Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

Milyenek a mai fiatalok? Azon a húron játszani... r Cikksorozatunkban az ifjúság helyzetének néhány idő­szerű kérdésére keresünk választ. Tulajdonképpen arra: az idősebb nemzedék, a tapasztaltabb generáció — közöttük a legkülönfélébb foglalkozásúak — az ifjúsággal hivatal­ból s nem hivatalból törődök, hogyan látják a mai fiatalo­kat, tapasztalataik birtokában milyennek ítélik meg e nemzedéket. Ezúttal Szilágyi Tiborral, az MSZMP Nóg- rád megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságának helyettes Vezetőjével beszélgettünk. — Nem túlzók, ha azt mon­dom, napjainkban felélénkült az ideológiai harc, s e küzde­lem egyik célpontja az ifjú­ság megnyerése, illetve a po­litikai stratégia elfogadtatása, nem ritkán mézesmadzag­vagy bunkósbottaktikával. Ön, több mint húsz éve részt vesz az ifjúsági mozgalomban, csaknem másfél évtizede ta­nítja a marxizmust: hogyan látja az ifjúság helyzetét? — Tény, hogy az ellenséges propaganda szinte minden eszközt megragad, a valóság torzításától kezdve az ered­mények elhallgatásáig, de megggyőződésem, hogy mind­hiába. Az ifjú nemzedék ké­pezi társadalmi fejlődésünk derékhadát, hozzáteszem: eré­nyeivel és hibáival együtt. Erejük, kezdeményezőkészsé­gük, tehetségük csaknem ha­tártalan, csupán azon a húron kell játszani, amelyeken ők is próbálkoznak. Nem vélet­lenül említettem, hogy „pró­bálkoznak’?, hiszen adottsá­gaiknál fogva kevésbé is­merhetik a valóságot, annak folyamatait. — De a világ dolgainak megértése egyben feltétele is a mindennapi ■ gyakorlatnak. Kapnak-e ehhez elegendő muníciót? — Azt hiszem, gyakran el­feledkezünk arról, hogy a gyermek nevelése nemcsak az iskolában, a családban, a munkahelyen, a KISZ-ben, és így tovább, történik. Hajla­mosak vagyunk egy-egy terü­letre leszűkíteni e kérdést, holott az ifjúság nevelése az egész társadalom feladata, kinek-kinek feltételei és te­hetőségei arányában. És a fiatalok igénylik, sőt mond­hatom követelik a velük való törődést. Felvetődik a kér­dés: ki „közelítsen”? Szerin­tem, az idősebb, tapasztaltabb generáció nyugodt lelkiisme­rettel adjon tanácsot, őszinte választ, útmutató feleletet. — ön 1962-től, az ELTE be­fejezése után a gépipari tech­nikumban kezdte pályáját. Vajon az akkori kezdő lépése­ket milyen figyelemmel ki­sérte a közvetlen környezet? — Remek tanári kollektí­vánk volt, első perctől fog­va minden segítséget megkap­tam. Olyan feladatokat bíz­tak rám, amely jócskán pró­bára tette felkészültségemet. S, hogy valójában mit értek azok az esztendők, azt itt, az iskolán lemérhettem, ugyan­is gyakran találkozom olyan tanítványaimmal, akik ma a társadalom különböző terme­tein becsülettel helytállnak. Én nem emlékszem olyan di­ákra, akit valamilyen módon nem lehetett volna meggyőz­ni, nevelni, a közösségért vég­zendő cselekvésre bírni. Csak sokan úgy vannak ezzel, hogy nem bírják „cérnával”, azt mondják, nincs türelmük, pe­dig itt van a kutya elásva: időt, türelmet, őszinte segítsé­get kell adnunk nekik. — Az „ifjúságpártiság” nemcsak szavaiból derült ki, hanem eképpen vélekednek a megye KISZ-vezetői is. — Talán azért, mert an­nak ellenére, hogy a mozga­lom korhatárán túlléptem, bőven ellátok teendőket ma is az ifjúsági mozgalomban. Munkám során tapasztalom, hogy az általános műveltség­nek szerves része lett a po­litikai felkészültség. S mind többen ismerik fel ennek szüntelen „igazítását” a napi munkájukhoz A múltnak és a jelennek egyaránt van­nak hősi tettei, mégha lát­ványosság tekintetében kü­lönböznek is. Mai valóságunk sokrétűbb, összetettebb, bo­nyolultabb a korábbinál, hosz- szabb távon érik be. — De mit ér az egész, ha nem adatik meg a próba le­hetősége? — A.z utóbbi években ho­zott központi, megyei és a különböző helyi határozatok egyértelműek e kérdésben. Ösztönzik, kötelezik az ille­tékeseket, a „megmérettetés­re”. Ez itt az oktatási igaz­gatóságon szemmel is érzé­kelhető. A hozzánk kerülő, a marxizmus alapjaival is­merkedő, vagy elmélyültebb tanulmányozásaival foglalko­zók között egyre több a har­minc éven aluli. Az elmúlt évben például egy pártisko­lás csoportnak az átlagéletko­ra alig haladta meg a har­minc évet. Ez azt jelenti, hogy ilyen fiatalon gondolnak rá­juk, képezik, foglalkoztatják őket, s majd bíznak rájuk ko­moly teendőket. — Idézet egy eléggé elter­jedt véleményből: elkényez­tetettek a fiatalok, közömbö­sek, passzívak, vagy szélsősé­gesek. — Ez a vélemény is szél­sőséges, annak ellenére, hogy a tiszta búzában is akad kon­koly, vagyis az ifjúság egy ré­szét válóban érhetik efféle jel­zők. Akadnak közöttük, akik túl könnyen jutottak egzisz­tenciális biztonsághoz, téve­sen és elhamarkodottan ítél­nek meg valamit, valakit, tisz­teletlenek az idősebbekkel szemben és így tovább, de ép­pen ez a feladatunk: nevelni, meggyőzni őket. Észérvekkel, tudományos igazságokkal, di­alektikus elemzésekkel. S a hibáknak a gyökeréig kell ha­tolnunk, különben megfogha- tatlanná válnak ezek a je­lenségek. — Az idén 82 osztály, s több mint 1800 hallgató kez­di tanulmányait az iskolán, közülük csaknem egyharmada alig harmincéves. — Nagy felelőséggel mun­kálkodunk, hogy tanulmányai­kat befejezve hasznosítani tudják majd a hallottakat és látottakat. Az érzelem, a szív, a lelkesedés mellett nem ke­vésbé fontos a dolgok logikus, dialektikus összefüggéseinek ismerete, az értelmi magyará­zat. Tanfolyamaink széles skálájúak, s kisugárzó erejük szintén jelentős. Nem titok, hogy a tanulás, a képzés ren­geteg kedvezménnyel, támo­gatással jár, s ez jóformán a jövő számára jelent „kézzel­fogható” eredmény. De a jö­vőre, annak társadalmi ere­jére, építőire és gyümölcse élvezőire ma kell gondolnunk. És ez a mi feladatunk. Tanka László ÜJ K YVEK Gazdag életút adatott Dé­nes Zsófiának. Ady közelsé­gétől, Balázs Béla, Gábor An­dor barátságától kezdve Pest­től Párizsig, végigélte száza­dunk politikai, művészeti forradalmait. A forradalmak éveinek a Gyalog a balolda­lon című kötetében állított emléket. E kötetnek mintegy folytatása a most megjelent Szivárvány Pesttől Párizsig című memoárja. A Tanács- köztársaság bukása után az emigráció első állomása Bécs volt. Üj kötetének legérdeke­sebb darabjai éppen e kor­szakból valók. Élvezetes stí­lusban írja le Reinitz Bélá­val, Uitzcal, Korda Sándor­ral, Kassákkal való találko­zásait, nemcsak a személyi­ségüket ismerhetjük meg kö­zelebbről, hanem akkori né­zeteiket, küzdelmeiket és ter­veiket is. Hatvány, aki akko­riban Bécsben élt, nem feled­kezett meg azokról, akiknek támogatására, vagy egyszerű­en a jó szóra volt szüksé­gük. Itt kapta azt a, ma már irodalomtörténeti jelentősé­gű levelet Csinszkától, amelyben az alig háromhó- rapos özvegy, Ady szerzői jogainak átruházását kéri. Fura kérés volt. Különösen mikor híre ment, hogy Csinszka férjhez megy Márffy Ödönhöz, a festőhöz. Ady régebben csak azt kptötte ki Hatványnál, hogy ha már az Ady-művek teljes kiadási jo­ga az övé is, gondoljon min­dig anyjára, illő részt juttat­va neki a jövedelemből. „Nem, ezt magam sem felej­tem el. Legyen hát a jog Csinszkáé. Én úgysem aka­rok Adyn keresni. De gon­dom lesz rá...” válaszolt a mecénás, de ez a befejezet­len mondat sok keserűséget, áldatlan pereskedést hozott az Ady-szülőkre. Felvillan Moholy-Nagy portréja is, aki ez idő tájt a weimari Bauhaus egyik vezéralakja volt. Dénes Zsófia emlékeiben felidéződ­nek a kor, elsősorban a két világháború közti európai szellemi élet nagy képviselői: Anatole France, Chagall, Rouault, Sigmund, Freud, Apollinaire, Simone de Beauvoir, Matisse — akikkel személyes kapcsolatba került, vagy a nyomukban járt. A nemrégiben, hirtelen el­hunyt neves műfordító, pub­licista és lapszerkesztő Gera György válogatott novelláit adta ki a Magvető Kiadó Megtorlás címen. Gera hősei hétköznapi emberek, akik nem visznek végbe nagy cse­lekedeteket, tetteik, megnyi­latkozásaik mégis emlékezés­re méltóak. Nem lázadók, in­kább emlékezők, akikben ki­törölhetetlenül él a múlt. Mint abban a bokszolóban is, aki véletlenül találkozik, egy­kori parancsnokával. A véz­na, nyápic üthette őt, de visszaadni nem volt mód — most egy kávéházi asztalnál beszélnek erről. Mi lehet a megtorlás? Lehoczki úgy ér­zi, le kell vernie rajta az évek megalázó pofonjait. Mégsem teszi meg. Gerát az emberi kapcsolatok érdeklik. Elsősorban arra kíváncsi: egyenrangúak és nem egyen­rangúak hogyan tudják elvi­selni a nyomasztó körülmé­nyeket; akár a háború for­gatagában, akár a személyi kultusz nyomasztó éveiben. Nagy sikerű, több kiadást megért regénye után, új ol­daláról mutatkozik be Ember Mária Aktavers és egyéb történetek című novelláskö- tetében. A címadó írás do­kumentum egy borzalmas korról. Sütő Illést rendőri felügyelet alá helyezik, mert a zsidó gyűjtőtáborból égy aranynak látszó, de megálla­pítás szerint rézből készült karikagyűrűt átvett, hogy azt valakinek továbbítsa. A rövid írás, melyet. Ember Mária joggal versnek mond, figyelmeztetés a borzalmak elfeledhetetlenségére. Ember Mária írása tiszta emberi in­dulataival, mélységes humá­numával tűnt ki az utóbbi évek prózaterméséből. • Tra­gédiákat vázol fel jószerivel néhány mondattal a Böl­csész-balladában, a Mire jó a műveltség? című ötvenes évek elejét érzékeltető írásá­ban. i Henri Matisse: Spanyol nő tamburával. Picasso: Vándorcirkuszosok. Mai magyar társadalom Környezetünk, társadalmunk, civilizációnk A közömbösség és a fel­háborodás szélsőségei kísérik a környezet rongálásának legkülönbözőbb eseteit. Mert szemetelünk, szennyezzük a talajt és a leve­gőt, dobhártyánkba pedig be- lehásít a gépek és motorok szükséges és szükségtelen dü­börgése. Egyre kevesebb a tiszta és csendes zug, a tiszta víz. A mai horgász lassan á modem donquijoteség egyik legkarakterisztikusabb figurá­jává válik, amint a folyó re­ménytelenül piszkos és szenv- nyezett vizéből még mindig fogásban reménykedik. Egy­re többször érezzük, egyre gyakrabban eszmélünk rá: így nem mehet tovább sokáig. A pi-oblémák — hogy ezt a divatos szót használjuk — egyre inkább „begyűrűződ­nek”. Persze, joggal mondhatja bárki: mindez csak felszín, a kisebbik rossz, hiszen a fo­lyók vizét mégsem a kocsimo­sók festik bámára, a gyako­ri halpusztulások, a gépi zaj- szintek többnyire a termelő- szféra rovására írhatók; s egy lakótelep ide vonatkozó jellemzőiért is a városrendezés hivatalos szerveinek kellene vállalnia a felelősséget. A szaporodó hangtompító nél­küli gépkocsik számát is az immár egyre szélesebb kör­ben propagált rallyszenve- dély növeli egyre magasabb­ra. A dolgok forrása tehát tűl- van a privátszféra ellentmon­dásain. S valóban: kritizáljuk a környezetszennyező üzeme­ket, sőt, megbírságoljuk őket: régóta folyik a vita az épít­kezés és környezetrendezés elveiről és gyakorlatáról, s egyszer talán a motorizált hó­bortokról is képesek leszünk lemondani. De mégis, mintha a vTégső következtetések levonásával és gondjaink, radikális végig­gondolásával még mindig kés­lekednénk. Nyugaton viták vol­tak és vannak arról, ki fizes­se a környezetkárosodás, illet­ve a kömyezetrehabilitáció költségeit. A vállalat, illetve tulajdonosa, avagy az érintett terület közössége. Mivel több­nyire magántulajdonról van szó, az egészet természetesnek vesszük. De hogyan értékeljük azt, hogy hasonló problémák nálunk is megfigyelhetők. Hi­szen tucatjával olvashatunk, láthatunk és hallhatunk ripor­tokat üzemekről, amelyek In­kább bírságot fizetnek, mint­sem hogy tisztítóberendezése­ket építenének. S valójában nem mindig értjük, hogy ál­lami tulajdon mellett miért nem alakult ki és érvényesült egy szabályozott és szigorúan számonként normarendszer a kérdés rendezésére. Mert et­től a különböző vállalatok nagy szabadsága e téren, ami­kor az élet minőségi jellem­zői általános romlásának, s így fontos közérdek hanyago­lásának és megsértésének va­gyunk a tanúi? Valaki — egy S-.jrv, egy testület, egy vezér- igazgató — sumákol? Ha igen, akkor valóban a csoport, a partikuláris érdek győzedel­meskedik a közösségi érdek felett. De mi van akkor, ha tettenéréseink nem igazolják a partikuláris érdeknek ezt a feltételezett győzelmét? Ha kiderül, hogy a közérdek nem egyszerűen a fejünkben és elképzeléseinkben élő való­ságnélküli lényeg, hanem a rendkívül összetett és ellent­mondásos különös érdekek egy fajta belső tartalma, amely ily módon nem különíthető el az utóbbiaktól egy könnyed absztrakcióval? Ha kiderül, hogy a közérdek maga is összetett tartalomban a kör­nyezetvédelem szempontja csak egy a sok szempont kö­zött; mégpedig olyan egy, amely például ellentétbe ke­rülhet a növekedés és a tel­jesítmény szűkebb közgazdasá­gi és szükségletkielégítő szem­pontjaival? Mert gondoljuk csak meg: a környezetvéde­lem mégis csak pluszköltség, amely növeli az áruk előállí­tási költségeit, csökkenti a versenyképességet, s e csök­kenést esetleg csak más jelle­gű pluszteljesítménnyel, tech­nológiai fejlesztéssel, inten­zitásfokozással lehet ellensú­lyozni. Mondanunk sem kell, a nemzetek korábbi vetélkedő­jében ezért nem is került előtér­be, hanem ehelyett a termé­szet gondtalan és gondatlan kihasználása uralkodott. Ám mihelyt össztársadalmi­vá. s ezzel nemzetivé nyilvá­nítunk egy problémát, egyút­tal feltételezzük a nemzetközi összefüggések meghatározott körét is. Ki kell lépnünk te­hát saját döntési és önrendel­kezési szféránkból, és számot kell vetnünk a külső feltéte­lek sajátosságaival. Márpedig ezek a sajátosságok minded­dig inkább a piacra kerülő végtermék szempontjából kényszerítenek teljesítmény­re. mintsem hogy környezet- védelemre serkentenének. Ép­pen ezért ezzel kapcsolatos al­ternatíváink is inkább egymást kizárónak mint egymást fel­tételezőnek tűnnek. Mintha az életszínvonal és az általá­nos szociális ellátottság, szük­ségletkielégítés, azaz a „bőség társadalma” melletti döntés környezeti feltételeinek stag­nálásával vagy éppen további romlásával járhatna csak együtt. S valljuk be: alakos és mély igazság rejlik ebben. Még ak­kor is, ha a helyzet ennél jó­val összetettebb. Még akkor is, ha az ellentétek sok szempont­ból közvetíthetőek. A közvetí­tés azonban maga is feltételek­hez kötött. Nem, választhatjuk a bőség társadalmát annak pa­zarló és önmagában is környe­zetszennyező módjaival, úgy, ahogy az Nyugaton megvaló­sult. Egyszerűen erre ma már objektíve sincs lehetőség, s egy tervszerűbb és végiggon- doltabb társadalomfejlődési modell melletti döntés így már régen túlvan azon, hogy pusztán különböző berendez­kedésű társadalmi rendszerek közti ideológiai harc kérdése legyen. De nem dönthetünk mai feltételeink mellett egy, a környezetvédelemnek első­séget biztosító politika mel­lett sem. Csak léphetünk ebbe az irányba, mégpedig akkor, ha a társadalom elsődleges és tömegeket érintő igényeinek határozott képviselete mellett teljesítményünket, modernsé­günket, modernizálási kultú­ránkat és szervezeti-intézmé­nyes kereteink racionalizáltsá- gát is megújítjuk. Az idő ma egyértelműen egy ilyen következetesség javára dolgozik. A kérdés ma már úgyneve­zett globális problémaként ve­tődik fel: válaszút elé állítja a civilizációt. A változások drámaiságát jelzi: súlyos ősz- szegek kérdése lett a tiszta le­vegő, a tiszta víz, a zajmen­tesség. Űj dolgok váltak nem­csak személyiségi-életminőségi értelemben, de közgazdasági­lag konkretizálhatóan is érték­ké, s kérnek bebocsátást az emberi értékelés és méltányo- lás birodalmába. Az iparosítás korszakának kapitalista kultúrája ezen a ponton válik elégtelenné. Természetes, mi is egy vi­lágban élünk ezzel a kultúrá­val. Válsága és problémái ezért ránk is negatívan hat­nak és még sokáig így is hathatnak. Perspektívában azonban az új helyzet szá­munkra előny forrósa is le­het. A modem kapitalizmus további megreformálásának a kényszere történelmileg ma már egyre inkább csak a szo­cializmus felé tett lépésként, „strukturális reformként” kép­zelhető el. Ha a társadalomtudományt a harag és elfogultság nélküli elemzés követelménye arra vi­szi is, hogy a dolgok és ösz- szefüggések mélyére lásson, ezt mindig azért teszi, hogy a kérdéseket az emberi cse­lekvés és felelősség megfele­lő összefüggéseibe helyezze. Láttuk, a környezetszennyezés kérdésében is csak látszatnak bizonyul az a helyzet, hogy könnyedén meghatározhatjuk és elhatárolhatjuk egymástól a környezetszennyezők és a környezetvédők táborát. A problémának valamilyen mó­don valamennyien címzett­jei vagyunk. Mindez azonban nem old fel az egyéni felelőt­lenség vétke alól. Ellenkező­leg: mélyebben megvilágítja a környezetszennyező maga­tartás közösség- és társada­lomellenségét, azt a magatar­tást, amely nagymértékben gátolja a társadalmi és egyé­ni értékrendszer társadalmi átrendeződését, a modem tár­sadalom követelményeinek belsővé válását, emberi fe­lelősséggé és elhatározássá éré­sét. Ezért nem elégedhetünk hát meg azzal, hogy miköz­ben növekszik a tisztaság, a csend, a kulturált emberi-tár­sadalmi környezettel szem­beni igényünk. rezignáltan nézzük, ami belső igényeink­kel és szükségleteinkkel szem­ben történik. K örnyezetűnket és ön­magunkat az egyéni szemeteléstől a globá­lis problémákig védnünk kell. Mégpedig elsődlegesen és mindenekelőtt intézmé­nyesen. Hogy a parkok, lakó­telepek és utak mindennaoi vitáiban valóban az igazak­nak legyen igazuk; hogy tár­sadalmi terveinkben valóban a minőségi fejlődés ülje dia­dalát... Hülvely István NÓGRAD — 1979. augusztus 26., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom