Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

Dráma a képernyőn M. . bízunk abban, hogy minden szük- I' séges megvan Önöknél, s Önökben abhoz, hogy többé ne forduljon elő, hogy az ország népét legnagyobb fórumaink egyikén át fertőzzék', sorvasszák, gyengítsék erkölcsla­zító műsorral...” Többen írták alá azt a levelet, amelyet egy magyar tévéjáték nyomán a televízióhoz címeztek a fölháborodott nézők, (A fölhábo- rodás nem volt egészen indokolt.) Nem ritka az ilyen levél, bár a nézőszámhoz képest elhanyagolható a számuk, különösen, ha arra is gondolunk, hogy akiknek tetszik egy ma­gyar tévéfilm vagy tévéjáték, azok ritkábban nyúlnak a toll után. Persze, sok százezer néző hallgatása nem feltétlenül a beleegye­zés, a tetszés jele. Azt kell tapasztalni, hogy a nézők véleménye — finoman fogalmazva — megoszlik a magyar műveket illetően. Ami persze azért is természetes, mert évente hat­van-nyolcvan produkció kerül a közönség elé, s ezek között természetesen ilyen is, olyan is bőven akad. Mégis, ha e számban nagy, műfajban, mi­nőségben pedig annyira megosztó mezőnyben valami jellegzetesét kerestünk, akkor mit találtunk? A kérdést azért is jogos feltenni, mert az elmúlt fél esztendőben vita is kere­kedett arról, vajon nem bécsüli-e alá a ma­gyar közvélemény — s mindenekelőtt a kriti­ka*— a televízió drámai alkotásait. (Különö­sen a Nézőpont című műsor nyárón Veszprém­iben fölvett interjúi fogalmaztak ilyen szem­rehányóan.) Vegyünk hát sorra néhány megközelítési lehetőséget, hogy valamilyen objektív ítéletet fogalmazhassunk meg, amely többé-kevósbé egyformán helytálló arra a sokféleségre, amit a műfaji megjelölések tévéjátéknak vagy filmnek titulálnak. Azt a fent idézett levélbén leírt vádat, amely szerint a Magyar Televízió fertőzi, sor­vasztja, lazítja az erkölcsöket — nyugodtan elejthetjük. A nézők kis része, ha közönsé­gesebb kifejezéseket hall, kétértelmű hely­zeteket lát a képernyőn, jóhiszeműen ugyan, de mindjárt az erkölcsrendészetért kiabál. Attól a meggyőződésétől vezérelve, hogy a művészeteknek közvetlen didaktikus, illuszt­ratív^ nevelő hatásuk van. Ha elfogadná a tévé vagy bármely más alkotóműhely ezt az elképzelést, akkor csak a men'nybéli angya­lokról szabadna műalkotást készíteni. (Egyéb­ként még a régi egyházi erkölcsnemesítő da­rabokban is mindig ott szerepelt az ördög, hiszen az ő áskálódása nélkül mitsem ért vol­na az angyalok győzelme.) A nézők többsége persze tudja, hogy a mű­alkotás üzenete, sugallata a művész tehetsé­gén kívül nem kis részben azon múlik, mi­lyen szemlélettel, milyen nézőpontból közelít a valósághoz az alkotó. Mindenekelőtt ahhoz a napi valósághoz, amit a néző is a legjob­ban ismer. A mai világunkhoz, élő környe­zetünkhöz. Némi sajnálattal kell megállapítani, hogy az elmúlt hónapokban csakúgy, mint az el­múlt egy-két esztendőben, egyre kevesebb az olyan tévéjáték, -film, amelyik a máról szól­na. Példaként elegendő átnézni három hét tévéújságjait, mondjuk novemberben 5. és 25. között. Hat produkció került a közönség elé, ebből mindössze egy, az Ítélet nélkül cí­mű új sorozat harmadik darabja az, amely ma élő hősöket választott. Ám ez a sorozat is i'nkább a külföldi krimiket .pótló magyar bírósági ügyek szórakoztató szándékú, feldol­gozása. S amennyire helyeselni lehet az öt­letet, a szándékot, annyira .nyilvánvaló, hogy ezek a játékfilmben rekonstruált bírósági ügyek nem is akarják a valóság feltáró elem­zését nyújtani. Valóságos, ám többnyire kü­lönleges ügyekkel kívánják — jobban-rosszab- bul — szórakoztatni a közönséget. Személyes beszélgetésekből is kiderül, hogy a tévéalkotók félnek, húzódnak a mai témák­tól, s még azok a művészek is gondolkodnak, hogy kitartsanak-e, akik eddig vállalták a kockázatot, hogy kort ácsaikról készítsenek té­véjátékokat,-filmeket. Mert ismerjük el: való­ban nagyobb a kockázat, mintha klasszikus irodalmi műveket vagy kortárs írók a múlt­ban játszódó históriáit elevenítenék meg. A kortársaikat bemutató rendezők tudják, hogy műveiket több bírálat éri, még mielőtt hozzá­kezdenének a forgatáshoz, s több a bemutató után, a kritika és a közönség részéről. Kor­társ ügyekben ugya'nis mindenki szakértő­nek tarthatja magát, aki ma él, hiszen mind­annyiunknak van valamilyen tapasztalása a valóságról, s ha az nem vág egybe a látottak­kal, jaj az írónak, rendezőnek. Nem csoda hát — bár magyarázni lehet, de elfogadni nem ezt a menekülést —, ha i'n­kább a közeli vagy távoli múltban játszódó irodalmi műveket részesítik előnyben a ren­dezők. Ebben a vizsgált három hétben há­rom ilyen mű is akadt. (Leszámítva Zelk Zol­tán mesejátékát.) Elég nehéz valami közös vonást találni a Háromszoros halállal (író: Hubay Miklós, rendező: Gábor Pál), a Dózsa koporsói (író: Győré Imre, rendező: Radó Gyula) és az Anyám kön'nyű álmot ígér (író: Sütő András, rendező: Sík Ferenc) között. Nem csak témájuk, megvalósításuk techniká­ja, színvonala is más és más, hanem a drá­mai kérdések fölvetésének szándékai is kü­lönbözők. A nézők persze a piaguk számára a kérdésfeltevéseket aktualizálhatják is, de az alkotókat minden jel szerint e kérdések bemutatása foglalkoztatta. S nem az, hogy a ma nézője mit kezd, vagy kezdhet-e egyál­talán valamit, ezekkel a kérdésekkel. Ha nagyon odafigyelünk, talán mégis föl­fedezünk két általánosítható vonást, s nem csak a múltban játszódó történetekben. Az egyik: mintha valamennyi alkotónak az len­ne a meggyőződése, hogy a képernyő kis mé­reteid a beszédnek, a szavaknak, a dialógu­sokban - megfogalmazható konfliktusoknak van elsőrendűen létjogosultsága. Erősen vitat­ható elképzelés ez. Akár film-, akár elektro­nikus kamerával készítik a felvételeket, egy­aránt mód van arra, hogy az egész embert mintegy letapogassa a kamera, aki így, teljes személyiségével bemutatva, többet árul el magáról, a többi emberhez és a tárgyi kör­nyezethez való viszonyáról, mint a legköltőib- ben megfogalmazott, csak éppen steril, élet­idegen dialógusok hosszú sora. A másik általánosítható észrevétel, ami ép- pénhogy összefügg az elsővel: még mindig színházi közvetítés „szaguk” van a tévéjáté­koknak, de néha a tévéfilmeknek is. Három kamera mintha oldalról, a nézőtérről közve­títené a látványt, s így a tévénéző is egy ki­csit mindig kívülről érzékeli az eseményeket. Ezért sem tud a kamera mozdulatokat, ma­gatartásokat letapogatni; ehelyett kapjuk is­mét és ismét a beszélő fejeket, sok-sok dialóg­gal. Vagy ha ez sincs, hosszú, kitöltetlen, s ezért a lassúság érzetét keltő ^pillanatokkal. Három vagy hat mű alapján mindez per­sze túl sommás ítéletnek hangzik, de ha em­lékezetünkben tovább böngészünk, sok hason­ló jelenségre bukkanunk az .elmúlt egy-két esztendőben. Végül is mindössze ennyi marad a markunkba'n: a magyar tévé drámai mű­vei közül kevés a mában játszódó alkotás, sók a dialógus, és a'színházi közvetítések stí­lusa dominál még ma is a bemutatott alko­tások többségében. Minél tovább törjük fe­jünket a jellegzetességeken, annál nyilván­valóbb. hogy a Magyar Televízió drámai al­kotásainak ezenfelül nincs igazán semmiféle jellegzetességük. S nmpnnvirp ** «mögött a műfaji, umennyire stirális sokféleséget is fölfedezni, annyira aggasztó, hogy ritka az igazán eredeti gondolat, egy igazság kimon-. dása, felmutatása, elterjesztése érdekében szenvedélyesen elkötelezett mű. Jó lenne pe­dig, ha évi hetven-nyolcvan produkcióból leg­alább egy tucat ilyen is akadna. Még azt is elviselnénk, ha kifejezési formájukban kóco­sabbak, fésületlenebbek, vagy akár szfnház- szerűek lennének. S bizonyára a Inézők több­sége is elviselné, ha az ilyen művekre is né- hányan fölháborodott levelekkel reagálnának. Mert a nézők is megvédik azt — ami véde­lemre igazán érdemes. Bernáfh László Tanulni az amatőröktől Kőszínházak és népi színházak Kemerovóban Jevgenyij Sokin kemero- vói fezínművész, a Kuzbasszi Terület Színházművészeti Szövetségének .elnöke múlt év novemberében járt Magyar- országon. Ekkor készült vele ez az interjú, melynek első részét már közöltük a NÓG- RÁD-ban. Akkor úgy gondol­tuk, hogy mindazt, amit szű- kebb hazája amatőr színját­szómozgalmáról mondott csak most tesszük közzé, hi­szen nálunk ezekben a na­pokban zajlik az elmúlt év értékelése, s a magyar ama­tőr színjátszómozgalom idei eseménynaptárának elkészí­tése. S mikor mérlegre tesz- szük „viselt dblgainkat” nem árt kicsit kitekinteni — mi­ként fest a mozgalmi élet más országokban. Tudjuk, hogy minden — ilyen jellegű — összehason-’ lítás kissé csalóka, s hogy a viszonyítás mércéje minde­nekelőtt saját lehetőségünk kell, hogy legyen, ám félő, hogy lehetőségeinkkel sem vagyunk eléggé tisztában. Mert az, amit Jevgenyij So­kin a kuzbasszi amatőr szín­játszómozgalom helyzetéről elmondott, az nem annyira anyagi lehetőségek — sok­kal inkább szemlélet kérdé­se. .. De adjuk át a szót So­kinnak ! — A kuzbasszi amatőr szín­játszó társulatok éppúgy a színházművészeti szövetség szakmai felügyelete alá tar­toznak, mint a „kőszínházak”. Ez önmagában lehetne egy­szerű adminisztratív tény, de ennél sokkal többről van szó. Nálunk az amatőr tár­sulatok, vagy ahogy mi ne­vezzük, a „népi színházak” semmivel sem élveznek ki­sebb megbecsülést a „profik­nál”. A közönség hasonlóképp számon tartja az amatőr tár­sulatokat, melyekből — csak az említett területen — több mint kétszáz működik fo­lyamatosan. — Mégis, mit Jelent, konk­rétan miben nyilvánul mega színházművészeti szövetség szakmai felügyelete? — A rendszeres anyagi tá­mogatás mellett a legkülön­bözőbb tárgyi és személyi fel­tételeket biztosítjuk — szük­ség szerint — az amatőrök­nek: jelmezeket, díszleteket, sőt, egy-egy előadás betaní­tására hivatásos rendezőket is, színészeket is. — Hogyan!? A hivatásos színházi szakemberek is kapcsolatban állnak az ama­tőrökkel? — Természetesen. A kő­színházakban évente többször vendégszerepeinek amatőr társulatok, de volt rá eset, hogy amatőr rendező taní­tott be egy produkciót hiva­tásos színészeknek. Meg kell Kicsit megkésett ez a ki­állítás, az angol preraffaeljta- mozgalom bemutatkozása Budapesten, mindazonáltal napjainkban is tanulsággal szolgál. A magyar közönség számára pedig csaknem száz­éves késéssel lehetővé teszi, e múlt századi nagy hatású művészeti, iparművészeti mozgalom első áttekintését a manchesteri Whitworth Galéria gazdag, válogatott anyaga alapján, a Magyar Nemzeti Galériában. Köztudott, hogy a preraf- faeliták, ez az ahgol mű­vészcsoport, amely a modern iparművészetet is előkészí­tette, a múlt század közepén a szecesszió előfutárának számított. Esztétikájukat, amelyet Morris és Ruskin fogalmazott meg, a korabeli akadémizmussal fordították szembe. Törekvéseikkel a gödöllői művésztelep alkotói vállaltak nálunk rokonságot, így azok a magyar művészet- történetben is helyet vívtak ki maguknak. A szecesszió (Jugendstil, art nouveau, modern style.) a századfor­duló két évtizedének izgal­mas és jellegzetes művészeti irányzatává vált Európa- és Preraffaeliták Budapesten Amerika-szerte. Egységes, új stílust kívánt teremteni az eklektikus és historizáló irányzatokkal szemben. Úgy­szólván, Európa minden na­gyobb városán nyomot ha­gyott, csakúgy, mint a nem­zeti művészetekben. Sőt, nemcsak az épületek, de a mindennapi élet tárgyai (öl­tözködés, plakátok, könyvek stb.) formálódtak e stílus je­gyében. S a századforduló szecessziós motívumai azóta is élnek, a hatvanas évek­ben pedig új reneszánszuk is kibontakozott. Ha megkésett is ez a ki­állítás, a tájékozódás szem­pontjából hézagpótló. Az ere­deti művekkel való közvetlen találkozás élményt adó és semmivel sem pótolható. Né­hány szót a Whitworth Ga­lériáról, amelynek jóvoltá­ból létrejött a tárlat. C. R. Dodwell professzor, igazgató foglalja össze történetét a gondosan szerkesztett, ma­8 NÓGRÁD — 1980. január 6., vasárnap gas esztétikai értékkel bíró katalógusban. A galériát 1889-ben alapították Sir Joseph Whitworth emlékére, aki a múlt században inas­gyerekből küzdötte föl ma­gát „ ipari mérnökké, s aki Nagy-Britannia egyik leghí­resebb gyárosa lett. Miután Manchester neve összefonó­dott a textillel, a Whitworth Galéria elsősorban textil­gyűjteményének gyarapítá­sára fordított gondot. Ez a gyűjtemény ma már a kö­zépkortól napjainkig fontos műveket őriz. Ugyancsak gazdag az angol akvarellek és rajzok gyűjteménye, ame­lyeken túl más gyűjteményei is jelentősek, például az an­gol kortárs művészeti gyűj­temény. A galéria tevékeny­ségében figyelmet fordít a kiállításcserékre, amely igen élénk. Évente körülbelül öt kiállítást fogadnak, s maguk is küldenek tárlatokat első­sorban Angliában. A Whit­worth Galéria 1958 óta a manchesteri egyetemhez tar­tozik. A múlt századi angliai művésztársaságok közül két­ségkívül legmaradandóbb hatást a preraffaeliták és körük gyakorolta. Történetü­ket Michael Clarke foglalta össze röviden a kiállítás lá­togatói számára. A tárlat gondos rendezése lehetővé teszi az általános tájékozó­dást, a korabeli, mozgalom­mal kapcsolatos dokumentu­mok megismerése által. A kiállítás két fő része rajzo­kat és akvarelleket, illetve textileket ’ és tapétákat tar­talmaz. A preraffaelita művészeti mozgalom fő képviselőinek művel sorakoznak a tárla­ton, köztük E. C. Burne-Jo­nes, W. H. Hunt, Sir J. E. Millais, W. Morris, D. G. Rossetti alkotásai. A textilek és tapéták közül kiemelke- dőek például W. Morris (Róka és fácánok, 1887. k.), W. Crane (Pávakert, 1889., Anglia és Franciaország fa­liszőnyeg) művei. A kiállítást a magyar— angol kulturális munkaterv keretében rendezték. A ren­dezők Éri Gyöngyi és O. Jobbágyi Zsuzsa voltak. A tárlatot februárig tekinthe­tik meg az érdeklődők. jegyeznem, hogy nálunk bár­ki szerezhet rendezői diplo­mát. A kulturális főiskolán belül minden évben indíta­nak „népi színházrendező” szakot. Ez annyiban különbö­zik a színház- és filmművé­szeti főiskoláktól, hogy hall­gatói a rendezői és színészi mesterség alapjainak elsajá­títása mellett pedagógiát, pszichológiát is tanulnak. Színházművészeti szövetsé­günk egyébként rendszeresen tart konferenciákat a népi színházak rendezői számá­ra. Ezeken a konferenciákon az aktuális elméleti kérdé­sek megvitatása mellett, gya­korlati továbbképzést is be­iktatunk, ahol beszédtechni­kai ismereteiket, színpadi mozgáskészségüket fejleszt­hetik a rendezők. — Ha jól értem, akkor ezek az amatőr rendezők egyúttal népművelők is... — Nos, egy amatőr rende­ző — dolgozzon bárhol a vi­lágon —, egyúttal népműve­lő is. Én inkább megfordíta­nám a sorrendet. Nekünk az a célunk — és ezért támo­gatjuk messzemenőkig az amatőr színjátszómozgal­mat —, hogy a népművelők minél nagyobb szakmai hoz­záértéssel közvetítsék ki­sebb közösségük számára a művészetet. A mi érdekünk is, hogy azokon a helyeken, ahová a hivatásos színházak csak ritkán jutnak el, igazi színházi élményt kapjanak a nézők. Ezt a „íjrogramot” — úgy vélem — 'mára többé-kevés- bé sikerült megvalósítanunk, így bizonyára az is érthető, hogy nálunk a színházi szak­emberek tapasztalatcseréje, nemcsak hivatásos színházi alkalmazottak tapasztalatcse­réjét jelenti. Van néhány ki­emelkedő színvonalat nyúj­tó népi színházunk, melynek előadásait a szakma hivatá­sos szakemberei is minden­kor figyelemmel kísérik. Ná­lunk az amatőröktől is lehet tanulni... — P. — „Rendezőkéi- keresünk" — A Moszfilm stúdióban három évvel ezelőtt kezdték forgatni az első zenés komé­diákat — nyilatkozta Geor- gij Danyileja filmrendező. — A tervek szerint, ebből a filmtípusból évente hatot készítenek. Ehhez legalább tizenöt rendező szükséges, hiszen filmkomédiát legfel­jebb kétévente forgat egy- egy alkotó. Ügy tűnik, hogy a filmvígjáték szerzői és rendezői kollektívája elszi­getelt. A filmkomédiákon kevés rendező dolgozik, mert úgy tartották, e filmek iránt nincs nagy kereslet. Ez volt aztán az oka, hogy nem volt elég rendező. — A Moszfilm stúdió keretén belül működik a fiatalok „Debüt” elnevezésű egyesülése. A kezdő rende­zők előnyös ' helyzetben van­nak, öt mesterre • jut egy- egy debütáló. Nálunk vi­szont épp fordítva áll a helyzet... Eldar Rjazanov befejezte a „Garázs” című film forgatását, én pedig az „Őszi maraton”-t; Leonyid Gajdaj a finnekkel együtt forgatja a „Halajnen gyufa után jár” című filmet... A következő években viszont a fő terheket a fiatalok vál­lalják magukra. Természete­sen ez kockázatot jelent, de e nélkül nem létezik semmi. Bár rendkívül sajnálatos, ha valaki nem teljesíti a hozzá­fűzött reményeket. — Most néhány szót ar­ról, amit jelenleg csinálunk, és a terveinkről: Álla Csu­rikova éppen’ befejezte a „Hiúságok hiúsága” című filmjét. Szergej Mihalkov forgatókönyve alapján, A. Sztefanovics rendezésében elkészült a „Kölcsönvett ér­telem” című alkotás. G. Sumszkij zenés komédiát forgat „őszi éjszakán mars­lakó érkezett” címmel- Kiszlovodszkból most tért vissza a „Kedélyesek” című film stábja. A filmet Leonyid Zorin forgatóköny­véből K. Sahnazarov rendez­te. — Három, a cirkusz vilá­gában játszódó rövidfilmet is forgatunk: „Illúzió”, „Cirkuszi tündérek” és „Ta­lizmán” címmel. — Jövőre néhány kezdő, fiatal rendező is munkához lát. A „Labirintus” című fil­men Borisz Busmelev dolgo­zik. Nekem kifejezetten tet­szik a „Régmúlt napok ko­médiája” című film témája is. A film a legjobb komé­diáink részleteiből összeállí­tott válogatás, rendezője Jurij Kusnyirev. A forgató- könyvet N. Szlobodszkij és J. Kosztyukovszkij írta. — A megvalósításra váíó filmek közül megemlítem még a „Ljoska Polgártárs” címűt, amelyet Viktor Krjucskov rendez majd és a „Ha én főnök lennék” cí­műt, amelyet Albert Mrktcs* jan fog forgatni. — Sok új tervünk van, most már fcsak rendezőket keresünk megvalósításukhoz. li : " [tifWüIffTlfilll " 1­Tóth Elemér Gáspár Aladár: Emlékezés. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom