Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Csak a profil változott?!?... Ha valaki Pásztori az ÉLGÉP gyára iránt érdeklődik, könnyen póruljárhat: tanácstalanul tárják szét a kezüket sokan, mentegetőzve, amiért nem ismerik. De kipattan a szikra, hogy hátha az előző néven, MEZÖGÉP-ként ismertebb — erre megszületik a válasz is: Ja, a gépállomás... Pataki Sándor igazgató derűs arccal hallgat, majd kiegészíti a képet. — Jómagam már 18 éve ,itt dolgozom, azóta ötödik neve van az üzemnek, ezzel együtt csaknem ötödik a profil is. Sokat lehetne erről mesélni — előnyeiről, melyek csekélyebbek voltak és a hátrányairól egyaránt. Gondolja el, milyen „egyszerű” volt az ügyek intézése, amikor a MEZŐGÉP szolnoki gyára egri gyáregységének pásztói telepe voltunk... Január elsejétől nevünk egyszerűen ÉLGÉP 5. számú gyára. Kezdetben valóban gépállomás volt itt, és Pásztó egyetlen üzemi jellegű munkahelye. Mindez magával hozta, hogy a szakmunkásképzés bázisa lett — ezt a szerepét később sem vesztette el, de a pásztói szakmunkásképző megszűntével már csökkent a jelentősége. * Azt érzem, csak részben kényszerűség, hogy az igazgató vállalkozott erre a beszélgetésre — a munkássá válás és a művelődés, a kultúra és a munka ezer ágú-bogú kérdésköréről — a személyzetis és a művelődési bizottság vezetője távolléte mellett érdeklődése, egyénisége is szerepet játszik ebben. Egyetlenegyszer sem bukkan elő a sajnos, még sok helyen kísértő, nyomasztó érzés : a nyilatkozó számára csupán egy kipipálható feladat, hogy elmondja — minél előnyösebb színben feltüntetve munkájukat — mi mindent tettek az ügy érdekében. Azaz magyarán: nem is ügy számukra ez . . . — Ha elolvassa ezt a NEB- jelentést a munkásművelődés helyzetéről, sok jót tudhat meg rólunk — tol elém egy vaskos dossziét. Nem hazugságok ezek, de az egész képet én túl szépnek érzem. Itt van például ez a megfogalmazás: a munkássá válás befejeződött. No, azért ott még nem tartunk, nem lehetünk ilyen optimisták. — És hol kezdődik tulajdonképpen ? — Nem a szakmaszerzés után, a munkába lépéssel, hanem jóval hamarabb. Még csak nem is a pályaválasztással, hanem annak előzményeivel. Ezért is éreztem és érzem olyan fontosnak az iskolákkal tartani a kapcsolatot. Az Egy üzem—egy iskola mozgalom keretében mi a Kun Béla iskolával működünk együtt. A szokványos formák, látogatások. úttörő—KISZ kapcsolatok, kirándulások segítése — mellett nagy szerepet szánunk az üzemi szakköröknek. Előkerül az ide járó tanulók névsora. Három csoporttal indultak, ebből kétszer húszfős szakkörök lettek. Nem kimondottan játékosan, de szabad formában ismerkednek a szakmákkal a barkácsterem- ben. Akik megmaradtak, nagyon megkedvelték ezt a tevékenységet. Egészen biztos, hogy ezek közül a hatodikos, hetedikes fiúk közül nem mindenkiből lesz e terület szakmunkása —, de mindnyájunknak sokat jelenthetnek az itt látott, hallott, gyakorolt dolgok. * — Hogy miként lesz valakiből jó munkás, sokoldalú, érdeklődő, művelődési igényekkel is rendelkező ember? És mennyiben segítheti ezt a folyamatot az üzem, a munkahely? Az a véleményem, hogy hiba mereven elválasztani a művelődést, oktatást és a munkát, és végül csak a pontokban mérhető, a vállalásokban megfogalmazható dolgokat értékelni. Itt van az oly sokat emlegetett színházba járás. Ha a családommal együtt elmegyek, látom az üres székeket a bérletes helyeken, hátul meg nemegyszer pótszékeket is be kellett állítani. A bérlet, a jegy csatolható a brigádnaplóhoz, az otthon elolvasott könyvek, a szakirodalom, folyóiratok böngészése nem ilyen. A-* bejárók gyakran lemaradnak a közösen szervezett kulturális rendezvényekről, bár szerencsére nálunk több a helybeli. Az eredményeink között említhetjük, hogy az elmúlt években nagyon sokan végeztek különböző oktatási formákban, sok segédmunkásból lett betanított munkás, második szakmát szereztek. sikerült végre szakmafelújító tanfolyamokat indítani. A 254 dolgozó közül 205 fő fizikai állományú, 135*en szakmunkások, 48 dolgozónak van középfokú végzettsége és most is körülbelül húszán tanulnak. Holnap lesznek a tanfolyamok vizsgái. A húsz forgácsoló szakmunkás általában 10—15 éve végzett, azóta sok minden változott — ezzel lépést kell tartani! A darukezelői, darukötözői tanfolyam elvégzése a munka könnyítését szolgálja, korszerűbb anyagmozgatást tesz lehetővé. Tervezünk forgácsoló betanítottmunkás-képző és szerkezeti lakatos szakmafel- újító tanfolyamot is. Azt érezzük, több, mint nosztalgia, valós igény, hogy újból legyen szakmunkásképzés Pásztón — miért kell már tanuló korukban ingázni a gyerekeknek, ez komoly hátrányt jelent a művelődésben. * Visszakanyarodunk a köz- művelődés felé. Megtudom, hogy a fentebb említett tanfolyamok, a tényleg szakmai ismeretszerzést szolgáló tanul- jnányi kirándulások költségét o NOGRÁD — 1979. augusztus 19., vasárnap nem a művelődési alap szűk kereteiből biztosítják, hanem műszaki-fejlesztési alapból, hiszen leginkább ezt szolgálja, a minőségi, korszerű munkavégzést. És a kulturális alap? Ezt nagyrészt a közművelődési intézmények támogatására adják. Fenntartanak egy fotószakkört — ilyenkor nyár végén lendül fel a tevékenysége, készülnek a barangolásokon, nyaralásokon elkattintott felvételek. Két klub is verbuválódott az üzem dolgozóiból: az MHSZ lövészklubja és egy rádiósklub. Az utóbbinak mostanában telepítenek egy objektumot Fallóskútra — ez lesz szó szerint az ország egyik legmagasabb szintű klubja. Megérdemlik a támogatást, hiszen az első országos versenyükön hatodikok lettek. És természetesen a brigádmozgalom keretén belül is vannak lehetőségek — vetélkedők, kirándulások, közös programok. De még gyakran kísért a formalizmus. — A mi dolgozóink között kevés a fiatal üzemekre jellemző „kétlaki” életmódú — ebből a szempontból valóban előrehaladott a munkássá válás. Még azonban sok feladatunk van abban, hogy a munka és a művelődés egvmást erősítve természetes igénnyel kapcsolódjon össze! G. Kiss Magdolna Ismét egy vallomás a szülőföldről, a nemrég indult Ezerszínű Magyarország sorozatban megjelent Lázár István, S középen ott a Velencei-tó. .. című könyve. (A sorozatról, amelyet éppen egy tucat kötetre terveznek, s an- nák első darabjáról, Tüskés Tibor Zalamente, Somogyor- szág című könyvéről korábban már esett szó egy könyvjegyzetben.) Lapozzunk bele most Lázár István könyvébe. Mindjárt az elején a Góbisivatag közepén találjuk magunkat, s olvashatunk szép vallomást egy szenvedélyről, az ásványok gyűjtéséről, amelynek — nem úgy, mint a bélyeg-, vagy a növény- és lepkegyűjtésnek — oly kevesen hódolnak nálunk. De hogy kerül ez ide? Ügy, hogy egy ásvány kapcsán (molib- denit) geológiai rokonságba került egymással a Góbi és a Velencei-hegység, amint azt Lázár István éppen a sivatagban tudta meg valamely expedíció magyar geológusától. Az sem mellékes kérdés egyébként, hogy hol van Magyarország közepe? S bizony. földtani szempontból az is a Velencei-hegységben van, látni, ha a nadapi fő alappontra vetünk egy pillantást. Sajnos, még nem vetettem. Mint ahogyan a népképzelettől körülfont Móllá Szadik sírjára sem a Velence —Nadap közötti régi út mellett levő temetőben. Lázár István Reményi József tárcáját idézve közli, hogy Molia Új téren Szabadtéri szoborkiállítás Van itt Árpád-házi magyar király (Kiss István bronzportréja az 1068-tól 1116-ig uralkodó Könyves Kálmánról, I. László utódáról). Van fotogén Kalapos nő gyerekkel (Kutas László romantikus és festői bronzszobra.) Itt fé- nyeskedik közöttünk Aurora, a római mitológiában a piruló hajnal istennője (Páczay Pál alkotása). Köszönhetünk Benedek Eleknek (Borsos Miklós portréja), Kodály Zoltánnak (Kiss István alkotása). Ady Endrének, (Markisz Agamemnon, ólom portója.) Dosztojevszkijnek (Nyíre Gyula faragta kőbe). Felénk lép Rátomn József robosztussá formált Leninje, lángol ifjú Szabó István Dózsája alatt a tűz, fölcsapnak a fában faragott lángok Laborcz Ferenc Ülő munkása. Fekete Tamás vörösréz Termése és Trófeáin a munka a munkás dicséretét sugallja. Vészéit Jelena Géniusza az ember jelenét és jövőjét formázza, Nagy István János bronz Pelikánja gubbaszt a tér szélén. Emlékművek, emlékműtervek és portrék népesítik be a város szívét Vili Tibortól, Kiss Istvántól — közte a Nomád kapu, a honfoglalásra emlékeztetve —, Borbás Tibortól, Kerényi Jenőtől, idős Szabó Istvántól és másoktól. Értékelésüket a lektorátus és a műkritika korábban elvégezte, marad számunkra az öröm, hogy együtt látjuk őket. Erről a térről sok mű más városok köztereire vándorol majd. Hogy csak néhányat említsünk, Nagy István János Pelikánja az egyik budapesti óvoda kertjébe, Borsos Miklós Benedek Elek- portréja ugyancsak a fővárosba, Laborcz Ferenc Ülő munkása, a hazai munkásábrázolás egyik jelentős megfogalmazása szintén Budapestre, Kutas LászlŰ Kalapos nő gyerekkel című szobra a Tolna megyei „atomvárosba”. Paksra, Vilt Tibor Schafarzik Ferencről készült portréja a budapesti műegyetemre, Kiss István Felszabadult című emlékműve Mátészalka főterén áll majd, a Könyves Kálmán-portré az azonos nevű újpesti gimnáziumban látható. Salgótarján és Nógrád megye érdeklődő közönsége évek óta szerencsésnek mondhatja magát, hiszen ezeken a nyár végi szabadtéri szemléken rendszeresen figyelemmel kísérheti a mai magyar köztéri szobrászat alakulását, termésének jelentős részét. Tudomást szerezhetnek e, művészeti ágban létező törekvésekről, a mondandók és stílusok változatosságáról. így van ez az idei kilencedik szabadtéri szoborkiállításon is, amely különösen gazdag és sokrétű. Annál is inkább, mert hiszen a város főterén levő alkotások voltaképpen csak egy részét jelentik az idei tárlatnak. Lépjünk hát tovább. & A kilencedik szabadtéri szoborkiállítás valójában négy tárlatból áll. A szabadtéri müveket említettük. A megyei József Attila Művelődési Központ bejárati előterében Paizs László önálló kiállítása fogadja az érkezőt. Kiválóan egységes hangütésü tárlat. Frank Janos szerint: „Paizs úttörő, Magyarországon egyedül ö foglalkozik — ilyen szinten — műanyag szobrászattal, s ha a tárlatokon találunk is plexit a mások munkái közt, tudnunk kell, hogy a műanyag részt akkor is Paizs aplikálta barátainak művébe.’’ A művész, aki festő szakon végzett a főiskolán, egy évtizede érdeklődik különös megszállottsággal a műanyagok iránt. Itt látható plexidarabjai (hengerek, hasábok stb.) a formákba rejtőzködő dinamizmust és a fény sugárzását erősítik föl, illetve teszik nyilvánvalóvá. ★ A művelődési központ folyosóján művészi fotókból nyílt kiállítás, a Nógrád megyei fotóklub fotótárlata, Salgótarján köztéri szobrai címmel. A képek főként'azokról a szobrokról, emlékművekről készültek, amelyeket egész évben maga körül tudhat Salgótarján lakossága. Hiszen köztudott, hogy a hasonló méretű hazai városok között a nógrádi megyeszékhely előkelő helyen áll a köztéri szobrok mennyiségét és minőségét tekintve. Joggal lehet büszke Varga Imre, Somogyi József, Keré- nui Jenő, Borsos Miklós itt látható köztéri alkotásaira, hogv igazán csak Dóidéként említsük néhánvukat a jóval töhb, mint félszáz köztéri mű alkotói közül. Ezek a mű- vek a hétköznaookon is közöttünk vannak, üoneni perceket nyújtva az ismételt találkozások által. Jó szolgálatot tett a fotógaléria ezzel a bemutatással. * Végül, de nem utolsósorban Vasas Károly szobrász- művész üvegcsarnoki önálló kiállítására hívjuk föl a figyelmet. Különös öröm ez a tárlat Salgótarjánban. A művész 1930-ban Salgótarjánban született, kétszeres Mun- kácsv-díjas, a Magvar Néo- köztársasíg érdemes művésze. Rendszeresen szerepel mind a jelentős hazai, mind pedig a külföldön rendezett reprezentatív magyar tárlatokon. Köztéri szobrászattal 1957 óta foglalkozik. Bár munkásságát a szülőváros érdeklődő közvéleménye mindig is figyelemmel kísérte, az eddigi életmű főbb vonulatait ezúttal láthatja először együtt Salgótarján lakossága. Átélheti a művész szenvedélyes közéleti érdeklődéséből fakadó lelkesült izgalmat, a szobrászat téri lehetőségei kutatásából fakadó örömöket, s a küzdelem szépségét. Tiszteletet érdemelnek a létrejött eredmények, különösen azokban az expresszív erejű csoportkompozíciókban, amelyek a forradalmi múlt és a bányászok életének eseményeit örökítik meg. Vasas Károly érett művész, aki azonban távolról sem tekinti lezártnak újabb és újab’o célok kutatását. Kiállításán vázlatokat és fotókat is látunk. Ez utóbbiak köztereken álló műveiről készültek. Köztük van a Fiú csikóval (Balassagyarmaton helyezték el), a szécsényi Felszabadulási emlékmű és a Bányász, amely Salgótarjánban emlékeztet a bányászkodásra, a munka hero^musára. * Amint az a kiállítás megnyitóján elhangzott: ismét miénk a tér. A felújított fórum mindannyiunk büszkesége. S igazán ünnepi érzést kelt e nyár végi találkozás hazai köztéri szobrászatunk újabb termésének jelentős részével, felemelő környezetben. Kiemelkedik az idei szabadtéri szoborkiállítás komplexitásával, rendezésének eleganciájával. Köszönet illeti a rendezőket, köztük Salgótarján város Tanácsát, valamint a megyei József Attila Művelődési Központot. (tóth e.) Könyvekről S középen ott a Velencei-tó... Szadik Vámbéry Ármin hű famulusa és kísérője volt ázsiai útjain. De maradjunk csak itthon. Hiszen az M 7-esen magam is járok, s bizony a nevezetes sírról csakúgy nem tudtam, mint az ország földtani közepéről —, s még annyi másról, amint arról e színesen, riporteri szenvedéllyel és elevenséggel megírt könyvből is újra értesülhettem —, ha láttam is, hogy „ott a Velgn- cei-tó...”. S még csak a könyv elején tartunk. Mármost, ha továbblapozva eltávolodunk is a tótól, ez az országrész mindvégig bővelkedik izgalmakban, az őslénytaniaktól kezdve a történelmi szerepig, amelyet az itteni városok játszottak, továbbá beszédes műemlékek, irodalmi, művészeti hagyományok, népművészeti emlékek, s nem utolsósorban modem ipari, mezőgazdasági létesítmények sokaságáról ismert ez a táj. Hogy csak néhányat említsünk. Vértesszőlőshöz fűződik 1965. régészeti világszenzációja, Sámuel, az ékkőkor emberének felfedezése (riportot olvashattunk róla), a Vértes, a Gerecse, Székesfehérvár, Tatabánya, Oroszlány stb., komoly jelentőségű ipari központ, Gorsium. Székesfehérvár, Visegrád, Tata stb., történelmi emlékeink őrzői, cselédházak és katedrálisok —, vagy azok emlékének — hordozója a vidék. A Gerecsén tévétorony áll, Tardosbányán jól látszik a márvány rétegzettsége, itt van Zsámbék, a pákozdi csata emlékműve, s még hosszan sorolhatnék. Nyékhez Vörösmarty Mihály, a váli erdőhöz Vajda János, vagy hogy a máról is szóljunk, Zámolyhoz Csanádi Imre és Coóri Sándor neve fűződik. Dunántúlnak ez a része irodalmi emlékekben is gazdag. Martonvásáron pedig Beethovenre emlékezhet az utazó. S, ha már szó esett előbb az M 7-es útról, essék szó egy régebbiről is. a Fehérvárra menő hadiútról. Igen, Fehérvár a magyar állam égyik fejedelmi-királyi központja. Igaz, kőben csaknem egészen porózus az emlék. A „magyar Aachen”, vagy a „magyar Kreml”, a fejedelmi, azután a királyi Árpádnemzetség székhelye ma már romkert. Hosszú ideig magyar királyokat koronáztak, eskettek és temettek itt. Őrizték itt az ország hatalmi jelvényeit, a királyi család kincstárát s az ország leggazdagabb ereklyegyűjteményét. A városban országgyűléseket tartottak, itt működtek a legkorábbi iskolák. S Alba Regia a XIII. század után is a királyi dinasztia szakrális és kulturális székhelye volt. A bazilikában, amelynek csak helyét látjuk, fél évezred alatt 15 királyt, legalább 21 királyi családtagot temettek el. Csontjaik közös sírban vannak most a Romkert bejáratánál. Lázár István könyvének egyik legizgalmasabb része a Székesfehérvárról szóló fejezet. Mondja az utolsó alcím: örláng. Százhalombatta környékén kelta halomsírokat tártak fel, a népmonda Attila hunjait emlegeti. S itt lobog az őrláng, a „Barátság és a testvériség” olaj- és gázvezetékeinek hazai végpontján, az olajfinomító fölött. Szép. jelképnek is az. Amint Lázár István írja: „Minden kirándulásunk szemleút 1 is egyben. Nézzük az őrlángot. Figyeljük a hazát.” A szemleutakhoz pedig kellenek ezek a jó könyvek. (Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979.) Tóth Elemér •« &
