Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

Móricz Zsigmond nyomában Nógrád megyében

Nem tartozunk azon szerencsés városok (Debrecen, Kisújszállás, Hódmezővásárhely, Miskolc, Sárospatak stb.), megyék (Szabolcs, Hajdú, Szolnok. Somogy stb.) közé ahová Móricz Zsigmond igen gyakran ellátogatott. így most születésének 100 éves évfordulóján rá emlékezve,- igen szerény lehetőségünk van a megyénk, városunk és Móricz

Zsigmond közötti kapcsolat felelevenítésére.

Látogatásainak irodalmi ve- tületei részben az ő, részben leányai (Virág, Lili) munkáiban nyomon követhetők. Emlékeznek még e látogatásokra azon kevesek, akik ma élnek azok közül, akiknek alkalmuk volt Móricz Zsigmondot látni, vele találkozni.

MÓRICZ ZSIGMOND — MÓRICZ LILI — HOLICSÉK

Móricz első feleségének, Holies Jankának 1925. április 2- án bekövetkezett halála után került legkisebbik leánya, Lili Salgótarjánba Holies Jenőék- hez, édesanyja idősebb öccsé- ékhez, akik egyben keresztszülei is voltak. Holies Jenő

— a visszaemlékezések szerint

— az 1920-as évek. elején a „Rima” valamelyik felsőmagyarországi telepéről jött Salgótarjánba, s körülbelül 1932—33-ig élt itt. A- Rimamu- rány Salgótarjáni Vasműben a Társpénztár vezetője volt; a Kaszinósoron (ma Sal- gó u. 28.) laktak szolgálati lakásban. (Később dr. Dörflinger János sebész főorvos, majd dr. Merényi főorvos lakott e lakásban.) „Egészséges, szigorú kispolgári család, egyenletes élet, kedvesebb környezet ilyen kislánynak, mint egy intézet” — így vélekedett Móricz Virág húga új környezetéről.

Móricz Zsigmond Kardos- né Magoss Olgához (Debrecen) írt több levelében említette leányának salgótarjáni tartózkodását, bár idekerülé- sének körülményeivel, az új környezettel bővebben nem foglalkozott. A 200. levélben olvashatunk mindössze egy-két mondatot a keresztszülőkről;

(Holies Jenő) „Nagyon eredeti ember. Szörnyű mokány. ... A felesége, kis kövér nőcske, az urának a hóna alatt elbú- vik...”

Az Acélgyári Kaszinó gondnoka az 1920-as években Lizs- nyánszky Antal főmérnök volt, aki a sógorával a Kaszinóba ellátogató Móriczról azt mondta már 1926. december végi beszélgetésünk alkalmával, hogy az Űri muri (1928) Szak- máry Zoltánját Holies Jenőről mintázta Móricz, aki — szerinte — szeretett inni, mulatni, víg társaságba járni. Móricz Virág, Lili munkái ezt a megállapítását nem igazolják,

A legilletékesebb, Móricz Lili így ír Holicsékról: „Keresztanyám apró, szőke, kövérke rabszolganője volt keresztapámnak, Jenő bácsinak. Hihetetlen zsarnok férj, apa és nevelő volt. Hosszú, vékony ember, mint egy kifeszített zsinór. Keskeny, fényezett, kac- kiásan hegyesre pödrött bajusszal, mint a régi képeken. Minden este bajuszpedrővel kötötte le férfidíszét. ... Pedáns, kényes rendben tartotta az íróasztalát és a családját. ... Nagyon zsugori ember volt. ... Itt éltem egy évig.

Nem szerettem ott lenni, kivéve az iskolát”

A SALG0TAR.TÄNI CHORIN FERENC MAGÁNGIMNÁZIUMRÓL

Móricz Zsigmond az 1925/ 26-os tanévben járatta leányát Salgótarjánban a Chorin Ferenc Magángimnázium I. osztályába. „Első gimnazista voltam olyan iskolában, ... ahol fiúkkal jártam egy osztályba. Izgalmas volt és furcsa, bár rendkívül ösztönző. A fiúk előtt szégyen lett volna lemaradni, és ezért az az év volt iskolai pályafutásom egyetlen évfolyama, amikor végig szín- jeles voltam.” Édesapja az év során több alkalommal eljött Holicsékhoz és az iskolába, sőt, egy tanítási órára is ellátogatott. Az itt szerzett tapasztalatairól készített feljegyzéseit Móricz Virág említett könyvében közreadta.

„1925. október 15., Salgótarján.

Mély meghatottság fogja el az embert, hogy tanítanak! hogy felnőttek! amit tudnak, átadják.

Ilyen közel sose éreztem, mint most, egész kis szobában.

17 növendék. Oly bizalmas hang, oly kitűnő emberek, oly közvetlen.

Ezek a szép hangok!

Hazádnak rendületlenül — ránézek — zsidó fiú. Milyen csillogó tiszta szemek.

Egy órán az egész osztály felel. Nüanszokra megy! a tanítás!

Lili oly gyönyörűen hátracsapott fürtök, mint egy kis princ. Az ember érzi, hogy ez valaki.

Vannak arcok, amelyekben már a felnőtt lélek világít. Olyanok ezek, mint a kis mécsesek, egyikben kis láng, másikban még kisebb, némelyikben nagy és szép lobogó fény.”

Az író tisztelettel szólt az egyéniséget kibontakoztató pedagógiáról. Dicsérte a tanár-tanítvány együttes

munkáját. A „szép palóc hangok” dicséretével tájnyelvünk megbecsülésére figyelmeztetett, de a 20-as évek antiszemita légkörének is ellenpéldáját adta.

Nem tudott azonban egyetérteni a gimnáziumi latin oktatással. Miért nem tanítanak inkább élő nyelvet? A német órán tett látogatása alkalmával szerzett tapasztalatai is a latin ellen, a német, francia nyelv melletti állásfoglalásra késztették. Sógorával — aki nagyon tudta a latint — is sokat vitatkozott a latin nyelv oktatásáról.

Móricz salgótarjáni útjairól, a Holies családnál, az iskolában tett látogatásairól szólt — a már említett honismereti szakkör tagjainak — 1967-ben — Zimányiné Holies Sarolta (Holies Jenő akkor Miskolcon élő leánya), Móricz Lili volt osztálytársa, Mátyus László, a salgótarjáni Postaigazgatóság osztályvezetője (ma nyugdíjas).

Az iskolában, tett látogatásainak örökbecsű emléke az a dedikált kötet, mely az iskola tulajdona ma is. „A salgótarjáni főgimnázium Könyvtárának szeretetteljes emlékül Móricz Zsigmond St. 1926. jún. 27.” — olvasható a Hét krajcár című elbeszéléskötetének kilencedik kiadásban megjelent darabja első lapján.

MÓRICZ ZSIGMOND AZ ACÉLGYÁR KASZINÓJÁBAN

Emlékeztek az (rónak az icélgvár Kaszinójában tett lá- Dgatásaira több-kevesebb lélységben. pontossággal a iár említett, ma már néhai ázsnyánszky Antal nyug. fő- lémök, Paksy Árnád és Nagy iéla nyug. „rimái” tanító, va- imint közvetett úton Németh ózsefné.

Lizsnyánszky Antal (Salgó- arján, Malinovszkij u. 1966. ec. vége) visszaemlékezése: Vígkedélyű, szellemes em- emek ismertem meg. Jó hu- nora volt és finoman tudott 'celődni. Igazi paraszti tíous. la csizma, paraszti öltözet

lett volna rajta, akár földművesnek is nézhette volna az ember.- Amikor Salgótarjánban tartózkodott, mindig eljött a „Tiszti Kaszinó”-ba. Ott kártyáztunk, iszogattunk, beszélgettünk. Nem mondhat- riám, hogy sokat beszélt, de amit mondott, annak magja volt. A „Kaszinó” könyvtárába is ellátogatott. Nézegette, olvasgatta a könyveket. »Ügy látszik, ti nem szerettek engem« — mondta egyszer Szil- vási Francinak, a volt könyvtárosnak. ugyanis mindössze két Móricz-kötet volt a könyvtárban.

Mélyebb, alaposabb barátság nem fűzte senkihez. Inkább futó, „nyári” barátságok születtek látogatásai során.” Nagy Béla (Salgótarján, Malinovszkij u. 55.) bácsi 82 évét meghazudtoló szellemi trisse- séggel mondta 1979, aug. 2-án, hogy ő sajnos csak látta Móricz Zsigmondot a „Kaszinó”. ban tett egyik látogatása alkalmával. Bemutatkoztak ugyan egymásnak, de nem beszélgettek. ö, a fiatal, a városban lakó kezdő tanító megkülönböztetett tisztelettel tekintett a kártyázó, szórakozó „rimaiak” között helyet foglaló Móricz Zsigmondra, aki magánemberként járt a városban, a „Kaszinódban, így sem irodalmi estet nem tartott, sem látogatásairól a ihelyi sajtó nem tudósított. Németh Józsefné Horváth Irén, Horváth József, az Acélgyár Szerszámgyára volt főmérnökének leánya, aki ma a Salgó u. 30- ban lakik, mondta 1979. aug. 2-án, hogy ó együtt járt iskolába Holies Saroltával a Chorin Ferenc Magángimnáziumba. Az ő elbeszélései alapján hallott Móricz Lili salgótarjáni tartózkodásáról, édesapja látogatásairól.

Karatur Antal mint üzem. mérnök dolgozott az Acélgyár, ban, ott lakott a Kaszinóso- ron — s tagja volt anna.; a baráti körnek, melynek kere. tében Móricz Zsigmond szívesen töltötte idejét, 1946. ban Gödöllőre költözött. Kár hogy nem tudtunk vele be. szelni! Bizonyára sok adattal maradtunk szegényebbek!

A RIPORTIRÓ MÓRICZ ZSIGMOND

DRÉGELYPALANKRÖL

Móricz riportírói munkásságának három korszakát ismerjük. A XX. század elején (1903-tól) és az 1940-es évek elején megvalósított nagy sorozatokon belül húzódott három évtizednyi országjárása, melynek során Sárrétről, Debrecenről, a Hortobágyról, az Alföldről, a Körös vidékéről ontotta a „nyomor képeit”. Ekkor jutott el, közvetlenül a nagy gazdasági válság kirobbanása után, 1932-ben Drégely- palánkra.

Kérdésére: Hogy élnek? — a biró így válaszolt: „Mint mindenütt, mint akárhol az ilyen kis magyar falvakon.”

Hogy él a nép? — „Nagyon nehezen, nagyon . keservesen. Van legalább 30 család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol1 már évek óta nem vágtak disznót és semmi zsírozó- juk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, hanem kukoricán.”

Mi a megoldás? Hogy lehetne ezen a falun segíteni? — kérdezi, hiszen volt itt jó állattenyésztés, háziipar, kosárfonás. ... S ma csak nyomor. ... Gyalog viszik árujukat a 23 kilométerre levő Balassagyarmatra, mert drága a vonat. A kenyerét fonással kereső öregasszony és leánya 10 fillért keres naponta!

De mégis bízik a nehézsorsú magyarok jobb jövőjében. „Fantasztikus egy világ ez a magyar világ. Ma a siralom völgye, de lesz ez még jobban is, ugye magyarok.”

Reménykedésük nem volt hiábavaló; A felszabadulás után a környék aranya, az eper gazdaggá tette a termelőszövetkezeteket, a falu lakosságát. Űj t épületek, új iskola, gazdag a nép; olyan, amilyennek Móricz szerette volna látni őket.

Móricz Zsigmond nógrádi látogatásait Salgótarjánban. Drégelypalánkon emléktábla jelzi az utókor számára. Ez a kis összeállítás legyen kiegészítés az emléktáblák mellett.

a

{nIOQKÁD — 1979. szeptember 16.j* vasárnap J Lcblancnc Kelemen Mária

A J. A. MMK mindenese

Tíz év — képesítés nélkül

Neve: Zengő Árpád.

Életkora: 31 év.

Munkahelye; József Attila megyei Művelődési Központ, Salgótarján.

Foglalkozása: rendezvényi

csoportvezető.

Különleges ismertetöjele: (munkatársai véleménye szerint) :

— Szeret dolgozni.

— Mindig, mindenhol ott van.

— Ha segítséget kémek tőle, nem tud nemet mondani.

— Sokat dohányzik.

*

Beszélgetésünkre végül is otthonában került sor, az esti órákban. Munkahelyén félpercenként csörgött a telefon, vagy épp „házon belül” kellett valamit sürgősen elintézni. Szabadkozik, hogy csak, most tudott időt szakítani, de itthon már nyugodtan beszélgethetünk ..., illetve még egy pillanat, elbúcsúzik lefekvéshez készülődő gyermekeitől, az ötéves Árpádtól és a há* rom és fél éves Csillától.

— A megyei művelődési központban 1974. január elseje óta dolgozom. Azóta már a második generáció cserélődött ki, a tartalmi munkatársak közül másodmagammal képviselem a „régieket”.

— Zengő Árpád rendezvényi csoportvezető, de mir\t megtudtam, tulajdonképpen négyféle munkakört is ellát. Mikor erről kérdezem, kissé zavarba jön. Űjabb cigarettára gyújt.

— Ez valóban így van, de ez önmagában nem érdem. Még csak nem is létszámhiányból fakad. A falusi népművelőknek sem lehet csak ezzel vagy csak azzal foglalkozniuk. A népművelőnek ma még bizonyos fokig — jó és rossz értelemben egyaránt —; polihisztornak kell lennie, vagyis nem árt, ha mindenhez

ért egy kicsit, olyan dolgokhoz is, melyek nem tartoznak a szó szoros értelmében vett népművelői feladatok közé.

— Mégis, konkrétan mi ez a négy munkakör?

— Mint rendezvényi csoportvezető, a művelődési központ összes rendezvényét koordinálom, megszervezem, elő* készítem, végigkísérem az ötlettől a kivitelezésig, és elsősorban a technikai, műszaki igényeit biztosítom csoportommal.

Ez idáig a hivatásos művészek műsorait (színházi előadások, filmklub, hangversenyek stb.) is én szerveztem, de ezt a jövőben új kolleganőnk fogja ellátni.

Propagandistaként az MMK programfüzeteit, a rendezvények plakátjait, a hirdetéseket készítem elő.

A művelődési központon belül a felnőttnevelési stúdiót is vezetem. Hatását még nemigen érezheti a város, jelenleg az anyaggyűjtés, az elméleti folyamatok kidolgozása zajlik. Az audiovizuális eszközökön alapuló stúdió természetesen csak akkor indulhat be, ha az alapeszközök és a „programok” elkészülnek.

— Nem sok ez egy kicsit?

— Rossz kérdés. Ha nyűgnek- érezném, nem csinálnám. Egész egyszerűen szeretem, amit csinálok.

— Zengő Árpád több mint tíz éve gyakorló népművelő, de nincs népművelői képesítése ...

— Hát igen! Ez az én legnagyobb bánatom. Sokmindenről van „papírom”, filmezhetnék, elmehetnék tanítani, veled is helyet cserélhetnék, de a népművelői szakra többszöri jelentkezés ellenére sem vettek fel. Érettségi után elektroműszerész szakmunkásképesítést szereztem, majd műszaki főiskolát végeztem.

Meggyőződésem, hogy nem a diploma teszi népművelővé a népművelőt, de talán érdemes lenne az egyetemeknek nagyobb kaput nyitniuk a több éve pályán levő népművelőknek.

— A sokrétű népművelői tevékenység közül, mi áll legközelebb Zengő Árpádhoz?

— Talán a felnőttnevelési stúdió a legkedvesebb számomra. Egyrészt mert itt találkozik leginkább műszaki és humán érdeklődésem, másrészt, mert nagy lehetőségeket látok benne. Az AV-eszközök használatával sokkal több ismeretet tudunk átadni, mint a verbális formákkal, és sokkal hatékonyabban)

Ha kudarcot vallunk egy színházi előadással, vagy kiállítással, annak sokszor az az oka, hogy azok, akik megtekintették a művészeti rendezvényeket, nem rendelkeznek elegendő ismerettel ahhoz, hogy meg is értsék a művészetek üzenetét. A közművelődés folyamat, és a népművelőknek először a mindennapi élet problémáinak megoldásához kell segítséget nyújtani.

— Az imént a „polihisztor- ság” került szóbh. Van-e ennek a sokoldalúságnak hátránya?

— Természetesen. A népművelő egy témában sem mé- lyedhet el igazán. Az igazság az, hogy bár folyamatosan képezzük magunkat, valójában „befejezetlen emberek” maradunk. Ez az ára annak,- hogy emberközelben tudjunk maradni. Ezt a népművelőnek — ha van hivatástudata —, vállalnia kell!

*ÜJsághlr: Zenső Árpád, a salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Kózpont munkatársa idén. a népművelők napján ,.Szo- rialista Kultúráért” kitüntetést kapott.

<p. k.)

Könyvekről

Hogyan utaztak a régi rómaiak ?

Mint annyian, szeretek — szeretnék miéig többet — utazni. Mondhatni, már a régi rómaiak Így voltak ezzel, az érdekességek — például a világ hét csodája, ezek időnként változtak, mára számuk is megszaporodott — roppantul érdekelték őket.

Életem lényegesebb ideje régi római utak inellett telt el, a hajdani Savariában, főként a híres Borostyán út mellett. Járkáltam föl-le a fénylő bazaltlapokon, láttam őket tüzesen, nyári verőben, őszi esőtől mosdatva, hóval lépetten. Nagy forgalmú Kereskedelmi út volt ez valaha, délről észak felé futott, itt cserélték ki észak áruit — köztük a becsült borostyánt — a fejlett kultúrájú medi* terrán tenger vidéki árukkal. Dél termékei, agyag- és bronzedények például ezen vándoroltak észak felé, csakúgy, mint a rabszolgakereskedelem, vagy a légiósok szekerei. Előbújt a földből a csomópont, a kereszteződés is, hiszen négy út találkozott e helyen, az aquincumi, a sopi- anaei, az arrabonai és a Borostyán út. Közvetlenül a kereszteződés mellett rop* pant kőtömb áll. Milyen célt szolgálhatott? Aztán itt volt a római kori vámház, az ellentétes sarkon a váltóház. Kétoldalt pedig égetett agyagedényeket és mécseket gyártó műhelyek, boltok sorakoztak.- Leleteik között megtaláltak Peculárius vámos pecsétjét. Sokat gondolkodtam Itt a régi utazókon, képzeletbeli utazások voltak talán már e töprengések is a történelemben.

Az utazás könnyen felfog- hatóan igen fontos szerepet töltött be a hatalmas római birodalom életében, gazdasági, katonai. közigazgatási szempontból egyaránt. S békésebb időkben sokan utaztak kedvtelésből is. A szekereket gyakorta ráfaragták sírköveikre, otj, yan például

Gorsiumban, Flavia Usaiu méltóságteljes sírkövén. Hogyan utaztak?

Ürögdi György Hogyan utaztak a régi rómaiak? című könyve életszerűen, ugyanakkor a bő szakirodalmat kitűnően hasznosítva tudósít erről. Az ókori történelem jellegzetességeiről, kuriózumairól rengeteget tud és pontosan, ám rendkívül ízlésesen ír. Ezt már határainkon túl is értékelik. Ez a könyve izgalmasan folytatja korábbi műveinek sorát, s különösen előnyére válik tömörebb volta.

1 Könyvében sorra veszi az ókori világ legcivilizáltabb népének útjait, hídjait, alagútja- it, a szárazföldi úti alkalmatosságokat, a hajózás történetét, az állami posta működését. Részletezi az úti öltözködést, az éjjeli szállásokat, a kiküldetési költségeket — ugye, nincs is olyan sok új a nap alatt? —, az utazás viszontagságait, köztük a vámokat.

A kérdés persze nemcsak az, mivel és hogyan utaztak, hanem az is, hogy miért és hová? A kereskedőkön kívül sok római utazott hivatalos minőségbe az egységes elvek szerint kormányzott hatalmas gazdasági terület minden pontjára. A tartományi lakosok pedig Rómába vették útjukat ügyes-bajos dolgaik intézésére, hiszen ott volt a császár, s a legfontosabb hivatal. Oda vezetett minden út. Meneteltek az utakon úgyszólván mindig a csapategységek is. A- jómódúak pedig világot látni, tanulni akartak, ezárt kerekedtek útnak. Nao- jaink föl-föllángoló utazási láza sem új keletű tehát, Seneca szerint: „...némelyek szerint valami velünk született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást; mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan; megállapodni nem bír sehol; ide-oda kalandozik: gondolatai ismert és ismeretlen dolgokon szerteszét rajzanak; szüntelen kóborol, nem bírja a tespedés nyűgeit, a változatosság felettébb gyönyörködteti.”

Híres utazásokról és utazókról, korabeli útikönyvekről is szól a könyv, a me1'' végül is nagvléle<ízetű műve’ő- déstörténeti kénét raizol elénk, s riovellisztikus .részleteiben különösen forró'’”

Tóth Elemér

(Panoráma, Budapest, 2979 )

Kelykó István : Láto esőben

az idő heroldjait várom hátha üzennek értem hazulról a galambok melyek begyén jóllakottan nyújtózik a nap és ásít egyet ebéd után a toronyban a nagyharang de csak kentaurok robognak a homályos délután esöszagú terére patáik alatt szántássá válik a zöld gyep arcomra fröccsen borzalmas táncuk sara visszhangzik kiáltásaiktól a tér megremegnek a sietve bezárt ablakok üvegei a függönyök mögött riadt arcok bújnak egymáshoz szikráznak a paták zörögnek a csontok majd megelégelve a részeg duhajkodást gyorsan elvágtatnak a város felé