Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

M. Szabó Ctfiiia riportja

Mintha már találkoztunk volna

Rezseg a levegő, izzó pernyeként éget. Az aszfaltút bőre kipersent. A porszürke, ormótlan épület árnyékába teherautó húzódott, platóján több tucat rekesz, benne hervadt levelű karfiolok.

— Gyuri! — csattan fel a kiáltás, majd egy elnyújtott másik, amelyet a forró nyári szél foszlányoz.

— A csibész. Már megint elcsatangolt — méltatlankodik

a hűtőház raktárosa. Néhány izzadt, tizenéves suhanc dar- vadozik mellette, fáradt mosollyal nyugtázzák osztálytársuk újabb, titokzatos eltűnését. A fiúk két hete járnak a telepre. Az idomvaskapun lógó fatábla rikító plakátja csábította őket: „Alkalmi munkásokat felveszünk, szállításhoz. Diákok előnyben!” Gyors fejszámolás következett, ha naponta kapnak nyolcvan forintot, vállalják, csak nem szakadnak bele. «

— Én vagyok a Lali bácsi — mutatkozott be másnap a raktáros a srácoknak. — Nem nehéz a meló, megleszünk egymással...

Három perc alatt elmagyarázta, mi lesz a dolguk, aláíratott velük egy ívet, hogy balesetvédelmi oktatásban részesültek. Mielőtt szétrebbentek volna, odaintette magához Z. Gyurit.

— öcsi! Itt egy ötvenes, ugorj el sörért! Siess, egyik lábad itt, a másik ott.

A fiú már nekilódult, de az öblös hang megállította.

— Hátul kopogtass, a raktárajtón! — hangzott a praktikus tanács. Azóta Z. Gyuri minden reggel hétkor lenyomja az élelmiszerbolt kilincsét, időnként elcipel magával két- három kiló paradicsomot, karalábét. Napközben pedig ott lebzsel a raktáros körül, aki brigádvezetőnek tette meg.

— Te ne trógerolj! A többieknek is szólj, ne törjék magukat, órabérben fizetünk. Értve? — nézett Gyurira. A fiatalember elhessegetett magától egy szellemes választ, s ki- somfordált a többiekhez.

— Fiúk! Megkaptuk az újabb feladatot, legfontosabb az időt tölteni! Értve?

Azok vigyorogva bólogattak.

*

A gyár munkaügyi előadója nem tartozik a fiatalok sorába. Negyedszázada biciklizett be először hóna alatt szakadt újságpapírba csomagolt, összefordított zsíros kenyérrel. Azóta az üzemet kicsinosították, személygépkocsival közlekedik, üzemi konyhán ebédel, s az öntödéből íróasztal mögé került.

— Nehogy azt higyje, hogy engem talán babusgattak. Kemény dolog beékelődni egy-egy összeforrott csapatba. Évente húsz-huszonöt frissen végzett szakmunkás kerül hozzánk. A dupláját is fogadnánk, annyira hiányzik a dolgos kéz. Mégis, sokan néhány hónap után kikérik a munkakönyvét, fogják a sátorfájukat és arrébb állnak — avat legnagyobb gondjai közé.

— A pénz miatt?

— Nem. Ritkán hivatkoznak anyagiakra! El is hiszem, mert a kezdő markát máshol sem üti sokkal több. Vono- gatják a vállukat, ha rákérdezek a távozás okára. Csak any- nyit mondanak: itt nem érzik jól magukat...

— Miért? •

— Ha én azt tudnám! — sóhajt a munkaügyis.

B. Árpád sem bírta sokáig, már munkahelyet változtatott.

— Anyámék leszidtak, mert ők szerezték a helyet a karbantartó részlegnél — mondja szelíden, s rövid faggatás után kiderül, miért is ragasztották rá szülei a „vándormadár” jelzőt.

Az első nap, alig hogy belebújt a munkaruhába, a művezető állt meg háta mögött. Kapcsolási rajz fénymásolatát adta a kezébe, s utasította, hogy az egyik villamos berendezés hibáját javítsa ki. Leült az ábrát tanulmányozni, de a főnök ráripakodott: — Sürgős, ne szöszmötölj!

A fiatal villanyszerelő torkába gombóc ugrott, fogta a lapot s az elosztószekrényhez sietetf! A sok színes vezetéktől káprázott a szeme, próbálta nyomon követni, melyik hová tartozik, mert a rajz hasznavehetetlen volt. Patakzott róla a veríték, türelmesen kutatott, mint az aranykeresők, de ujjai meg-megremegtek, félt az esetleges kudarctól. Egész délelőttje ráment, míg végül fellélegzett, mint akit mázsás tehertől szabadítottak meg. Rábukkant a hibára s örömében majd hogy táncot nem lejtett a mozaikon. Visszapo- roszkált a műhelybe, szeme csillogott...

— Fiatal úr! Már azt hittük kóboráramot keres — jegyezte meg gúnyosan a művezető. A munkatársak hasukat fogták, úgy hahotáztak. B. Árpád lesütötte pilláit, kitámoly- gott a vécébe, ott lapult meg szorongva, legszívesebben bőgött volna.

— Pajtás! Nem kell mindent mellre szippantani. Majd belejössz, van még időd — mondták másnap neki vigasztalón, látva savanyú ábrázatát.

— Két hónapig voltam köztük. Nekem nem jutott komoly munka — emlékszik vissza.

— Most jobb?

— összehasonlíthatatlanul. Készségesek, segítenek, elmagyarázzák, amit nem értek. Elvégre az iskolában mindenre nem okíthatnak ki, mint munkás, újra csak tanuló lettem, újonc...

Az újoncnak sohsem könnyű.

*

A toronydaru gémje magasra nyújtózkodik, vaskos födémszerkezetet emel végleges helyére, szilárd talajt leendő lakók talpa alá. Az építésvezető K. Imre homlokára hosz- szú, mély ráncok vésődtek a kivitelezésben eltöltött évek alatt. A fabarakk szomszédságában tanyázunk, derékba tört betonelemek, nedves sóderhalmok között, mintha labirintusba kerültünk volna. ,

— Nincs nekem semmi bajom a kezdőkkel — mormolja s tág orrcimpákkal nagyot szippant a poros levegőből. — Azokkal, akik szeretnek dolgozni s nem fertőzte meg őket a közvéleményben az építőiparról kialakult kép, meg a humoristák élcei... Mintha csak rajtunk lehetne röhögni ebben az országban — dohog csendesen. — Azokat nem szívlelem, akiket a kivétel korábban érdekel, mint a szabály...

Régi példát tálal fel. A kubikosok közé került egy tizennyolc éves fiú. Vézna volt, mint az útszéli pózna, arca vér- telen, esetlenül mozgott. A kubikosok szüntelenül ugratták.

— A fickó ügyet sem vetett rájuk, összeszorította fogait, nem érdekelték a szeme előtt ugráló szivárványkarikák, túrta a földet, mint egy robotgép, lapátolt reggeltől estig. Megszerették őt, keresték a barátságát. Mert aki a munkával törődik és elöl jár, nem érzi magát egyedül — magyarázza K. Imre s mosolyogva hozzáteszi: — Én voltam az a fickó! Nem látszik ugye?

B. András kőműves. Félmeztelen hajlong, barnára sült, fogai fehéren villognak. Habarcsot terít, válaszfallapokat helyez egymásra.

— A Balatonról a színem, egy hónapig kódorogtam lenn a haverokkal, a rávalót maszekolással teremtettük elő. Vége az aranyéletnek — mondja s bizalmasan kacsint, mint aki világéletében teljesítménybérben dolgozott s nem húsz nap állna mögötte a munkahelyén.

— Belevaló társaság, hamar maguk közé fogadtak. Még a Duna-kanyarba is elcipeltek magukkal házat építeni. Be is kaptunk istenesen!

— Jó kőműves nem terem minden bokorban. A Bandi derék gyerek, csak győzzék anyaggal — szól át a bibircsó- kost öreg. — Az ital? Kell az energia. Felhörpintik azt mások' is, dugiban viszik be a gyárba. Mi meg azt a felest még munkaidő előtt bekapjuk valamelyik sötét kapualjban...

A félhomály jótékonyan eltakarja a környezetet. Az előszobának kiszemelt helyiség sarkában, mint kamrák polcain a befőttes üvegek, sörös palackok sorakoznak. Üresen.

*

Az s.-i üzemben a pályakezdőket: lakatosokat, mérnököket, adminisztrátorokat gyűjtöttek egybe. Lehettek tízen-ti- zenöten. Fehérasztal mellett feszengtek. Mindenki először látta a másikat, szenvedélytelen arcok sorakoztak, a tekintetekben egy kérdés vibrált: mi lesz itt? Végül elegáns öltözetű férfiak vonultak be. Mindenkivel kezet ráztak, bemutatkoztak. Az igazgató, a párt-, a szakszervezet és a KISZ-bizottság titkára telepedett az ifjak közé. Mellőzték a formaságokat, egyszerűen elbeszélgettek a gyárról, tervekről, munkakörülményekről, lehetőségekről.

— Nálunk egyetlen mérce a végzett munka. Aki igyekszik tudása legjavát nyújtani, boldogul, halad előre — mondta az igazgató pohárköszöntő helyett.

— Találkoztam egyik volt évfolyamtársammal, s elmondtam neki, miként fogadtak bennünket. Majdhogy kinevetett. Szűzlányok nem sorakoztak fel? Ezt kérdezte tőlem. Hitetlenkedett, mert vörös diplomája ellenére rá sem hederítettek, megmutatták az íróasztalát és faképnél hagyták egy halom elintézésre váró aktával — említi F. gépész- mérnök.

A gyárban a nyár végén hagyománnyá lett az új dolgozók fogadása. Közülük nem sokan fognak vándorbotot.

— Különös figyelmet fordítunk a hozzánk érkezőkre — állítja G. Béla, az ifjúsági szervezet titkára. — A tömegszervezetek közül a KISZ az, amely az első pillanatban színre léphet, vonzóvá teheti a környezetet. Nagyon fontos dolog, hogy milyenek az életet kezdő fiatal benyomásai a

munkáról, munkahelyről. Jövője függ az első hónapoktól, s nekünk nem lehet közömbös — fejtegeti bölcsen.

S az sem mellékes, kire bíznak egy-egy ifjú szakembert.

Gy. Ferenc vízvezeték-szerelő a szakmunkásképző intézetben végig jeles volt. Imádta szakmáját. Az építőipari szövetkezetben nyugdíj előtt álló szerelő keze alá került. Sebesebben dolgozott, pontosabban és jobban.

■ — Fiam! Hová sietsz? Holnap is nap lesz — sistergett az idős szaki. Mivel a szavak fabatkát sem értek, lopva elrejtette a fiú szerszámait, órák teltek el, amíg a másik ösz- szeszedte azokat. Arra álmában sem gondolt, hogy az egyébként elismert szakembertől a szakma gyakorlati fortélyai felől érdeklődjön.

Az öreg azóta élvezi már a nyugdíjas évek örömeit. Ha néhanapján betér a szövetkezetbe, el nem felejti, hogy Gy. után érdeklődjön.

— Hogy dolgozik a tanítványom? — szokta kérdezgetni. S amikor hallja ugyanazt: jól! repes a szíve az örömtől, mint mikor patak visszajut a forráshoz.

*

— A mi területünkön nagy a fluktuáció. Az iskolából kikerült pincérek, szakácsok nélkülözik a hivatásszeretetet. Márpedig a vendéglátásban enélkül aligha boldogulhat bárki — jegyzi meg M. Béláné étteremvezető-helyettes.

— Hogy zajlik le az első találkozás az újdonsült munkavállalókkal?

— Már ismerjük őket, hiszen többnyire a tanulóéveket nálunk töltik. Csak hát az más. A vendég elnézőbb, köny- nyebb magyarázkodni. Ha kezében a bizonyítvány, minőén megváltozik, a felelőssége is. Nem győzzük ezt hangsúlyo*- ni — válaszol.

Az étterem személyzete szinte kivétel nélkül a törzsgárdához tartozik. Akik itt kezdték, ragaszkodnak a munkahelyükhöz. Jöhet éjszakázás, túlóra ...

— Megköveteljük a fegyelmet az első perctől. Az ő érdekük ez elsősorban. Az ember attól mer követelni, akire hosszú távon számít. Nem? — néz el az asztalok között M.- né. A pincért figyeli, aki áhítattal terít, mint színpadi rendező igazít utolsót a díszleteken a déli előadás küszöbén.

*

A városszéli termelőszövetkezet nem tartozik a sokat emlegetettek sorába. Annyi a domb errefelé, hogy akár bobpályát is építhetnének. Helyette futballpályát avattak a gépudvar szegletében, teljesítve a harminc év alattiak óhaját, amit a termelőszövetkezet elnöke, D. István is alig haladt túl.

— Gondoskodni kell az emberekről. Ez a leggyorsabban megtérülő beruházás. A mezőgazdaságban ritka a sikerélmény, valamivel mindig ellensúlyozni kell hiányát... — suttogja rekedtes hangon. Megfázott. Nem titkolja, hideg sörtől ereszkedtek meg hangszálai, ő is rúgta a labdát a pá- lyaavatón, utána együtt ünnepelt a győztes traktorosokkal.

— Elzavartam a gépészünket. Esztendeje végzett, pályázatunkra jelentkezett. Kellett, mint a falat kenyér. Kevés diplomás tolong a kedvezőtlen termőhelyi adottságú gazdaságokban. Bíztam benne, önállóságot kapott. Visszaélt vele, többet látták a kantinban, mint a szerelőaknák környékén. Betartottam a fokozatosság elvét: szóbeli figyelmeztetés, írásbeli, megrovás, prémiumelvonás... Hasztalan, csak az idő telt vele. Most itt állunk gépész nélkül — kesereg a közös gazdaság elnöke.

Gépkocsiba ülünk, alkalmi határszemle következik, mert végül is kiderül: akad itt sikerélmény, csak utána kell járni. Kinek gyalog, kinek motorkerékpáron. Mesés színekben pompázik a határ, méregzöld kukoricás susog fülünkbe szokatlan melódiát, télire elrakott kazlak meredeznek barnássárgán, mintha mustárral csorgatták volna le.

Az elnök egy professzorról mesél, aki a vizsgázó joghallgatótól azt kérdezte: ha felkapaszkodik a hegyre, mit lát? A lámpalázas ifjú hebegett-habogott, fantasztáit tulipiros cserepes házikókról, amelyek kéménye fekete füstöt pipál, vígan turbékoló lányokról, akik cseberrel billegtek a halkan csobogó patak felé. „Nem!” — horkant fel a profesz- szor. „Maga a hegyről -is csak jogi eseteket, alperest, felperest láthat.”

— Hát így vagyunk mi a pálya elején állókkal — vonja meg a történet mérlegét. — Lelkesedünk, ha azt látjuk, am.- re felesküdtek. A .munkahelyükön nyissák ki jól a szemüket az első pillanattól kezdve. S nem könnyű őket meggyőzni, hogy ne csak szemükkel, eszükkel is lássák a világot ...

A v.-i termelőszövetkezet állattenyésztője is úgy kezdett hozzá, nyitott szemmel. Szemrevételezte az istállókat, terveket faricskált korszerűsítésekről,, apróbb beruházásokról, amelyek milliókat hozhattak volna a közösnek. Az ágazatvezetőnek beszámolt benyomásairól, feljegyzést is készített róla, mert valahol azt hallotta, a szó elszáll, az írás megmarad.

Az okos elképzelések ma is valamelyik fiók, vagy az irattár mélyén dohosodnak.

— Ne ezzel törődjön! A saját dolgát végezze! — hangzott az indulatos, elutasító felelet.

«

S. Vince tavaly ősszel búcsúzott el munkatársaitól. Meghitt ünnepséget kerekítettek a nyugdíjba vonuló tiszteletére, még az egyébként szigorú rendészek is koccintottak egészségére. Egész életét a gyárban töltötte, eszébe sem jutott, hogy esetleg másfelé pályázzon.

Megkönnyezte a beszédet, s az egyik asztalon heverő sub- ler után nyúlt. Odatipegett a legfiatalabb szakmunkáshoz és a kezébe nyomta.

— Konok gyerek vagy, az szent. így ismertelek meg, de örülök, mert magam is ilyen voltam a te korodban. Látod ezt a vasdarabot? Ez is makacs, mint te! Mint ti... — nézett körbe bizseregve —.amikor kigondoltok valamit. Én buta lélek! És én akartalak benneteket formálni? Pedig tudtam, hogy könnyebb az acélt eltörni, mint meghajlítani... — motyogta, s tekintetével véeigsimogatta a munkapadot, amellyel hajdan frigyre lépett s hűtlen hozzá nem lett sohasem.

Most ül a parkban és bámulja a sakkozókat. Hányszor ne- kigyűrkőzött már megtanulni a játékot, de csak a figurák nevét jegyezte meg, Hiába! öreg fa nem nőhet már másképp.

— Az a bástya, mellette a ló, futó... S a legtöbb a paraszt. Ha valamelyik átér a táblán, király lehet belőle. Kitartás kell hozzá, áldozat... — magyarázza. Képekben beszél, könnyen megfejthetőkben.

— Ha a munka egyszer emberi alakot öltene és bemutatkozna a nevén, legtöbbünknek ismerősen csengene. De sokan csak rámerednének, törnék a fejüket, s zavartan azt motyognák: „Mintha már találkoztunk volna!” Hogy hol, mikor? Nem árt egy életre megjegyezni ...

Nézzük a játékot. A két fél egyformán küzd a győzelemért.

NÓGRÁD — 1979, augusztus 19., vasárnap 9

Rcti Zoltán; Nyírjes