Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

Karel Ca pék (1890-1938) „.. .Ügy vélem, újságíré vagyok. Nem végzem ezt a munkámat félkézzel, éppoly komolyan veszem, mint a szépirodalmat. Minden író­nak azt kívánnám, járja ki az újságírás iskoláját, hogy minden iránt megtanuljon ér­deklődni. . így jellemzi önmagát, s ad tanácsot tollforgató tár­saknak Karel Capek, a cseh­szlovák irodalom egyik leg­sokoldalúbb művésze. Élet­műve a példa: haláláig hű maradt ehhez a megállapí­táshoz. A filozófiai doktorá­tussal rendelkező fiatalem­ber hamar eljut az Írott szór hoz. Előbb könyvtáros, majd egy darabig nevelősködik, s 1917-ben már a konzervatív beállítású Narodny listy lap belső munkatársa. Innen a liberális értelmiség Brnóban megjelenő Lidove noviny cí­mű napilap prágai szerkesz­téséhez megy át 1921-ben, s itt dolgozik élete végéig. írói, újságírói munkássága rendkívül gazdag és sokolda­Karel Capek: lú. Megismerni és kifejezni a dolgokat — ez az elv jel­lemzi legtömörebben Capek írásművészetét. A határtalan életöröm, tettrevágyás, ag­resszív tréfakedv, játékos derű szülte tárcák, humo­reszkek, elbeszélések éppúgy megtalálhatók művészi pa­lettáján, mint a lélektani fo­lyamatokat elemző bűn­ügyi történetek, a történelmi perszáflázs, a politizáló pub­licisztika, vagy a háború, a betegség ernyedtségében fo­gant, s az emberiség jövőjét féltő, egyetemes kérdéseket taglaló írások. Fivérével, Josef Capekkel színműveket is írt — a Makropolus ügye címűből Janacek, a világ­hírű zeneszerző operát kom­ponált — utópisztikus regé­nye, a „Harc a szalamandrák­kal” pedig a kibontakozó fa­sizmus veszélyeire hívja fel kortársai figyelmét. Szoros barátság fűzte T. G. Masarykhoz, a polgári hu­manista köztársasági elnök­höz. Publicisztikájával is tá­mogatta Masaryk koncepció­ját, s „középen állva a tőke és az osztályproletariátus malomkövei között” — a ka­pitalizmussal szemben meg­nyilvánuló kriticizmusa . el­lenére — a polgári demokrá­cia szószólója lett. Ezért jobbról is balról is támad­ták. A fasizálódó közélet, benne személyes kiszolgálta­tottsága súlyos lelkiállapotba sodorta élete végén. Tüdőgyul­ladásban halt meg. Január 9-énflenne 90 éves. A magyar olvasó is jól is­meri Capek írásművészetét, hiszen legjelentősebb művei, írásai, elbeszélései, karcola- tai — köztük a „Történelmi görbe tükör”, a „Betörők, bí­rák, bűvészek és társaik”, a .Harc a 'szalamandrákkal”, az „Abszolutum-gyár” — nálunk is napvilágot láttak. Az alábbi Capek-tárca az Európa Kiadó gondozásában megjelent „Évszakok” című kötetből való. Kiss György Mihály Tavaszi vihar Kurt Tucholsky (1890—1935) fWfazínű. fiogy az éorSpaí irodalmi rangra emelkedett alkotóművészek közül Kurt Tucholsky írta a legrövidebb, legfrappánsabb önéletrajzot. Harminchat éves korában vetette papírra az alábbi soro­kat: „Amennyire riaszaemlÄ- •zem, 1980. január 9-én szü­lettem, min< a Weltbühne al­kalmazottja, Berlinben. Elő­deim a Mieabacher Anzeiger szerint fákon ültek, és az or­rukat piszkálták. Én ma­gam csendesen és békésen élek Párizsban, ebéd után egy félórácskát Doumergeu- gel és Briand-nal Schaíkop- fot (szószerinti birkáiéi*, „tökkelütött” — a szerk.) ját­szom, ami nem esik nehezem­re, és az életben már csak az az egy kívánságom van, hogy lássam egyszer a né- Het politikai foglyok és bi­tóik szerepcseréjét”. Sokoldalú művészként sok­féle hangot ütött meg írásai­ban. A kötetlen formájú, rö­vid műfajok mestere volt, wem írt regényt, terjedelme­sebb elbeszélést is mindössze egyet, A gripsholmi kas­télyt, amely magyarul is meg­jelent. De annál több tárca­szerű, szatírikua vázlatot, frappáns humoreszket, célba- találó karcolatot és verseket, költői formába öltöztetett vallomásokat a világ ügyes­bajos dolgairól. Tizenhét évas volt mind­össze, amikor első írása az Ulk című lapban megjelent Élete a jómódú polgárok „ke­réknyomán” indult — jogot végzett, tisztviselő lett egy bankházban —, azonban az írás a sajtó, az irodalom kí­sértése nagyobb volt: végér­vényesen ezek szolgálatába szegődött. A weimári köztár­saság évei alatt, a Die Welt- btsbne című baloldali heti­lap munkatársaként lőtte ki a szatíra éles nyilait, a pol­gári ostobaság és gőg, a mili- tarlzmus, és az egyre erősö­dő fasizmus céltábláira. Bl- ső cikkeit ötféle álnéven ír­ta, s egyik írásában maga számol be arröf. bogy cívasói öt önálló szerzőt sejtettek mögöttük, mert mindegyik ál­név más-más formanyelvet, stílust, írói modort jelentett. Hitler uralomra jutása után — az időközben kapott Nobel- díj ellenére — a fasizmus vele is „leszámolt”, Mivel, 1924. óta jobbára külföldön tartózkodott — Párizsban, Svédországban, — elkerülte a meghurcol ást, a koncentráci­ós tábort. Csak könyveit tud­ták odahaza, a fasizálódó Né­metországban máglyára vet­ni. A fasizmus elől menekü­lő író Svédországban talált menedéket. Sajnc«, nem so­káig: 1935-ben fiatalon, negyvenöt éves korában ha­zája, népe sorsa felett ér­zett reménytelenségében, két­ségbeesésében önkezével ve­tett véget életének. Most lenne kilencven éves. A „Hotel-haliban” című írása az 1959-ben nálunk megjelent „Különös lapokat” élünk kötetéből való. K. Gy. M. Kurf Tucholsky:. A Hotel-haliban A nagy szálló halijában ül­tünk, olyan hajiban, ahol min­dig mindén olyan, mint a fil­men —, sőt effajta hall nél­kül film nem is létezik. Egy idegorvossal beszélgettem, aki nemrég fejezte be a ren­delését és most ittuk a gyön­ge teát. — Látja — szólt az orvos — csak gyakorlat kérdése az egész. Itt jönnek-mennek a szemünk előtt férfiak, nők, németek, külföldiek, vendé­gek. .. és a kutya sem ismeri őket. Csak én. Egy pillantás — plusz némi mélylélektan. Én az emberekben úgy olva­sok, mint a nyitott könyvben. — Mit olvas ki belőlük? — kérdeztem. — Egész érdekes fejezetecs- két. Előttem nincsenek talá­nyok, ismerem én ezeket - az embereket egytől egyig. Kér­dezzen. — Nos... például: Ki az az ember ott? Az a pofaszakál­las öregűr? — Az.. i nos az az ember, mint láthatja, döbbenetesen hasonlít az öreg Ferenc Jó­zsefre. Egyenesen azt mond­hatnám, hogy a császár ha­sonmása — úgy fest, mintegy öreg pénzeslevélhordó, akit az emberek jóságosnak tar­tanak, mert ő hozza a pénzt... Én ezt az embert mégis egy­kori bécsi udvari tisztvise­lőnek tartom. Nézze csak, ho­gyan beszél a pincérrel: szü­letett arisztokrata. Tévedés kizárva... Biztosan excellen­cies —, valami egészen nagy kutya. Ez a helyzet. — Elképesztő. De hát. hon­nan tudja ön ezt? — Ahogyan már mondtam önnek: gyakorlat kérdése az egész. A rendelőben tettem szert rá. Idegorvos vagyok, mint még jó néhányan — csak éppen van szemem. És ben­ne az a bizonyos pillantás. A „blikk”. ‘ — És a hölgy, ott hátul? Aki annál az asztalnál ül és a jelek szerint vár valakit — nézze csak, egyré az ajtón a szeme... — Az.,. szóval ő azon rit­ka nagy kokottok egyike, akikből manapság már alig van ezen a szegény világon. Nos tehát, az illető a megvá­sárolható gyönyörök király­nője. Zabálja a férfiakat. Föl- zabálja... és a szemében... nézze csak.. a szemében szo­morúságkomplexus. .. egész kert, tele szoinorúfüzekkel. Ez a nő epekedik; a sok-sok beteljesülés után, amely nem is volt, epekedik. Igen, sem­mi kétség.,. Mit akar még tudni? Ha már benne va­gyunk. — Arról ott! Arról a kövér­ről, aki most felállt és éppen megy. Az a kicsit piros arcú. Az vajon kicsoda? — Az az ember borkeres­kedő. Vagy maga a főnök, vagy valami nagy borkeres­kedő-vállalat cégvezetője. Energikus, művelt férfi, erős akaratú férfi. Kérlelhetetlen. Kétféle “tavaszi vihar van. Az egyik a természetben ját­szódik le mennydörgés, fel­hőszakadás, jégverés, szivár­vány és egyéb más tünemé­nyek kíséretében, ideértve a legvégül következő diadalmas madár dalt is. A másik olyan tavaszi vihar, amelynek fel­hői már télen kezdtek gyüle­kezni, amikor is a lakástu­lajdonosok mindölre elszán­tan tudomásul vették, hogy a lakást ki kell festeni, emitt falat kell töretni, amott meg kell valamit javíttatni, újra kell rakatni a cserépkály­hát, továbbá szükség lesz némi gyalulásra, vagy szege- zésre, no meg, kőműves mű­szóval mondva, pucolásra is, nem beszélve a tömítésről, lakkozásról, kárpitosmunká­ról, meg effélékről. Ugyanis meglepően sok az olyan ipar­ág amely mind arra les, hogy benyomulhasson az ember otthonába a maga létráival, ecseteivel, csavarhÚ20ival, ka­lapácsaival, ráspolyaival, áll­ványaival és még egy egész sor szerszámmal, amelyek se­gítségével a lakást fáskamrá­vá varázsolják. Óriási és va­lósággal mindent elsöprő az emberi leleményesség pusztí­tó ereje. Amint megfigyeltem, ez a munkavihar rendszerint ta­vasszal tör ki az eúnberi haj­lékokban. Sejtelmem sincs Gyűlöli a sokaságot. A ko­molyság embere. Ez ő. — És az ofct? Az a kicsi, kissé közönségesnek látszó hölgy? — Az.:: az egy szolid, vi­déki polgárasszóny... szolid asszony, legalább négy gyer­mek anyja, aki a kispolgári családok erkölcsi fogalmai szerint nevelkedett. Ö a megtestesült hűség és erény és ebből egy jottányit sem en­ged. .. Ö nem... — És az ott, doktorom? — Látja — az a mai idők tipikus pénzembere. Szőröstül- bőröstül. — El tudnám mesél­ni az egész élettörténetét, olyan világos előttem a lelke. Harácsoló. De állja is a csa­pásokat. Ez nem engedi magát legyűrni. Nincs ideje piszíi- csáré dolgokra; nem olvas könyveket; nem- érdekli sem­mi, csak az üzlet az üzlet. — Szent isten! hat óra, ne hara­gudjék, de sürgős megbeszélé­sem van. Fizetek! — azaz hogy kérem a számlámat — helyesbített. A pincér megje­lent, elvette a pénzt, távozott. A doktor felállt. — És mivel tartozom én? — kérdeztem, csak úgy tréfából. — Amit ön kapott, az meg­fizethetetlen, megfizethetetlen. Minden jót! róla, mit művelnek a tisztes iparágak télen; talán dicső emlékeiknek élnek, felidézve .előző évi diadalmas hadjára­taikat és dúlásaikat. Az egész dolog rendszerint elég ártat­lanul kezdődik: beállít hoz­zánk egy ember egy kis te­repszemlére, és közli, hogy a következő hétfőn, vagy else­je után hozzáfognak a mun­kához. No, de se a hét ele­jén, se elseje után nem tör­ténik semmi. Két-három nap múlva az ember' dohogni kezd, hogy igazán jöhetne már az a sehonnai fráter, és dologhoz láthatna. Ilyen mó­don tehát a megrendelőt na­gyon ügyesen átbillentették a türelmetlen várakozás lelki- állapotába ; olyan áhítozva várja már az ellenséges erők invázióját, mint a Messiást. Nos, mire az ember szépen megpuhult, egy reggel hét órakor megszólal a csengő, a küszöbön ott áll egy hórihor- gas fickó, és bejelenti, hogy megkezdi a munkát. S már neki is lát kalapáccsal, véső­vel, meg egyéb szerszámok­kal — a rombolásnak. Csak erre a percre várt az összes többi iparos: egyszer­re berontanak a lakásba a mázolók, asztalosok, üvege­sek, szobafestők, kárpitosok, villanyszerelők és nagy szó­csata kezdődik arról, hogy ki kinek van láb alatt. Az em­Azaz.:", a közeli viszontlátás­ra. Már itt sem volt ☆ És akkor kíváncsi lettem, szerfelett kíváncsi. Még vala- men'nyi analizált áldozat a he­lyén ült — valamennyi. Oda­sompolyogtam a portáshoz, aki a maga helyéről jól átláthatta az egész hallt És beszéltem vele. Meg csúsztattam valamit a kezébe. Én kérdeztem, ő vá­laszolt. Figyeltem: Az osztrák udvaronc egy Glewitzbe való varrógépkeres- kedő volt A nagy kokott, a maga szomorúságkomplexu­mával egy bizonyos Mrs. Bims- tein, Chicágóból ■— a férje, a bizonyos Mr. Bimstein, éppen odalépett az asztalhoz a maga egész valójában. A nagy bor­kereskedelmi vállalat cégveze­tője pedig Grock volt, a bohóc. A kövérkés mama viszont egy vendégszerető marseilles-i műintézet tulajdonosa; végül a szemtelen pénzember: legújabb irodalmi iskola egyik költő­tagja. Csak a pszichológus volt pszichológus. (1930) (Palasovszky Ödön fordítása) bér ne avatkozzék bele a vi­tájukba, fogja a kalapját, s hagyja ott őket, tisztázzák csak egymás közt a dolgot. Ettől a perctől fogva az em­ber fölösleges lény a saját lakásában, sőt olyan útban levő, akit még csak szidni sem lehet. Egyébiránt a szó­ban forgó szakemberek végül is megegyeznek abban, hogy mindegyik valami mást kezd rombolni, s igaz, ami igaz, bámulatosan jól halad a munkájuk. A lakásunk fél nap alatt a szó Szoros értel­mében a földdel egyenlővé vált; s amikor az óra elüti a delet, a győztesek elégedet­ten letelepszenek a romok közt, disznósajtot falatoznak, és beszélgetnek erről-arróL Pusztítás ide, pusztítás o<Ja, egy kicsit magunk is felvi­dulunk, látva, hogy hiszen megy a munka gyorsan. „Szó­val holnap — mondjuk buz- dítón a pihenő embereknek. Holnap ugye, már rendbe tesznek mindent?” Ámde' másnap csodálatos­képpen mindössze egy szál ember jelenik meg a tömeges invázióból, és valamivel pisz­mog a romhalmaz kellős kö­zepén. A következő nap va­sárnap, vagy ünnep, s az em­bernek alkalma nyílik rá, hogy egyedül, csendben me­rengjen a romhalmazon, amely egykor az otthona volt. Aztán következik egy különleges, idülten elhúzódó állapot, amikor „folyik a mun­ka”, de valahogy semmi lát­szatja nincs. Csak gyűlik, egyre gyűlik a törmelék, a por,.a gyaluforgács, a vako­lathulladék, a kenyérhéj, nö­vekszik a zűrzavar, s nem és nem akar belőle kibontakoz­ni a megújhodott valóság. A soron következő stádium: a néma kétségbeesés. Az em­ber arra a meggyőződésre jut, hogy e világ dolgai már soha nem rendeződnek, a helyzet teljességgel remény­telen, és a jobb időket már soha meg ne .i érjük. Egy nap aztán csend fogja körül az embert, eltűntek a létrák, vödrök, kalapácsok, és szinte félénken járkálunk újjászületett hajlékunkban, mint, ahogy a gazda járja be vihar után a mezőt, hogy lássa, mi kárt tettek az el­szabadult elemek. Hát, mond­ja a gazda, egybe-másba bele kell törődni: itt valamit el­törtek, amott valaminek egy kicsit odakoccantottak . . . Végül pedig az emberi nem elpusztíthatatlan optimizmu­sával azt mondjuk: Hm, rosz- szabbul is végződhetett vol­na. (1931) Fordította: Mayer Judit NÓGRÁD — 1980. január 6., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom