Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
V / w Ä közelmúltban Salgótarjánról szóló dokumentumfilmet mutatott be a televízió. Cse'ndes vasárnap délután volt, ilyenkor nem szokásuk a tévéseknek, hogy túlzottan megterheljék a nézők fejét. A film címe most sem ígért sokat: „A műemlék nélküli város”. Felkészültem, hogy a völgyes, dombos terepen épült — építészetileg ugyancsak érdekes, eléggé jól ismert — új Tarjánt fogom látni. A filmesek azonban ezúttal nem idegenvezetősködtek. Mutatták az új toronyházakat, még monumentálisabbaknak is, mi'nt amilyenek valójában. Az operatőr ugyanis alulról fényképezett, így „égbe nyúltak” az épületek. Ám mutattak egykori kolóniákból maradt, nyomasztó lakásokat is. És ezek a képek — a földhöz ragadt, megmaradt Tarjánról és a „gigászi” újból — nem valami szokásos perspektivikus beállításban kerültek elénk, hogy lám honnan hova vezetett, illetve vezet a fejlődés útja A rozoga ócska házak lakói, mint kiverekedtek néztek a betonvárosra. Szavaikból valami olyasmi derült ki, hogy az új Salgótarján nem feltétlenül a régi tar- jániaké. Jövevény értelmiségiekről, pénzes falusiakról esett szó, akik könnyebben bejutnak az összkomfortba, mint a helyi földszintes külsőség rászorultjai. Valójában az úgynevezett szegregáció körül keringtek a filmesek. Ez megint egy újabb idegen kifejezés, az agglomeráció, urbanizáció és egyebek mellé. Nem kötelező mindenkinek ismerni, mostanság kezdik gyakrabban emlegetni. Magyarul elkülönülést, szétválást jelent. A film ezt úgy példázta, hogy sokemeletes új ház, csupa értelmiségi, jobbára vezető beosztású lakóval, és ezzel szemben esett, avult városrész elégedetlen munkáscsaládok- kal, cigánysággal... Ami bennem végül is megmaradt a filmből, nagyjából annyi, hogy Salgótarján rohamos épülésével mintha __ erősödnének bizonyos belső, szociális feszültségek, ellentmondások. Ezért keltem útra és elsőnek Fekete Náhdor tanácselnökhöz kopogtatok. Nem sokkal később öten ülünk az elnöki szobában. Ahogy Fekete Nándor meghallotta, hogy a tévéfilmet kezdem emlegetni, hívatta mindjárt dr. Hegedűs Károly vb-titkárt s az elnökhelyetteseket: Kugel Ti- bomét és Morvái Ernőt. Szerinte ehhez a témához mindő- jüknek van mondanivalója. Az elkülönülés szembesítése * Salgótarján volt a kabát... Á tények Mindenekelőtt néhány jellemző adatot kapok az elnöktől, amelyeket érdemes itt felemlíteni. Salgótarján a felszabadulás idején 20 ezres kis járási székhely volt, ma 50 ezer lelkes megyeszékhely. A foglalkoztatottak száma 34 ezer, közülük 11 ezer bejáró, de a helyi keresők — látjuk — így is többen vannak, mint 1945-ben az összlakosság volt. Fontos továbbá, hogy a munkásság aránya mintegy 60 százalék. — Nálunk közvetlenül 1945 után megkezdődtek ugyan a lakásépítések, de csak szerény mértékben — magyarázza Fekete Nándor. — Az építés üteme idők során egyre fokozódott, így a mostani ötéves terv kezdetéig 8600 új lakást adtunk át. Sajátos helyzetet jelentett. hogy a korábbi lakásállomány mintegy fele olyan nyomorúságos kolóniákban volt. amilyenekre országosan sem igen adódott példa. Csak azt az utat járhattuk, hogy bontottunk és építettünk. De hát nem is lehetett másként, minthogy a legnagyobb szükségben levők — s ezek mind munkáscsaládok voltak — egyre többen költöztek új lakásba — Ma már ott tartunk, hogy a lakások 58 százaléka új, azaz a felszabadulás után épült házakban van — szól közbe dr. Hegedűs Károly vb-titkár. — Persze maradtak még egészségtelen, minden komfortot nélkülöző lakások. Mint ahogyan a tévében is láthattuk. Az összes lakásainknak mintegy negyede ilyen... Hogy ezek felszámolásával miért nem tartunk előbbre? Ennek is megvan a maga magyarázata. Csak a leglényegesebbeket említem. Megváltozott a város iparszerkezete. Vagyis, régen volt a bányával együtt négy nagyüzemünk. Ma van 12 országos jelentőségű, úgynevezett kiemelt nagyüzem. Ugyanekkor ki kellett alakítanunk a megyeszékhely teljes intézményhálózatát... — Vagyis, itt azt kell látni — mondja a tanácselnök —, hogy akár az ipar kiteljesedését, akár , a megyeszékhely 1950 óta tartó kiépítését tekintjük, óriási feladatokat kellett megoldanunk. Ennek a városnak például egyáltalán nem volt számottevő értelmisége, s főként nem az ipar fejlesztéséhez elengedhetetlen szakembergárdája. Mozgalmat kellett hirdetni, ami az országban másutt aligha fordult elő: „Ezer szakembert Salgótarjánnak!” Ide kellett hozni, le kellett telepíteni az értelmiséget! összességében mégsem vezetett egészségtelen aránytalanságokhoz, káros feszültségekhez ez a várospolitika... Minden áron? Megint csak elgondolkoztató adatokat kapok, ezúttal a lakáselosztás arányairól. Mondják, hogy az eddig felépült lakások 65 százalékát munkások kapták. Ha most vesszük azt a korábbi adatot, hogy a foglalkoztatottak 60 százaléka fizikai állományú, látjuk, részesedésük az új lakásokból még valamivel nagyobb is, mint a statisztika szerint arányos volna. A helyzet azonban ennél is kedvezőbb — a munkásság szempontjából —, ha a legutóbbi évtized számait vizsgáljuk: az új lakások 70 —75 százalékába költöztek fizikai dolgozók. — Nincs a mi szakértelmiségünk annyira elkényeztetve, mint ahogyan az a tévéfilmből sejthető — jegyzi meg a Vb-titkár. Megint más kimutatásokat vesz elő: — Tessék ! Értelmiségünk mintegy negyede egyszobás lakásban lakik. Valamivel több mint fele másfél-két szobában... Az összes lakásigénylőink száma 3400 körül jár és közülük megközelítően 30 százalék, tehát mintegy 1000 igénylő, bizony, szellemi foglalkozású... — A televízió valójában úgy járt el nálunk, mint amikor a gombhoz varrják a kabátot — állapítja meg Morvái Ernő. — Készült a városról egy felmérés 1977-ben. Az a BUVÁTI munkája volt, de szociológiai vizsgálat is kiegészítette. Vidéken először próbálkoztak ilyennel. A szegregáció, vagyis az a bizonyos társadalmi elkülönülés ebben a szociológiai részben vetődik fel. De nem mint meglevő, számottevően káros jelenség, hanem csupán mint kísértő * = Megjelent a Magyar Hír- lap 1979. november 7.-i számában. buktató. A tévések is ebből a tanulmányból indultak el, és megpróbálták a szegregációt minden áron bizonyítani... Ezek után lássuk, hogyah döntenek az új lakások elosztásáról. Alapos és szigorú társadalmi ellenőrzés érvényesül. Kilenctagú tanácstagi bizottság vizsgál meg minden lakáskérelmet, és javaslataik alapján dönt a végrehajtó bizottság. A részletek azonban ezúttal nagyon fontosak. Négy régi lakáselosztó bizottsági taggal ülünk tehát asztalhoz. Név szerint: Pintér György, a Zománcipari Művek lakatosa, Fehér László, az öblösüveggyár munkása, Őrlik Ferenc, a kohászati üzemek szociálpolitikai csoportvezetője és Hoch- berger István, a Szénbánya Vállalat nyugdíjas munkásellátási osztályvezetője. Ötöt is kínáltak — Nem túlzók, ha azt mondom, hogy1 a tarjáni lakáshelyzetet nálunk jobban aligha ismeri valaki — kezdi Pintér György. — Mi, ákik itt ülünk, tíz éve foglalkozunk a város lakásügyeivel. Minden pénteken benn vagyunk a tanács- 'nál, bizottságunkból legalább hárman, és fogadjuk a lakás- ügyeseket. Ezenkívül minden kérelem esetében helyszíni környezetvizsgálatot végzünk. Volt, hogy kivettünk 20 igénylőlapot, és 500 kilométert mentünk, amíg minden helyszínt végigjártunk. Miért mondom ezt? Mert jól ismerem például a film egyik szereplőjét, aki talán legjobban elegedet lén kedett. öt lakást ajánlottunk fel neki, mind különb volt, mint amit a film mutatott, de egyiket sem fogadta el! — Nézze kérem! — veszi át a szót Őrlik Ferenc. — A filmen is emlegették azt a cigánytelepet, amit felégettünk. Itt volt a város közepén, ahol az új központ épült. Kérdem, hová lett az a 800 lélek, akik ezekben a putrikban laktak? Megfelelő lakást kaptak szerte a városban. Dehogy akartunk másik cigánytelepet kialakítani... Egészen másért van áz, ha most mégis csoportosul itt- ott a cigáhyság egyegy kisebb hányada. Ennek okát nem a lakáselosztásban kell keresni. Az itteniek életmódjával, szemléletével van a baj. Adják, veszik, cserélgetik a lakásokat, aztán végül megint csak nálunk kötnek ki, a tanácsnál... Próbálom úgy alakítani a beszélgetést, hogy a szegregációnál maradjunk; hogy látják ezt a kérdést a tapasztalt tarjáni tanácstagok. — Igazság szerint az üzemek, ahogy módjuk volt rá igyekeztek kihozni törzsmunkásságukat az elavult, ócska kolóniái lakásokból, és ez javarészt sikerült is nekik — fejtegeti a ZIM-es Pintér György. — De általában azt mondhatom, hogy a fizikaiak mindig előnyben vannak, ha cigányról van szó, ha másról, mindegy. Higgye el, sokszor már külön harcot vívunk, nemegyszer a vb-vel is, egyegy adminisztrációs beosztású vagy szellemi dolgozó érdekében... — Igen, mert nekünk azért mégiscsak a körülményekből kell kiindulni — magyarázza tovább Fehér László, az üveg- gyári bizottsági tag. — Számtalanszor látjuk, hogy sem az, hogy munkás, valaki, sem az, hogy három vagy négy gyereke van, magában véve nem lehet perdöntő. Lehet egy irodai alkalmazott, egy vagy két gyerekkel, sokkal rosszabb helyzetben... Aztán itt va'nnak a vidékiek. Mesebeszéd, hogy pénzért vásárolhatják a lakásokat. Volt az OTP-nek valamikor néhány öröklakása, amelyek tényleg azoké lettek, akik több készpénzt tették az asztalra. Most már ilyen nincs. Nem lehet azonban a régen itt dolgozó, vidékről bejáró emberek előtt elzárni a városi település lehetőségét. Miért ne volnának jogosultak, hogy ott él jelnek, ahol dolgoznak? Igenis, néznünk kell a körülményeiket, és lehetőségeink szerint őket is támogatnunk kell. Ez különben anyagi érdekekből is indokolt. Nálunk például a gyárnak havi 700 forintjában van minden bejáró dolgozó. Érdemes belegondolni : a létszám több mint fele bejáró... — Szerintem azt az értelmiséget is meg kellene nézni közelebbről, akikről a filmben szó volt, hogy különülnek — állapítja meg a ZIM-es lakatos. — Mutatták azt a bizonyos 13-as épületet, amelyet állítólag csupa vezető, szellemi foglalkozásúak laknak. Nem véletlenül, de ismerem a a helyzetet. Először is, név szerint tudnám sorolni, hogy kik kerültek oda egyszerűén csak azért, mert előzőleg szanálták a lakásukat. Másodszor: tudom többüfcről, hogy sem értelmiségiek, sem vezetők nem voltak még, amikor oda költöztek. Tarjámban csakugyan sok műszaki, ilyen-olyan szellemi foglalkozású ember telepedett meg az utóbbi évtizedekben. Ha jól tudom, vagy 1500. Jöttek, mert hívták őket, szükség volt rájuk. Ám nagy tévedés volna azt hinni, hogy itt csak bevándoroltakból tevődik ki az értelmiség. Varinak itt bizony nagyon sokan helybeliek, akik tanultak és munkásból lettek értelmiségivé, vezetővé. Mármost rójuk fél nekik, hogy tanultak és nem maradtak meg munkásnak, s így felborították a lakóházuk egészséges munkásértelmiségi arányát? Már az új lakásban figyelte önmagát Elnevetjük magunkat, majd nagyon komolyan hallgatunk egy sort. Az üveggyári Fehér László szólal meg aztán: — Tudja, nekünk ártott ez a film. Emlékszik arra az illetőre, aki az ujjait összedörzsölte, úgy mutatta, hogy annak van lakás, ki pénzt dug a kiutalásért? Hát, hallgasson ide! Ha mi kimegyünk valahová, és megyünk eleget, hiszen 3400 lakásigénylő van, úgy higgye el, mi egy kávét sem fogadunk el. Lehet, hogy volt hibás javaslatunk, hogy nem azt kellett volna támogatnunk, akit támogattunk. Ha volt is ilyen ritka tévedés, állítom, szándékosság nem volt benne sosem. Se anyagi, se személyes, se más okból. Igyekeztünk tájékozódni, és mindig Úgy találtuk, hogy az emberek többsége általában elégedett a lakásélosztás rendjével, mert nyíltan mennek a dolgok. Most azonban megzavarták a közvéleményt... — Jellemző, hogy a szereplők közt volt olyan — teszi hozzá Pintér György —, aki már az új lakásábari nézte magát a tévén, hogy panaszkodik a régi ház előtt... Folyamatban volt a lakásügye, és mire az adásra sor került, el is intéződött. A történtek után mit szólnak a megye vezetői a tarjáni városépítés belső feszültségeinek kiéleződéséről? Mi a véleményük a szegregációról? Illés Miklóst, a megyei tanács általános elnökhelyettesét kérdezem először: — Nevezzük szegregációnak, vagy akárminek, Salgótarjánban tényleg varinak bizonyos feszültségek — mondja tárgyilagosan. — Annyi azonban biztos, a város nem az, amit a film mutatott. A valóságos tények, bizonyos jelenségek okai roppantul szerteágazóak. — Próbáljunk azért felvillantani valamit a tényleges gon- dogból. — Ne menjünk messzebb, itt van a kolóniák ügye. Nem igaz, hogy ezekben a megmaradt, elavult házakban azért laknak még ma is emberek, mert az új lakásokat bevándoroltak, értelmiségiek kapják. Ilyen lakás akkor is volna még, ha az összes új házba kolóniabelieket telepítünk. Kivételesen nehéz helyzetben vagyunk... Ezek a kolóniák korábban a bánya, illetve az üzemek tulajdonában voltak. Nemcsak nálunk, országosan is sok ilyen telep volt.. Másmost jött egy kormányhatározat a hatvanas években, hogy ezeket tanácsi kezelésbe kell venni. Mi eleget tettünk a határozatnak. Tarjánban például mintegy 1500 bányászkolóniái lakást vett át a tanács. Másutt az országban húzták-halasztották a dolgot, és ma a késlekedők üzemei, vállalatai központi támogatással számolják fel elavult te- • lepeiket Mi meg küzdünk magunk az átvett kolóniák gondjával. — Van ugyanakkor az a bizonyos beáramló értelmiség... — Igen, értelmiség kellett...' Volt például, amikor a szén- bányászatot visszaszorították... Mi legyen a munkásokkal ? És mi legyen a feleségükkel? Mert most már nekik is munka kellett. Mentünk a különböző vállalatokhoz, hogy létesítsenek nálunk telephelyet. Mindenütt az volt az első kérdés: tudunk-e lakást adni a vezető szakembereknek? Másfelől a megyeszékhely kiépítésének gondjai, hogy Salgótarján ténylegesen megfelelő színvonalú igazgatási, ellátási és szellemi központ legyen... Ne mondjak mást: az orvoslétszám négyszerese, mi'nt az 1960-as évek elején volt! De nem kevésbé jellemzó eset, hogy amikor a számviteli főiskolát megnyitottuk, egyszerre 16 lakást kellett adnunk a tanárainak... Áz igazi gond A megyei tanács elnökhelyettese végül azt mondja: — Salgótarjánról az az igazán reális kép, amit a sajtó, a rádió és a televízió eddig adott — összesen! Épül. fejlődik a város, s ez régtől való, jövőbe tartó folyamat, vagyis, ami még megmaradt á múltból, régi és elavult; mindez természetes ellentmondásban van az újjal, ami már megvalósult. A gohd tehát nem az, amit a tévések sugalltak, hogy valamiféle társadalmi egyenetlenségek volnának kialakulóban. A gond az, hogy az eredendő egyenetlenségeket hogyan és mikorra tudjuk eltüntetni... Hasonlóan vélekedik a város jelenéről Gordos János, a megyei pártbizottság titkára is. — Társadalmi elkülönülés, szegregáció? — gondolkodik, és azt mondja: — Akadnak példák, amelyekkel ezt is lehet bizonyítani. Minthogy meg is tette a televízió. A film képei valóban a városban készültek, tehát semmi kétség, az is a városhoz tartozik, amit mutattak. Ám Salgótarján évtizedek óta erőteljes mozgásban van. Ezzel csakugyan sok társadalmi jelenség jár együtt Nem gondolnám azonban, hogy ezek közt a szegregáció szá- mottevö volna. Bizo’nyos értélmiségi csoportosulások egyegy háztömbben adódnak véletlenszerűen is. Sokat számít aztán az igények különbözősége. Vannak például régi. ko- lóhiabeli lakások, amelyeket megvásároltak a lakóik. Állítom, ezeket az embereket elmozdítani sem lehetne onnét kínálhatnának nekik bármilyen összkomfortot. — Mit tart hát igazán fontos kérdésnek, ami a mai, épülő Salgótarjánban megoldásra vár? — Folytatni kellene a filmet, amit a televízió most bemutatott Tudniillik annyi csakugyan igaz, hogy ebbén a műemlék nélküli új városban nagyon sokan vannak, akik az utóbbi évtizedekben költöztek ide. Értelmiségiek, de munkások még többen. Az is kétségtelen, hogy a város egyes övezetei között nagy fejlettségi különbségek vannak. Szerintem tehát az a legfontosabb kérdés, hogyan lehetne az új lakosságot jobban meggyökereztetni, hogy az eddigieknél többet tenne, például éppen a szintkülönbségek megszüntetéséért, illetve csökkentéséért. Látni kell ugyanis, hogy sokan vannak még itt közömbös idegenek... Nincs kötődés, és nincs ebből következő kollektív alkotóerő! — De hát kire tartoznék a film ilyen folytatása? — Kire? — néz rám p megyei titkár. — Termés :en, miránk, salg^'-'d^n'-kra el* áősorban... D. Kiss János L