Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

Marafhó László

"

Följelentem magam

Alulírott „zzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok a hatóságokhoz, hogy több- rendbeli megvesztegetés miatt szigorú büntetésben részesítsenek.

Átkozom a oillanatot. is amikor arra a könnyeink elhatározásra iutottam. hogv dióbarna színű Brün- hilda heverőt veszek. Mert a bűnök sorozata ezzel kez- 'dödött.

Az áruház bútorosztályán» mint hatalmas alligátorok hevertek a Béla bú- ‘torcsalád darabjai! mellettük a Lajos fotelágyak, és szétszórtan a Neuraszténia garzongarnitúra részei. De Brünhilda egy fia sem. Odamentem a fiatal eláru- sitólányhoz, aki olyan' pillantást vetett rám. mint egy sebészprofesszor az el" távolítandó üszkös végtagra. Elrebegtem merész kívánságomat, mire ő a kolléganőiéhez fordult: „Hallod. Brünhildát keres? Egy látszatra komoly felnőtt, hogy lehet ilyen naiv?”

Eloldalogtam. Természetemnél fogva optimista vagyok, s ezért az iroda felé somíordáltam, ahol a következő feliratok voltak az aitón: „Idegeneknek belépni tilos! Dohányozni tilos!”

Egy kék köpenyes, idősebb férfit találtam a szobában, aki úgy tekintett a messzeségbe, mint Napóleon Waterloo előtt. Elismételtem óhajomat. Hosszan, mélyről jövően felkacagott, egészségesen, ahogy egy magyar emberhez illik. Majd belémkarolt (nemhiába a régi kereskedők még tudnak hatni a vevők érzelmeire), s egy szuszra hadarta: „Drága uram, tudja, ön, hányán jönnek ide naponta ezzel a fellegekben lebegő kéréssel, s mi kénytelenek vagyunk letörni illúzióikat, elviselni a szomorú arcokat. Hát azt hiszi, nekünk ez öröm? Nekünk is az lenne a boldogság, ha percenként vihetnék innen a Brünhildákat, avagy az

ugyancsak kurrens cikknek számító Herbert faliórákat.”

Búcsúzáshoz készülődtem, de rámcsapott. „Brünhildát mondott, nemdebár? Mert délelőtt més volt itt egy, isaz. már két napia el kellett volna szállíttatni. Az áruforgalmi előadó kartárs unokahúga ugyanis férjhez ment. neki tettük félre. No. megnézem, mi is a helyzet.” Elviharzott.

A remény szikrája éledezni kezdett bensőmben.

Egy perc múlva visszaérkezett. Titokzatosan köfül- nézett. szorosan mellém lépett, s arcomba súgta: „Majdnem nyert ügyünk van. ..”

Tudtam, ez az a pillanat, amikor az eseményeknek egy icipici lökést kell adni, s azok a végzet lavinájaként indulnak útjukra. Zsebembe nyúltam, egy ötvenest vettem elő. Rápillantott, maid keményen elkapta karomat, s arcán arisztokratikus vonás jelent meg. „Hová gondol, hova gondol ? Fifti-f if ti az áruforgalmi előadó kartárssal!”

Megszégyenültem nyúltam vissza, s boldog megköny- nyebbüléssel nyomtam a kezébe háromszáz forintot. Ismét elviharzott, majd felszabadult mosollyal tért vissza. „A hátsó lépcsőn kell levinni a heverőt, mert ha meglátják a vevők, engem meglincselnek. Remélem, uraságod gondoskodott géperejű szállítóeszközről ? Hogy nem? Egek ura! Hát csak nem képzelte, hogy az áruház előtt sorban állnak a tehertaxik?!”

Némi apátiával álltam egyik lábamról a másikra.

„No, nem tesz semmit — folytatta. — Az ön arcáról annyi tiszta ártatlanságot és őszinteséget olvasok le, hogy nem tudok nem segíteni. Van egy jó emberem, de ígérje meg, hogy nem alkudozik vele. Szabott árakkal dolgozik a kolléga.

A telefonhoz lépett, tárcsázott: „Józsikám? Itt Bel- budai. Egy rokonomról volna szó.. .egy heverő.., hogv mennyire?”

Hozzám fordult: „Hol is lakik uraságod?”

Bediktálta a címet, majd pil’-ntását az envémbe mé- lyesztve, tagoltan, közölte: Három kiló lesz. itt lent az utcán várja a tehertaxi. de semmi alku, a végén csak tegye a kezébe a pénzt.”

A tehertaxiban, miközen Józsikám férfias vonásait szemléltem, azon meditáltam. mi lenne, ha az ártatlant adva a végén kérném. mutassa meg, menynyit mutat az óra (bár az órát le sem csapta, tehát az semmit sem mutathatott).

Aztán elhessentettem a pajzán gondolatot, mert előre megsajnáltam drága Brünhildámat. amelynek fizikai és esztétikai állapotában a várható vita nyomán, lerakodás közben. előre szinte felmérhetetlen változások állottak volna be.

Néztem Józsikám markáns vonásait, a karján játszó izmokon a finom tetoválásokat, s megsajnáltam őt, kit az élet farkastörvényei rontottak meg. S e farkastörvények öntudatlan végrehajtói közé tartozom én is, aki csak úgy csúsztatom ezeknek az ártatlan embereknek a pénzt. Mert ha én nem dugnék, akkor ők sem követelnének legközelebb, és mindig töb- bet-többet.

Miközben lepakoltunk, már szerettem volna megölelni, olyan bűntudatom volt. Azóta sem tudok nyugodtan aludni (még Brün- hildán sem).

Ha nem adok Belbudai- nak, ma nincs Brünhildám, de nyugodt lenne az álmom.

Hja kérem, vagy lekiis- meret vagy heverő.

7óth-Máté Miklós :

MUSLICA

A beosztott sürgős munkát cipelt haza. Este, hogy ne zavarja a családot, kiült a konyhába, megivott egy bögre kávét és elkezdte böngészni a végtelennek tűnő számoszlopokat. Talán két lépésnyire tőle több napos szilva erjedt egy fazékban. Még a múlt vasárnap hozták a telekről, de a gyerekek úgy látszik beteltek vele, és hagyták szépen megrohadni.

A beosztott először csak a savanykás bűzre ütötte fel a fejét. Nagy orra bosszúsan körbe szimatolt, ide-oda tekergeti, aztán célba vette a fazekat.

— No, persze, a szilva...! — morogta családfői rosz* szallással a hangjában, miközben ingerülten a szoba felé tekintett. — Ezeknek a szilva már semmit sem ér, pocsékba mehet felőlük, csak banánt zabálnának. Amikor én olyan idős voltam, mint ők, még a férgesét is megettem.

Felállt, odament, elgondolkozva, bámulta a töppedt, penészedé szilvaszeméket, régi falusi pálinkafőzések jutottak az eszébe, és egy pillanatra valami furcsa nosztalgia fogta el az ifjúsága után. Ezt a nosztalgikus pillanatképet dünögte szét egy muslica, mely közvetlenül az orra előtt körözött, akár egy le- szállni készülő parányi helikopter.

Hess — legyintett kezével, de ezzel mintha csak jelt adott volna a többi muslicának, hogy rajokban szánjanak fel a rothadó szilvakupacról. döngicsélve körözzenek. ellepjék a mosatlan tá- n'’érokat. a konvha falát, sőt

egyik-másik — nyilván az értelmesebbje — ott zümmögjön a félbehagyott számoszlopok fölött.

A beosztott pár percig dühösen figyelte a muslicarajzást, próbált néhányat elkapni belőlük, majd megragadta a fazekat és kihurcolta a lépcsőházi kukához. Akárha szeszfőzéshez készülődne,

úgy döntötte bele a szilvarakást, utána megnyugodva tért vissza a lakásba. Az üres fazekat látókörön kívül dugta és visszaült, hogy folytassa a munkát. Kis idő múlvp azonban ideges tárgyilagossággal állapította meg, hogy a szilva ugyan már ott erjed a kukában, de a muslicák maradtak. Sőt, mintha még vidámabban koncerteznének körülötte, talán boldogan, hogy nem kell már közvetlenül csak a fazékhoz ragadniuk, nagyobb tér nyílt a számukra, övék az egész konyha.

A beosztott igvekezett nem törődni a muslicákkal, próbált eltűnni a számok között, de ez sehogy sem sikerült.

— Átkozottak! — dobta le a tollát, aztán összecsavart egy újságot, és csapkodni kezdett maga körül. Csekély eredménnyel. Az aprócska bogarak egy negyedórás küzdelem után sem fogyatkoztak lényegesen. Inkább csak fel- bolydultak és a békés zümmögésből valami nyugtalan kakofóniába váltottak át.

— Ez így nem megy — lihegett a beosztott, elkeseredve bámulva, a zizegve röpködő pöttyöket. — , így csak belefáradok és semmi látszatja az egésznek. Szaporátlan! Valahogy úgy kéne csinálni, hogy élvezzem- is ezt a műveletet. Nem kényszerű időtöltésnek, hanem egy kicsit szórakozásnak is tekinteni. Igen, de, hogyan?

Gondolkodott, majd hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Felnevetett akár a gyerek, aki valami különösen jó csínnyel szeretné megtréfálni a társait.

— Na gyertek csak! — kiabálta és marokra fogta a papírcsapót. — Gyertek csak barátaim, majd adok én nektek! Először téged intézlek el, Furulyás, aki miatt most is túlóráznom muszáj, de azt is tudom rólad, hogy állandóan intrikálsz ellenem a főnökségnél! Nesze!

Célzott a papírcsomóval és Furulyás élettelenül pottyant a félbe hagyott számoszlopokra.

— Most te következel. Ba* lajti — jött izgalomba a beosztott —, te nagyképű hólyag, te szurtos lelkű lakáj, éppen ideje, hogy leszámoljak veled! Dögölj meg, te bitang!

Ütött és Balaitinak is vége lett. Aztán Szuromi következett, maid Benedek. Kerényi, Szala.y, Sóhajné. Pékné, és hainal felé felszámolta az egész vállalatot. Izgatottan, kipirult arccal, egv vadász megszállott dühével végezte az irtást és a zümmögés egyre halkult, a koncert abbaü NÓGRÁD — 1979. szeptember 23., vasárnap J

VÍZPARTON

Mohácsi Regős Ferenc'

Ül KÖNYV

Irodalmunk írott és beszélt nyelve, a hivatalos, közigazgatási nyelv sokáig a latin volt. Ma már kiveszőben van a literátus ember, a tollforgató, az irodalmat ismerő és tudó. E kifejezéssel, ille*ve ennek magyar nyelvi megfelelőjével — a deákkal — még XVIII. századi könyvek címlapjain is találkozunk. A de- ákság a régi Magyarországon a latinul tudást és ennek révén Európa művel tségéhez való szoros kapcsolódást, s az azonos szellemi áramlatban való részesedést jelentette. Melyek voltak a kapcsolódási pontok, hogyan jutott el ez a műveltség Magyarországra, melyek voltak első és legfontosabb jelentkezései? Erre válaszol tudományos

K

maradt, mfg végül csak egyetlen muslica röpködött, döngicsélt a konyhában.

— Félsz, Igazgató kartárs? — kérdezte a beosztott és a győztes önelégültségével figyelte az árván köröző bogarat.

— Ne hidd, hogy megmenekülsz! A kezemben vagy. véged, te Néró! Mióta várok már fizetésemelésre, jutalomra, vagy akárcsak egy jó szóra is.,.? De te úgy néztél át rajtam, mintha pauszpapírból lennék és jóformán azt sem vetted észre, hogy vagyok! Persze, mert nem sündörgök mindig a közeledben, nem köszönök napjában tízszer, megelégszem azzal a csekélységgel, hogy dolgozom! Igen, mint most is! Éjszakába nyúló túlórát végzek és ezért mi a hála...?! Semmi! Hát akkor pusztulj te is a többiekkel együtt!

Felemelte a papírcsomót, megcélozta a magányosan keringő muslicát és már ütni készült, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben. Úristen. meg van ő őrülve?! Le akarja ütni az igazgatót? És mi lesz, ha mindez a fülébe jut? Ha megtudja az egész vadászatot?! A konyhaablak nyitva, hátha valaki kifülelte, hiszen elég hangosan verekedett itt ezzel a temérdek muslicával...! Hogv kerülhette el ez á fi eveimét?! Most jut eszébe, az ei.ső emeleten lakik az a Panyolai, rossz alvó és úgy tudia, a felesége révén rokonságban is van* az igazgatóval. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet.

alapossággal a magyar középkor legkiválóbb ismerője, Me- zey László Deákság és Európa című könyvében. Irodalmi műveltségünk vázlatát adja az államalapítástól az 1500-as évekig. A kötet értékét, használhatóságát növelik azok a kiegészítések, melyek Mezey László művének alkotó részét képezik: időrendi táblázat az európai és a magyar íroda!- miság összehasonlításával, a térképvázlatok, valamint a bő és rendkívül alapos bibliográfia. Melius Juhász Péter 400 évvel ezelőtt Kolozsvárott megjelent Herbáriumának éppen az az érdeme, hogy nem deákul, vagyis latinul, hanem magyarul írta meg „fűvészkönyvét”. Az évforduló alkalmából a bukaresti

Valakitől mintha egészen pontosan így hallotta volna.

Az ablakhoz ugrott, kinézett. Az öreg bérház csendes volt a hajnali derengésben, a téglalap alakú, macskaköves udvaron még’ nem kopogott keresztül senki, és hiába meregette a szemét, Panyolait sem látta az ablakban könyökölni. De a függöny — úgy rémlett előtte — mintha meglebbent volna és olyan furcsa alakzatot öltött, akár egy hatalmas fül.

Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván köröző muslicára rebbent és úgy érezte, hogy ez a piciny bogár időközben sajátságos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebélyesedett, emberré formálódott, nagyon ismerőssé, pontosan olyanná, mint . . . mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fölött.

— Igazgató kartárs — nyögte a beosztott, szemét alázatosan a muslicára függesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan ezt az egészet ... hiszen csak vicc volt... egy kis játék ... ártatlan szórakozás ... És nekem igazán eszembe sem jutott, hogy az igazgató kartársat is... Ugyan még elképzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... És én továbbra is csak a vállalat érdekeit... Igen, úgy mint eddig, sőt ha lehet akkor még jobban...

A muslica beleegyezően zümmögött és mintha ellenőrizni szeretné a számításokat, a papír sarkára röppent. Nulla jneg nulla — kapott a toll után a beosztott, mint egy leckéjét bliccelő diák és aztán gyor- sm, pontosan, ahogv szokta, utána írta a végeredményt is — az annyi mint: nulla.

nemzetiségi könyvkiadó betűhív kiadásban jelentette meg ezt a nevezetes könyvet, Szabó Attila bevezető tanulmányával és magyarázó jegyzeteivel. A szép kötet, nemcsak a biológia, a növénytan,' az általános művelődéstörténet, vagy netán a könyvtörténet iránt érdeklődők számára lehet hasznos, hanem bármily furcsán is hangzik, szórakoztató olvasmány. Elsősorban azok a megállapításai; melyek a gyógyfüvek felhasználását, hatását magyarázzák. A jól szerkesztett kötet méltó tiszteletadás a magyar isíor- máció egyik; legjelesebb írójának és hitvitázójának.

A Móra Kiadó „Ezerszínű Magyarország” címmel új sorozatot indított. Vallomások a szülőföldről, így lehetne röviden jellemezni ezt a sorozatot. Az első kötet jól ismert költőnk, Ágh István műve: Üres bölcsőnk járása. A szerzőt ugyanaz a bölcső ringatta,' ugyanaz a ház, udvar és édesapa nevelte fel, mint Nagv - Lászlót. A táj, a Környező hegyek, a messzi Bakony, a távolabbi Balaton, a pannon táj nevelte fel, ide Kötődik, innen indult el, s ide tért vissza lírai hangvételű írásában Ágh István. Nem útleírás, vagy tájegység-ismertető,' sokkal inkább a szűkebb pátria bemutatása. A Somló-hegy környékén sok-sok legenda szövődött. Innen indult Bobii Jóska, a híres betyár, születtek itt neves fafaragók, művészek. Ha tájilag, földrajzilag kellene behatárolnunk a területet, á Bakonyt és a Balaton vidékét kell megemlítenünk. Arról a vidékről szól Ágh István, ahol már a rómaiak is tanyát vertek, ahol XIII. századbeli templomromok még ma is állnak, ahol római császár született. Színes, s barátkozó természetű vidék ez, Egry ecsetjére, Ke- resztúry, Fodor András, Nagy László lírájába való. A Bakony mindent eltakaró erdőségei adtak menedéket a bujdosónak, küzdelmes örömet a Balaton halászainak, nyugvóhelyet a tihanyi altemplomban András királyunknak. Itt született Berzsenyi és Batsányi, itt írta szerelmes verseit Kisfaludy Sándor, itt vesszőz- tetett a pápai földesúr. de itt alapított ma is híres könyvtárat a zirci apátság. Van mit megismerni ebből a tájból! Ágh István a Móra-sorozat kötetében szinte új műfajt teremt, az ifjúságnak szóló; közérthető és érdekes művelődéstörténeti kalauzt. A múltról szól, a jelenről, az emlékekről, a jövő lehetőségeiről. Élvezetes stílusban, észrevétlenül ismerteti és szeretteti meg ezt a vidéket, melyet szülőföldjének vall.