Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-25 / 96. szám

KiállításDolitikánk Új szervezeti megoldások Egy rögös pálya elején (Csák György „arcképe') Jelenet az ,,Én és a kisöcsém” című zenés játékból (Elöl Csák György) (II.) Olyan szervezeti megoldás, ról lehetne gondolkodni — természetesen a változtatan­dó változtatásával —, mint az Országos Rendező Iroda, vagy a Filharmónia. Bizonyos művek, kiállítási anyag állo­mányban tartásával, kölcsön­zésével, forgatásával értékes kínálatot lehetne biztosítani az igénylő intézményeknek. Számos terület, műfaj van, amely az eredeti élményt nyújtja: sokszorosító grafi­ka, plakát, fotó, sőt iparmű­vészeti kollekciók, együtte­sek is számba jöhetnének. (Ez utóbbinál az egyes üzemek segítségére is számítani le­hetne, hiszen a tárgyak, ter­mékek rendszeres bemutatá­sának reklámhatása és vá- sárlásikedv-teremtő ereje is lenne). Kissé bizonytalanul említem azt, hogy egészen jó reprodukciós poszterekkel is rendelkezünk már. Bizony­talanságom abból fakad, hogy a művelődési házak többsé­ge ma még, alig érthetően, ""idegenkedik ezek bemutatásá­tól. Egy-egy jól összeváloga­tott anyag bizonyára meg­szüntetné, oldaná az eddigi Kicsit azzal a meghatott­sággal is nézegethetnénk eze­ket a fényképeket, amely ha­sonlít ahhoz, mint amikor az első mozgóképeket, filmrész­leteket látjuk. A fényképmű­vészeten, mint művészeti agon belül, amely a filmmű­vészettel és a képzőművészet­tel Is rokon, e jobbára ama­tőr felvételek fotótörténeti- leg önmagukban ritkán ér­demelnének figyelmet, hi­szen ebben az időben már általában jobban, de minden­képpen magasabb technikai színvonalon is fényképeztek Magyarországon. (Ilyen szem­pontból a Petőfi Sándorról ké­szült híres dagerrotípia jóval több fotótörténeti értéket kép­visel.) Csakhogy —, t ezrei egy ifcj könyv-, illetve fénykép­album-sorozat lényegéhez ér­keztünk el — ez a kötet, s a tovább sorjázok is, elsősor­ban irodalomtörténetileg (ze­ne történetileg stb.) érdemel, illetve érdemelnek majd fi­gyelmet mind a kutatás, mind pedig a szélesebb olvasókö­zönség szempontjából. A sorozatot Fotótéka cím­mel a Népművelési Propa­ganda Iroda indította, Láng József szerkeszti. Első darab­ja Négyszemközt az utókorral címmel, József Attila fényké­peinek ikonográfiáját tartal­mazza, most jelent meg. El­ellenállást. Meg kellene per­sze oldani a csomagolást is. Megfelelő anyagok biztosítá­sával és korszerű technikai megoldásokkal a szállítás biz­tonságossá, sérülésmentessé tehető. (Az igazsághoz tarto­zik az is, hogy e téren jócs­kán van még tennivalónk, mert míg a 4—500 forintos műszaki termékek jó cso­magolása már megoldott, a tízezreket érő műtárgyakat csak nagy nehézségekkel, pót­anyagok felhasználásával, egyéni leleménnyel tudják szállíthatóvá tenni intézmé­nyeink.) A fent említett és javasolt szervezet nem merőben új, vannak már bizonyos tapasz­talataink a közművelődés fel- szabadulás utáni éveiből. Ilyen tevékenységgel, de a képzőművészetnél szélesebb körben a múzeumok közpon­ti propagandairodája a ko­rábbi években már foglalko­zott, természetesen a saját intézményei körében. Ezen kívül a Magyar Fotóművé­szek Szövetsége szintén biz­tosította és elősegítette a fo­tóművészet elismertetése ér­dekében kiállítási anyagok bemutatását. És korábban a Kiállítási Intézmények is jó­ismerés illeti Macht Ilonát, a kötet, illetve az ikonográfia összeállítóját, korántsem könnyű gyűjtőmunkájáért, s a gyűjtött anyag gondos és precíz feldolgozásáért. , Nem volt könnyű helyzet­ben. Amint azt az Előszóban, e sajátos témáról szóló össze­fogott kis tanulmányában ki­fejti, József Attilának a fény­képekkel sem volt szerencsé­je. Alkalmi és többnyire rossz minőségű felvételek ké­szültek róla, életében igen kevés fényképe jelent meg. Tragikus módon, egy szű- kebb kört kivéve, korában halála keltette a legnagyobb szenzációt. Valódi jelentősé­gének felismerése, hatalmas életművének \ kiteljesedése csak később történt meg. Az irodalomtörténetben később foglalta el az őt megillető he­lyet. A Fotótéka első kötetének kiadása kapcsolódik a költő születésének 75. évfordulói á- • hoz. Mégsem alkalmi kiad­ványról van szó. Értéke jó­val több ennél. Egy költővel való igazi találkozást az élet­művével való találkozás, an­nak elsajátítása jelenti. Még­sem érdektelen, ha testi való­ságában is „találkozunk” a költővel. Mindenekelőtt azért nem, mert hiszen igen sok ember napjainkban nagy köl­tőinknek többnyire csak né­val szélesebb körben végezte kiállító-, közművelődési mun­káját. A színvonalas ízlésformálás szükségessé teszi a helyi kez­deményezők fokozott közpon­ti segítését. Mindezt nem nagy szervezeten belül, moz­gékony ügyintézéssel, részben a már meglevő tárgyi anyag felhasználásával meg lehetne oldani. A VI. ötéves tervnek a kongresszusi irányelvek nyomán kibontakozó közmű­velődési fejlesztésén belül a megoldás reálisnak tűnik. Esetleg a néhány helyen már működő tanácsi-megyei kiállításrendező csoportok szélesebb, általános kiépíté­sével. Ezek a megyei műve­lődési központokhoz, vagy, ahol ilyen nincs, a megyei múzeumokhoz tartozhatnának szervezetileg. Lehet természetesen más megoldás is. A lényeges az, hogy a mostani kiállítási éh­séget minél több színvonalas, ízlésformáló rendezvénnyel elégítsük ki. Miután ez csak helyi erőkkel a legjobb szán­dék mellett sem oldható meg, közművelődés-politikánk köz­ponti feladatai között kelle­ne vele foglalkozni. Dömötör János hány nagy versével találko­zik főként az iskolában ahol esetleg „nyűgös” tan­anyag, s legföljebb szobrait látja a köztereken. Ezek a fényképek József Attilát, a küzdő, a pihenő, -az esendő embert hozzák közel hozzánk, tehát elsősorban nem a költő „ünnepi” arcát. Jelentőségük éppen ebben van. Mintha ki­csit mi is ott lennénk a csa­ládi körben, a kiránduláson, a Duna lépcsőjén, a Balaton partján, felolvasásokon stb. S valaki elkattintaná a gépet. A képek többsége tehát a készítés idején sem volt pub- likus. Ma már azonban iroda­lomtörténeti érték! Érdekünk, hogy megőrizzük őket, esetleg gyarapitsuk számukat. Ter­mészetesen, az ismert képek is közöttük vannak, de több­ségüket szélesebb közönség most láthatja először. Sajnos, nem sok van belőlük. Az iko­nográfia jelen pillanatban mindössze 72 felvételből áll. A kötetben keletkezésük idő­rendjében adja közre őket Macht Ilona, tudományos igé­nyű adatközléssel. Így az ol­vasóközönségen túl, az iro­dalomtörténet számára is szolgáltat adatokat, további kutatásra ösztönöz. Köszöntjük a Fotótékát. Örülünk első kötetének. Tóth Elemér Két fellépés közben be­szélgetünk a salgótarjáni Jó­zsef Attila megyei Művelődé­si Központ színészfolyosóján. Pár perccel ezelőtt ért véget a Varázspálca című mesejá­ték első előadása. A színész hangulatilag, talán gondola­tilag is még „odafönt” van egy kicsit a színpadon, az uj­jongó, tapsoló gyerekek előtt. — Siker volt, de a szo­kásosnál kevesebb taps­sal. Ennek az előadásnak a nézői mintha túlságo­san fiatalok lettek volna? — Elképzelhető — feleli el­gondolkodva Csák György, Rabló Robi alakítója, a 24 éves színész. — A lényeg azonban az. hogy a gyerekek értették a játékot, együtt ját­szottak velünk. Annyira bele­élték magukat, hogy még ne­künk is — pedig a kollégám­mal mi rablók voltunk — szurkoltak, figyelmeztettek egy-egy váratlan helyzet előtt. Csák György nevét még főiskolás korában megjegyez­hették a nézők: főszerepet játszott A közös bűn cimű filmben. A nógrádi szín­házbarátok először 1978 őszén találkozhattak vele szemé­lyesen a megyei művelődési központ színpadán a Kerér.yi Imre rendezte Legenda a ló­ról című emlékezetes előadás­ban. Sugárzó tehetségére, ele­mentáris játékkedvére, meg- ragadóan lendületes stílusára már akkor felfigyelhettünk. Vászka volt, az istállófiú, a lovak közt tartott lelki nyo­morult, állati sorban élő erp- ber. — Nagyon szerettem Vász- kát játszani — emlékszik vissza az alacsony, erős testi felépítésű, izmos fiatal szí­nész. — Első szerepem volt a főiskola után, de nem ezért szerettem. A partnerek miatt. Üjlaki Dinivel —, aki azóta Miskolcra szerződött — cso­dálatos érzés volt együtt ját­szani. Mint egyébként meg­annyi más Miskolcra szerző­dött színésszel. — Vans pálya a szín­művészé. Évről évre sok- saoros a túljelentkezés, amely megnehezíti az esé­lyeket. önnek milyen sze­rencséje volt? — Érettségi után rögtön felvettek a főiskolára. Előtte két évig amatőr színjátszó voltam. Az ELTE egyik buda­pesti gyakorlógimnáziumába jártam matematika tagozatra. Furcsa ezek után, hogy a színjátszás mellett döntöttem. Számomra egyértelmű. Ötéves koromig bohóc akartam len­ni, utána . . . nem emlék­szem. Érdeklődésem egyre in­kább az irodalomhoz kötő­dött; az édesanyám révén, ö — mondják — nagyon tehet­séges volt: a KISZ központi együttesben énekeit, és ren­geteget szavalt. Végül is, úgy alakultak az életkörülményei, műszerész lett. — A színjátszásban mi­lyen hasznát látja a mate­matikának? — Rászoktatott a konkrét gondolkodásra, a fegyelme­zett munkavégzésre. — A főiskolán négy évet töltött el Vámos László ta­nítványaként. Hogyan em­lékszik ezekre az eszten­dőkre? — Amatőr koromban egyetlen, de fontos dolog erő­södött meg bennem: játszani. Most is ez a legfőbb számom­ra. A főiskolán sok mindent tanul az ember, elméletet, gyakorlatot. Az életben való érvényesüléshez azonban ke­vés, pontosabban csak rész­ben elegendő. Az embernek meg kell tanulnia a lehetősé­gekkel élni, mert lehetőséget bőven nyújt a főiskola, Én igyekeztem kihasználni az al­kalmakat. Emlékezetes élmé­nyeim között raktároztam el Hegedűs Géza drámatörténe­ti óráit, melyeken az ókortól napjainkig egységes képet, fejlődéstörténeti vonalat kap­tunk. De jó lett volna ilyen­hez jutni más művészetekben is! . . . Nem felejtem el azo­kat az osztáiyüogialkozásokat sem. amelyekről Vámos tanár úr kiküldött, inert nem tud­tam megőrizni komolyságo­mat. Képzeljen el egy tragé­diarészletet, miközben az osztály kacag. Mert az én „vidámságom” óhatatlanul át­ragad a többiekre. — Ily módon az osztályfő­kével, sok összeütközése volt. — Ezt így nem lehet mon­dani . . . Mindenkor elfogad­tam a véleményét, és nagyon igyekeztem megérteni és meg­valósítani az instrukcióit. Hittem benne és neki. — Élete első színházá­ban, Szolnokon hogyan ér­zi magát? — Aránylag jól lehet itt dolgozni. Annak idején a több lehetőség közül ezért is vá­lasztottam a szolnokit Szá­momra a munka a legfonto­sabb, a bánáti közösség nem annyira. Szolnokon pedig —, mint mondtam — lehet dol­gozni, tehát maradok jövőre is. Csák György fekete, rövid hajú, kisportolt alkat. Évekig kenuzott és futballozott az MTK-serdülőből. Imádja a lovaglást. Ma is gyakran el­jár néhány kollégájával a Szolnok melletti Szenttamási Állami Gazdaság lovardája, ba. Befizetett ugyan egy ko­csira .— Trabantra, mint mondja —, de álmai neto­vábbja egy ló. Mire megszer­zi, addig is —, mint az egyik leggyakrabban szereplő szí­nészt — számos feladat várja Szolnokon. A sok szerep kö­zül egy kiemelkedik: augusz­tusban apa lesz. Pedagógus feleségével már nagyon vár­ják a gyermeket. Köztudottan rögös pálya a színészet, de az ifjú művész jól vette és jól veszi az aka­dályokat. Az ilyenekre mond­ják: vérbeli színész, őstehet­ség. Nem okozhat különösebb gondot hát neki a közelgő, életbeli szerep sem. Sulyok László Fotótéka Négyszemközt az utókorral Miklós bácsi, az anyaghiány miatti rendszeres pihenőjét tartó Kőműves Kelemen építőipari brigád legidősebb tagja megpödörte a bajuszát, s belekezdett legújabb, igaznak mon­dott, feltehetően frissiben kitalált történetébe. — Ti még olyan szép kislányt nem láttatok, amilyen Sza­bó Mária volt annak idején,,úgy fél évszázaddal ezelőtt. Ta­lán még Kudlik Julinál is mutatósabb volt — tette hozzá. (S ez nagy szó ám az öregtől, mert amióta rászokott a Del­tára, Kudlik Juliba alighanem beiészerelmesedett.) A brigádot egyébként hivatalosan Táncsics Mihályról ne­vezték el. Ök azonban egymásközt hűségesen kitartottak eredeti javaslatuk mellett, amelyet egyébként megvétózott a véeszbé. A Táncsics Mihály Szocialista Brigád név egyébként egész­séges kompromisszum eredménye volt. A hivatalos szervek nem emeltek éllene kifogást, a brigádnak pedig kifejezet­ten tetszett. Persze nemcsak azért, mert Táncsics Mihály, ahogy ők is, falusi és paraszti származék volt, majd mun­kás, illetve munkáspárti lett, dolgos és a maga módján bo­hém ember, hanem azért is, mert öreg-, vagyis tapasztalt korára elveszítette szemeviiágát. A brigád bölcsei, vagyis egy ember kivételévei valamennyien azt vallották, hogy né­ha jó, ha az ember úgy tesz, mintha nem látna, s akkor többet észrevehet... A most elkezdett tanmese előzménye pedig, hogy rájuk erőltették Bakos Lajos darust. Bakos Lajos ugyanis folyton bezzegelő, kétszínű alak. Szerencsére ritkán találkoznak ve­le, mivel ideje egy részét kénytelen a daru fülkéjében töl­teni. De ha találkoztak, annak senki sem örült. Ha nem volt sem kis, sem nagyobb főnök a láthatáron, akkor Ba­kos Lajos a munka és a fizetés, a helyi és az országos gaz­daság-, bel- és külpolitika ellen bezzegelt. Ha valamelyik főnök füle is hallhatta, akkor a megrendelőket, a tervező­ket, a beruházókat és a lógósokat szidta. És mindig minden gyűlésen felszólalt, és egyetértéséről biztosította a vezető­séget. \ — Szóval ezért a világszép Máriért, akit csak később, az ura után neveztek e! Szabó Máriának, leánykorában hét fa­lu legényei versengtek és verték be egymás fejét a bálok­Bezzeg a nadrágszíj! ban — folytatta a történetet Miklós bácsi. — A nők szíve es tettei azonban halandó férfiember számára fölfoghatal- lanok. Mári ugyanis a kezét és a hozományba kapott hat kataszteri hold földjét Szabó Janinak, a falu talán legcsen­desebb, legbékésebb természetű legényének adta. Előbb-utóbb ebbe mindenki belenyugodott, s az ifjú há­zasok pedig turbékolással könnyítve a keserves paraszti életen, boldogan éltek. Egészen addig, amíg ki nem tört a háború és Janit be nem hívták katonának. Mari ekkor már áldott állapotban volt, s négy hónapon belül meg is szülte gyönyörűszép, szőke, göndör hajú kisfiúkat. Most ő a fa­lunkban a téeszelnök. Mári szorgalmasan végezte a dolgát, otthon is, a földeken is. Csak akkor esett kétségbe, amikor a postás meghozta férjura elestérői a hivatalos értesítést... Sokáig perszenem gyászolhatta, mert a kis púja enni kért, a földet megmun­kálni, az állatokat etetni kellett. Nem akarom sokáig húzni a szót, mert hátha valami cso­da folytán a szokásosnál előbb kapunk anyagot, s nem ma­rad időnk. Szó, ami szó, Máriból kemény, megkeseredett öz­vegyasszony lett. Szépségét és nagy munkabírását azonban megőrizte, így aztán sorra kopogtattak az ajtaján a kérők. Végül egyet, a lőcsös Vargát befogadta. Csak amolyan ki­segítőként, mert hogy az oltár elé nem állt vele. De rövid életű lett ám ez az élettársi viszony! Mári ugyan­is mindenben a háborúban veszett urához mérte a lőcsös Vargát. S Mári szemében Szabó Jani már csodalény volt. Szabó Jani lett a legnagyszerűbb férfi, a legokosabb, a leg­erősebb, a legszebb és így tovább. Napjában többször el­mondta, hogy bezzeg a Jani így, bezzeg a Jani úgy. Bezzeg a lőcsös Varga nem bírta sokáig és továbbállt. Mit ad isten, a háború után két vagy három évvel be­állított Szabó Jani. Még csak le sem fogyott, s pénzt is ho­zott magával. Azt mondta, hogy hadifogoly volt és dolgo­zott. Nagy öröm, majd a dolgos hétköznapok következtek. De sajnos Mari maradt olyan, mint volt. Most meg Janinak bezzegelt. Hogy bezzeg, amikor összeházasodtak, akkor erő­sebb, ügyesebb, szorgalmasabb volt. Mondta, aiyiak ellené­re, hogy Jani a javára változott a nehéz évek alatt. Meg­fontoltabb, komolyabb, békésebb természetű lett. Mári meg csak mondta: — Bezzeg régen, akkor jobb volt. Minden másképpen volt. Bezzeg nem voltál ilyen málészájú, ilyen tutyi-mu- tyi... Addig, addig mondta, amíg Jani elhitte. (Vagy úgy tett, mintha elhitte volna.) S elhatározta, hogyha már Mári úgy kívánja, akkor nem lesz tutyi-mutyi... — Hát, ha neked az hiányzik, akkor majd megmutatom — mondta csendesen, s aztán leoldotta a katonáskodásból és a hadifogságból hazamentett derékszíját. És azzal alapo­san elnáspángolta Marit.' Az asszony sápítozott, átkozódott, majd duzzogott, aztán megbékélt. És megváltozott; az urát többé nem egrecérozó, az új világot elfogadó asszonyember lett belőle. Ha pedig nagynéha mégis ok nélkül elborult a tekintete, s félő volt, hogy bezzegelésen jár az esze, akkor Jani csak az ajtófélfa mellé akasztott nadrágszíjra nézett, félreérthetetlenül... S még most is élnek, boldog öregségben, békességben, a takarékosan mért téesznyugdíjat kiegészítve a háztájiból származó jövedelemmel — fejezte be Miklós bácsi. Rövid hallgatás után még hozzátette: — Tudom én, hogy ma már illetlenség az asszonyt elnáspángolni. Nagyot változott a vi­lág. De változzék bármekkorát, bezzeg akkor is móresre kell tanítani a folytonosan mindenért brzzegclőket . .. Bakos Lajos, a darus is kivéte’es.n türelmesen végighall­gatta Miklós bácsi történetét. De nem biztos, hogy föl is fogta komoly tanulságát. — Bezzeg magának is csak a nőkön jár az esze ... — fűz. te hozzá a véleményét. S még akkor is c ak értetlenül né­zett, amikor Miklós bácsi szólt a -brirádvezetőnek. — Te, Péter, utalj ki nekem egy kis pénzt a brig, r .sz. szábót. — Mennyit, Miklós bátyám’ — kérdezte a brigadéros. — Hát csak annyit, amennyit egy széles bőr náflrágszijáif a boltban elkérnek ... 4 NÓGRÁD - 1980. április 25., péntek Szttíte t e*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom