Nógrád. 1980. február (36. évfolyam. 26-50. szám)
1980-02-20 / 42. szám
Á világ színpadán Századunk hatvanas és hetvenes éveiben európai hírűvé vált a lengyel színház. A sikersorozat 1963-ban kezdődött, amikor a Nemzetközi Színházművészeti Intézet Varsóban rendezte meg kongresszusát. Igen sok kiváló kritikus és alkotóművész látogatott akkor Lengyelországba a világ minden tájáról. Megnézték a lengyel előadásokat, felfedezték Gro- towski színházát, és ezt követően nagy elismerésnek örvendtek külföldön Kazimierz Dejmek színházi játékai is. A lengyel színház sikeréhez hamarosan csatlakozott a modern lengyel drámairodalom győzelme is. Mrozek ,;Tangó” című színműve Erwin Axer rendezésében hatalmas visszhangot váltott ki a varsói, majd düsseldorfi bemutatója után. Witkacy „Anya” című darabja, amelyet Párizsban Jean-Louis Barrault színháza mutatott be Madeleine Renaudval a főszerepben, majd Stockholmban Alf Sjöberg rendezte meg, valamint Gombrowicz „Operett”-je és „Esküvő”-je, amelyeket Párizsban Jorge Lavelli és .Jacques Rosner rendezett, megerősítették a modern lengyel drámairodalom hírnevét. Hamarosan érdeklődni kezdett a világ Tadeusz Rózewicz színpadi művei iránt is. A lengyel színház valódi népszerűsége a hetvenes években kezdődött el, pontosabban 1975-ben, a Nemzetek Színháza lengyel évadja idején. A Nemzetek Színházának újjászületését a lengyel delegáció javasolta a Nemzetközi Színházművészeti Intézet 1973-ban Moszkvában megrendezett kongresszusán. A Nemzetek Színháza lengyel szezonja óriási siker lett, mert alkalmat adott a lengyel eredmények bemutatására is. A lengyel szezonhoz csatlakozott a Színházkritikusok Nemzetközi Szövetségének (AICT) kongresszusa. Erre mintegy félszáz külföldi kritikus látogatott Lengyelországba. Ennek nyomán a világsajtóban hatalmas meny- nyiségű publikáció látott napvilágot, amelyeket nem csak a Nemzetek Színháza szezonjának, hanem mindenekelőtt a lengyel színháznak szenteltek. Később, a különböző országokban, sorban fölfedezték a lengyel neveket, a lengyel színházi együtteseket. Világszerte tetszést arattak Józef Szajna előadásai, írtak Könrad Swinareki, Jerzy Jarocki, Jerzy Grzegorzewski munkáiról, s egyre gyakrabban kaptak meghívásokat lengyel rendezők és díszlettervezők a legkiválóbb külföldi színházakkal való együttműködésre. Fontos esemény volt a krakkói Teatr Stary három fellépése Londonban, ahol a londoni fesztivál keretein belül hatalmas sikert arattak az Andrzej Wajda rendezte előadások, a „Novemberi éjszaka” és az „Ördögik” valamint az „Ősök”, Konrad Swinarski rendezésében. A lengyel színház számára ablakot nyitott a világra a berlini fesztivál, ahol rendkívül tetszettek a Nemzeti Színház előadásában bemutatott Wyspiahski „Menyegző” és Rózewicz „Kartoték” című darabok, a varsói Ate- neuan Színház előadásában Wesker „Konyhá”-ja és Bruno Jasienski „Kirakatbabák bálja”, s mindenekelőtt a krakkói Teatr Stary előadásai: az „Ördögök” és a „Novemberi éjszaka”, Andrzej Wajda rendezésében. Kitűnő hírnévnek örvendenek a világban a lengyel díszlettervezők. Andrzej Majewski Európa élvonalbeli operaszínpadainak díszleteit tervezi. Gyakran kap meghívást a német nyelvterület színházaihoz Ewa Staroweyska, ismertek külföldön? Krystyna Zachwatowicz, Krzysztof Pankiewicz, Marian Kolodziej és mások. Nagy jelentőségük van a lengyel dramaturgia és a lengyel színház szempontjából a szocialista országokban megrendezett lengyel színházművészeti napoknak is. Eddig háromszor került már sor erre a Szovjetunióban és -az NDK-ban. 1978-ban Magyar- országon és Bulgáriában is megrendezték a lengyel dramaturgia és színház napjait. A kabarék háza volt Igen a kabarék háza volt valaha. Hogy hol és merre? Talán már kevesen tudják pontosan. Valahol a mai körút nyüzsgő világában. Az idősebbek bizonyára emlékeznek még rá és nem feledték el a régi tréfákat és hírességeket sem. Melyik volt hajdanán az a bizonyos épület? Akkor még a Teréz körúton, később már a Lenin körúton állt... Még az első világháború előtt kelt életre a magyar kabaré háza, színműhelye, kabarészínháza vagy nevezetesen a Varieté! S e háznak méltó emléket állítanak — még mielőtt belepné a feledés pora — a Magyar Televízió stúdiójában. A híres, nagy múltú épülethez csapódtak, akár a vonzó mágneshez a későbbi hírességek, az éppen hírnévre vadászó kabaréigazgatók, akik ugyan többnyire világ- megváltó tervekkel, elképzelésekkel érkeztek ide, meglehetősen szép számmal, de többnyire fillér nélkül, tönkremenne távoztak. Különös vonzereje volt ennek a háznak a kabaré műfajának szerelmesei között, akik valamennyien felvirágoztatásán fáradoztak. A házon azonban valamiféle homályos átok ült. Pedig olyan nagyságok bukkantak fel itt a kabaré egén, mint Nagy Endre a híres konferanszié, vagy Karinthy Frigyes, Vadnay László, Kellér Dezső... Ám nem egy közülük fájdalmas csalódással távozott innen. Megbuktak! Hány és hány neve volt ennek az épületnek: Pest, az Érdekes, Intim Kabaré, Teréz körúti Színpad, Ferenczy, majd később pedig Kamara Varieté. Mennyi szín, humor, ötlet sziporkázott itt! A már elmúlt, de mégis oly közeli világot, a kabarék világát próbálja most felidézni a tévé kétrészes műsorában Kállai István író és Bánki Iván rendező. Mi lesz vajon; mindez? Kabarétörténelem? A humor, a tréfák az anekdoták világának, régmúlt napjainak meg- idézése ? — Talán igen, talán nem — mondják az alkotók. — Kabarétörténelem ugyan, de mégsem csupán az. Nem egyszerűen a múlt felidézése. Űj eszközökkel szeretnénk maivá tenni ezt a műsort. A „zongorista” Bárdy György, és a „dobos” Garas DeasŐ kísérik majd zenével és konferálják, kommentálják a születő, újjászülető kabarét. Egyikük lelkesedve, a másikuk csalódottan; a múlt és a jelen.... sz. b. I CSILLAGOK GÁRDONYI GÉZA MÜVÉNEK KÉPREGÉNYVALTOZATA Feldolgozta: MARKUSZ LÁSZLÓ Rajzolta: ZÚRAD ERNŐ MEGÉRKEZTEK A SZULTÁN kSVETEU Kiss István Kossuth-díjas érdemes művész Tinódi Lantos Sebestyént ábrázoló szobrával gazdagodott a 700 éves Nyírbátor. A reneszánsz magyar krónikásának életnagyságú vörösrézből készült szobra a nyírbátori református templom sétányát díszíti. Hangszóró mellett Csak arra vagyok kíváncsi... Parancsoljon uram, itt ez az öklömnyi jószág, úgy hívják mikrofon és arra szolgál, hogy az Ön által föltett kérdésekre — bármineműek légyenek is — válaszokat keressen. Persze, az csöppet se zavarja, hogy „a vonal túlsó végén”, netán milliók hallgatják a műsort, a lényeg: kíváncsiságát korlátok nélkül engedje szabadjára! A játék- szabály „csupán” az, hogy a tudakozódás közérdekű legyen. Bizonyára sokan örömmel vennék az imigyen fölkínált lehetőséget, de biztos vagyok benne, a magnószalag elindításakor legtöbbjüknek torkán akadna a szó. Mert mi az, ami 1980. februárjában mindenkit érdekelhet, amiről még nem rágtuk le teljesen a csontot? Egyáltalán van-e még terra incognitája a tömegkommunikáció egyik bástyájának, a rádiónak a „laikus” hallgató számára? Nem lenne könnyű föladvány. Nos, a Csak arra vagyok kíváncsi... című adás (Kossuth, február 11.) vendégének, H. Sas Judit szociológusnak, kinek az említett lehetőség adódott, úgy érzem sikerült kérdéseivel atmoszférát varázsolni az egyébként szinte mindig érdekes-izgalmas műsorba. A remekül szervírozott kérdésekre azonban korántsem kapott kielégítő válaszokat. Persze, lehet sokatmondóbb válasz a „nem-válasznál”? Amikor a riporter háromszor is megkérdi, hogy mi a biztosítéka a beruházásokat támogató pénzeszközök személyes, protekcionista módszerének kizárására, és a felelet úgy járja körbe a témát, mint macska a forró kását — ez a legegyértelműbb. Döntő momentuma e rádióműsornak, hogy kiktől kérnek választ a kérdezők, ugyanis ez jórészt eleve garantálhatja a sikert. Azt hiszem, ezúttal szerencsés egybeesés tanúi lehettek a hallgatók, mondom, mégha bizonyos feleletek, mint például a csöves-punk-szipós jelenség csak részben kapott kielégítést. Viszont a kérdés ürügyén társadalmi életünk néhány érdekes témájáról is szó esett. Csepeli György például arra a kérdésre adandó válasza közben, hogy túlléphetünk-e gyermekkori beidegződéseinken, szokásainkon, logikus érveléssel jut el odáig, hogy, idézem: — Vajon arra van-e szükség, hogy a tradicionálisan meglevő intézményekbe: a Színházba, az operába, a könyvtárba, a múzeumba beengedjük az úgynevezett tömegeket, vagy pedig arról van szó, hegy a huszadik század utolsó harmadának megfelelően új intézményeket teremtsünk. Amelyeknek egyike lesz az opera, és hátha, mondjuk egy beatkoncert a Gellérthegy tetején sokkal fontosabb lesz, mint egy gálaest, amelyen híres primadonnák csodálatos pos de trois-kat művelnek. De elfogadhatóan érvelt Hernádi Miklós is, aki a szükségünk van-e a közhelyekre feleletkeresése közben kifejtette, nem a közhelyekkel van baj, hanem az egymáshoz való közeledéssel. És nem a közhelyek akadályozzák meg az emberi érintkezés finomságait, szépségeit, hanem azért bur- jánzanak manapság a közhelyek, mert közeledéseinknek nagyon sok akadállyal kell szembenéznie. „A gyerekek számtalan értelmes életcél közül választhatnak, nem értem miért kell még ezeken kívül más célokat is kitűznünk” — jegyezte meg a csöves életmódról beszélő KlSZ-funkcionárius a műsor vége felé, s ezzel Ariadné fonalaként nyújtotta a konzekvenciát a műsor készítőinek, akik szenvedélyüket nem rejtegetve így összegezték a műsor mondandóját: — Diktáló értékrendünk van, nem alkalmazható értékekkel... diktál a közhely, diktál az értékrend, diktál az értelmiség, diktál az ifjúsági mozgalom. E közben éppen az emberi kezdeményezés, a spontánul kialakuló szándékok, mozgalmak, értékválasztások és -kialakítások hiányoznak valamennyiünk számára.,. Vajon gazdagak-e a célok, a megvalósítási lehetőségek? Eléggé toleránsak vagyunk-e célokkal, vágyakkal, magatartásokkal szemben? Mert annál gazdagabban tudunk élni, minél többet építhetünk be egymáséból, és mennél szabadabban választhatunk ezek között. És ez a végső megállapítás, úgy érzem a műsor igazi erénye, hiszen nemcsak konstatált valamit, hanem programot is adott. Tanka László
