Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

'V Hülvely István: Viszonyítások fenyőillattal Egyidős a szabadsággal Mindig kell valami AZ A KARÁCSONY r.k salgótarjáninak emlékezetes. Akik még közöttünk vannak megélői közül, soha nem fog­ják elfeledni. Pincékre, óvó­helyekre húzódva vészelte át a lakosság. Az acélgyári tele­pen a ,,fasor?’ egyik munkás­házának pincéjében más csa­ládokkal együtt húzódtak meg Há’oelék, akiknek több okuk is volt az izgalomra. A férj — gyári munkás, kapakovács — aggodalommal nézegetett asszonyára, aki ötödik mag­zatát várta. Az előző gyermek meghalt. Vajon ez megél-e, gondolták sokszor. Azt már nem mindenki tudta, hogy az a személy, aki női ruhában, bekötött fejjel mutatkozik, a leendő kis jövevény nővéré­nek katonaszökevény férje. Neki biztonság okáért az egyik szekrény mögött képez­tek ki búvóhelyet. Mikor meg­kezdődött a szülés, az anyát felvitték egy földszinti lakás­ba. Délután lehetett, a mat- rikula tanulsága szerint de­cember 23. Kisfiú jött a yi- lágra. Azonnal visszavitték édesanyjával a pincébe, mert a ház előtt egy német páncé­los állt, s olykor dörgések kö­zepette egy-egy gyilkos löve­déket indított útjára a Pécs- kő felé. A kapakovács még látta a fiát. De néhány óra múlva sok munkabíró társá­val összeterelve nyilasok és csendőrök felügyeletével el­hajtották. Nem sokkal később felszabadult Salgótarján. Ber­lin alól Lvovon keresztül nagy kerülővel egy év múlva keve­redett haza. Akkor már to- gyogott a kis Sándor. — Nehéz időkben születtem — mondja a ma már felnőtt férfi, otthonosan berendezett salgótarjáni lakásban. — APÁM messze volt, a nő­vérem férje, akit bújtattak, ő lett a felszabadulás után a be­szerző. Valahonnan a nagy­kémény aljából hordta nekem a kecsketejet. Másra nem na­gyon lehetett számítani. A kecske volt a szegény ember tehene. Szüleim 1945-ben párt­tagok lettek. Apám részt vett a gyár termelésének beindí­tásában, egy ideig párttitkár is volt a gyárban, üb-el- nök... Én abban a szellem­ben nőttem fel, amely ezt a kort áthatotta. Az acélgyári iskolába jártam. Élénken él bennem 1956, amikor apámat puskával terelték ... Közép­iskolát Pesten végeztem, a Kandóban. S utána újra itt­hon, a gyárban dolgoztam, amíg meg nem kaptam a be­hívót. Sorkatonai szolgálatom alatt párttag lettem, tiszti tan­folyamra jelentkeztem. Ez lett a hivatásom. Mit mondjak? Amit egy ember 35 éves ko­rára elérhet, azt elértem. La­kásom van — mutat körbe — feleségem, tízéves és hétéves kisfiam. — A kisebbik már­cius 15"én született, így az ő születésnapja, mint az enyém, ünneppel kapcsolódik. — Csa­ládi életünk rendezett. Persze azért mindig kell valami, va­lami több. A munkahelyemen a munkatársakkal jó kapcso­latban vagyok. Érzem a meg­becsülést, de ez sem elég. Bő­víteni akarom az ismeretei­met, tanulok. Az államigazga­tási főiskola, második évét végzem. Itt születtem, ebben a városban, szeretem, örülök, hogy ily szép lett. HÁBELÉKNÉL a kará­csony, a születésnap megün­neplésekor mindig szó esik a városról, a szabadságról. Ha tudatosan nem is ez volt az indíték, de bizonyára azért is a haza szolgálatát és védel­mét választotta hivatásul, mert együtt született a szü­lőváros szabadságával. Együtt nőtt fel vele. Része lett az életének. Az idei'születésnap­ra eggyel több ajándékot kap Hábel Sándor. Eljött az ide­je a soros előléptetésnek. Váll- lapjára megkapja a harmadik arany csillagot. — e — |í í!|j' IS;, jjíjfi ■, ■ 'A 1,1 .! ■#’ if ' ■"<: ,'ld !; , ij !•, '■' , ijj! Jg-! . .T - '* ,’i1 R . y ''■■■.LA * M||jg| Jf1 B ijj I ■ ■ .).!■■■ 'üÄ Ijí Fényes Adolf: Mákoskalács o Lassan visszabátorkodott a 170 ezres város a környező fa­lu- és tatiyavilágból, de így sem lehetett 50 ezer az em­ber. Az ostrom utáni merev­görcs oldódóba'n volt. A villa­mospályán megindult egy szá­zadé lej i lokomotív, hurcolva a sárga villamoskocsit, vi­rágzásnak indultak maszek­bódék, meg boltok, sütőtök­től libapecsenyéig kínálva, az országos perzsavásár lehe­tőségei szerint. Mert október közepétől december közepé­re az ország központja lett a nagy alföldi város; ügyeskedő gyülevészhadak sereglettek és felelősségteljes férfiak, akik az ország további jöven­dőjéről jöttek határozni. Debrecen 1944, decemberé­ben, ugyan még nem hivata­losan, de már az ország szí­ve volt. December 21-én meg­szólal egy basszushangú ha­rang, a „Rákóczi”. A nevezetes kollégium ora­tóriumában gyülekezőben a haza legjobb fiai, hogy az 'új életről döntsenek. De az or­szág küldötteinek gyűlését különleges ünnepi mozzanat előzi meg. A harangszó né- mulásával a történelmi he­lyen. ahol száz évvel koráb­ban Kossuth és nemzetgyűlé­se volt együtt, most, 1944. de­cember 21-én, az Ideiglenes Nemzetgyűlést megelőzően Révész Imre, a tiszántúli re­formátus egyházkerület püs­pöke rögtönzött történelmi imát. Visszahozom e karácsony el­ső üzenetét. Úgy, ahogyan sárgult jegyzetfüzeteimből kibetűzgettem: Felségeá isten, népeknek, nemzeteknek és az egész vi­lágmindenségnek egyedül va­ló hatalmú ura, ki parancsolsz az óceánok dühödt tajtékzá­sának, és ki a szívek mozdu­lásait. mint a vizeknek folyá­sait szabadon hajtod ide, s to­va, mélyen megalázott hálá­val borulunk le elődbe most, amikor az üszkös romok kö­zül kiemelkedni kezdő ma­gyar népünknek sorát a mi olyan nagyon gyenge kezünk­be tetted le. .. .A mi szívünk most resz­ket és elalél a feladat előtt, amelyet reánk bíztál. Körü­löttünk még minde'nütt vér­nek tengere hömpölyög. Ro­mot és romot látunk minden­felé testi szemünkkel. Ma­gyar és magyar családok sok százezrei vannak kettésza­kítva, és a karácsony, ame­lyet várnak, most nem a bol­dog és békességes együttlét, hanem a gyász, árvaság és a szorongás ideje lesz. Embe­ri erőtlenségünk és tehetet­lenségünk mega'nnyi nyűgé­be és gátjába ütközünk be­le lépten-nyomon, minden jó­akaratunkkal. Urunk, iste­nünk, te most merő kegyel­medből elűzöd a magyar lel­kek elől a rabszolgaság ré­mét. De legnagyobb összetö- retettségünkben ragyogtatod fel előttünk talán még soha­sem oly bizonyos reménnyel négyszáz év óta, mint most, szabadságunk létét. Ha el­árad a szeretet, az önfelál­dozás, a békességes, önmeg­tagadó munka, ha elárad a magyarban csak testvért lá­tó magyarság lelke, ó en­gedd, hogy akkor tudjuk iga­zán birtokba venni ezt a magyar földet, amikor te adod ezt nekünk és, amikor a te igazságod űz ki örökre minden hazugságot, de legfő­képp a gyűlölet hazugságát. Azt, amely vér szerint tesz különbséget ember és ember között, de azt is, amely az ön­zés mesterséges falait eme­li osztály és osztály közé és az Is, amely az embeidség Ieg'nagyobb kérdését fegy­verrel és csakis fegyverrel akarja megoldani. Úgy tartják, karácsonykor nem illik politizálni. A világ ilyenkor — a karácsonyfa csillogó gömbjéhez hasonlóan — megannyi magába zárkó­zott, ám mégis egymásra rí' melő mikrokozmosz. Lega­lábbis, valami kibogozhatat­lan kényszerű természetes­ség és valamennyiünkben fel­támadó költőiesség kívánja elhitetni velünk: nincs többé viszály, gyűlölet, nyomor és éhség; senkit sem kísért töb­bé a feltörhetetlen egyedül­lét, a magára maradottság hidegsége. A huszadik század sokat megélt európai emberét egy pillanatra elaltatja ma- gáravett fennköltsége: hatal­mába keríti az ajándékozás és az önkitárulkozás, és leg­szívesebben az egész világot fenyőillatba burkolná. Hogy mindez ámítás lenne? Vagy nem éppen az ilyen, az őstörténetig visszanyúló tör­ténelmi ámítások teszik lak­hatóvá a földet!? S éppen mi ne tudnánk ezt, akik élhet­tük és élhetjük az örök igaz­ságok lelkesítő, majd a rela­tivitások értékromboló légkö­rét? Mi ne tudnánk mindezt, akik történelmi kultúrák év­ezredekig tartó istenépítő és istenromboló tetteit évtizedek­be sűrítve produkáltuk — Ptolemaiszok és Kopemiku- szok, reformátorok és ellenre­formátorok, inkvizítorok és eretnekek, közemberek és tár­sadalmi analfabéták népesítik be a földet; no, meg pászto­rok és megváltók, (hogy az ünnepeltek már ki ne marad­janak). Csempésszük hát be egy pillanatra e fura világot a karácsonyfa gyermekbiro­dalmába. Istenek és nagy eszmék szü­letnek és halnak meg. Az ember megteremti magának mindezeket, s aztán alárendeli magát törvényeiknek, hogy egyetemességükkel ellensú­lyozza esendőségét és pilla- natnyiságát- Nagy és komoly játék ez! Pogányok, eretne­kek, árulók tarka — hívő és hitetlen — seregének levá­gott fejei, keresztre feszített, vagy máglyára vetett és tá­borokba terelt teste és lelke bizonyítják, hogy itt és ott is, a győzők és az áldozatok is komolyan veszik a játékot. A világ kettéhullik barátra és ellenségre, jóra és gonoszra, igazra és hamisra, szépre és csúfra- A végletek szenvedé­lyeket csiholnak, s a földi ér­dekek mindenkori prózaiságát és részlegességét elfedik a kozmikus méretű nagy érveié" sek, az üdvösségidézések. Furcsa dolog ez, ha meg­gondoljuk, ezen közben ho­gyan lopja át magát korunk­ba a történelmi múlt meg­annyi képlete, jellemalakja és érvelése. Egy késői Ptolemai* osz joggal vethetné Koperni­kusz szemére: „Nem győztél le, tudományodat is visszájá­ra fordítja az ember! A föld marad a világ középpontja”. * Mit válaszolna ma képzelt szavaira Kopernikusz, a föld nagy trónfosztója, aki úgy semmisíti meg bolygónk kitüntetettségét, hogy besorol­ja a ki nem tüntetettek és éppen ezért megkülönböztet­hetetlenek seregébe? Diadal­lal említené sejtésének, igaz­sággá váló bizonyosságát? Ta­lán. Ám sejthetően, a mai Ko­pernikusz inkább leplezné le- csendesült örömét. És inkább intene a szálakat rövidre fo­gó szkepticizmussal szemben: „Ptolemaiosz — válaszolná csendesen — te is érzed, hogy szavaidban az indulatok győz­tek józan értelmeden. Hiúság és keserűség ‘keveredik gú­nyolódásodban. Bizony, az ember lassan változik, akkor sem mindig előnyére. De mindez nem inkább arra kel­lene, hogy kényszerítsen —, hogy még hűségesebb légy tudományod bizonyosságai­hoz? Mert végül is be kell látnod: a mi bizonyosságunk még önmagában kevés az em­beri boldoguláshoz, még ha fontos kezdet is- Az ember­nek társadalmában végig kell járnia az utat, hogy eljus­son a saját, ám a miénkkel a tudománnyal rokon bizonyos­ságaihoz. De addig is, még, ha sokszor nehéz is, tartani kell magunkat felismeréseink­hez” Szavainak bölcsességében ott tükröződne évszázadok ta­pasztalata, s a tudomány ön­kritikája is. Mert a teológiá­val szembelorduló tudomány ugyanúgy meghirdette üdvta­nát, mint történelmi elleníe- le. A kopernikuszi üzenet tar­talma és jelentősége így a tu­domány számára, is később nyeri el fel is fogott értel­mét. Akkor, amikor a newtoni kozmikus harmóniából a tár­sadalomra is átvitt harmónia­tan felmutatja csődjét. Akkor, amikor az emberben vissza­vonhatatlanul felsejlik, hogy egy vele szemben közömbös kozmoszban önmaga társadal­mi vonatkozásaiba nem lop­hatja be kívülről boldogulá­sának elveit. Akkor, amikor veszélyeztetettségének forrá­sai maguk is belülről nőnek nagyra. Az atombombát ma ugyancsak túl élénk fantáziá­val lehet isten büntetésének tekinteni. De ugyanezért nem hul­lámvasút mégsem a történe­lem. A hit és a hitetlenség, a szabadság és a rabság egy­mást kizárni vélő ellentétei mégsem a Minden és a Sem­mi alternatíváiról árulkod­nak- A hit mindig valaminek a hite, a hitetlenség mindig valamivel szembeni hitetlen­ség. Nem lehetsz kiválasztott a ki nem választottak népes serege nélkül­József Attila kesernyés iró­niája,. hogy „karóba mégsem húznak ma már” mégiscsak azt jelzi (noha szembesíthető az emberirtás ‘•echnicizált hi- degvérűségének a karókor­szakot messze túlszárnyaló teljesítményeivel), hogy a ki­zárólagosság, az egymást fel- falás és feltétlen kiirtás fo­nák elvakultságát csak fel­váltja a másikban önmaga mását is ‘megpillantó, a köl­csönösséget és vele a méltá­nyosságot felismerő józan be­látás. Érlelődik hát az a mag, amelyre egyedül támaszkod­hatunk életünk és embersé­günk megóvásához. És ne féljünk: vége a taktikázások sunyi korának! Zilált korunk szaporodó kérdőjeleivel, a világot tízszer, hússzor és ki tudja hányszor elpusztíta­ni képes fegyverarzenállal alattunk, mellettünk és fe­lettünk ki engedheti- meg ma­gának ezt a kicsinyességet? Az energiákat pusztító, és ön- gyilkosságra vezető harci eré­nyeket?! * Olyan kicsi ez a földgolyó! Nem is olyan régen a mese még így szólt: „Egy tudós barátom, aki már sok légha- jósutat megtett, kijelentette, hogy egyszer egy olyan ki­csiny bolygóra látogatott, me­lyet húsz perc alatt körül tu­dott járni. Éppen megérkezé­se előtt volt egy nagy csata a bolygón, méghozzá elég fur­csa kimenetellel: a legyőzött hadsereg nyaka közé szedte a lábát és néhány perc múlva és néhány perc múlva szembetalálkoztak a hazafelé vonuló győztes hadsereggel; a győztesek azt hitték, két tűz köré kerültek, és rögtön megadták magukat”. Ma már nem kell feltétlenül a mesé­hez folyamodnunk: „Időszá­mításunk XX. századának kö­zepére a technika fejlődése — írja Toynbee — a valami­kor hatalmas , világot oly kis méretekre zsugorította össze, hogy immár nincs olyan hely az arénában, melyen a két gladiátor ne lenne egymás közvetlen lőtávolábán — méghozzá egyszerre szemből és hátulról”. Az egymás hátá­nak feszülő, egymással élet­halálharcot vívó két ellenfél harca ma már nemcsak láto­más. Ezért áll fenn a veszély, hogy a túl mélyre szaladó tőr a klasszikus körülmények kö­zött győztesnek látszó gladiá­tort is halálra sebzi. Nincs más hátra, csak a béke- Nem a világégés utáni, hanem a mostani. Ennek éle­tében kell keresnünk és meg­találnunk összezsugorodott öreg Földünkön is a mind­amellett korántsem fellelhető közös nevezőt - , , Drága gyermekeim és uno­káim! Először kezdem, hogy vagytok ebben a szörnyű idő­járásban? Gondolom, ti ia olyan fáradtak, mint mi. Ma két hete bizony elég beteg lettem, fel se tudtam kelni, most kezdek magamhoz jön­ni. Injekciót kellett —most nem is tízet, hanem húszat beszednem. A szív nagyon meg van viselve, azt kell erő­síteni. Na, de nem is csuda, 82 esztendős. Drága gyerme­keim! Fogadjátok, amit kül­dünk, olyan szeretettel, ami­lyennel szántuk. És, gyerme­keim, elfelejtettem a múltkor megírni, hogy nekünk semmit ne küldjétek. Ami kell, min­den megvan. Hála, hogy ezt megérhettük. Mert bizony, drága fiam, gondolhattam-e valaha, amikor a szegény kis leánderfát díszítettük fel fenyő helyett karácsonyra, hogy valaha nyugdíjas le­het egy cipőielsőrész-tűző nő! Igaz, ami a drágaságot illeti, nem is tudom, hogy tudtok ki­jönni, csak a lakásra, vil­lanyra, fűtésre, mennyi ki­adás van, elég kinyög’ni. De ha valaki, akkor mi igazán nem sírhatjuk vissza azt a leánderes karácsonyt, amíg élek, sohsem fogom elfelejtene Kívánunk hát, nektek na­gyon boldok, szép karácsod nyl és újévi ünnepeket, sze­retettel, jó anyátok, nagyma­mátok és nagyapátok. 1979. december 21. BARNA TIBOR wwvww ^WW\MA Karácsonyi üzenetek íWVWNA/v vwwvw /WWWVA/ © Hová lett az „Itt élned, hal­nod kell?” Bizony-bizony, már nem az a világ. München?... Lon­don?. .. New York?.. Buenos Aires?... Caracas?... Világ­csodaállamok városai. A jó­lét államai? Hiszen, ha így van, miért a levél attól, aki mindjárt a viharteli ősz végén így üzen az elhagyott hazába: Kedves Barátom! Ember­telen viszontagságok, láger­élet után, most már itt va­gyok New Yorkbah. Az új nevem: Elisabeth Terdik. (Kö­zelebbi cím a borítékon.) Is­meretlen rokonok fogadtak be, bizony, nagyon kelletle­nül, s akik nekem is idege­nebbek. mint otthon akár a sarki fűszeres. A közérzetem r.em a legrózsásabb és a kilá­tásaim se. Ugyan, mit kezd­het itt önmagával egy közép­szerű színésznő, ráadásul magyar anyanyelvvel. Alig két hónapja, hogy utoljára ta­lálkoztunk, s beszéltünk, hogy erre a szédületes kalandra ad­tam a fejem, s máris fojto­gat a honvágy, s vágyakozás a megszokott ismerős arcok, barátok után. Rettenetesed vágyom haza. Felmorzsol ez az élet, s a szó szerinti leg­teljesebb magányosság a rop­pant emberárban. Legyen se­gítőm, drága barátom, hogy hazavergődhessek. ígérem, én leszek kis hazánk leghűsége­sebb gyermeke. Segítsen, ha lehet, örök hálámra kötelez, ha segít. Várja biztató sorait régi barátja: Erzsébet. New York, 1956. december 21. 0 Megjött anyám karácsonyi csomagja az ország távolá­ból, úgy, mint mindén esz­tendőben az ünnep közeled­tével. Szíve fénylő szereteté- vel béleli körül mindig az ajándékokat, az ember szeme megpárásodik tőle, amíg bon­togatja. Ez itt az asszonynak, emez a nagyabbik fiúnak, másik a kisebbiknek, s itt la­pul az enyém... Pulóver... ing... sál, pongyola... Aztán az elmaradhatatlan szalon­cukor, bejglik, dió, mák, ká­vé, szalámirudak, s a jó ég bírná felsorolni, mi minden. Megtelik velük az éléskamra. S mindezek fölött az öreges betűkkel rótt, szerelmeshan­gú anyai üzenet; *4 NÖGRÁD — 1979, december 24« hétfő | >

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom