Nógrád. 1979. június (35. évfolyam. 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

Makrisz ZizI rajza: Egy lap a „Görög városok” sorozatból llj könyvek Heti könyvajánlat Az idei könyvhéten jelen- bent, akinek formás alakjá- lói ellen. Szikár keménységű tek meg másodszor a Rakéta ban élgyönyörködhet. írás Peter Handke osztrák Regénytár ízléses kötetei, tíz Karinthy Ferenc Alvilági íróé. Gyász- és vádbeszéd tra- rövid terjedelmű zsebkönyv, napló című kis kötetének cí- gikus sorsú édesanyja felett, Örkény és Déry 1954. nyarán me megtévesztő., Nem bűnügy vádbeszéd a kispolgári kon- közösen láttak egy regény leírására vagy a városok pe- venciók, a megnyomorító, üres megírásához, mely Három nap remén burjánzó rossz értei- szokvány élettörvények fe- az Aranykagylóban címet kap- mű alvilág bemutatására lett. Az utóbbi tíz-egynéhány ta. Le is rándultak Szigliget- vállalkozik. év leglátványosabb írói kar­re, hogy a Rókarántó tövé- A napló görögországi út- rierje Beryl Bainbridge kis- ben megírják közös halhatat- élményeinek papírravetése. asszonyé volt. Ez idő alatt ki- lan művüket. A kellő élőké- Alvilági a történet viszont lene regénye jelent meg, szám- szület persze mitsem ért, az abban az értelemben, hogy tálán irodalmi kitüntetésben el nem készült mű történetét utazásai közben az író érte- részesült. Hősei szinte kivétel írta meg Örkény. Az eredeti sül a Lufthansa-gép elrablá- nélkül bigottak s nevetségesen fennmaradt szövegen egy szót sáról, majd további sorsáról, elmaradottak, álszentek s sem változtatott, a sematiz- Találkozik egy furcsa fiatal végtelenül rosszindulatúak mus béklyóitól szabadulni párral, akikről később kidé- egymással szemben az ötórai akaró írók emlékeit eleveníti rül, hogy németek. S éppen ő teán, a nőegyleti vacsorán, a fel, ma már mulatságosnak az, aki utoljára látja őket buszon s mindenütt. Kitűnő tűnő epizódokat, a sima, az életben. A kötetben egy kis- jellemábrázoló Bainbridge, üres papír gyötrelmét. • Az regény is található: Marich új könyve jó olvasmány. Egy négykezes regény tanul- Géza utolsó kalandja címmel. Christopher Diable regénye ságos története több mint Várkonyi Mihály Orosz hús- egy lelkiismeretes, derék amit a cím takar, nem tabló, de vét című írása is szerepel a taxisofőr és egy lány tragikus adalék az ötvenes évek írói, RA—RE-sorozatban. A kis- története. Abraham Coles irodalmi életéhez. Thurzó regény mottója ez lehetne: taxisofőr leghosszabb útja. Gábor már nem érhette meg Párizsban halt meg Iván. Sír- Coles kocsijába felvesz egy legújabb művének megjelenő- ján cirill- és latinbetűs fel- esős délután egy különös sét. Az Egy halott Varsó és irat. Oroszul és magyarul áll lányt, aki pisztolyt szorongat Krakkó között — utazás köz- rajta, hogy élt. A RA—RE a kezében. így kezdődik az ben végiggondolt élet történe- külföldi szerzői közül két- izgalmas történet, mely felfor­te, egy olyan emberé, aki ségtelenül a nemrég elhunyt gatja a derék taxisofőr egész mindig a jó és az igaz ügy André Malraux a legrangosabb életét. mellé állt, nehéz időkben is, és legismertebb hazánkban. ___ m égsem tudta befutni igaz A kitűnő író és volt kultusz- HETI KÖNYVAJANLAT pályáját. Miért siklott ki egy miniszter Lázár, című kötete Európa Könyvkiadó tehetséges ember élete? Erről esszéregény. Halállal „mint Huizinga, Johan: A középkor beszélnek az utasok és az író, jelenséggel” kapcsolatos gon- alkonya. (Pro memória.) gyorsvonaton Varsó és Krakkó dolatait önti formába e kis Trilung, Lionel: Művészet és között, miközben barátjuk kötetben Malraux. Alex La neurózis. Tanulmányok. (Mo­lnár halott. Mándy Iván is új Guma a világhírű dél-afri- dern könyvtár.) művel jelentkezett a RA—RE- kai író jelenleg Londonban él Móra Ferenc Ifjúsági Könyv. sorozatban. Mi történik, tör- emigrációban. Nyár végi köd- kiadó ténhet egy trafikban s kör- ben című regényében egy Kästner, Erich: Az emberke, nyékén. Kiszuperált hajóska- családját szerető férfi sorsán A part alatt. Népköltés, pitányok, nyugdíjas szerkeSz. keresztül mutatja be azt a Varga Domokos: Jó játék a tők illatos szivarokat vásárol- talán reménytelennek tűnő fény. az árnyék. Rajz. nak. Egy kisfiú nézeget be a küzdelmet, melyet az illegális Szépirodalmi Könyvkiadó poros ablakon s várja, hogy a apartheidellenes mozgalom Garsai Pongrác: An-tan-té­szebbik kisasszony legyen vív elnyomói és kizsákmányo- nusz. (Novellák, elbeszélések.) Mihfßnek a ntai fiafalok ? Rózsaszínű mennyország, vagy ellentmondásos valóság Cikksorozatunkban az ifjúság helyzetének néhány idő­szerű kérdésére keresünk vál ászt. Tulajdonképpen arra: az idősebb nemzedék, a tapasztal tabb generáció — köztük a leg­különfélébb foglalkozásúak, az ifjúsággal hivatalból és nem hivatalból törődök — hogyan látják a mai fiatalokat, helyi és személyes tapasztalataik birtokában milyennek ítélik meg a nemzedéket. Ezúttal Csík Pállal, a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola igazgatójával beszél­gettünk. — Néhány diákkal szót vál­tottam beszélgetésünk előtt, s elismerően szóltak önről. Azt mondták: „gyakran van kö­zöttünk, közvetlen, mindenfé­le ügyben megkereshetjük, sőt volt rá eset, hogy pénzt is kértünk kölcsön.” A kérdés az: van-e valamiféle „közös nyelv”, amely összeköthet fia­talt és idősebbet, illetve diá­kot és tanárt? — Feltétlenül, ha egyesek számára ez néha lehetetlennek tűnik is. Pedig egyszerű a dolog. A fiatalokban számta­lan kérdés fogalmazódik meg, izgatja őket a valóság, nem tudják lenyelni az igazságta­lanságokat, egyszóval feleletet várnak egy sor, főként morá­lis indítékú kérdésre. Kitől? Elsősorban a tapasztalatokkal rendelkező idősebbektől. Val­lom, hogy minden felvetésre, minden véleményre, legyen az akár elítélő, vagy helyes­lő, válaszolnunk kell. S ez az állásfoglalás egyfajta orientá­lást is ad. — És ha rossz a felelet, hi­szen megeshet... — Ez előbb-utóbb kiderül. Csakhogy a tévedés ódiumát is vállalni kell. Nemzedéktár­saim közül sokan megtagad­ják tévedésüket, tekintélyrom­bolónak vélik, ha a közösség előtt beismerik melléfogásu­kat, holott éppen az önkritika jelentene presztízst! Minden­ben őszintéknek kell lennünk. A mai valóság megismerteté­sében is. Nem egy rózsaszínű­re meszelt jövendőbeli menny­országot kell felfesteni, ha­nem az ellentmondásokkal te­li, reális, és mondjuk így: munkaigényes valóságot Ben­ne az ő helyükkel, szerepük­kel, lehetőségeikkel és a töb­bi. Veres Péter mondta: nép­ben, hazában, emberiségben kell gondolkodnunk. — Egy kérdés erejéig időz­zünk el a múltnál, hiszen ön népi kollégista volt, a fényes szelek ^nemzedékének tagja. — Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, s emberi boldogulásomban ren­geteget jelentettek az ott töl­tött évek. A társadalom leg­nagyobb sűrűjében éltünk, óriási felelősséggel tartoztunk önmagunknak és társainknak, tudtuk, hogy mit akarunk, miért és hogyan? Nem ideali­zálom én azt a helyzetet, hi­szen nekünk is voltak csínye­ink, ellógott óráink, baklövé­seink, de egy életre elegendő „muníciót” kaptunk, s nem bíztuk magunkat az illúziók­ra. — Így év vége félé, ami a továbbtanulást illeti, mennyi­ben bízzák magukat az illú­ziókra? — Sokrétűbb a felelet, mint­sem hogy száraz statisztiká­val válaszolni lehetne rá. Kez­dődik ott, hogy a diákok szinte kivétel nélkül talpig becsületesek, rendesek, őszin­ték akarnak lenni, hisznek a jóban, az igazságban és így tovább. Aztán, például hall­ják azt, hogy az egyik illetőt hat szál deszkáért hat hónap­ra lecsukják, X. Y. vezetőt pedig a másfél milliós sik­kasztásért csupán felfüggesz­tik, vagy áthelyezik. De hadd mondjak egy közelebbi példát. Az egyik tanuló végigkínlódja a középiskolát, átdöcögi vala­hogy az évfolyamokat, s ne­gyedikben bejelenti: főiskolá­ra jelentkezik! Kiderül, hal­vány gőze, sőt kedve sincs az illető szakághoz, csakhogy a szülők eldöntötték és már a felvételi is „el van intézve”. Az osztálytársak látják azt, hogy a leggyengébbet felvet­ték, az érdemesebbeket pedig nem. Mire következtethetnek? Nem érdemes tanulni, inkább a kapcsolatokat kell építgetni. Ezt a kirívó példát, mert sze­rencsére nem túl gyakori, csak azért mondtam el, hogy bi­zonyítsam, sokszor a felnőttek majomszeretete, karriervágya kényszeríti tévútra a fiatalo­kat. ' ' — Mesélték a diákok, hogy egyszer behívatott az igazga­tói szobába egy „együttjáró" párt, s mint utána rögvest, futótűzként elterjedt, ön el­mondta nekik, ez a kapcsolat olyan, amelyet példaként le­hetne állítani a többiek elé. — Valóban olyan is -volt, bár nem tudom, mi lett a vége, de a kézfogásukban, a szerénységükben, egyszerűsé­gükben, volt érzelmi esztéti­kum, egymás iránti tisztelet. Nagyon kedves két diákom volt. De elmondhatták volna a gyerekek azt is, amikor szét­választottam a világos nappal gusztustalanul viselkedő diá­kokat, vagy szóvá tettem a táncra kérés durva megszólí­tásait. Apró dolgok ezek, de lényegesek, mert kibontakozik belőlük az, hogy a fiatalok nagy része a társasági érint­kezés elemi formáit nem is­meri, következésképpen nem is alkalmazhatja! Mert mit tapasztal? Netán odahaza férj- uralmat, durvaságot, tapintat­lanságot, az utcán, a buszon figyelmetlenséget stb.. Tehát a felnőttekre hárulna, megta­níttatni ezeket a dolgokat, ám sokan úri bolondériának vélik az etikettszabályoknak az el­mondását, inkább szemet húnynak e fura jelenségek fölött. Pedig az érintkezési szabályokban az emberi kap­csolatok lényege fejeződik ki. — Hogyan lehetne megfo­galmazni az iskola szerepét az ifjúság nevelésében, tudva azt, hogy a diákok idejüknek csu­pán harmadrészét töltik az in­tézmény falain belül, s törődé­sük nyilván másoknak is fel­adatuk. ' — Kétségkívül, mi már csaknem „kész embert” foga­dunk tanévnyitókor. Akik a család, az ismerősök, a bará­tok és még ki tudja, mennyi minden hatása alatt voltak, vannak és lesznek. Tehát ezt adottnak kell vennünk. Ré­gebben mondogatták, az isko­la mindent tanítson meg! Ha­mar kiderült, másra van szük­ség, választ kell adnunk a miértekre, ismereteket kell nyújtanunk, gondolkodásmó­dot, és ami nagyon fontos, a szellemi erőfeszítés jutalmát, a sikerélményt is lehetővé kell tennünk! De mindenre áz is­kola egymagában nem képes. Gondunk, hogy néha összeté­vesztik az iskolát valamiféle statisztikai intézménnyel, te­lefonálnak: ide ötven diákot, oda húszat, emide hetvenet küldjünk... Aztán néha a nyitottságot dilettáns módon értelmezik. Véleményem egy mondatban: hagyjuk meg az az iskola specifikus jellegét, amitől tulajdonképpen iskola lett az iskola. — Harmadik éve vezeti az intézményt, bár 1954-től 1961-ig már tanított itt. Egé­szen egyszerű a kérdés: ho­gyan érzi magát? — Iskolában dolgozni, úgy érzem, a világ legcsodálato­sabb dolga, s boldogan csiná­lom. Reggelente, vagy szüne­tekben körülvesznek a gyere­kek, csicseregnek erről-arról,’ izgalmas, érdekes dolgokról, nagyon jól érzem magam kö­zöttük. Szeretem őket és bí­zom bennük. Hibáikat nem szabad dramatizálni, de baga­tellizálni sem! Az odafigye­léstől, nevelésüktől és a velük való törődéstől függ, milyen lesz jövőnk, hogyan alakul sorsunk. Tanka László A brigádmozgalom szabadsága M egbolydult idén a szo­cialista brigádmoz­galom rendje. És ép­pen egy újabb, bensőbb rend érdekében. Mint minden változás, ez is felborzolta a kedélyeket, rangsorolások és pénzjutal­mak forogtak kockán. S ez minden embernek, minden munkacsoportnak — legyen az bármennyire szocialista jellegű — érzékeny pontja. Brigádvezetőle vitatták (vitat­ják) egyes rendelkezések ösz­tönző avagy éppen gátló sze­repét a brigádmozgalomban. Tény, valamilyen fordulatot él át idén a brigádmozgalom. Nézzük meg: ez a változás a megújulás útját nyitotta-e meg? Az egyén és közösség belső rendjének szabadabb, reálisabb érvényesülését segí­ti-e elő? ■ Ilyen szempontból érdeke tapasztalattal szolgálhat egy olyan üzem brigádmozgalma, mely 1976-ban átélt (és túl­élt) egy kísérletet, a brigád­művelődés rendszerének job­bá tételét célozva. Azzal a szándékkal, hogy a kulturális követelményeket közelebb hoz­za a munkások életmódjához. Hogy jobb lett-e a munkás­művelődés ettől, ee firtassuk. Annyi szent: tapasztaltabbak lettek általa a mozgalom irá­nyítói. Valószínű, hogy az új („föntről” jött) rendelkezések számára is forrásul szolgált az üzemi kísérletek tapaszta­lata. Legalábbis a brigádmű­velődést illetően. Egyik üze­mi kultúrház igazgatója és a szocialista brigádvezetők klubjának vezetője több olyan dolgot említett újdonságként, aminek magvait a kísérleti év már elültette a brigádélet­ben. Miről van szó? Talán legfontosabb előrelé­pés az egyéni vállalások be­vezetése a művelődésben. Mindenki abban képzi és műveli magát, amire hajla­ma, érdeklődése* (sőt gyakran érdekeltsége!) biztatja. Néma pontokért, inkább önmaga ké­pességeinek gyarapításáért. Persze, lehet ezzel is hazud­ni, zsonglőrködni. De kinek jó ez? Érzékelek valami egészséges törekvést az egyik brigádvezető alábbi megjegy­zésében: „Nem kérünk egy­formát, más lehetősége van a bejárónak, és megint más a helyben lakónak. Van olyan ember a brigádomban, aki otthon, szabad idejében gyü­mölcstermesztéssel foglal­kozik. Tudományosan, szak­könyveket olvasva. Az ilye­nektől minek kérnék, mond­juk tárlatlátogatást? Hasonló­an a társadalmi munkában: elismerjük, ha valaki a falu­jában segédkezik a köz javá­ra. Régebben ezt nem fogad­tuk el, csak az üzem által szervezett társadalmi mun­kát. ..” Mi a biztató ebben a szemléletben? Az, hogy job­ban figyel a dolgozók sajátos életmódjára, az egyéni lehe­tőségekre, az egyéni érde­keltségre. Nem elvont ember­ideálokban gondolkodik, ha­nem élő személyiségekben. Az egyéni vállalások beve­zetése — természetesen — nem old meg semmit önma­gában. Csupán egészséges út­nak indulást, célhoz -vezető lehetőségeket kínál. Két alap­vető feltétele, hogy az egyén vállalja önmagát (saját adott­ságaiból, érdekeltségéből, tö­rekvéseiből kiindulva műve­lődjön és szórakozzon), meg az. hogy a mozgalmat szol­gáló művelődési hálózat vál­lalja az egyént (olyan kultu­rális lehetőségeket, ösztönző­ket nyújtson neki, ami meg­felel személyiségének és élet­módjának). S ha mindez megvan, jöhet a legfontosabb: ki-ki vállalja, végezze maga önművelését. Az egyéni vállalási rend­szer magával hozta az érté­kelés új módját: az önérté­kelést. A sokat vitatott (s még sokáig vitatandó) önérté­kelést. .. Az üzemben szűk­szavúan közölték: megszűnt a pontozás. Pedig volt abban jó is tették hozzá. Volt? Ta­lán abban: összeadták, szo­rozták az emberi művelődést. A magam részéről így fogal­maznék: mérték a mérhetet­lent. József Attila verssorát kiforgatva, úgy is mondhat­nám: a képzelt házat az üres telken jóváírták. Mintha volna..' I Mintha a rendez­vénycédula, vagy a rendezvé­nyen való részvétel máris művelődési tartalmat jelente­ne. Pedig csak a formát je­lenti. Vagyis az „üres telket”, melyre a formális értékelés­ben házat könyveltek el. Egyszer azt mondta az ön­értékelésről egy brigádvezető: „Nem vagyok bolond, hogy magamat lepontozzam.” ö megvalósíthatatlan mód­szernek vélte. Nem vagyok ezen a véleményen. Szerin­tem a bizalom — szocialista emberformálásról lévén szó — alapvető morális előfelté­tel a brigádművelődésben. Sőt, az egész mozgalomban. Ne feledjük: a bizalom fon­tos nevelő erő, pedagógiai eszköz is. Az önértékelés kockázatát vállalnia kell a brigádmozgalomnak. Felté­telezzük: Ki bizalmat vet, őszinteséget arat. A pontrendszer megszűnése máris az értékelés ember- közelibb formáit szülte né­hány nagyüzemben. Azt, hogy miután a gazdaságvezetők meg a brigádmozgalom irá­nyítói megbeszélték a minő­sítést, végül a brigádvezetői klub fóruma elé terjesztették a javaslatot (nem a döntést!). S itt, ezen a közösségi mér­legen hitelesítették — néhány esetben vitatták, változtatták — a brigádmünka értékelését. Legtöbb gond a patrónusi rendszer változtatásával van. Azt mondják: a rendelkezés előírja, hogy a brigádmozga­lom elsőrendű gazdája a gazdaságvezető. Ezzel nincs különösebb baj. De nem ta­lálják helyüket a brigádmoz­galomban a középszintű ve­zetők. A brigádok egy része úgy érzi, nem kapta meg a kívánt, segítséget tőlük. Hogy miért?.,. Mert például egy művezető (ha több brigád tartozik hatáskörébe) nem le­het egyik brigádnak sem ve­zetője vagy tagja. Van ebben ésszerűség, kiiktatja az elfo­gultságot, az előnyszerzést. De ezzel — mondják egyes művezetők — megszűnt az érdekeltségük a brigádmun­kában. Nincsenek érdekelté téve a brigád jó eredményei­ben. Midőn a brigádvezetői klubfoglalkozásokon ezt szóvá tették, a válasz annyi volt: a brigádok segítése munkaköri kötelessége mindegyik közép­vezetőnek az üzemben. Igen, igen — morfondíroz­nak a brigádvezetők —, ha valami kötelesség csupán (nem pedig szívbéli, avagy anyagi érdekeltség is egy­ben), akkor baj van. Nehéz tetten érni a segítés (netán a mulasztás) mineműségét. K érdésünk az volt: sza­badabb lett-e az új változások által a bri­gádmozgalom belső élete? Ügy vélem, szabadabb lett. Értem ezt elsősorban a mű­velődési vonatkozásokra, valamint az egész élet­mód és a brigádvállalások megítélésére. Azzal, hogy ki­ki a maga érdeklődése, ízlése, szükséglete szerint művelőd­het és szórakozhat — a kul­turális vállalások „tanrendje” szerint is —, nem csak a vá­lasztás nagyobb szabadságát kapta meg. Jóval többet: a maga belső, emberi önmegva­lósításának szabadságát is! Éppen azáltal, hogy , a maga. képességeinek, törekvései­nek szolgálatába állíthatja művelődési életét. A képessé­gek kibontakoztatása a sze­mélyiség fejlődésének új le­hetőségeit, új útjait nyitja meg. A képzett, művelt egyé­nekből (brigádtagokból) álló közösség mind a munka, mind az életmód minőségé­ben többre képes. * Balogh Ödön NÓGRÁD — 1979. június 3., vasárnap i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom