Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
1 Venger, polák... I A rendőrségi autó hanyagul megfordult a forgalmas főutcán, elénk állt, a szolgálattevő rendőrök pedig integettek: menjünk utánuk! — Ez aztán a felvezetés, — nevetett Frici, amikor a rendőrségi járművön felvillant a lámpa és megszólalt a vijjogó sziréna. — Varsóba kell eljönnöm megtudni, milyen érzés amikor a rendőrség nyit utat az embernek a forgalomban. Nézd csak, barátom, hogy fröccsen szét előlünk ez a tengersok kocsi! A városból kivezető úton gyérült a forgalom, s mi egyre jobban lemaradtunk segítőkész úitkalauzainktól. Frici kegyetlenül húzta Samuka fülét — erre a névre hallgatott az öreg Volkswagen, már amikor tetszett neki — a távolság azonban nőtt. — Fogadjunk, hogy ezek most röhögnek rajtunk, direkt frocliznak, — mérgeske- dett Frici, autótulajdonosi önérzettel. — Persze a Samuka is egy új Passat, ha ezeknek Zsiguli motor van a ládájukban. Elhagytuk már Varsó házalt, aprócska, az út mentén szerteszórt épületbokrok mellett haladtunk el, amikor a rendőrségi autó hirtelen átvágott a forgalmi sávokat elválasztó gondosan Kaszált gyepen balra és megállt egy ház előtt. | agyarok — ezt az egyetlen szót értettük meg, amikor kísérőink „átdadtak” az itteni rendőröknek, hosszasan magyarázva, hogy mi ás a bajunk. Egy főhadnagy tenyérnyi irodájába tessékelt. — Vám gavaritye paruszki? — Da, tovaris sztarsij letyenant.t. Ocsiny ploho----mnogo osikba... Bántott, hogy ez a főhadnagy kineveti gyatra „nyelvtudásomat”, de észrevettem csodálkozását is: honnan ismerhetem a rendfokozatát. — Pécs... Pécs... — magyarázta a rendőrtiszt többször is. — Két hete voltam Magyarországon... Pécs. Szép- magyarok nagy barát „Venger polák dve bratanki...” I A hirtelen legyintést megbántam, akárcsak a kifa- kadásomat: — 0 is azt mondta, szavalta, aki meglopott. Hogy „Lengyel, magyar két jó barát; együtt harcol, együtt issza borát!” A szomszédos szobában hirtelen felerősödött a televízió hangja, a kísérő zajok meccsközvetítésről árulkodtak. A főhadnagy felugrott, jobb hí^ ján átmászott az apró asztalon, szaladt ki a helyiségből. Futtában 'kiáltotta vissza, hátra sem nézve: — Minutocska... minutocs- ka! . — Nem lesz szerencsénk, Andris — nézett rám Frici kétségbeesetten. — Ez a hapsi futballbolond, s ha ez foglalkozik az ügyünkkel... éppen most... öt-tíz percig ülhettünk egymást bámulva az apró ■ helyiségben, amíg visszatért a főhadnagy. Egymáshoz szorulva a helyére engedtük, papírt tett maga elé és csak a szemével mondta: Na, hadd hallom! Igaz ami igaz, fenemód rossz kiejtéssel és nyelvtannal, de folyamatosan meséltük el történetünket. Volt idő begyakorolni. Két nap alatt jártunk már követségen, tíz-tizenöt- rendőrségen, s természetesen mindig csak a végén derülhetett" ki, hogy illetéktelen helyen vagyunk. Mert a lopás itt nem mesz- sze, ennek a járási, vagy milyen micsodának a területén, körzetében történt. A rendőrtiszt szorgalmasan jegyezte, hogy melyik kisvárosban ajándékozott meg későbbi végzetünk több üveg vodkával; hogy megkért, hozzuk fel Varsóba; hogy rreg- mutatta a várost, majd címet cseréltünk; hogy másnapra meghívott a szüleihez riadómba; hogy ... — Minutocska . . . egy pillanat ! Es a televízióban felerősödő szurkolói moraj szinte elszippantotta tőlünk a főhadnagyot. Azt az embert, aki végre foglalkozik velünk, aki meghallgat és nem küld egy házzal odébb. Kétnapi csavargás után. Savanyú képpel jött visz- sza, kedvenc játékosai bizonyára kihagytak valami helyzetet. Még csak ez hiányzott. — . . .szóval, éjszakára velünk maradt a sátrunkban, hajnalban meg eltűnt. A kéznél tartott ötszáz zlotyval, meg egy aranyláncon függő aranymedállal. Bánná a fene a pénzt, nem ér annyit az utánjárás, de az arany ugye... rajta van a VÁM-cédulán- kon . . . kellemetlenség lehet . . A főhadnagy a jegyzetfüzetünket kérte, ott volt benne a lengyel fiú sajátkezűleg írt —, mint később kiderült télig valódi — neve és címe. A rendőrtiszt telefonálni kezdett, ebből csak annyit értettünk, hogy „Radom”, majd kikurjantott a folyosóra valami nevet. Aztán hozzánk fordult. — Csája . i . pivó? — Andris, ha már lehet választani, inkább sört kérjünk — indítványozta Frici. — Lehet, hogy még itt is éjszakázunk. Nemsokára egy jóképű fiatal rendőr nyomakodott be a kizárólag egy személyre méretezett irodácskába és egy karton sört tett az asztalra. A főhadnagy bontott üvegeket adott a kezünkbe. — Pécs . . . szép i . 1 „Venger, polák . . .” És nevetett, megnyugtatóan, jóízűen nevetett. O dakinn már szürkült,' amikor a mi „sztáisij letyenantunk” lengyelre diktálta a jegyzőkönyvet. A munkát csak egyszer szakította félbe a telefoncsörgés; a rendőrtiszt hosszasan beszélt, majd magyarázni kezdte: — Fri . . . Frrr . . . And..''. Barátaim! Meglesz a fiú, jelentkezett Radom. Kicsit hamis ugyan a cím, de „ismerősünk’’, lopott már fényképezőgépet, rádiót . . . Néhány nap és meglesz. Most nagy tömeg, itt Varsóban Trybuna Ludu-fesztivál . . . elvegyül.' De meglesz . : 1 — Hogy mondja? Néhány nap? — Frici rémülten kérdezte tőlem, hogy jól hallotta-e a rendőrtiszt szavait. Amaz mintha észrevette volna a kétségbeesést, gyorsan folytatta: 1 — Várni . . . nem kell. Lesz dokument . . . Késő estére elkészült a jegyzőkönyv — „Te ándns, itt nem ismerik az indigót, hogy két példányban úgy másolják a feljelentést?!” —, aláírtuk. A főhadnagy ezután egy „cégjelzéses” papírra írt valamit, pecsétet tett rá és átadta. — Igazolás. VÁM, fel kell mutatni . . . nem adtátok el zalataja medál . . . ellopták. Még egy dokumentum hátravolt. A főhadnagy néi, legyet adott, a mi címünket külön is felírta, noteszába. — Lehet még . . . találkozni .. . Itt, vagy Magyarország’ Venger, polák dve bratanki . . .” összekoccintottuk a sörösüvegeket. E — jfél után — útiokmányaink között a hivatalos, VÁM-nak szóló igazolással — már az NDK határán voltunk. „Én itt egy percig sem maradok tovább, inkább egyfolytában vezetek Berlinig!” — döntött ugyanis Eriéi és hajthatatlan maradt. Reggel — immár az NDK fővárosában — elővettem a külföldre utazó autósoknak szóló magyar kiadású könyvecskét, hogy könnyebben eligazodjunk a közlekedési táblák erdejében. Kinyitottam és megállt ereinkben a vér, a lapok közül ölembe esett a „zalatája medál”. Az aranylánc az aranyfüggővel. A corpus delicti. — Te Andris, az egész nyaralásunkat hivatalban tölthet- jük. Most megint valami követséget keli keresni . . . — Persze. Ügy tudom, itt „boísaft”-nak, vagy „bócsaft”- nak mondják. Vagy zalami hasonló, majd csak megértik .. . Az Unter der Linden hársfái alatt a gyenge idegzetű Fricit a sírás kerülgette. Alig néhány perce tanácsoltak el ugyanis szíves szóval a magyar követségről: „Nem rank tartozik kérem, sajnáljuk. Menjenek a lengyelekhez!” Szerencsére néhány názzal odébb rájuk is találtunk, odabenn Frici belém kapaszkodott. — Andris, én ezt nem bírom ki! Nézd csak, talán itt van egész Afrika, mi sosem kerülünk sorra. Ma legalábbis nem —, mutatott a sötét, sö- tétebb és még sötétebb bőrű ügyfelek népes seregére. Elegáns fiatalember foglalkozott az útlevelekkel, egy alkalmas pillanatban megszólítottuk. — Ah . . . magyarok . . . mindjárt segítek. „Venger, polák ...” Néhány perc múlva már ott ültünk egy tágas, teremnek is beillő szobában, valami főhivatalnok előtt. Illatos kávét kortyoltunk. — Most lopott, vagy nem lopott? — kérdezte a föizé a hosszú beszámoló türelmes végighallgatása után. — Igen, pénzt. De az arany ... mi azt hittük . . . okkal persze . . de (évedés történt . . . Éz a főember semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a kedvünkbe járjon,* segítsen, értesítse a lengyelországi rendőrséget . . . hogy egyáltalán a megvendé- gelésünkön kívül tegyen valamit. — Az arany benne van a feljelentésben, vissza kellene vonni ... — Lopott, mindegy, hogy mit. Megérdemli . . . Sajnálom, semmit sem tehetek . . . — Egy apró szívességet legalább! Néhány sort Kellene leírni, lengyelül . . . — Természetesen. postán még abban az órában feladtuk a táviratot Magánközleményünk így szólt: „Kedves főhadnagy elvtársi Nagyon szégyelljük magunkat, tévedtünk, az aranylánc és a medál megvan. Kérjük, tekintse a feljelentésnek ezt a részét tárgytalannak. Köszönjük.” Frici kifizette a Lengyelországba szóló táviratot, rám nézett. — Ezt megspórolhattuk volna. Főleg a hosszú kálváriára érteim. — Pedig mennyit kutattuk azt a nyavalyás aranyat, mielőtt megkerestük a „milir- ja”-t. Az ötszáz zlotyt meg ... vigye az Ördög! Az egész hercehurca Frici idegeit viselte meg jobban, most azonban már teljesen nyugodt volt a hangja. — Azért, tartoztunk ezzel a távirattal. A főhadnagynak, meg annak a piti tolvajnak is. Elvégre . . . „Venger, polák . . — ... két jóbarát ... — folytattam a mondókat. Frici eiőkotorta kistáskájá-' ból a VÁM-hivatalnak szóló igazolást, egyetlen mozdulattal gombóccá gyűrte,. s az Unter der Linden egyik szemétkosarába dobta. Kelemen Gábor IN \ ■ Jí l1: 'j \ ■l.. V 1 1 'i || 1 ■I * íiljljl :[ \ : " "'l ij'í'inH1! f j-, í. á íuiiijji ; 1 Jlí ■ H ! • •■#, l'll ■ ■■ l|i '.I •• ■'r ii'ii'iifftli'Mm sPr. ■ • ji|!{i;íj||i| iillip/il'id1 íliii'il |:ll !■ < . 1 : ■ :■ , <v.. pl :; n "'sí 1 • - ... W iiii j, Varga Éva: Kórházi vázlat Botár Attilái Épül az ősz Hol károgás kerengő rongyai alatt az ég az üres vízre szállt, t kő és beton .beton és rezge fű vándor homok és föltúrt éjszakák, a víz elé a kilátás elé épül az ősz a vadon árvaság Szélkakasok kéménytelen a füst dió idő üt egy számlapon át, s nem töri föl csak a kőműves-ujj csak a dacos kötyök: ács-fia ács. Hol károgás pompázó rongyai alatt az ég az üres vízre szállt, kiforgatom nadrágom zsebeit szegény, szegénynél tart házkutatást. Oláh János : ' Két dal 1. (Fiatalos) Érdekel engem minden, ami új, minden, ami 6, e kettérágott világban ami látható, hallható, ízlelhető, tapintható. 2. (öreges) Nem érdekel már semmi, ami új, semmi, ami ó, e kettérágott világban ami látható, hallható ízlelhető, tapintható. Jákó Kovács József : Balázs János festőművész emlékének írás, torkomból kibuggyanó gyöngyragyogású sírás, hazát kereső ének. Élordasulva, életemet mi veszejti el? Kinek az Öceán-dobogású szivét késelte meg a terrorista márciusi szél? Mint a kisfiam megvásárolatlan játékai: anyaföldbarna remekművek hamvadnak hamuvá, átvirrasztatlan éjszakáimon. Hazárd koldus vagyok én is, bolygathatatlan halottakkal játszoúi. Almavirághabosan a csöndben, várlak festékszagú öregember. Valaki Isten. hangosan beszél az életedről. Szememig ér a fény: tenger, keserű só, élesre pattintott kő vagyok. Nomád énekekkel várlak az idő fényes kapujában. — Ö meglelhetetlen hazám ficánkol a csikósörényes lét. — Véremtől szivárványos ifjúságom tündökölni fog, mert megérkezel mint az óceáni szél. 1 o Is ács Imrei Bizonytalan udvariasság Gyilkos dühömet mégsem mutathatom itt ezeknek a dolgos embereknek. Mosolygok, és úgy viselkedek, ahogy szokás. Szívemben egy atomreaktort -suvasztok el. Szenvedésemet jobban sejdíti már egy alkoholista a borozóban, mint ahogy a szorgalmas néppel közölném. Minek rontsuk meg a Világot a Világgal? A köznapi fegyelem így fokoz le őrültet, szentet, bűnöst, föltalálót. De haragom kisugárzani kötelesség! Közzé teszem — valahogy, egyszer — haragomat. Révész Napsugár: ősz t
