Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-01 / 152. szám

Modern szibariták Mohamed a hegy Átlag Lajos . munkás vár­hatóan 72,4 évig fog élni, s előreláthatólag agyérbeteg­ség lesz a veszte. Jelenleg havi átlagkeresete megha­ladja a háromezer forintot; évente élelmiszerre, italra, dohányárura 8697, művelő­désre, oktatásra, sportolásra 1155, egészségügyre, test­ápolásra 551 forintot költ, emellett elfogyaszt 60 kilo­gramm húst, 270 tojást és 77 liter sört. ' Ha még nem fárasztó e fezámözön, folytatom: Átlag Lajos naponkint csaknem öt óra szabad Idővel gaz­dálkodik, ez havonta 150, évente 1800 órát jelent, vagyis pontosan 75 (!) na­pot. S ebből Lajos barátunk éppen harminc napot ül a televízió előtt, majd legin­kább újságot és könyvet ol­vas. ezután foglalkozik egy keveset a családdal, végül kiállításra megy és aktívan sportol. Visszacsöppenve a statisz­tika birodalmából valósá­gunkba, felvetődik a kér­dés: mennyit ér a szabad idő, ha az emberek nem ké­pesek ésszerűen hasznosíta­ni? Ha szibarita-módra a tespedtség és a tunyaság, a Céltalanság eszközévé válik? Persze, félreértés ne es­sék, a tévézés és a többi el­foglaltság mértékkel hasz­nos is lehet, ám a felméré­sek bizonyította sorrend és időarány azt is jelzi; az anyagi jólét, a munkaidő­csökkenés (következéskép­pen a szabadidő-növekedés) nem hozta még létre a meg­felelő időgazdálkodást. Mert, ahogyan Szántó Miklós írja Munkaidőcsök­kentés és életmód című könyvében, a szabad idő az alvásnak, a pihenésnek, a szellemi és fizikai energiák visszanyerésének idején túl ;,az önmegvalósításé, amely . . .nemcsak ismeretszer­zés, tájékozódás, hanem minden olyan tevékenység összefoglalása is, amely a képességek feltárását, ki­bontakoztatását, fejlesztését, a személyiség szellemi és fi­zikai energiáinak bővített újratermelését ielenti”. Nem könnyű kitalálni, ez utób­bival van gond. Minden réteg, nemzedék, generáció más és más elfog­laltságot keres magának, ez természetes. Most csupán az ifjúság, azon belül is a me­gyeszékhely fiataljainak helyzetével foglalkozunk. Éppen nyolc hónapja egyik hét végén felkerestük Salgótarján és Balassagyar­mat közismerten szabad idős helyeit: a művelődési háza­kat, az ifjúsági klubokat, a szórakozóhelyeket. Emlé­keztetőül bizonyára elég annyi, hogy legtöbb helyen zárt ajtókkal és lófráló fia­talokkal találkoztunk, a szó­rakozóhelyeken pedig „ve­gyes” benyomásokat tapasz­taltunk. Hervadó memóri­ám megőrizte a lehetőségek­kel elégedetlenkedő, a „sem- misincs-teóriákat” hangoz­tató konyakforradalmárok viselkedését. Lényeg az, hogy írásunkra több hozzá­szólás érkezett, melyek a helyzet tarthatatlanságát il­lusztrálták, „napjaink fia­taljai a hét végét már nem a búboskemence mellett töltik kukoricamorzsol ássál” írta szellemesen egyikük. E gondokra választ kértünk az illetékesektől, akik nem fukarkodtak az ígéretekkel, a kritikus, önkritikus véle­ményekkel. S telt-múlt az idő, látvá­nyos változás azonban nem történt. Csak a postás ho­zott egy meghívót, melyben az állt, hogy Salgótarján város Tanácsa és a városi KISZ-bizotteág együttes ülést tart, amelynek egyet­len napirendje: az ifjúság kulturált szabadidő-eltölté­sének lehetőségei és feltéte­lei. A téma, és a tanácsko­zás formája, egyaránt rend­hagyó volt, sőt egészen biz­tosan mondhatom, sokhe­lyütt még csak fel sem öt­lött a gondolat, hogy ezzel foglalkozni kellene. Tehát, az ifjúság iránti tisztelet, a törődés, a tenniakarás vá­gya, és tegyük hozzá: a szükségessége fejeződik ki ebben. De, ugye, ez még kevés ahhoz, hogy jelentős válto­zás, fejlődés történjen. Mire vállalkozhat egy ilyen fó­rum? A helyzet reális fel- térképezésére, a gondok ér­zékelésére és a legszüksége­sebb lépések megtételére. És mire vállalkozott? Sum­mázva: a meglevő intézmé­nyek, ifjúsági létesítmények, vendéglátóhelyek alkalma­sak a szabad idő tartaimas eltöltésére, pontosabban, nincs lehetőség és szükség a jelenlegi feltételek gyöke­res megváltoztatására. Ez igy igaz. Ma Salgótarjánban tizen­hat művelődési otthon, négy önálló, kilenc letéti, tizen­hét iskolai könyvtár, 18 if­júsági klub van. Tizenkét sportlétesítmény, közülük nyolc mindennap a fiatalok rendelkezésére áll. Tetszető- sek ezek a számok, sok vá­ros megirigyelné. Csakhogy ezek a létesít­mények gyakran konganak, mint az üres fazék, sokan nem tudják, hogy egyálta­lán léteznek-e földön, vagy, ha igen, mi történik ott? „Hiába nyomjuk a jobbnál jobb programokat, nem jön a nép” sopánkodik egy nép­művelő. Pedig, ahogy a mondás tartja, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. És az igény, az érdeklődés ébresztgetése, a propaganda, a szervezés kinek a felada­ta? Nem megválaszolatlan kérdések ezek, a kulturális intézmények munkatársai­tól az ifjúsági mozgalomig mindenki számára „határo- zatszerűen” megfogalmazód­tak a teendők. A gond az, hogyan történjék ezek meg­valósítása. Például nem kerülne nagy anyagi áldozatba —, ha már nincs ifjúsági park — utca­bálok rendezése, mondjuk a művelődési központ előtti téren, s a zenekari szüne­tekben bemutatkozhatna néhány amatőr együttes, szóló, vagy: szobányi helyi­ségben egy játékterem ki­alakítása, flipperekkel, bi­liárddal, asztali focival, vagy: a vendéglátóegységek meghatározott sorrendben és programmal ifjúsági napo­kat rendeznének, amikoris a fiatalok igényéhez és zse­béhez mérten alakulna a műsor, vagy: egy-egy üre­sen kókadozó lakóházi szá- rítóhelyiség olcsón átalakít­ható szabadidős klubbá vagy: a meglevő klubok egy picikét játékosabbá, vidá­mabbá tennék a program­jukat. Ezek az első lépések között lehetnének. ötletszerűen csupán eny- nyit, de nem túlzás, hogy ezekkel a létesítményekkel jelentős minőségi változást lehet elérni. Közömbösek és passzívak a mai fiatalok, mondtuk kétezer évvel, száz esztendővel ezelőtt és mondjuk ma is. Ám, ebben a hozzáállás kritikája is jócskán benne van. Tanka László A néni Vas megyéből ér­kezett, a fia, a kórház főorvosa a kórház ko­csiján ment érte az állomás­ra. Reggel érkezett az asz- szony, nemrég temette el a férjét, telve volt fájdalommal, a főorvos fia tartotta benne a lelket. Vagyis hát az a tu­dat, hogy „ott van még ne­kem a fiam is, mindenki tisz­teli, szereti, ő az én büszke­ségem”. A férje tikász volt, rend­szeresen járta a falut, szedte a tojást, vitte a csibének va­lót, eleséget szerzett, ha meg­szorult valaki, a pénzt is ő vitte a szövetkezettől. Nagy. beteg volt, de soha nem pa­naszkodott. Eltitkolta orvos fia előtt is a iájdalmait. Egy­két órára' eltűnt, olyankor a padláson nyöszörgótt, de sen­ki nem hallotta, soha senki nem is látta, hogyan szenved. Egyik napról a másikra halt meg, észrevétlen-csendesen. Az asszony mindent elrende­zett, hangyaszorgalommal járt a temetőbe, a sírhoz vitt vol­na mindent a házból. — Édesanyámnak most iga­zi jó dolga lesz — mondta a vékonydongájú főorvos, be­tessékelte szelíden a nénit a kocsiba. — Hozzám megyünk, Estvány. Kovács István csak bólin­tott, megszokta már a főorvos kedveskedését, csak az nem fért a fejébe, miért épotrn „Estvány”-t mond minden alkalommal, amikor mondhat­na akármit. Ratrapcso l, n;:ay gyakorlattal hi-.olt cl a ko­csik mellett negyedszázada balesetmentesen furikázik, itt a fővárosban, keveset beszél, mindent tud István. Arra gon­dolt: igaz lenne, hogy a néni­nek ezután lesz .maid jó dol­ga? Ismerte a főorvos család­ját, járt náluk Vasban nem is olyan régen. a nyáron, amikor a főorvos urat vitte nyaralni a szüleihez. Akkor még élt az öreg is, csendes, rendes embernek ismerte meg a tikászt, együtt szalon- náztak reggel, ezután frissen borotváltan előkerült a fia. Akkor befellegzett egész nap­ra a beszédes hallgatásnak. A környéket járták, beutaztak a megyeszékhelyre. Minden is­merősét felkereste a főorvos úr . . . Kovács István az any­jára gondolt, Zalában élt, amíg élt szegény, de a fővá­rosba hosszabb időre nem tudta felcsalogatni . . . „És a jószág? Meg a ház?” — Bizony, édesanyám, most lesz igazán 'jó dolga, nálam. Reggeltől estig csak „semmit- tesz” majd édesanya — hal­lotta maga mögött a főorvos vékony hangját. A néni nem szólt, fekete kendőjét igazgat­ta, száját rendezgette. A si- rással is megküzdött a rövid utazás alatt jó néhányszor. Néha büszkeség csillant a szemében, ahogy a fiát fi­gyelte. Látta ezt mind István, a gépkocsivezető, a kórház legjobb pilótája, a tükörben. Aztán megérkeztek, segített felvinni a kopott bőröndöt, yylkáaüber, a „békeidőkből”, majd meggyújtotta a gázt is, teavizet tett fel, egyedüí élt a főorvos, de a teát már nem kellett megvárnia. Három szoba teljes kénye­lem, minden talpalatnyi he­lyen valamilyen értékes cse­csebecse, függöny és sző­nyeg, minden igazán szép itt, kényelmes, barátságos. „Édes, nem fog unatkozni, itt ez a sok könyv, meg rádió, tele­vízió, délelőtt is van ám mű­sor . . A nénit naponta kétszer a főnővér is meglátogatta a kö­zeli kórházból, a főorvos úr utasítására. „Jolánka, maga az egyetlen, akire rábízhatom az édesanyámat, figyeljen rá, olyan, mint egy gyerek, még bajt csinál. A gázt sem tudja egyedül meggyújtani. Még jő, hogy a villanykapcsolót isme­ri”. Jolánka benyitott a harma­dik napon is, kulcsa volt a lakáshoz, a néni nem kapott kulcsot, ha akart volna, sem tudott volna lemenni az utcá­ra, még elüti valami, hiszen nem tud közlekedni sem! Sze­gény néni, semmit sem tud, csak a férjét emlegetni . . . Üzleti sült csirkét vitetett a főorvos úr az édesanyjának mindennap, meg könnyű bort. „Erősödnie kell Édesnek, egyen, igyon, ne bánkód­jon . . .” Jolánka elérakott mindent, utasítás szerint. A főorvos úr nagyon szigorú, semmit nem Farkas András: Gyümölcsös Megelégedettség Élünk — ki jobban, ki rosszabbul. Akad, akinek vá­gyai és lehetőségei éppen fe­dik egymást — mégse elége­dett. Egy másik ember az ál­mai és a valóság között le­küzdhetetlen űrt érez. Ez utóbbi természetesen szintén nem a büszkeséget választja alapmagatartásul, ha sorsáról kérdezik. Talán elképzelhetetlen olyan pillanata az emberi létnek, amikor elmondhatjuk: most rendben van minden, nincs olyan területe életünknek, ahol hibádzhatna valami. Persze a képhez, a valósághoz az is hozzátartozik, hogy szí­vesebben panaszkodunk, mint büszkélkedünk. Igaz, a leg­több keservnek kézzelfogható okai vannak. Nemcsak az emberek álta­lában, hanem a tudósok is foglalkoznak (mégpedig nem keveset) a megelégedettség­gel. Kategóriát is alkottak a tárgyban, az életminőség fo­galmát. És az élet minősége esetről esetre arról beszél: milyen mértékben elégedet­tek az emberek, melyek azok a tényezők, amelyek szerepet játszanak benne, hogy ne le­gyen okunk az aggodalomra. Nem az anyagiak A témában végzett kutatá­sok meglepetése, hogy ko­rántsem az anyagiak állnak az első helyen a „boldogság­csináló” tényezők közül. A munkahely (a hely szelleme és nem a fizetés), a család megelőzi a pénzhiányt, avagy az anyagiak bőségét. A „líogyan élünk, hogyan éljünk” divatos vitájában lé­nyeges ténynek számít a munkahely kiemelt szerepe a lehet elmulasztani, pontosnak kell lennie. A néni nem evett, csak csipegette a sültet. „Mi­lyen kár ezért a szép csibé­ért . . . Tudja, lelkem, az én uram tikász volt a faluban, de sokat járt, de sokat fára­dozott, arany ember volt.. És már sírt is a néni, Jolán főnővér meg csak nyugtatta, tömte volna a szájába a por­hanyóé húst falatonként, mit mond majd a főorvos úr? Telefonálni azért megtanult az Édes. Jolánka mutatta, ma­gyarázta a tárcsázást, ő hagy­ta meg a főorvos úr kórházi számát is, együtt próbálták ki, sikerül-e felhívni a fiát. sikerült: — Fi jam, te vagy az? — Én hát édesanyám, hl de jó, hogy megtanulta! Ma újra későn jövök, tudja, csü­törtök van, ilyenkor Imréék- nél játszunk néhány partit. Majd sietek ám, csak hívjon, de azért ne gyakran, tudja, nagyon sok itt a munka . . . Az első boríték még aznap bepottyant az ajtónyíláson, amikor megérkezett a néni. Nem vette fel, nem volt ráír­va semmi, levélt sejtetett. Aztán aznap behullott a nyí­láson még kettő. — „Ugyan, mi lehet ez?” — és felszedte valamennyit, a fia asztalára tette. Este mutatta a fiának, az csak mosolygott és betette a fiókba. A néni ült a velúrfotelben és egy idő után már csak azt leste, mikor hull be ismét egy megelégedettségben. Termé­szetes ez a pozíció. Gondol­juk csak végig. Akárhogy is, de végeredményben a nap huszonnégy órájából a leg­több időt a munkahelyünkön töltjük. Nyolc óra. Éppen harmada a napnak. Ezt figye­lembe véve természetes, hogy a legtöbb hatás a kollégáink között ér bennünket. És nem­csak a munkahellyel kapcso­latban. Gyakran ott értesü­lünk egy-egy kellemes, vagy kellemetlen családi esemény­ről, valljuk be, onnan intéz­zük hivatalos és magánügye­inket Ezernyi ok van tehát rá, hogy változóan borús, vagy derűs legyen a kedvünk. És, ha mindehhez még hozzá­vesszük a munkahelyi lég­körnek elkeresztelt hangula­tot, könnyen belátható: nem mindegy, mi történik körülöt­tünk a nyolc óra alatt. A légkör fontossága Nemrégiben fiatal, pálya­kezdő pedagógusokkal Deszél- gettem. Az életükről, arról mit terveznek, mi a szándé­kuk pályájukon. Szó esett ar­ról is, van-e csalódjuk, s ha' van, hogyan élnek oethon, Ügy is mondhatnám: az éle­tük minősége volt az, ami érdekelt. Érvek és ellenérvek hang­zottak el, ám nem kellett hozzá több, mint tíz-tizenöt perc, s máris ott voltunk, a legfőbb témánál: a munka­helynél. A beszélgetést igen­csak befolyásolta, hogy a ta­nítók többsége a diplomaosz­tás utáni első évet töltötte éppen a katedrán. A kisebb­ség már régebben is ott dol­borfték az ajtó résén. A kár­tyás napon, este már nem győzte kivárni, hogy fia ha­zaérjen, felszedte őket, for­gatta a színes kopertákat, egyik sem volt leragasztva. „Ugyan, miféle levelek ezek, se címzés, se bélyeg rajtuk?” Hát belenyúlt két ujjal, nagy óvatosan az egyikbe, pénz hullott ki belőle. Valamennyi­ben pénz volt, néhány sor kíséretében . . . Hívta volna a fiát, szerette vo.na meg­mondani: „édes riam, én egyetlen percet sem akarok itt tölteni, haza kell mennem, ez nem az én világom. Sze­gény apád, ha élne . . Jolánka hiába magyarázta másnap, a főorvos úr nagyon szigorú, nem szokott elfogad­ni hálapénzt, de itit ez a szo­kás ... A néni ezt nem ért­heti . . . A néni nem evett . 1 . Sem­mit. Még a teát sem itta meg. — Haza kell mennem, mi­előtt leesik a hó ... Az uram sírjáról beviszem a virágtö­veket a kamrába, teleltetni. K ovács István gépkocsi - vezető vitte ki a nénit az állomásra, vele uta­zott Jolán főnőver is, együtt tették fel az első osztályra, a főorvos úr délelőtt nagy vízi ten volt, reggel a lakásban búcsúzott az „Édestől”- A vo­nat délelőtt indult. A csoma­got szíjazták, amikor beesett az első boríték. gozott a szép, új, világos Is­kolában. Vitatkoztak. Beszel­tek róla, miért nem közele­dik egymáshoz a két csoport, miért van, hogy régi a régi­vel, új az újjal barátkozik szívesen. A beszélgetésnél új szerep­lővel gazdagodott a kör. Az igazgatónő nyitott be a te­rembe, s mert marasztalták, maradt. Innen kezdve egy alkalomszülte ifjúsági parla­menthez hasonlított az eszme­csere — kérdések voltak, s néha egy-egy válasz. A kér­dezők alátámasztották a té­telt a munkahely légkörének fontosságáról. Kiderült, hogy lehet ugyan sokat beszélni a családról, a megvásárolandó televízióról, mosógépről, vagy éppen telekről, ám a mun­kahely fontosabb mindezek­nél. (Félreértés ne essék, ese­tünkben nem ^ szakma, a hi­vatás, hanem a munka szín­helye). És ezien sincs miért csodálkozni. Ami történik ve­lünk a munkával töltött órák alatt, idegessé tesz bennün­ket, örömet okoz, esetleg kö­zömbösen hagy. Am hogy hat ránk, az bizonyos. És a ránk- ragadt hangulatot aztán ma­gunkkal visszük haza. A tör­téntektől függően mosolyog­va, vagy éppen búbánatos képpel indulunk el televíziót, mosógépet venni, nu-.cosan alkuszunk a kiszemelt telek­re. Nem mindegy tékát mi­lyenéit a munka körülmé­nyei. Hangulat és pénz Még mielőtt rámsütné akár­ki a bélyeget, hogy csekély­nek ítélem a szorgoskodá­sunkért kapott anyagi • és er­kölcsi elismerés jelentőségét, gyorsan citálok, egy példát a légkör és a pénz összefüggé­sére. A már említett peda­gógusoknál történt meg, hogy ketten kimaradtak a jutalom­osztásból. A pedagógus na­pon szokásos jutalmazásból. A dolog önmagában aligha érdekes (a jutalom adható, de nem kötelező adni), említésre méltóvá az teszi az esetet, hogy a szóbanforgók a tanév folyamán valamennyi jutal­mazásnál boríték nélkül ma­radtak. Közbevetőleg: hivata­los vélemény szerint koránt­sem végeztek kevesebbet, vagy gyengébb munkát a töb­bieknél. Egyikük vette magá­nak a bátorságot és rákérde­zett az igazgatónőnél, miért nem jutalmazták őt egész év­ben? A válasz nem volt ki­elégítő, hiszen a vezető (szo­kás kérdése) ügyesen kitért Mint mondta, neki csak ja­vasoltak, s ő a tanácsok alap­ján döntött. A kérdező elérte célját (szerzett néhány kelle­metlen percet igazgatónőié­nek), ám az eset még sokáig foglalkoztatta. Éppen •• mun­kahely hangulata miatt. A légkör okán, amel" ecetében olyan volt, hogy általa nem lehet hitele a lutalmaknak és velük kapcsolatban a minősí­téseknek. A fenti eset hőse azóta se emésztette meg a történte­ket, s mérce, támasz nem lé­vén, egyedül szűrte le az eset tanulságait. Elnézést az is­métlésért, de így volt: a mun­kahelyének hangulatáról, az őt minősítő kollégákról lett meg a véleménye. T. Pataki László Malonyai Péter j NÓGRÁD - 1979. július 1., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom