Nógrád. 1979. június (35. évfolyam. 126-151. szám)

1979-06-16 / 139. szám

Színházi esték

Én és a kisöcsém

Tapsorkánoe siker volt a szolnoki Szigligeti Színház

művészeinek legutóbbi bemutatója Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központ színpadén. S ezt a sikert lényegében mér az előadás előtt meg lehetett jósolni. Szilágyi László és Eisemann Mihály operettje ugyanis a harmincas években nemcsak havállalt anyagi felelősséget érte, akkor a fentebbi kifogás

fel sem vetődik. Mindenki természetesnek fogadja el a szerény, takarékos kivitelt, 6 kizárólag arra koncentrál, amire itt valóban érdemes: a színészi játékra.

Az előrebocsétottakból következik, hogy ezt az előadást egészen más létószögSherlock Holmes „kollégái” (Hollós! Frigyes, Czlbulás Péter, Csák György.)

hanem európai sl- is volt, ugyan- y az ötvenes évek

elején a mű alapján készült magyar film — s mindkettő emlékezete élénken élhet még az idősebb nézők emlékezetében, a fiatalabbak számára pedig az idősebbek elbeszéléseiből, a legnépszerűbb dalok gyakori rádióbeli sugárzásából ismerős. Voltaképpen tehát alig akad néző, aki ne tudná, mit fog kapni a pénzéért, ha beül az Én és a kisöcsém előadására. Remek, kacagtató dialógust, jó színészek számára hálás szerepeket és énekeket, mindezekkel együtt két és_ fél órás fellazító, búfelejtő vidámságot.

S mi keli más, vagy több az izzadságfakasztó kánikulában, a forró levegőjű nézőtéren ?

A produkcióról szólva egy dolgot nem árt tisztáznunk a félreértések elkerülése végett. Nevezetesen azt, hogy ez az előadás a színháznak nem hivatalos vállalkozása; a produkciót a művészek, jelmezek, díszletek stb. átengedésével jóindulatúan támogatja, vagyis lehetővé teszi a felkészülést, a megvalósulást, a bemutatókat. Az Én és a kisöcsém néhány hivatását (és természetesen a közönséget, hiszen ml másért választanának évről évre ilyen műfajú darabot) szerfelett szerető színész közös vállalkozása. Főként közös felelősségvállalással. Sokan kifogásolták a zenekar hiányát. Azt mondogatták, hogyan lehetséges, a szolnoki színháznak talán nem jutott pénze a zenészek szerződtetésére. Nyilván, ha a nézők előre tudják (valakik figyelmes tájékoztatása révén), hogy ehhez az előadáshoz a színház csupán a nevét, szerződött színészeit és a már említett kellékeket adta, nem

bői kell mérlegelnünk. Ez szükségszerűen más minőség, mint a színház előző produkcióinak bármelyike, a hajdani nagyoperetteknek pedig, noha maga is operett, a sáros nyomába sem léphet. Ahhoz,

Milyen Iványi József rendezésé?

Pontos, mértéktartó, stílusos. Értékét legkifejezőbben mutatja néhány színész játéka, felszabadult lcomédi- ázása. S régi színházi igazság, hogy ott, ahol a színészi játék jó, nem lehet rossz a rendezés sem, hiszen végső soron a rendező teremti meg a színész számára a játék lehetőségét.

Legkiforrottabb és legsokszínűbb játékot Hollósi Frigyestől és Czlbulás Pétertől láttunk; nem véletlenül évek óta erősségei a szolnoki vígjátéki előadásoknak. Sebestyén Éva bámulatra méltó lelkesedéssel és ötletességgel játszotta el a férjvadász vénkisasszonyt, ügyesen elkerülve a csábító sablonokat. A főiskolát egy éve végzett Csák György (az egyik bumfordi nyomozó) figyelemre méltó ígéret. A rövidebb és kevésbé hálás szerepekben jól állt helyt Veszeley Mária, Szeli Ildikó és Hanga Erika. Meggyőző a hősszerelmeseket megformáló Szoboszlay Éva és Pogány György játéka Is, de hangadottságuk a kívánalmak alatt marad, s bármennyire is igyekeznek játszani, , táncolni, nem tudják feledtetni énektudásuk hiányát. Végső megítélésükben pedig ez a mérvadó.

Az előadás végefelé ráadásul még a gépi technika működése is akadozott. Az Én és a kisöcsém mégsem ezek miatt nem az esetem. Sokkal

Két „eladó” (Szoboszlay Éva és Sebestyén Éva).

nagyobb pompa és látványosság, jó énekes színészek kellenének.

Iványi József, a kitűnő színész, akinek nem ez az első rendezése, évtizedeket

töltött már a pályán, tisztában van a lehetőségekkel, jól ismeri színészkollégái képességeit is. Ehhez igyekezett segítőtársával (Nádor László zongoristával) az operettet áthangszerelni a szerényebb zenei megszólaltatást igénylő, zenés vígjátékká. E műfaj már megelégszik akár egy zongorával és egy dobbal is, elviseli, ha a dalokat a színészek csak dallamosan mondják.

inkább, mert kevés együttgondolkodást igényel. Semmiféle szellemi izgalmat nem tartogat.

Sulyok László

Ö

reg haverom, Vön Pimpernel, ha módj; ejthette, meglátogató időnként. Rokonlátogatót jött városunkba feleségi ógo; leginkább a nyár hónapjaiba: s ilyenkor nem mulasztottac hogy meg ne keressen.

Vörös Pimpernellel tömér telenül sok gálád ifjúkori en iék kötött egybe — melye ugyan a múlté már, mégi szinte btk-ba ütköző vise dolgainkként megtagadhata lanok.

v*rtR)t Tűm iícvin

WWfll

S2CRPr UHU

ÁM*

Szerelmesek — egyelőre ellenségként (Pogány György és Szoboszlay Éva.) (Fotók: Bábel)

4 ' NOGRAD — 1979. június 16., szombat

Nemrég egy reggelen, hogy szerkesztőségembe igyekeztem, Pimpernel megint ott ült munkaszobám vendégfo- teljében. Olyan kényelmesen, otthonosan, mintha órák óta várna rám. Baráti ölelés és némi hogy-s-mint-vagy után tisztában lettem egészségi állapotával: hogy néhány hónapja infarktuson esett át, a klinikai halál állapotából hozták vissza, szív, vérnyomás, egyéb-nyavalyák, amint a mi korunkban már természetes, s ha megengedném, néhány levlapüdvözletet lepetyegne az írógépemen.

— Természetesen, ott a masina, csináld haver ha kívánod. Addig kimegyek, nem zavarlak, — biztattam szíves készséggel, de közbeszakított:

— Hogy te zavarnál, pajti! Mit képzelsz? Lehet nekem titkom előtted? Tudod minden viselt históriámat, hát most titkolóznék?

Elméláztam a bíborszín ton- zurán, a vörös orcán, melyet

KÖNYVEK

Devecseri Gábor különös jelensége volt irodalmunknak. Csodagyerekként tűnt fel, tizenöt éves korában már verseskötete jelent meg Karinthy Gáborral közösen, Somlyó Zoltán előszavával. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott, de közölte verseit József Attila is a Szép Szó című folyóiratban. Számunkra Devecseri szólaltatta meg új formában (Csengery János után), a XX. század emberének is érzékletesen és modernül szintf. a teljes antik világot. Lefordította a teljes Homéroszt, számtalan latin költőt. Szinte alig van olyan görög vagy latin versszerző kit, ne az 6 fordításában ismertünk volna meg. Esszéis- táhak, szépprózaírónak egyaránt kiváló volt. A szép és elegáns kiállítású összegyűjtött művel sorozatában Lágymányosi istenek címmel esszéit, tanulmányait adja közre a Magvető Kiadó. A hasonló címmel legutóbb 1972-ben megjelent kötet kiegészült a költő hagyatékában talált újabb műveivel, valamint néhány olyan írással, melyek eddig csupán folyóiratban, hetilapokban láttak napvilágot. Devecseri még ismerte a „régi nagyokat”, Babitsot, Kosztolányit, Karinthyt, Füst Milánt. Mint ifjú költő sokat ólálkodott az irodalom körül.

Rendkívüli bájjal és kedvességgel írja le ezeket a találkozásokat. Nagy szeretettel emlékezik meg Somlyó Zoltánról, aki őt elindította, kortársaira, kortársainkra, s emberi közelségbe hozza azokat az írókat, akik esetleg számunkra a Nyugat főszerkesztőjét vagy a Baumgarten-díj elnökét jelentik.

Irodalmi csemege ez a kötet; könnyed esszéi élvezetesen mutatnak be egy-egy irodalmi „fenséget” például Füst Milánt, Villanásszerű mozaikjaiban remekül jellemzi a számára kedves alkotókat, Szép Ernőt, Szabó Lőrincet, Bókát, Krúdyt, Nagy Zoltánt. Arcképvázlatai barj és tanulmányaiban az írástudó szól a másik írástudóról. Esszéiből is kicsillan a lírikus, a magyar irodalom feledhetetlen egyénisége.

Gyertyái Albert kötete —, amelyről lapunk korábbi számában már szóltunk — „A falutól a városig” címmel jelent meg. A neves irodalom- történész, a francia irodalom fordítója és nagy tekintélyű professzora, a Nyugat állandó munkatársa öregkorában fordult először a széppróza, az emlékezés felé. Az idős mester életútjának állomásait vetette papírra az „Anyám meg a falum” című feltűnő sikert aratott könyvében. E vállalkozást folytatja Gyergyal 'A falutól a váróéig című új művében is. Szeretettel, a részletező próza eszközeivel eleveníti fel gyerek- és Ifjúkorának meghatározó élményeit, személyiségeit. Tanulmányai előrehaladtával egyre távolabb kerül a megtartó falutól; Kaposvár, Budapest majd Párizs után ismét Budapest, ahol már az Eötvös Kollégium fogadja. Az új kötet harmadik része napló a háború utáni évekből. Előadásmódja kiasz- szikus hagyományokon alapul; a tárgyilagosság és a személyesség példamutató egységbe forr szép kötetében.

Lassan kivesznek nyelvünkből vagy legalábbis elvesztik jelentésüket azok a szavalt, melyek régebben fontos és nélkülözhetetlen mesterségeket jelöltek: pintér, varga, bognár, s jószerivel csupán személynevekben marad fenn; Kecskés László nagyszerű, S érdekes könyvet írt a komáromi mesterségekről, azok céhbeli életéről, társadalmi, polH tikai helyzetéről. Érzékletesen; sok korabeli metszet reprodukálásával mutatja be a híJ rés mesterségeket: sranymo- sókat, vízimolnárokat, hajóJ ácsokat, csizmadiákat, s a sze-J keres gazdákat. Kecskés munkája nem csak kultúrhistóriaí érdekességű, hanem élvezetes, érdekes olvasmány is.

Mai

tévéajánlafunk

20.00: Nem félünk a farkastól.

Edward Albee a neves amerikai drámaíró hallatlanul izgalmas művét láthatják ma eete a képernyőn négy nagy amerikai színész játékában. A szerző legnagyobb sikerének tartják mindmáig ezt a darabot. Nény kitünően egyénített szereplője mintha valameny- nyiünk számára ismert lenne valahonnan: A középkorú házaspár a saját kudarcában, önzésében megmerevedett Mami-Papi pár egymással csap össze, de úgy, hogy mindebbe belerántja a fiatalabb párt is. Négy ember cinikus, nagyon drámai mélységű találkozása egy jó hangulatba induló éjszakán. A „Nem félünk a farkastól” — zárt analitikus darab, amelynek izgalmait a múlt felderítése, a jelen illúziók összeomlása és e folyamatnak jövőt meghatározó tényezői szolgáltatják. A film főszereplői Richard Burton, Elisabeth Taylor, George Segal és Sandy Dennis.

Jelenet a HUMORFESZTTVÁ L — RÁTÖT KI FOG GÖL1 LŐNI? című műsorából. (Ma este 21.20 — 2. műsort) ,

Barna Tibor:

Utolsó találkozásom Pimpernellel

körzővel határozott meg a va: — Elárulok neked valatermészet, olyan kerek, a zömök, apró termeten, szelíd po- cakocskával, mely a miféle öt- ven-hatvanasoknak dukál, miközben magyarázkodását hall-’' gattam:

— Tudod, engem csakugyan a klinikai halálból hoztak vissza. Mindenki azt hitte; az orvos, a család, hogy beadom a kulcsot. Hát mit gondolsz, beadtam? — Hál’ isten, amint látod, nem. Sőt, azóta jobban vagyok, mint valaha. Tudod mit? Megfickósodtam, öregem. Na, ami azt illeti, mindig megnéztem, s ha lehetett, megszereztem a jó csajokat, de most különösen ingerelnek.

— Neked nem nőtt be a fejed lágya... Mindjárt hatvan leszel.

— Na és? Számít?

Fölényeskedő hencegéssel

tromf olt le:

— Már Jókai megmondta: öreg ember nem vénember. Ehhez mit szólsz?

— Írd csak nyugodtan azokat az üdvözlő lapokat.

— Koszi, öreg... nyugtázta az ajánlatot, majd kisvártatmit. Tudod, van egy kis csaj- kásom. Nótaénekes, még egészen csibe, én patronálom. Persze, az asszonynak fogalma sincs. Sőt nagyon jó barátnők.

— Hogyan oldod meg?,

— Képzeld! A rokkantsági nyugdíj mellé sikerült megszereznem a szórakoztatóipar ellenőrzését. Ez éjszakai elfoglaltság. Ha éjfél után vetődöm haza, s az asszony zsörtölődni talál, még nekem áll feljebb, hogy a munkámat végeztem.

— Látom, több lapot is küldeni készülsz.

Pimpernel önérzetesre feszítette magát, s némi lesajnáló hangsúlyt éreztem szavaiban:

— Mit képzelsz! Hogy ez a pipi megetetett engem? Pim- pernelről ilyesmit tételezel fel?... Van egy nőm, egy másik nőm Győrött is. Az aztán a belevaló személy. Férjes asz- szony. Annak ezt a lapot —, s meglobogtatta előttem — csak borítékban kiildhetem. A szomszédasszony címére. Ez a harmadik meg...

Nem vártam be a folytatást,’ Közbevágtam, mert kissé ún- tam a hencegést egy szívinfarktus és egy klinikai halál után. Vagy irigyeltem,?

Fél óra múlva, hogy benyitottam saját szobámba, Pimpernel épp az utolsó képeslap végén tartott.

No, pajti ezt elolvadhatod..; amit a győri asszonykának írtam. — S kezembe nyomta bizalmas vallomását:

„Drága, egyetlen szerelmem. Mindig csak Te jársz az eszemben, csak Rád gondolok. Alig várom, hogy ismét együtt lehessünk, a Te meghitt szobácskádban, hófehér nyo- szolyádon, egybefulló gyönyörűségben. A Te Pimperneled”.

Ez a Pimpernel ma is húszéves — méláztam el a sorok után emberi sorsunk igaz- talanságán, de melankolikus gondolataimból kizökkentett a hangja:

— Na, futok, öregem, mert ha időben nem érkezem, megtép az asszony. Már ami tépnivaló rajtam még akad, — s elviharzott.

☆

A minap értesültem, hogy szegény Pimpernel a sorstól nem várt hirtelenséggel, ágyban, párnák között — csak tudnám kié volt az az ágy — kimúlt. Temetésén a gyászoló özvegy, egy alignevű nótaénekesnő, s egy ismeretlen asszony vett részt. Állítólag Győrből.

Hát béke poraidra, haver.