan is. Viszonylag sok volt a ta­nácskozáson a „ha”. AZ ELŐADÁSOKAT köve­tő korreferátumok, majd a külön szervezett általános is­kolai és középiskolai szekció­üléseken elhangzó hozzászólá­sok egészítették ki a képet, főként az alábbiakat hangsú­lyozva: akkor segíthetünk egymásnak a legtöbbet, ha ki­ki a saját területén jól teszi a dolgát, kölcsönösen ismer­jük meg a tanterveket, a do­kumentumokat, a magyarta­nárok ismerjék jól a törté­nelmet, annak a legújabb eredményeit is, a történelem- tanárok munkáját segítse az irodalom érzelemgazdagsága és így tovább. Jó lenne hinni, hogy a követelmények kidolgozása mindenki által ismertté, teljessé, valóban ori­entálóvá válhat. Kívánatos, hogy a tankönyvek még szín­vonalasabbá váljanak, hogy a korszerűen művelt tanárok, tanítók még nagyobb erkölcsi és anyagi elismerést kapjanak, hogy a középiskolák még in­kább építsenek az általános iskolában tanultakra, örven­detes, hogy az általános isko­la negyedik osztályában már komplex tantárgyként oktat­ják az anyanyelvet, és az al­sótagozatos tanulók is talál­koznak már történelmi olvas­mányokkal. Rendkívül biz­tató a gimnáziumok számára kidolgozott fakultatív oktatás programja is, bár itt több ne­hézséggel kell majd számol­nunk. A legtöbb teendő a szakmunkásképző intézetek­ben és a szakközépiskolákban van, hiszen a humán tantár­gyak oktatása a legtöbbször heti két-három órát jelent mindössze. Hangsúlyt kapott a tanács­kozáson a helyi hagyomá­nyok, értékek, a helytörté­net feltárásának, megismeré­sének még nagyobb igénye, szükségessége is, éppen a vi­lágnézeti nevelés kapcsán. Ne­kem több gondolat jutott eszembe, amikor a tanácsko­zást végighallgattam, és a hallottakat a Palócföldben fo­lyó vitával összevetettem. Nem tudom megítélni, hogy az utóbbi években valóban hanyatlott-e a helytörténet- kutatás-írás színvonala (szí­vem szerint azt mondom, nem, mert — bár a kiadvá­nyok száma talán kevesebb — a kutatási területek száma nőtt, és jól tudjuk, mennyi sok anyag hever kiadatlanul a fiókok mélyén). Azt viszont — munkám ré­vén — egyértelműen meg tu­dom mondani, hogy a fel­használók. a „fogyasztók” igé­nye alaposan megnőtt az el­múlt évtizedben! Az értő mú­zeumlátogató középiskolá­sok száma egyre több, ma már a legtöbb iskolában tu­datosan tervezik a tanév so­rán a múzeumi órákat, sétá­kat, a legtöbbször a tanulmá­nyi kirándulás keretében, az ország minden részébe. Az iskolai pályázatok töme­geket mozgatnak meg az Or­szágos Középiskolai Tanulmá­nyi Verseny pályázatai is vonzóak, (nem mentesek az ellentmondásoktól sem), az idei tanévben például minden eddiginél nagyobb számban, 19 tanuló nyújtott be történelmi dolgozatot, s közülük kettő az országos döntőbe jutott. E tények is jelzik^ hogy va­lami megmozdult, akárcsak az is, hogy ma már elképzelhe­tetlen a Rákóczi-szabadság­harc tanítása a szécsényi or­szággyűlés és a romhányi csa­ta eseményeinek részletezé- se nélkül, a második világ­háborúról tartott óra az adott településre, a megyére vonat kozó helytörténeti ismeretek felidézése nélkül, a nógrádi partizánok hősi harcának fel­villantása nélkül és így to. vább, lehetne sorolni az iro­dalmi példákat is. A DEBRECENI tanácskozás megbízta az elnökséget közös ajánlások kidolgozásával, ezt a közeljövőben valamelyik or­szágos lap, valószínűleg a Köznevelés közli majd. Az érdeklődők a tanácskozás tel­jes anyagát (akárcsak a többi konferencia anyagát) az OPI- ban rendelhetik meg. — ridor — Filmjegyzef1 M ennyire szerettük egymást Itália történelmének har­minc éve, az olasz filmtörté­net nagyjai, az ötvenévesek nemzedékének emlékképei, politikai hitvallás a munkás- osztály mellett — ezek Ettore Scola filmjének fő vonulatai. Témáját, szerkezetét, válta­kozó hangulatait tekintve rendkívül összetett mű. A társadalom vizsgálatában a neorealizmus hagyományait követi, ismert színészeket vo­nultat fel, ötleteiben eredeti és látványos. A rendező az olasz ellenál­lási mozgalom idejétől vizsgált történelmi tablót sajátosan színezi az adott kornak meg­felelő filmidézetekkel olyan változatos formában, hogy ez már önmagában csemegéül szolgál a film —, s adott eset­ben elsősorban az olasz film — kedvelőinek. Személyes hangvételű emlékezés ez (in­nen a rendező filmélményei) s ha maga Scola nem is jele­nik meg a vásznon, ott van­nak mesterei — Vittorio de Sica, Fellini —, és barátai, akikkel együtt él és dolgozik. (Scola egyébként de Sica em­lékének szentelte művét, aki a film elkészültét már nem ér­te meg.) Nem véletlen, hogy a legsikeresebben megoldott vonulat a filmtörténeti. A ren­dező politikai hitvallása és a történelmi kép szintén érthe­tően tiszta, de nem annyira kidolgozott és teljes. A film azzal kezdődik, hogy egy magánuszoda pallójáról Vittorio Gassman nagy ugrás­hoz készül, megfeszülő testén azonban megáll a kamera, hogy az ívelő esés tizedmá- sodpercébe sűrítse azt, ho­gyan jutott fel a férfi oda a magas trambulinra, s jelkép­pé emelje azt a pillanatot, amikor a csobbanással el­nyeli a mélység. A Mennyire szerettük egy­mást hőse három férfi, akik fiatalon együtt harcoltak az ellenállási mozgalomban, az­tán a sors elválasztotta őket — életükben az olasz társa­dalom egy-egy jellegzetes kép­viselőié ölt testet —, olykor találkoznak, miközben egyre távolabb sodródnak egymás­tól. A negyvenes évek végén önfeledt ifjakként még együtt járják a várost közös barát­nőjükkel, Luciával. Aztán Gianni (Gassman) ügyvéd lesz. Ezt a választását Scola némi­képp egyoldalúan a munkás- osztálytól való fokozatos elfor­dulással, a karrierizmussal kapcsolja össze, anélkül, hogy pontosan motiválná a Gianni- ban végbement változást. An­tonio (Nino Manfredi) mun­kásként keresi kenyerét, s szerelme, Lucia (Stefánia Sandrelli) ekkor még butácska lányként színésznői jövőről ál­modik. Sikerül is szerepet kapnia az Édes életben, ezzel adva ürügyet Scolának ahhoz, hogy Fellinit és Mastroiannit is bevonja a játékba. De még több lehetőséget nyújt számá­ra a harmadik barát, a szen­vedélyes Nicola (Stefano Satta Flores), akinek szavaiból a kereszténydemokratákkal foly­tatott vitájában Scola tiszte­leg a Biciklitolvajok alkotója előtt. Nicola az álmodozó ér­telmiségi, baloldali tanító, aki meggondolatlan hevessége miatt elveszti római állását. Ekkor találkoznak újra a régi barátok. Gianni elszereti Antoniótól Luciát, de csak addig, míg a pénz csábító ere­je érdekházasságba nem so­dorja. Korrupt lesz ő is, mint hájas apósa, akinek groteszk figuráját az olasz filmek jo­viális alakja, Aldo Fabrizi for. mázza meg. Telnek az évek. Korhű han­gulatképek pergetik le a há­rom évtizedet. Gianni végleg elfelejtette hajdani barátait, szép, de buta felesége mellett üres, kiábrándult életet él. Antonio és Lucia viszonylag boldog házassága kissé ideali­zált, ugyanilyen szélsőséges Nicolának, a lecsúszott vidéki értelmiséginek az ábrázolása is. És ekkor jön az utolsó ta­lálkozás. Gianni szégyelli be­vallani, mire vitte, mert ezzel azt kellene beismernie, meg­tagadta önmagát. De amikor a többiek meglátják a pazar medencéjénél az együtt töltött este utáni hajnalon, tudatosan hátat fordítanak, végleg bú­csút mondanak neki. Ettore Scola filmjének han­gulatos epizódjai, hamisítatlan légköre és szatirikus hangvé­tele kárpótolja a nézőt az olasz társadalom leegyszerűsített képéért, a folyamatok való­ságos irányítói helyett egy-egy perifériális személy felvázolá­sáért és a történelmi tabló legújabb eseményeinek fehér foltjaiért. — ko — Az endokrinológiai kutatás és a kozmosz A Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi kutatóin­tézetének egyike, a belső el- választású mirigyek élet- és kórtanával foglalkozó en­dokrinológiai intézet munka­társai részt vesznek az Inter- kozmosz programnak abban a kísérletsorozatában is, amely az emberi szervezetre gyako­rolt stresszhatások következ­ményeit elemzi, az indulástól az űrhajónak a Földre való visszatértéig. Az intézetben 1974 óta dol­goznak a témán a szovjet ku­tatókkal együtt. Az élő orga­nizmusra gyakorolt stresszha­tásokat kísérleti állatokon próbálták ki: a Kozmosz—782 és a Kozmosz—936 szovjet „bioszputnyikokon” a pozso­nyi intézetben tenyésztett kí­sérleti patkányok „utaztak”. Az állatokat az űrutazást kö­vetően különféle tesztekkel vizsgálták. A kísérlet másik része volt a súlytalanság álla­potának s a korlátozott moz­gás hatásának elemzése. A kí­sérletek előkészítésénél, érté­kelésénél rádióizotópokat és a biokémia legkorszerűbb is­mereteit használták fel. Magától értetődik, Njgy ezeknek az állatkísérleteknek nem alkalmazható valamennyi eredménye közvetlenül az em­berre. Mégis vannak olyan analógiák a biológiai alap­mechanizmus funkcióinak az egyezése révén, amelyek rész­ben lehetővé teszik a kísérle­tek eredményeinek az em­berre való alkalmazását is. Rövidesen újabb „bio­London, Párizs, Pompeji múzeumaiból A VIKINGEK MINDENNAPJAI Az ezredik év környékén a vikingek világa népesítette be Skandináviát, Észak-Európa nagy részét, Oroszországot egészen Kijevig, Izlandot, Grönlandot, a Brit-szigeteket, és természetesen Normandi- át. A vikingek nagy hőstettei a legendák sötétjében el­szunnyadtak, a feledés homá­lyába tűntek. Ezeket az. időket kívánja a londoni British Múzeum ki­állításán felidézni, ahol 9 országból érkezett, 500 tárgy segítségével mutatják be a bátor gyarmatosítók vallási, társadalmi, erkölcsi hagyomá­nyait, kereskedelmi és hajós tevékenységét, mindennapi életét. Viking hajómodellek, a híres sárkány fej jel, amely rémületben tartotta a parti.., lakosokat, lakóházaik re­konstruált változata, ame­lyeket a Dániában (Hebedy városban) talált emlékek nyo­mán készítettek, konyhai üs­tök, felszerelések is látha­tók, valamint játékok, pl. egy faragott sárkányfej, ame­lyet kis hajóként használtak a gyerekek. Dublinban és Yorkban ké­szített érméket, ékszereket mutatnak be, amelyek fejlett civilizáció jeleit mutatják: nyakékek, brossok, függők, fülbevalók bronzból, ezüst­ből, aranyból. A bizsuk kö­zött található borostyánból ki­faragott élethű kis macska, ezüst kereszt, ami szintén ta­núsítja, hogy a nomád vi­kingek megtelepedtek a meg­hódított területeken és össze­olvadtak a helyi lakossággal. NÓGRÁD - 1980. április 30.. szerda PÁRIZS VIASZBAN A párizsi Grévin viaszmú­zeum 100 éves fennállását ünnepli és a Fórum de Hal- les-ban állandó kiállítást nyi­tott, melyben a „nagy idők”- nek állít emléket. Az új bemutatóteremben a megelevenített Procop kávé­ház, a Moulin Rouge vagy a Gamier Palota dekorációi kö­zött sétálgathatnak a látoga­tók és „láthatják” Verlaine-t, amint verset ír, Aristide Bru- ant, amint énekel, vagy To- ulouse-Lautrecet, amint az „ördögi” francia kánkánt raj­zolja. (Toulouse-Lautrec a képen.) POMPEJI SÍROK A pompeji kősírok különö­sen jól megőrizték a maguk­ba zárt testeket. Nem a sírok­ban, az utcákon, az élet elle­sett pillanatában merevedtek szoborrá. A természet drámai módon helyettesítette a sírt Pompeji esetében. A néző a pompejiek testét megkövesedve, rémült meg­merevedésben láthatja, moz­gás közben, amely szinte ösz- szeegyeztethetetlen a halál megsemmisítő munkájával, a porrá válással. A konzerválódott testeket elkísérték az ámyékvilágba vezető hosszú útra használati tárgyaik. Konzerváló hatású csodálatos borítását adta hoz­zá a természet kiömlött láva formájában és formázta és alakította sokszor a fel nem ismerhetőségig. A tárgyak tit­ka és csodája abban rejlik, hogy a negatív formájukat őrizte meg a sors. A pompeji múzeum „erek- lyetartó-dobozai” megőrizték az emléktöredékeket. Minia­türizált jeleneteket ábrázol­nak, paradox módon életké­peket mutatnak be. A vitrinbe zárt „bálványok” elkerülték az idő romboló ha­tását, jó állapotban maradtak meg. Vitrinbe helyezésük meglehetősen szokatlan be­mutatási forma. A halál gon­dolata lebeg a bemutatott „életképek” felett. A testet és funkcióját sok­szor csak sejtető tárgyrészle­tek elbűvölő hatást gyakorol­nak a nézőre. A múltat Idé­zik, és elkísérnek egészen a jelenig. Képzelőerőnk segít­ségével megidézzük a múltat, elképzeljük a tárgyakat, még ha magát a tárgyat nem is látjuk. Másolat, kópia ma­radt meg belőlük. Minden vitrinben kiállított maradvány sejtet vala­mit a múltból. Az em­ber összegyűjti a „mor­zsáit” azoknak a dolgoknak, tárgyaknak, melyek nem re­konstruálhatók, helyrehozha­tatlan pusztítás áldozatai let­tek. Mint, ahogy az egyiptomi­ak bebalzsamozták azokat, akiket és amiket a halálnak adományoztak, embereket, tárgyakat, eszközöket, úgy őrizték meg az emlékezés szá­mára a pompeji múzeum gyűjteményei a megmaradt emberi és tárgyi maradványo­kat a jelen és a jövő számá­ra. K. E. szputnyikot” küldenek a Szov­jetunióból az űrbe, amely ez­úttal az állatok ellenállóké- pességét, endokrinológiai rendszerük, belső elválasztású mirigyeik állapotát kíséri fi­gyelemmel az űrben. Ehhez az új kísérlethez ugyancsak a pozsonyi kutató- intézetben tenyésztett, megfe­lelően előkészített patká­nyokból hatszázat rendeltek. Ezek mindegyike nem lesz azonban űrutas. Az indulás előtt még szigorú vizsgála­toknak vetik őket alá, és min­den huszadik, tehát mintegy 30 lesz az új űrkísérlet része­se. A pozsonyi endokrinológiai intézet, amelynek munkatár­sai a belső elválasztású miri­gyek élettanának, az enzim­kutatásnak, a hormonkiválasz­tásnak számos kérdésében hív­ták fel magukra a világ ku­tatóintézeteinek a figyelmét, kísérleteik, elemzéseik ered­ményeit rendszeresen közzé­teszik a külföldön is hozzá­férhető, angol nyelvű szakfo­lyóiratukban, az Endocrino- logia Experimentalis-ban. Ifjú muzsikusok Evek óta visszatérő szép hagyománya a balassagyai- rnati Rózsavölgyi Márk Ze­neiskolának, hogy megrende­zi zenei pályán tanuló volt növendékeinek hangverse­nyét. Ebben az évben április 27-én, vasárnap tartották a koncertet. Réti Zoltán mű­vész, az iskola igazgatója nyi­totta meg a műsort, a szá­mokat Ember Csaba konfe­rálta. Fellépett Simon Béla zongorista, Lengyel Judit ének, Vastag Erika zongoris­ta, Dabasi Erika fagott, Csu­ka László zongorista, közre­működtek az iskola taná­rai közül Ember Péterné, Ko- osisné Czifra Klára zongorán, illetve gordonkán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom